A Honda ajtaja megadó nyögéssel csapódik be mögöttem, én pedig magamba szívom a levegő esőtől nehéz illatát. Akinek szebb autója van, az általában élesen rászól a gyerekeire, ha azok szerinte tiszteletlenül csapkodják az ajtaját; Nem ólajtó! Akinek viszont olyan régi csotrogánya van, mint az enyém, és annyiszor vezette véletlenül oszlopnak félrészegen, annak kocsikulcs helyett gyakran véső van a zsebében, hogy ki tudja feszegetni az ajtaját, úgyhogy egy kis csapkodás igazán nem árt neki.
Eljátszom a gondolattal, hogy rágyújtsak egy szálra, ám még azelőtt visszadugom a zsebembe a félig teli pakkot, hogy elővettem volna. Nem akarom, hogy dohányszagom legyen, bár fogalmam sincs, mit várjak ettől az estétől. Nem beszéltünk meg semmit, nem is szóltam arról, hogy jövök – ahogy átvágok a kövezett feljárón, két lépésenként átsuhan a fejemen a gondolat, hogy talán ostoba ötlet volt, és inkább haza kellene mennem.
Mi van, ha van nála valaki?
Nem mintha ne találkoztam volna korábban olyannal, akivel járt. Sosem direkt; nem tudom, Odafent figyelt-e valaki rám és az ép eszem maradékára vagy Lilia bírt jövőbe látó képességgel, de mindig elkerültem őket, néha csak pár perccel. Semmi okom nincs arra, hogy féltékeny legyek vagy dühbe guruljak, valószínűleg az én ágyam több nőt látott, mint az övé férfit; mégsem tudom kiverni a fejemből azt, ahogy annak a drága öltönyös hetvenkedő fickónak a derekára simult a keze.
Csak néhány pillanatra láttam őket a kávézó üvegfalán át, Ő pedig észre sem vett; utána Donovan tovább ráncigált a tetthely felé.
Már azelőtt elered, hogy elnyűtt katonai bakancsom talpa az ajtóhoz vezető falépcsőhöz koppanna. Nincs terasztető; rémlik, hogy Bailey mondott valamit a felújításról. A szezon eleji nagy viharok tönkretették a fából ácsolt korábbi szerkezetet. Kopogok egyszer, kétszer, háromszor; a negyediknél már befolyik a víz a bőrdzsekim alá, érzem, ahogy átnedvesíti a pólót a hátamon. A távolban lilás derengéssel indul meg az égi háború.
New Yorkban mindig esik.
Minden kétségem ellenére felettébb magabiztosan, zsebretett kézzel dőlök neki a vaskos ajtófélfának. – Szia – köszönök neki olyan egyértelmű, színtelen hangon, mintha várnia kellett volna. – Remélem, nem zavartalak meg semmiben. – Lököm el magam az ajtófélfától, hogy teljes magasságomban állhassak előtte. A legtöbben megfélemlítőnek szokták érezni, de egészen biztosan tudom, hogy Lilia esetében ilyesmiről nem beszélhetünk, mi több, ha bármelyikünknek félnivalója van a másiktól, az én vagyok. Leplezetlenül mérem végig, annak jeleit keresve, hogy esetleg elfele készülne. Egy egyedülálló anyának – és Lilia az volt, mindegy, hogy itt vagyok-e vagy sem –, az esték, amikor mindegyik gyermeke házon kívül van, olyan ritkán adatnak meg, mint Keith Richards tiszta napjai. Önzőség elvenni tőlük, és olyanra kényszeríteni, amit nem kértek.
Szerencsére sosem volt bajom az önzőséggel.
– Hacsak nincs látogatód, lennél olyan jó, hogy beengedsz? – kérdezem végül, keserű mosollyal biccentve a kint épp csak tombolni kezdő viharra. Meglepne, ha nemet mondana. Igyekszem annyira lerázni magamról a vizet az előtérben, amennyire csak lehet. Habár azt a házat, amiben együtt éltünk, eladták, ebben is jártam már párszor – akkor, ha a lányokért jöttem, ha itthon felejtettek valamit, mikor eljöttek hozzám. Ismertem az utat a konyhába, a nappaliba, az ő szobájukba és Liliáéba. Az égiek a megmondhatói, mi öntötte el néha, mi borította ki annyira, hogy hozzám jöjjön, de néha megtörtént. Néha még megesett, hogy érezhettem a csókja ízét éjjel, reggelre pedig csak a veszteség keserű utóíze maradt, és a matracon egy nálaménál jóval kisebb test halovány körvonalai. Néha megesett, hogy én futottam utána. Mint most. De volt, hogy egy kávé után egyszerűen hazamentem, s előtte sem beszéltünk másról, mint a lányokról.
– Tudom, hogy nincsenek itthon – jelentem ki immár bent, lehetőleg a konyhapult mellé ülve. Nem baj, ha nem kérdezi, elég, ha érzem, hogy akarja. – Nem miattuk jöttem. Vagyis, nem csak miattuk.
Ujjaimmal a pulton dobolok. Márványnak tűnik, de tudom, hogy nem az. Egy keresetből nem telik rá, gondolom. Ritkán hajlandó elfogadni tőlem pénzt; na nem mintha nekem olyan sok lenne. – Ma sikerült elkapnunk egy fickót. Biztosan láttad a tévében, a média elnevezte Ismétlő Jacknek; Richard Cottinghamet próbálta másolni, aki a hetvenes évek környékén volt aktív. Kettő nőt ölt meg, épp a harmadikat rabolta el, mikor lekapcsoltuk. Remélem, nem téged osztanak mellé védőügyvédnek, mert ez egy bukott ügy. Szerencsére. – Ismeretlenül ismerős taktust ütögetek a pulton. Valamelyik Def Leppard szám, de nem jövök rá, melyik. Beletúrok a hajamba, nedves pöttyöket szórva a parkettára. – A többiek elmentek inni egyet a Hansenbe. Büszke vagy rám, amiért ide jöttem, vagy mérges?

Lilia olyan nő, akiről az ember álmodik, de nem igazán hiszi, hogy egyszer valóban ott lesz tőle karnyújtásnyira – vagy hogy valóban anélkül nyújthatja ki felé a kezét, hogy zaklatást kiáltva rendőrök vessék rá magukat. Tudom, hogy az utóbbi években (ha őszinték akarunk lenni, akkor azóta, hogy belépett a harmadik X-be) nem volt elégedett önmagával; azért tudom, mert elmondta, mert olyan egyértelmű utalásokat tett arra, hogy mennyivel szebb, fiatalabb nők elérhetőek a környékünkön, hogy még az én ostoba férfiagyam is felfogta. Azt viszont még ennyi idő után sem értem, miért bizonytalankodik.
Már nem húsz éves. Nem is lesz az megint soha. Na és? Negyven felett a huszonévesekkel pont az a baj, hogy huszonévesek; lehet, hogy vannak, akiket ez nem zavar, de egy idő után egyszercsak ráeszmél az ember, hogy azok a kifent, mindenüket szem elé tevő lányok a Hootersben szó szerint lehetnének az ő gyerekei is. A világ legjobb pornója is élvezhetetlenné kezd válni, ha belegondolsz, hogy valahol nekik is van családjuk. Egy apjuk. Aki véletlenül bele is futhatna ezekbe a felvételekbe…
A lényeg az, hogy Lilia két gyerek meg ennyi velem töltött év után is lenyűgöző; abban lehet válogatni, melyik komponens a fárasztóbb. A köszönés közben szánok arra egy pillanatot, hogy végigfuttassam rajta a tekintetem, beszéd közben azonban végig az arcát figyelem. És a haját. Mindig imádtam, mikor így hordta, ebben a – ahogy Bailey hívta kislányként – csingiling-stílusban. Tudom, hogy mások elé, a nyílt utcára sosem ment volna ki ilyen hajjal, és talán pont ez tetszett benne annyira, ez csak a mi családunk szemének szólt. – Péntek este van, Lilia – biccentem oldalra a fejem válaszát hallva. Dolgozik. Ha egy csinos fiatal nő csinálja az egyetlen szabad estéjén, akkor egészséges munkamorál. Ha egy némileg illuminált vén trotty, mint én, akkor megszállottság. Ki érti ezt?
A hangomban azonban nincs semmi ellenséges vagy megrovó; egyszerűen érdekesnek találom, hogy nem inkább elment valamelyik barátnőjével. Egyikőjüket sem kedveltem soha, és úgy hiszem, az érzés igencsak kölcsönös volt. – Nem, Bailey mesélte. Elmennek megnézni valami kiállítást, ugye? Ő meg inkább Nicole-ékkal menne arra az utcabulira. – Habár kérdésnek hangzik, valójában erős érzésem van, miszerint Lili ezekről nem tudott; általában az érzések ingoványos talajának bejárását távol tartom a napoktól, amiket együtt töltök a lányaimmal, és a lelkizés helyett inkább a cselekvésre fókuszálok, nem mondhatnám, hogy ne tűnt volna fel, Bailey milyen ellenségesen kezd viselkedni az anyjával. Ami azért is fura, mert mindig is anyás volt; mikor Lilia a Charlie születése okozta komplikációkból lábadozott, alig tudtam rávenni arra, hogy fogadjon szót nekem, mert folyton anya után sírt.
Ez a kettejük dolga, nem szándékozom belefolyni.
A szőkeség cselekvései azonban mosolyra késztetnek. Nincs a gesztusban semmi kedves vagy vidám, inkább hosszú évek keserű megbánásai és a rezignált elfogadás. – Ne aggódj, nem szeretem a bort – jegyzem meg kissé talán hűvösebben, mint illene; ezért aztán tényleg elmosolyodom, hogy enyhítsek a hangulaton. Nem tudom hibáztatni, abszolút semmi okot sem adtam neki arra, hogy bízzon bennem vagy a kitartásomban. Évente legalább kétszer, de inkább háromszor közöltem vele, hogy nem fogok inni többé. Évente legalább kétszer, vagy háromszor, de inkább még többször okoztam neki csalódást.
Nem csak ő csalódik azonban bennem, hanem én is saját magamban, a gyengeségemben, a tényben, hogy nem tudnám megmondani, mi az a pont, ami elég nagy pofonnal szolgálna, hogy megembereljem magam, és az önsajnáltatás helyett (mely bizonyítottan jól oldódik alkoholban) szenvedjek azért, hogy Bailey-nek ne kelljen majd kínosan éreznie magát miattam a ballagásán. Mi kell ahhoz, hogy végre észhez térjek? Hogy Lilia közölje, többé nem akar látni? Hogy nem engedi, hogy lássam a lányokat? Hogy ők nem akarnak látni többé?
De amíg ez nem derül ki, addig itt vagyunk, hogy elkövessük ugyanazon ostoba hibákat újra meg újra, és arra számítsunk, ezúttal majd másként alakul. Őrültek vagyunk mind a ketten; csak én kevésbé leplezem jól. A többi őrület prominenssé teszi. – Hát… Én már csak ilyen nevetséges vagyok. Kell a visszajelzés. De ha én nem jelzek előbb, soha nem kapok. – Pillanatnyi düh hullámzik fel a mellkasomban, mint a tajték, de aztán rögtön el is csendesül. A múlt talán az én hibám, de utólag nem tudom megváltoztatni, a jövőre irányuló törekvéseim pedig rendszerint igen korán elhalnak. A társadalom szemében az, aki egyszer alkoholista volt, mindig az is marad; sok segítséget nem lehet várni, és valahol megértem. Sokan akadnak, akik önhibájukon kívül estek áldozatául az Élet abszolút nem fair játékának, és a szerencsétlenek ellátása mindig is elsőbbséget élvezett az egyszerűen mérhetetlen idiótákétól. – Legalább nem vagy mérges.
Figyelem az arcát, várom a reakcióját. Idáig jók vagyunk. Ma milyen gyorsan szabadul meg tőlem? – De, az vagyok – bólintok, és nem is mondok mást. Ennyi idő alatt már rég megtanulta, hogy ez azt jelenti, bármit megeszek, amit elém rak, és ha azt mondom, nem tudom, mit ennék, azt úgy is értem, hogy tényleg nem tudom. Már rég nem azért eszem, mert vágyom az étel ízére, hanem mert muszáj, mert szükség van rá a funkcionáláshoz. Régen szerettem jókat enni, de régen nagyon, nagyon sok mindent szívesen csináltam; az érdeklődési köröm azóta igencsak beszűkült.
Míg ő az étel előkészítésével babrál, én felállok a bárszékről és odasétálok a hűtőhöz a konyhában, hogy keressek valami innivalót. Végül magamhoz veszek valami dobozos gyümölcslevet – nem nézem meg, mi van rá írva –, s jó szokásommal ellentétben nem egyből a dobozból iszom, hanem kiveszek egy poharat a szekrényből. Második próbálkozásra nyitom csak ki a megfelelő ajtót.  – Tudom, hogy sok dolgod van – mutatok az ebédlőben lévő papírhalmazra, ami félreértelmezhetetlen, s ráadásul igencsak nevetséges ebben a modern  kütyükkel teli érában, de a közigazgatás vagy épp az igazságügy sosem a meggondoltságáról volt híres –, de jót tenne, ha aludnál néha. A végén nem kell Halloween-jelmezt venned, csak becsavarod magad egy lepedőbe, és tádá, a halott menyasszony. – Saját viccen nem szabad nevetni, én mégis megteszem, sőt, gondosan kartávolságon kívülre ugrom a szőkeségtől, majdnem kiöntve ezzel a gyümölcslevemet a pohárból, amit gyorsan le is gurítok. Az üveg talpa éles koppanással ütődik össze a pult kövével, nem messze Lilia mellett.
Lassan lépek oda mögé, miközben dolgozik, figyelve arra, hogy vajon adja-e jelét annak, hogy kényelmetlenül érzi magát, vagy most nincs kedve. Minden porcikám megfeszül, és azért imádkozik, hogy ne tegyen semmit. Először jobb kezem ujjainak hátával cirógatom végig a felkarját, aztán teljesen mögé lépek, mellkasomat a hátának préselem, de nem lököm előre vagy szorítom egy helybe; megölelem. Karjaim könnyed béklyóként fonódnak a derka köré, miközben csókot nyomok a hajára. Sampon és Lilia-illata van, amit néha a párnáim is átvettek, ha lealacsonyodott odáig, hogy ágyba bújjon velem. A párnákon sosem volt ilyen erős, úgyhogy most kihasználom az alkalmat, és mélyen beszívom az illatot, hogy elraktározzam, mielőtt lágyan végighúznám az orromat a hajvonalától a fülé mellett haladva addig, amíg a felsője kivágása engedi a válla és a nyaka között.
Míg az egyik kezem szórakozottan cirógatja a karján lévő pihéket, lassú, lágy csókokat nyomok a nyakára – egyet, kettőt, hármat. – Hiányzol – mormolom, a hangomat elnyomja a puha bőr. Az előbb a füle tövétől a kulcscsontjáig haladtam, most pedig attól az álláig. – Annyival jobban jársz nélkülem... És mégis. Újra meg újra ráveszlek erre az őrületre. Tényleg kibaszott önző vagyok, ugye? – A vállán nyugtatom az államat, érdeklődve nézve fel rá.

– Kit? Nicole-t? – vonom fel a szemöldökömet. Csak futólag találkoztam vele, mikor én vittem Bailey-t az iskolába (mint kiderült, az anyját már rég rávette, hogy két sarokkal odébb rakja ki), de teljesen átlagos tizenévesnek tűnt. Se bandatetoválás, se fű-szag, semmi. Azt persze nem tudhatom, hogy Lilia mit érzett meg rajta az anyai ösztöneivel; nem szeretném kimondani, de talán csak azért nem kedveli, mert Bailey rá hallgat.
Ezek után mondjuk meglepő, hogy azt mondja, rám nem mérges, bár a mi kapcsolatunk kicsit mélyebbre is nyúlik talán, mint Nicole befolyása. Nem veszem le róla a tekintetem, akkor sem, ha kezdem érezni, hogy tisztában van vele és egy kicsit talán zavarja is. Mikor még házasok voltunk, gyakran figyeltem őt így, elemezve, ő pedig kikérte magának, mondván, Ő nem az egyik gyanúsítottam, vagy egy krumpli, amit méricskélni kéne a boltban. De nem tehetek róla, vannak kérdéseim, amiket a válaszai rendszerint csak még bonyolultabbá tesznek; hogy máshogy értsem meg őt, ha nem megfigyelésből levont következtetésekkel?
Néha őszintén fogalmam sincs, miért jövök még mindig el, újra meg újra, azon kívül, hogy én akarom; mindig ugyanaz a forgatókönyv, ugyanazok a színészek, ugyanaz a körítés. Változzak meg? Mindketten tudjuk, hogy nem fogok. Miért kér mégis? Miért jövök? Nem tudom, tudja-e, mekkora fájdalmat okoz azzal, hogy saját magát okolja. Azt könnyen elviselem, hogy engem hibáztathat, hiszen valóban én vagyok a bajok forrása, ahogy azt az anyja is millió meg egyszer elmondta, nem egyszer úgy, hogy én is ott voltam. Szinte hiányzott volna a vén boszorkány, ha meghal. (Azért egy részem mégis reménykedik benne, hogy ez hamar bekövetkezik – azt leszámítva, hogy Lilia akkor tényleg, végleg egyedül marad.) De az, hogy magára vesz minden gondot és bajt mélyebben szúr, mint a saját bűntudatom.
Mégsem mondok rá semmit; nem jut eszembe jó válasz. Nem úgy a következőre, amin már érezni vélem, hogy csak gonoszkodik, és nem gondolja komolyan. Vagy ha igen, hát olyan fájdalom, amit túlélek. Régen valószínűleg sértette volna az önbecsülésem, de azóta azt is whiskey-re váltottam. – Nos. Nem kellett volna egy rendőrhöz menned, ahogy a drága jó édesanyád is említette egynéhányszor. – Savanyút mosolygok rajta. Egy tisztességesebb férfit, egy valamire való férfit zavarna, hogy nem képes rendesen ellátni a családját; és abban a pillanatban, hogy ez a fickó belép majd Lili életébe, a zavarás lesz az utolsó jelző, amit használni fogok arra, amit érzek. De addig hajlamos vagyok abba a hitbe ringatni magamat, hogy úgyse kell neki más, hosszú távon nem, mert itt vagyok.
De mit is ért el vele eddig az újra meg újra összetörő szívén kívül?
A szexet, talán. A fergeteges szexet, ha lehetek pofátlan, és kit hülyítünk? Pofátlannak születtem. Nincs semmi más ezen a világon, amit adni tudok már neki, nem kenyerezhetem le üres ígéretekkel, nem tudok lényegében segíteni az anyagiakban, nem vehetek részt a lányok életében anélkül, hogy életre szóló sebeket szerezzek nekik; de ezt az egyet meg tudom adni neki. A teljes önfeledtséget, egy kis időt magára, az érzés, hogy szükség van rá, hogy kell, hogy vágynak rá; és rám mind a három igaz. Próbálom könnyedség mögé rejteni, de amint visszajelez a közeledésemre, úgy kapaszkodom belé, mint a fuldokoló. Néha úgy érzem, ez az utolsó, amit biztosan magaménak tudhatok, egy egészen kicsi szelet a szívéből, egy rólam és róla szóló emlékekkel teli rész a fejében, és az ágya, néhány hetente. A teste, az ismerős vonalak és görbületek, amiket már több, mint tizenöt éve érinthetek; mert hagyja. Mert valamiért van olyan elveszett, ostoba vagy kétségbeesett (esetleg mind egyszerre), hogy remélje, most máshogy lesz.
Mellkasomban már a vágy buzog, a gőze egészen ellepi az elmémet is. Egy tisztességesebb férfi tenne két lépést hátra a kijelentése hallatán. Neki is tudnia kell, hogy én nem ez a férfi vagyok. – Egy okos ember egyszer azt mondta, az őrület az, mikor ugyanazt ismételjük újra és újra, ugyanúgy, és más végeredményt várunk. Nagyon sok mindennek elmondhatsz, Lilia, gerinctelennek, semmirekellőnek, iszákosnak, felelőtlennek… De őrült nem vagyok.
Kezeim a pulton nyugszanak, testének két oldalán. Az egyiket felemelem, hogy végig simítsak a száján, ott, ahol az imént még a nyelve járt. Kérdés nélkül hajolok oda, hogy az első félig bizonytalan csóklopás után fullasztó táncra invitáljam. Egyik kezem ott marad a pulton, a másik azonban arcáról a hajába csúszik, a laza konty alá, közelebb húzom, mintha legszívesebben magamba olvasztanám.
– Ha azt szeretnéd, hogy hagyjam abba, csak szólj – morgom a nyaka puha bőrébe, miután elválunk levegőért. A torka mentén csókolom végig, tökéletesen tisztában léve azzal, ha nagyot nyel. – Beszélhetünk is… – Megmarkolom a fenekét, és felemelem a pultra, a lábai között állok. Most, hogy ilyen magasan van, már majdnem egy magasságban van a szemünk, elkapom a tekintetét. Megcirógatom az arcát a kézfejemmel. – De ne kérj arra, hogy őrült legyek.

Minden baj azzal van, hogy rendőr vagyok. Az életem minden területén. Már persze ha leszámítjuk a tényt, hogy egy önző, önpusztító, ön- és néha közveszélyes alkoholista pöcs vagyok, amit összességében mégsem olyan nehéz a rendőrség számlájára írni, ha azt nézzük, hány alkalommal kevertek életveszélybe, kevertek másokat veszélybe az én kontómra vagy mulasztották el egy az egyben a felelőségvállalást.
Szóval a rendőrség tulajdonképpen megbaszhatja.
És megbaszhatja a felmondásomat is, mert eszem ágában sincs hagyni, hogy kipateroljanak onnan. Akkor sem, ha ezt ígértem Bailey-nek; az egyik olyan este fogadtam ezt meg, mikor megittam már sunyiban két pohár whiskyt (a megerőltető ivászatban az a legrosszabb, hogy minél hirtelenebb vágod el magadtól, annál nagyobb erővel tér vissza), és valami animációs mesét néztünk a nappaliban nálam. Charlie kezdte el, de már rég bealudt addigra. Meggyőződésem, hogy amit alkohol hatása alatt mondok animált zöldségeket bámulva, nem számít.
Az már számítana, ha a fogadalmat színjózanul, ott, ahol a gyerekeim a mindennapjaikat töltik, a nőnek, akit szeretek. Ezért nem teszem, és elterelem a figyelmét. Ha nincs elvárás, nincs csalódás, ugye?
Gyűlölök csalódást okozni, főleg Neki. Ezért nem is mutatom semmi jelét annak, milyen fájdalom nyilall a vállamba, mikor felemelem; egyszerűen kizárom, pont úgy, mint minden baljós gondolatot.
– De. De, azért jöttem – mormolom, közelebb hajolok, az orrom az arcát súrolja, de még mielőtt ismét lecsaphatnék az ajkaira, megmozdul és a hajánál kezd matatni. Félig lehunyt szemhéjak mögül figyelem, ahogy a haja a vállaira omlik, és ha jobb volnék költői képekben, talán valamiféle aranyló vízeséshez hasonlítanám. Ujjaim szinte önálló életre kelve gabalyodnak a szőke tincsekbe, ismét felé hajolok, de megakaszt a mozdulat közben a rántással. Nem elég erős ahhoz, hogy kibillentsen az egyensúlyomból, de egy pillanatra kizökkent, és öntudatlanul mosolyodom el.
Aztán megcsókolom, és onnantól elvesztem a realitás-érzékemet. Az illata eltölti az orromat, érzem izmainak rándulásait, a torkából feltörő hangok az ajkaimon visszhangzanak. A kezeim a testén járnak, igyekeznek bejárni minden porcikáját, valami mást keresve, valamit, ami arra utal, hogy megváltozott, de csakis jól eső ismerősséggel találom szembe magam. Hevesen lobban fel a vágy, szeretném megmutatni neki, bebizonyítani, hogy mindennek ellenére, ami történt, hasznos tudok lenni, szüksége van rám, szükségünk van egymásra; szerettem volna, ha emlékeztethetem rá, milyen volt régen, milyen volt velem, hogy csak velem lehet…
Az éjszaka csókok, érintések, nyögések kakofóniájává olvad össze, amely még akkor is halovány visszhangot ver koponyám belsejében, mikor másnap magamhoz térek. Habár a regényekben, amiket Lilia olvasott (és letagadott, pedig néha megtaláltam a fiókjában), ilyenkor általában aranyló napsugarak borítják fényárba a szobát, a valóságban New York olyan, mint Amerika Londonja. Folyton esik. Az ágy melletti ablaktáblán most is kopognak a kövér cseppek, az eget pedig teljesen összefüggő, szürke felhő takarja. Fogalmam sincs, hány órára járhat, a telefonom valahol a padlón hagyott nadrágom zsebében lapul – igazából abban sem vagyok biztos, hogyan és mikor jutottunk el a hálószobáig.
Pedig biztos vagyok benne, hogy ez a háló, nem csak azért, mert jártam már itt párszor, hanem azért is, mert a virágos függönyök és a félig nyitott gardróbból kilógó ruhák árulkodóak. Ráadásul minden olyan… krémszínű és egységes.
Ő még alszik. Bár a szemgolyóim fáradt, tompa lüktetéssel fájnak az egész fejemmel egyetemben, kényszerítem magamat, hogy nézzem, és ne engedjek a lecsukodó szemhéjam hívásának. Régen aludtam ennyit, legalább… Legalább öt órát egyhuzamban. A végén hozzászokok.
A párnák is olyan szokatlanul puhák; biztosan újak. Valamiért tudni akarom, mi történt a régiekkel. Feljebb csúszom az ágyon, óvatosan, nehogy felébresszem, és félig ülő helyzetben támasztom neki a hátam az ágytámlának. A nyomás az agyamban megsokszorozódik, de nem kelek fel; innom kellene. Hogy vizet vagy alkoholt, azt nem tudom, de egyelőre nem is akarom kipróbálni.
Idegenkedő tekintettel meredek a takaróra; nekem otthon huzatom van, rosszabb napokon plédem. Az embernek nem tűnik fel, mennyi mindent megcsinálnak helyette, míg rá nem eszmél, hogy a zoknik nem csak úgy megjelennek a fiókban, frissen és kimosva. A rendes takaró olyan luxus, amit újabban nem engedhetek meg magamnak; bár valójában Liliának is ilyennek kellene lennie.
Rápillantok, a hasán fekszik, az arca valahol a hajtenger alatt. Bizonytalanul nyújtom ki felé a kezemet, mintha attól félnék, hogy ha hozzáérek, kipukkad, mint a lányok buborékjai, és nem marad belőle más, csak némi tündérpor. Az ujjam azonban nagyon is valós bőrt érint a vállán, alatta izmok feszülnek; óvatosan simítok végig rajta, kicsikarva belőle valami álmos dörmögést. Még nincs magánál, tudom; ébredés előtt néhány perccel fel szokott nyögni, a REM-fázis vége. Magamban nevetek csak, óvatosan lejjebb húzom róla a takarót, és odahajolok hozzá, borostás csókokkal követve végig a gerince vonalát.
A puha és selymes bőr érintése, no meg az egyelőre takaró-fedte test ígéretére megfeszülök, de igyekszem elűzni ezeket a gondolatokat. Nem tudom, hány óra lehet, de bármikor megérkezhet valaki, és ha olyan kopog, aki rossz néven veheti a késést, jobb, ha nem Lilia lábai között talál. Akkor sem, ha legszívesebben ott halnék meg.
Elhúzódom tőle, játékosan beletúrva a szalmakazalként kócolódó hajába. – Jó reggeeeeelt – szólalok meg, szinte dalolva-tagolva a szótagokat. Nevetve húzódom vissza a „saját” térfelemre, és az ágy mellett kezdek kutatni. Félig becsúszott ugyan alá, de ott a nadrágom. Csak egy pillantást vetek a képernyőre, kaptam néhány üzenetet, de nem tűnnek fontosnak, úgyhogy vissza is dobom a földre – de a doboz cigarettát sunyiban kiveszem belőle, hogy addig gyújtsak rá egy szálra, míg Lilia még alszik.
Valamikor hajnalban, bár már úgy éreztem, zselét helyeztek a csontjaim helyére (a derekamba is fáradt fájdalom nyilall), felkeltem, hogy résnyire nyissam az ablakot. A szag miatt nem lehet panasza; ritkán is vagyok itt, és egyébként sem kerüli el a figyelmem az a kis hamutálka, amit ügyesen a komód mögé rejtettek, hogy a lányok ne vegyék észre. Bár úgy sejtem, Lilia inkább az asztalnál dohányozhat, és csak nagyon ritkán. – Beszélek majd Bailey-vel – jelentem ki leginkább a semmiből. A szőkeség valószínűleg még mindig az álmot próbálja lerázni magáról. De muszáj beszélnem; nem igen fordult még elő, hogy csak úgy itt aludtam volna szex után, és reggelre is itt maradjak. Most azonban nem visz rá a lélek, hogy felkeljek. – Róla és Nicole-ról. Legrosszabb esetben kiderül, hogy a saját neméhez vonzódik, de igazából nem hiszem, hogy a tinédzseritiszen kívül bármi baja lenne. De beszélek vele. Érted. – Nem volt kérdés, mégis kérdőn pillantok rá, válaszra vagy megerősítésre várva. Ezt várta volna tőlem tegnap? Nem igazán tudom. Tizenöt év után rájöhetett volna, hogy úgy éri el legegyszerűbben amit akar, ha egyszerűen megmondja. Nem kell ezt bonyolítani.
Beleszívok a cigarettába, a füstös felét az ablak felé tartom. Ennyi figyelmesség szorult csak belém. Aztán így a nappali fényben feltűnik az ok is, amiért tegnap fájt a vállam; a bal felén lassan feketés-lilás árnyalatba öltöző zúzódás terül el. – Az egyik alak megpróbált elfutni, utána kellett vetődnöm. Rosszul estem. – Rémlik, hogy valamikor az éjszaka folyamán megkérdezte, miért fájlalom annyira, de akkor jobb hasznát találtam a számnak, és az nem a válaszadás volt. Figyelem, ahogy a szürke, kavargó fonálhoz hasonlító csík felfelé száll. – A derekam is meglehetősen sajog… Bár lehet, hogy az nem az esés, hanem inkább a te bűnöd. Az én koromban már merész vállalkozás fiatalabb nővel kezdeni – jegyzem meg kaján vigyorral. Tekintetemmel a mozdulatait követem, mindegy, mennyire álmosak. Szabad kezemmel végigsimítok a tenyerén, majd az alkarján, a láthatatlannak tetsző vénát követve. Igyekszem elkapni a pillantását. – Szerinted nyugállományba kéne vonulnom?

Kevés dolgot élvezek annyira, mint egy ilyen, minden percében kihasznált éjszaka után Liliát piszkálni. Ha a házasságunk elején abban reménykedett, talán kinövöm, sokkal naivabb, mint gondoltam. Ha a dohányzásra tett megjegyzésével hasonlót szeretett volna elérni, akkor ez az állítás kezd megerősítést nyerni, de így csak elvigyorodom, aztán vetek egy pillantást a nyitott ablakra. Nem kért meg és főleg nem parancsolt rám; magamtól pedig semmi kedvem abbahagyni.
Sokak szerint a női elme bonyolult, zsúfolt hely, ahol egyszerre létezik tizenhét párhuzamos valóság és bármelyik alapján hajlamos vélt vagy valóban elkövetett vétkek végett Ördögűzőt játszani a férfival. Én épp az ellenkezőjében hiszek, ahogy azt valahol egy filozofikus hangulatú pasastól hallottam; a női elme sokkal tisztább, mint a férfi, mivel sokkal gyakrabban váltogatja. – És mégis mi történt azóta, amiért máshogy gondolod? – vonom fel a szemöldököm. Nem vitatkozni akarok, csak nem értem. A szexnek aligha volt köze hozzá, alvás közben pedig csak nem ezen gondolkodik. Megforgatom a szemem. – Hát, most, hogy így mondod… – Nevetve kapom magam elé a kezemet, ha esetleg hozzám találná vágni a párnát. – Nem tudom. Szerintem Bailey okos lány. Bíznod kéne abban, hogy jól lett nevelve. – Azt mégsem mondhatom, hogy jól neveltük, hiszen nagyrészt Lilia keze munkája, ugyanakkor mégsem visz rá a lélek, hogy teljesen kivonjam magam a dologból. Nem hiszem, hogy jó apa volnék, de a lehetőségekhez mérten, ahhoz képest, hogy Én mit kaptam a sajátomtól… Nos, azt nem nehéz túlszárnyalni. Egy rakás testvért, meg egy rakást, akiről valószínűleg nem tudok.
Talán jobban kéne aggódnom, de én, a lányokkal ellentétben, a Bronxban nőttem fel, olyan környéken, aminek a közelébe sem engedném őket soha. Amíg attól a helytől és a környéktől, az ottani dolgoktól távol tartják magukat… Addig a többi csak tinédzser lázadás. De ezt mégsem mondhatom az anyjuk szemébe. Elvégre, az első pár percet leszámítva a létrehozásukban nem sokat segédkeztem; ő meg tulajdonképpen a keltetőjük volt. Ez ad az anyáknak valamiféle elsőbbrendűséget meg jogot arra, hogy bármin kiakadjanak, amin csak akadnak.
Kivéve, hogy most nem hajlandó kiakadni, mert tegnap óta meggondolta magát. Nem értem a nőket.
Csak legyintek az orvosos felvetésére. – Drágább annál a biztosítási részletem, minthogy minden ilyen aprósággal orvoshoz mászkáljak – jegyzem meg rosszmájú vigyorral. Az igazság néha fáj, ráadásul jobban, mint ez az egyetlen sérülés, ami egy-két hét alatt egyébként is eltűnik majd. Ha nagyobb baj lenne, például porcleválás, már észrevettem volna. Ezzel is úgy vagyok, mint mikor néha szétszereltem azt a régi Chevrolat Camarot, ami évekig állt apám garázsában, aztán miután meghalt, valahogy úgy alakult, hogy hozzám került. Fel akartam újítani; többször szereltem szét és raktam újra össze, mint ahányszor a házasságunkat próbáltuk helyrehozni, és többször maradt ott a végére néhány elem, amiről az életem árán sem tudtam volna rájönni, honnan hiányzik. De működött, szóval annyira nem lehetett fontos. Egyébként azt a kocsit is el kellett adnunk a házzal együtt. Abból vettem a lakásomat.
– Kösz a megerősítést – nevetek fel rekedten. Nem tudom, csak bókolni akar-e valami érthetetlen okból, rendes lenni, vagy az igazat mondja, de túlzottan félek a válaszban való csalódásomtól hogy rákérdezzek. Néha jobb az édes tudatlanság köpenyébe burkolózni, saját döntésünk okán. Azért oldalra pillantok, végig futtatom tekintetem azon részein, amik kilógnak a takaró alól. A hideg levegő didergető hívásának engedelmeskedve libabőröző karja valamiért a realitás talajára ránt, és nem hagyja, hogy túl sokat fetrengjek a képzeletbeli piedesztálomon. Fel kellene kelnem, de nem akarok.
A kérdésére felvonom az egyik szemöldököm. – Ki mondta, hogy akarok? – Kérdésre kérdéssel nem illik felelni, de ő is épp ezt tette. – Csak azt kérdeztem, szerinted kellene-e… – Megvonom a vállamat, a sebesebbik megfájdul, de most élvezem a pangást. Valahogy úgy érzem, megérdemlem, amiért ezt a szép reggelt muszáj volt elrontanom; pont úgy, ahogy Lilia maró szavait is, amiért muszáj volt elrontanom az egész életemet. Ami viszont büntethetőbb, az a tény, hogy ezzel három másik emberét is a kudarc szélére sodortam. Ezt sosem fogom tagadni, de azt sem látom be, miért kellene erről beszélnünk. Okosabbak nem leszünk, a bűntudatom meg egyébként is úgy égett már a csontjaimba, mint valami billog, ami sosem szűnik meg fájni. Úgyhogy a közlésére nem reagálok semmit, csak szívok egyet a cigarettámból, és a szürke ég reflekcióját bámulom az ablakon. Az ivást érintő kérdésére viszont elfojtott rötyögés szakad ki a mellkasomból. – Okos nőhöz képest néha nagyon naivnak hangzol – pillantok rá, szinte jókedvűen. Ahogy erről beszélnünk felesleges, pont olyan haszontalan az is, ha nem nevetek a saját szarságaimon.
Nem azért iszok, mert különben másnap nem tudnék bemenni dolgozni; azért iszom, mert már voltam bent dolgozni. Vagy valami hasonló. Vannak azok a hangok, amik múltbéli emlékek keretéből lépnek ki, és nem hajlandóak csendben maradni. Sokszor keltem fel az éjszaka közepén sikolyokkal és véres képekkel a szemeim előtt táncolva, mielőtt rájöttem volna a megoldásra. Nem tudom, az emberek nagy része miért iszik, és nem is érdekel; azt viszont tudom, hogy én legalább el tudok aludni tőle.
A cigarettát szorongató kezemet kitartom oldalra, a talált hamutartó fölé, és a füstön rágódva figyelem Lilia vonásait, az álomittas szemeit, amiben a korai órához képest meglepő élénkséggel villan a vád. – Ha szeretnéd, hogy elmenjek, elmegyek – közlöm végül, különösebb érzelmi ráhatás nélkül. Ugyanis csak ezt tudom ajánlani; azt, hogy nekiállok beszélgetni… érzésekről meg gyengeségekről, nem. Az csak a filmekben esik meg. Nem fogok sírva az ölébe borulni, és elmondani neki, hogy anya és apa nem szeretett vagy hogy miféle bűntudat gyötör minden megoldatlan ügy után. Rég nem érdekel az ilyesmi; személyes ingerem meg nem sok maradt, de azért némi férfiúi büszkeségem még igen. – Csak eszembe jutott. Idén huszonhárom éve szolgálok. Két év, és negyed évszázad. Az már az… ezüstlakodalom, ugye? Több év, mint ahány percet apám egyetlen nőjével is eltöltött, az anyámat is beleértve. Sok.
Szívok egy utolsót, aztán nehéz szívvel, de elnyomom a szálat. Elment tőle a kedvem; inkább átvetem lábaimat az ágy szélén, és odalépek az ablakhoz. A távolban már kékesszürke semmibe feledkezik a táj, ott már esik. Valamiért szeretem az esőt. Valószínűleg azért, mert pont olyan, mint az életemben lévő dolgok; rendszeres látogatók, felfrissítenek, de nem tudod jobban elhúzni a maradásukat, mint amennyire ők akarják. Azt viszont kihasználhatod, amíg hagyják, hogy maradj velük. Várom, hogy Lilia mikor rak ki. – Új társat kaptam. Nő. Washingtoni. Ki nem állhatom, de a Don Jefe szerint Ő a jövő, meg a hozzá hasonlók. Több PhD, kevesebb öklözés, ez az új módi. Nem tudom, meddig van még ott létjogosultságom. – Kikönyöklöm az ablakon, meztelenségem teljes tudatában, és szórakozott cápavigyorral intek az egyik szomszéd nyanyának, aki az utcán sétáltatja a padlócirkálóját. Bizonytalanul viszonozza a köszönést, nem tud hova rakni; szerencsére nem is kell. – Te úgyis ezt akartad, ugye? – pillantok vissza a szőkeségre, de a hangomban nincs semmi vádló. Megerősítésre várva kérdezem. Elvigyorodom. – Szerinted mit kellene csinálnom, ha esetleg mégis nyugdíjba mennék? Menjek el vagyonőrnek? Vagy magánnyomozónak? Nem, várj. Sztrippernek. Na?

Liliának és nekem mindig is nagyon eltérő véleményünk volt a dolgokról, valószínűleg azért, mert teljesen más háttérből érkeztünk, kezdve azzal, hogy neki volt egy háttere. Nem panaszkodhatom, az anyám mindent megtett, amire a beszűkült kis világában képes volt, az meg nem az ő hibája, hogy két munkahelye is volt meg félállásban egy harmadik is, hogy fenntartson minket, aztán végül végkimerülésben lelje halálát még az érettségim előtt. Na jó, ez így nem igaz, mert bár végelgyengülésben valóban lehet meghalni, az anyám vesztét nem ez okozta, hanem az a kisteherautó, ami elé kilépett, mert épp fáradt volt meg úgy általában elege az életből, és épp a húgommal, Charlotte-tal üvöltözött a telefonban, miszerint már kijött a boltból és nem, nem fog fehér mályvacukor helyett rózsaszínt hozni. Elfelejtett körülnézni, ennyi történt, meg némi eső az aszfalton, és egy szobafestő-mázoló, aki nagyon haza akart érni az esti meccsre, mert a rádiójába rágógumit dugott a fia bosszúból, amiért nem ment el a focimeccsére, és nem hallotta az egyetemi liga állását rendesen, pedig ötven dolcsija múlott rajta meg a kocsmai jóhíre. A pszichológus szerint, aki a húgommal foglalkozott, és viselte annyira magán a páciensei sorsát, hogy aztán eljött a temetésére is, talán ez volt a végső löket, ami elindította őt a drogok útján. Ha a kilátástalan financiális helyzet, az erőszakos, iszákos apa meg az állandó utcai lövöldözések nem lettek volna elegek a kilencvenes évek Bronxában egy egzisztenciális válsághoz, akkor itt volt még az is, hogy magát hibáztatta anya haláláért.
Az apánk addigra már halálra szúratta magát egy kocsmában néhány háztömbbel odébb, az ír büszkeség az angol nagyképűség és a svájci pengével szemben, úgyhogy mikor tizenöt évesen az éjszaka közepén kezdtek dörömbölni a rendőrök az ajtónkon, tudtam, hogy nem azért jönnek, mert rájöttek, hogy én lopkodom az iskolában a telefonokat. Jobb híján anya testvére, Lou néni vett magához minket; akinek nem is Lou a neve, az a férjéé, de gyerekként sokkal jobban kedveltem a laza Lou bácsit, mint a mahagóninak tűnő kávésasztalát féltő és a hátsómat söralátétekkel poroló Anne nénit, szóval Lou néni lett belőle. A kutyájuk meg Lou kutya. Őt kedveltem, csak nem volt neve; akkoriban még nem volt olyan népszerű elnevezgetni meg ölebként tartani őket, szóval egyszerűen kutyának hívták, meg úgy, hogy „kibelezlek, megnyúzlak, szőnyeg lesz belőled, gyere ide!”, ha megint szétcincálta a postát.
Tulajdonképpen lassan fel is kéne majd hívnom Lou nénit, mert már legalább két hete nem ettem nála, és utánozhatatlan a casseroleja.
A lényeg mindenesetre annyi, hogy Lilia teljesen más világból jött, mint én, egy olyanból, ami az enyémet legfeljebb Twist Olivér szerű könyvekből ismeri, és ezt nyújtja most a mi gyerekeinknek is. Egykor az én elképzelésem is ez volt; nem is az elképzelésem, az álmom, amibe tökéletesen passzolt egy olyan nő, aki teljesen máshonnan érkezik, aki mindenhol látja a jót, még ha nem is naiv, aki próbál jót tenni, anélkül, hogy másokat lehúzna. A különbözőségünk volt az egyik, ami miatt annak idején beleszerettem, és aminek kedvéért amellett is képes voltam szemet hunyni (a drága anyósom legnagyobb megrökönyödésére), hogy mikor, tegyük hozzá, véletlenül, terhes lett, még legálisan alkoholt sem ihatott.  Aztán megtörtént, megkaptam, amit akartam, én pedig szétszakítottam az egészet. Fergetegesen ironikus, nem?
Ennek a különbözőségnek a számlájára írom azt is, hogy ő aggódik Bailey „elkallódásáért”, amíg szerintem teljesen egészséges, amit csinál. Ennek a számlájára írom azt is, hogy az ivást bármilyen képpen a nyomozásaim jövőjéhez kapcsolja, meg hogy azt hiszi, nincs beleszólása abból, nyugdíjba megyek-e. – És visszatértünk oda, hogy nem kellett volna egy New York-i zsaruhoz menned – nevetek fel keserűen, rekedten. Tudom, hogy ő továbbra sem akarja elismerni, pedig ez az igazság, a nagyvárosokban szar az élet, és még szarabb, ha a nem létező rendet kell védened. Ha kisvárosi sheriff lennék valahol az isten háta mögött Indianában, ahol a legnagyobb bűntény az, hogy a szomszédok lopkodják egymás gereblyéjét, valóban nem ezzel lenne a gond. Addig viszont minden, ismétlem, minden jelenlegi gondom forrása a munkám.
Missus’ PhD-é is.
– Oké, ügyvédasszony, nekem is van diplomám. A Columbiáról. Ami sokkal jobb, mint bármilyen washingtoni, amit ő fel tud mutatni – közlöm egy lefitymáló intés kíséretében, nem törődve a ténnyel, hogy a papíromon szereplő „alapfokú” jelző igencsak elrontja a statisztikámat. Nem mintha annyira érdekelne, igazából teljesen egyértelmű, hogy az akademikus élet nem nekem való, pont úgy, mint az aktatologatás és jelentésírás. – Eddig is volt társam – vonom meg a vállamat. Mindig párban kell járnunk, ez tény, hogy fedezhessük egymás seggét. Ehhez viszont bizalom kell, a partnerbe vetett hit, amit talán nehéz lesz még egyszer úgy megtalálnom, mint Markkal, de nem lehetetlen, az előző társamat szinte már kedveltem, míg aktatologató nem lett belőle. – Egyszerűen nem hiszem, hogy egy ilyen észlénynek, aki az FBI-tól jött, feltétlenül rögtön a mi csapatunkban lenne a helye. Menjen a gyilkosságiakhoz, vagy tudom is én. Ők eleve kész átjáróház; mi jobban megválogatjuk az embereket. Vagyis, eddig megválogattuk. Az egész olyan… büdös – vonom meg a vállam, mert nem tudok jobb választ adni. Hogy tetszik-e hogy ide került? Nem. Van rá jó okom? Van. Kell, hogy jó okom legyen rá? Nem.
Nem tetszik, hogy itt van.
De ez nem olyasmi, amivel a limitált időnket akarnám vesztegetni. A kijelentésére felnevetek, és meg sem próbálok úgy tenni, mint aki nem bámulta meg a seggét, mikor lehetősége adódott rá. – Hé! Arról volt szó, hogy a lányokból nem lehet sztripper, rólam egy szó sem esett – emelem fel a kezemet, mintegy óvás gyanánt. Nem mintha lenne bármi esélyem, sokkal jobb, ha vitatkozni kell. Ezért fizetik. Csak a kezeimet tudom magam elé emelni pajzs gyanánt, mikor rám szegi az ujját. – Hidd el, sok felelőtlen dologra képes vagyok, de a nudibár szót nem tőlem fogja hallani először, hanem annak rendje és módja szerint majd tizenkét évesen a játszótéren. Esküszöm.
Tényleg sokat lehet a rovásomra írni, de azt nem, hogy ne próbálnám a lehetőségekhez mérten védeni a lányaimat; nem annyira, hogy felnőttként buborékfóliába kelljen majd csomagolnunk őket, de eléggé, hogy a tizenhatodik születésnapjukra ne a javítóban kerüljön sor. Charlotte pedig egyébként is különleges; az utolsó szép dolog. Bailey is szép, nyilván, de ő már rég a felnőtté válás útjára lépett, nagyjából akkor, mikor a válás előtt az anyját kellett összekapargatnia a padlóról, mert én nyilván nem voltam ott, szóval valakinek muszáj volt, akkor is, ha még a tizet sem töltötte be. Így vagy úgy, de egy egészen kicsit megnyugtató, hogy valaki megtette. A válás utáni első években megpróbáltam teljesen elhatárolódni, és nem törődni az egyértelmű visszahúzó erővel, amit hívhatunk ragaszkodásnak, szeretetnek, makacsságnak, bárminek; egyszerre kívántam és féltem, mikor tudom meg, hogy Liliának van valaki olyan az életében, aki megadja neki mindazt, amit én nem tudtam, pedig kellett volna. Még mindig nehéz elhinni, hogy nincs ilyen.
Ehhez képest én? Én nem is kerestem, eszemben sincs feltételezni, hogy bárki megérdemelné, hogy mellettem kössön ki; ráadásul nincs is rá ingerem. A szex az más. Nem mondom, hogy kell, de annyira eltereli a gondolataimat, amennyire bármi más; amennyire az alkohol. És jó fizikai formát adni a szégyenemnek.
A kérdésére felé fordítom a fejem, és kiolvashatatlan semlegességgel vizsgálom a vonásait egy darabig, az összekuszált hajától kezdve a pisze orrán át a szájáig, ami alig láthatóan megremeg. Nyilván érdekli a válasz. Nyilván nem fogok válaszolni. – Miért teszel fel olyan kérdéseket, amikre nem szeretnéd hallani a választ? – vonom fel végül a szemöldökömet egy halvány mosoly kíséretében. Abban az értelemben abszolút nincs senkim, hogy soha nem keresek fel direkt senkit; a dolgok megtörténnek, és ha emlékszem is valaki nevére, nem érdekel. Lehet hívni a feminista kommandót, de nem a lelkük és a hátterük érdekel, csakis az a rövid időszak, amíg ugyanabban az ágyban, mosdóban vagy autóban vagyunk. És igazából még az sem. – Itt vagyok. Ez a lényeg, nem?
Valószínűleg ez az a pont, ahol visszájára kéne fordítanom a kérdést, megkérdezni, Neki van-e valakije, de nem tudom rávenni magam, mert mint oly sokszor, félek, hogy válaszolna. Gondolni valamit és bizonyítottan tudni két külön dolog. Az egyikre tudsz építeni egy gyilkossági pert, a másikkal életben tartom az épelméjűségem maradékát. – Mondtam már, hogy elkezdtem néha előadásokat tartani a Columbián? – kérdezem inkább. Még sose jött szóba. – Nem… vagyok tanár. Ami jó, mert nem kell dolgozatokat iratnom. Jesszus, de gyűlölném azt a sok papírmunkát… De a volt kriminológiai professzorom az új tanszékvezető, és szereti a bűnüldözés ágainak aktív résztvevőit hívni. Szóval ja, néha mesélnem kell egy-egy módszerről, vagy múltbéli ügyről… Ilyesmik.
Nem tudom, ezt miért mondom el neki, talán azért, hogy érezze, igenis, van felelőségteljes része is az életemnek? Terelésként? Szeretném egyszerűen elújságolni valakinek? Nem fog kiderülni, ugyanis szinte az utolsó szavammal párhuzamosan érkezik a kopogás a bejárati ajtón.
Meglepve fordulok a nyitott hálóajtó felé; ismét kopogás hallatszik. – Vársz valakit? – fordulok Lilia felé. A válasz szinte bizonyosan nem, úgyhogy sóhajtva lököm el magam az ajtótól, és ismerve a női időhúzást, jóval gyorsabban kapom magamra a ruháimat, mint ő, ezért én indulok meg korábban az ajtó felé, amit a tegnap éjszaka folyamán zárhattam kulcsra, valószínűleg akkor, amikor felkeltem vécére. Ösztönös húzás, az ablakokra is rá szoktam húzni a reteszt. A cipőfűzőim még bekötetlenül lógnak kopott bakancsom mellett, majdnem hasra is esem bennük, de akkor is belenézek a kukucskálóba, és meglepve ismerem fel a kint álldogáló alakot. A kulcs gyorsan fordul a zárban. – Bailey? – tárom fel az ajtót, szemöldökeim között mély ránc ül, ahogy végigmérem legidősebb lányomat. – Mit keresel itt? Nem azon… az izén vagy a nagyanyáddal? – Nyújtogatom ugyan a nyakam, hátha őket is meglátom a felhajtón, de szerencsére nem járok sikerrel. Nem, Bailey nagyon is egyedül van, ami valami okot sejtet. Elállok az útból, hogy be tudjon jönni. – Hát, akkor gondolom… Gyere be… – vakarom meg a tarkómat zavartan. Én vagyok az, akinek semmi keresnivalója itt, igazából, és nem lepne meg, ha ezt szóvá is tenné. Okos lány. – Én átugrottam, mert megtaláltam Charlie elveszett plüssét. Tudod, azt a félszemű orrszarvút? A kanapé mögött volt. – A francba, most majd tényleg szereznem kell neki még egy olyan rohadt orrszarvút. Coney Islanden nyertem neki, mert hiába ajánlgatta az árus a rózsaszín óriásnyulat vagy a pandát, neki csakis az orrszarvú kellett. Indokolatlan orrszarvúból plüsst csinálni; még csak nincs is szőrük. Aztán eszembe jut, hogy arra sincs jó indokom, miért zártuk be az ajtót. – Volt… egy betörés-sorozat a környéken – mutatok a hátam mögé, az ajtó felé. Megvakarom az állam, serceg alatta a borosta. – …És egy gyilkosság.

Fura. Általában a nagyszülő az, aki a fejét kapkodva próbálja megérteni az unokáját, nem? Nem ő nevelte, generációs különbség, meg egy csomó minden más. Mégis, nálunk a nagyi az, akinek nem kell kapkodnia a fejét. Nem kell magyarázkodnom, kifogásokat keresnem, csak … ő talán emlékszik, hogy milyen volt még kamasznak lenni. Anya pedig, mintha elfelejtette volna, pedig neki nem is volt olyan régen.
- Hogy a fene esne belé! – eresztette le a füle mellől a telefont a nagyi, ingerülten ejtve a konyhapultra. – Ez történik, ha folyton dolgozol! Biztos azon a kényelmetlen kanapén alszik, mint valami csöves! – adta magyarázatul a nagyi a kérdő tekintetem látva, ami nem lett sokkal megértőbb.
- Talán lenémította a telefonját – vontam meg a vállam, harapva egyet a tányéromon lévő pirítósból.
- Ez a baj az igazságszolgáltatással! Minek azoknak a mocskoknak tárgyalás? Erre találták ki a villamosszéket! Csak egy kapcsoló, és meg van oldva! Ehelyett az anyádnak kell elintéznie őket! – folytatta a nagyi a mérgelődést, mintha meg sem hallott volna. – Ő meg emiatt képtelen felkelni reggel és felvenni a telefonját! Pedig egész nap azt nyomkodják az emberek, de mikor szükség lenne rá …
-Írd meg neki, hogy eltört a lábam és most műtenek – pillantottam a nagyira, akinek a szemöldökei drámai sebességgel szaladtak fel a homlokára. – Ha erre se ír vissza, akkor tuti ki van ütve.
-Egy infarktus hiányzik még neki – sóhajtott fel, megtámaszkodva a pulton, a tekintete pedig a kulcstartó felé siklott. Nekem pedig ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy eljött az én időm.
- Elmegyek érte – vetettem fel segítőkészen. Sok mindent elárul anya és a köztem lévő kapcsolatról, hogy a nagyi úgy nézett ezt hallva rám, mintha épp coming outoltam volna – Úgy is otthon felejtettem pár dolgot, te pedig megígérted Charlie-nak, hogy játszhat Oscar-ral – szerencsére ez a két érv is elég volt, hogy a nagyi szemlátomást gondolkodóba essen. Oscar a szomszéd hölgy bullmasztiffja, és a nagyi eteti, amíg az öreglány nyaral. Kedvelem én az állatokat, de mégiscsak a nagyi ismeri Oscar-t.
- Jól van – bólintott aztán, én pedig egyből fel is pattantam, és a pirítós maradékával még a számban futottam fel a szobánkba a táskámért. Ott lassítottam, hogy ne keltsem fel Charlie-t, majd már a dzsekimet is magamra kapva siettem oda a nagyihoz elköszönni, mielőtt kivetettem volna magam az ajtón, hogy elérjem az utca végén feltűnő buszt.
Nicole tegnap este küldött üzenetét olvastam újra. Ürítsd ki a postaládátokat! Az a picsa megírta anyámnak, hogy dilidokihoz kéne járnom. Ha Nicole szüleinek írt, akkor anyának is. Még szerencse, hogy nem hallott az email nevű forradalmi találmányról, azt sokkal nehezebb lenne eltüntetni, mint egy levelet a postaládából. Az kéne még, hogy anya a pszichológus énjét is rám szabadítsa. Nem akarok orvoshoz járni, és ha nem érti ezt meg senki, akkor … muszáj nekem tenni valamit. Az pedig épp kapóra jött, hogy a nagyit ilyen rosszul érintette anya késlekedése. Biztos megbeszélték, hogy anya korán csatlakozik majd hozzánk.
Gyorsan szállok le, megelőzve egy idősebb nőt, akinek még hallom a hátam mögött felcsendülő mérgelődését, de inkább csak elengedem a fülem mellett, és sietős léptekkel célzom meg a házunkat, pontosabban a postaládát, aminek a vörös fülét egyből lehajtom, majd tüzetesen kezdem átvizsgálni a ládát. – Oh, igen! – mosolyodtam el, mikor megpillantottam az egyik levélen az iskola címét. – Ne szórakozz Bailey West-tel! – vigyorogva süllyesztve el a táskámban a levelet, majd kicsit rendbe szedtem a bűntett helyszínét, hogy ne úgy nézzen ki a postaládánk, mint amibe egy rozsomák fészkelte be magát.
Zárva. Meglepetten vontam fel a szemöldököm, majd megpróbáltam megint benyitni, de egyértelműen zárva volt, pedig nem szoktuk kulcsra zárni. Viszont a kulcsaim nem voltak nálam, úgyhogy … talán, ha elég hangosan kopogok, akkor azzal felverem anyát. Végül a jó neveltetésemről tanúbizonyságot téve nem kezdtem el ököllel ütni az ajtót, csak szolidan kopogtam. Válasz hiányában pedig megismételtem, de ezúttal kicsit erőteljesebben.
Na végre, lélegzek fel, hogy nem kell betörnöm a saját házunkba, mikor hallom a zár kattanását. Viszont a nyíló ajtó mögött felbukkanó férfit látva kissé elnyílt a szám a csodálkozástól.
- Apa? – döntöttem enyhén balra a fejem, és én is végig futtattam rajta a tekintetem gyorsan. – De, csak eljöttem anyát felkelteni, mielőtt a nagyi ráhívná a Gestapo-t – magyaráztam lassan, furcsállva és kicsit aggódva figyelve apát. – De megelőztél – mosolyodtam el, megvonva a vállam. Ez aztán a nyomozó munka, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan. – Köszi – bólintottam, ahogy beléptem mellette a házba, ami most valahogy egész másnak tűnt, mint mikor elmentem.
A táskám a kanapéra dobtam, téve pár tétova lépést beljebb. Huh. Ilyen érzés lehet egy tetthelyre belépni? – Fura. Ott én is néztem – futólag pillantottam csak hátra apára, mielőtt tettem volna még pár lépést, kiszúrva anya elől hagyott papírjait. Nem szokta őket kint hagyni. Azóta nem, hogy Charlie egyszer az kollázst készített belőlük. Fura … annyira talán nem is az.
- A-ha – próbáltam nem úgy kiejteni ezt a három betűt a számon, mint a bíró, aki épp ítéletet hirdet, de apát elnézve ez nem volt könnyű. – Na és … hogy halad a nyomozás? – érdeklődtem apára pillantva. Egy betörő, aki hétvégente, korán reggel dolgozik … bátor egy fazon lehet. – Tényleg, Mrs. Sutton mesélte, hogy a férjét megölték – bólogattam, a hajamba túrva. – Biztos örülni fog, hogy tizenhat év után is próbálják megtalálni a tettest – kénytelen voltam beharapni az ajkam, hogy ne kezdjek el vigyorogni. Megérdemli. – Lehet, hogy azok ölték meg, akik a környéken fosztogatnak! – mondtam izgatottan, mintha csak most oldottam volna meg az egész ügyet. Mrs. Sutton azonban ezt nem fogadná el. Szerinte itt maradt szovjet ügynökök a felelősök a férje haláláért.
-Amúgy … elfelejtetted felhúzni a slicced – vakartam meg a homlokom, felpattanva a konyhapultra, és félrenéztem addig, amíg apa ezt elintézte. Nem csoda, hogy elfelejtette. Gondolom nem is ő húzta le. – Szóóóóval … -  sajnos az örökkévalóságig egy lélegzetvétellel nem tudtam elnyújtani ezt az egy szót - … anya kipihente magát? – ártatlan, kíváncsi pillantással figyeltem apát, miközben lassú mozdulatokkal húztam ki az alattam lévő fiókot, ahol a kedvenc nasijaimat tartottam. – Kekszet? – nyújtottam felé, és most már meg sem próbáltam leplezni a mosolyom. De ez nem az az őszinte  ”tudtam, hogy titeket újra egymáshoz sodor a sors” mosoly volt. Nem. Ez a ”lebuktatok, és bárcsak ne tudnám, amit tudok” mosolyom volt. Anya pedig ezek után még az én magánéletem miatta aggódik?

Nem tudom azt mondani, hogy ez a helyzet a lehető legnagyobb rémálmom, amire gondolni tudok; mondjon bárki bármit, a legtöbb atyai ösztönöm a helyén van, így természetesen ezen félelmek közé inkább a lányok (és Lilia) változatos halálnemei tartoznak, azok a bizonyos hívások, amik az éjszaka közepén futnak be, mikor az álom és a valóság határai összemosódnak, így nem tudod eldönteni, hogy a vonal túloldalán felcsendülő, bizonytalan, de határozott „Mr. West?” vajon valóságos-e, vagy a képzeleted szüleménye, az agyadban furkálódó démonoké.
Ettől függetlenül igencsak a lista végén kullog, ha azt nézzük, mire van most szükségem.
– Hogy a nagyanyád milyen gondoskodó lélek – morgom a bajszom alatt, és gondolatban még annál is többször elátkozom a nevét, mint általában szoktam. Van, akire csak úgy mondod, hogy „az egy boszorkány”, de olyan érzésem volt, hogy az egykori anyósom valóban az. Az biztos, hogy mindig a legalkalmatlanabb pillanatokat találja meg a megjelenésre, és ha saját maga nem lehet jelen, hát a kis minionjait küldi. Csak remélni tudom, hogy Bailey inkább amolyan vigilante, nem pedig általa agymosott. Igen, határozottan szeretném remélni, hogy az idősebbik lányomnak valami sokkal jobb magyarázata van arra, mit keres most itt, valami titkos és minden bizonnyal olyan, amit az anyjának sosem vallana be, nem pedig úgy táncol, ahogy a nagyanyja fütyül. Sosem kedvelt engem, szerinte egy megbízhatatlan, adrenalin-hajhász kurafi vagyok, aki ráadásul azóta meg is vénült, és az egyetlen pici lányának sokkal jobb járna nálam. Persze, igaza van, de ez az iránta érzett haragomon egy cseppet sem változtat.
– Úgy néz ki, meg – bólintok, ahogy arrébb állok, gondolataimban azonban inkább olyasféle születik meg, hogy ha tudnád, mennyivel… Nem tudom, miért nem hallottuk Lilia telefonját csörögni, talán a nappaliban hagyhatta, vagy rezgőn, esetleg repülési-módon. Azt rengetegszer csinálta régen, főleg, mikor a gyerekek még kicsik voltak, neki meg „mami-agya” volt, és mindent elfelejtett. Aztán teljesen kiakadt azon, hogy én kiakadtam, bár annak lehet némi köze ahhoz, hogy ezen kiakadásaimat legtöbbször nem személyesen intéztem, hanem a legközelebbi erre lévő járőrt a nyomába állítottam. Egy ízben például arra ébredt Bailey kiságya mellett, hogy két zsaru áll mellette, egyikük a szemébe világít, a másik meg bocsánatot kér, amiért be kellett rúgniuk az ajtót. Ezen ominózus eset után, amikor felváltva aggódott, hogy idegeneket küldök a házunkhoz szaglászni, meg hogy idegen férfiak látják ilyen állapotban (kócosan, smink nélkül, kialvatlan karikákkal a szeme alatt meg változatos foltokkal tarkított pólóban, nadrág nélkül); megígértette velem, hogy soha többé nem keverem bele az efféle dolgokat az otthoniakba, hogy nem nézek utána mindenkinek, akivel barátkozni szeretne (és nevezem bűnözőnek azért, mert kifizetetlen gyorshajtási bírsága van), én pedig megígértem neki.
– Ez egy szülői képesség, tudod – vonom meg a vállam, egyik kezem a farmer zsebébe süllyesztve. – Mint mikor nem találsz valamit a hűtőben, hiába nézed, aztán anyád elsőre kiszúrja, és leteremt, amiért nem néztél körül elég jól. Na, pont olyan. A tanfolyamon tanították – küldök felé egy kaján oldalpillantást. Igazából, akár taníthatták is volna, mert a második órán kitiltottak minket onnan; oké, igazából engem tiltottak ki, amiért eltérő véleményen voltam a legtöbb, főleg Queensből szalasztott szuperanyutól-aputól, akik elborzadva adták elő a hattyú halálát, ha egyáltalán a „verés” gondolata eszükbe jutott, míg én akkor is a vállamat vontam. Az apám más tészta, de az anyámtól is kaptam annak idején, nem sokat, de egyetlen pofont, amit meg is érdemeltem, mégsem kell agytúrkászhoz járnom. Pontosabban, gondolom kellene, de nem miatta.
Tudom persze, hogy Bailey nem vette be. Elmúltak azok az idők, amikor még könnyen lehetett füllenteni neki, amikor bármit elhitt, amit mondtam, pusztán azért, mert én mondom, és ez valószínűleg rosszul is érintene, ha nem lennék emiatt büszke rá, meg nem lenne ott Charlie, aki még mindig ezen korszakát éli. Nem, Bailey határozottan kiszagolt valamit; nyomozói szimat, bizonyíték nélküli, megfoghatatlan, szavakba önthetetlen érzés, ami mindig elfog, ha belépek egy tetthelyre; egyszerűen egy érzés, hogy valami nincs rendben. Már korábban is észrevettem, de soha nem említeném meg Liliának. A végén ezzel kergetném a sírba.
– Nem az én körzetem. De tudod, hogy folyamatban lévő nyomozásokról egy szót sem szólhatnék – jegyzem meg, tekintetemet a hálószoba felé vetve. Az ajtó be van hajtva, de az apró résen látni vélem Lilia félig felöltözött, elsuhanó alakját. Követem Bailey-t a konyha irányába, egyik kezem a vállán, mintha kísérnem kellene.
Először nem is fogom fel, mit mond, aztán lenézek, és ráeszmélek. – Egy bizonyos kor felett örülhetsz, ha a nadrágot nem felejtem el – jelentem ki, miközben orvosolom a problémát. – Jobb, ha hozzászoksz. Te vagy a legidősebb csemete, úgyhogy a te felelőséged lesz a szenilis apád gondviselése, csak a miheztartás végett. A másik pelenkázásának ördögi, végtelen köre – sóhajtok, kissé talán elégedettebben, mint illene. Azt nem mondhatnám, hogy olyan sokszor pelenkáztam volna Bailey-t, nem feltétlenül lustaságból, hanem mert első gyerek lévén, ha Lilia épp mást csinált is, mindig akadt egy rokon, aki feltétlenül segíteni akart, és aki már legalább egyszer jelen volt egy gyerek pelenkázásánál, az jól tudja, hogy minden alkalmat meg kell ragadni a feladat átadására, én pedig nagyon készséges voltam. De ezzel együtt is lesz épp elég kellemetlen sztorim, amivel majd kötelező jelleggel égethetem le a barátja előtt, ami optimálisan természetesen majd csak húsz év múlva fordulhat elő. Addigra meg már lehet, hogy rég halott leszek, szóval tulajdonképpen egész életemet le tudom élni annak biztos tudatában, hogy az én kicsi lánykám tiszta és ártatlan maradt.  
Azért teljesen hülye mégsem vagyok, ráadásul New York államának törvényei értelmében már hetedikben kapnia kellett szexuális felvilágosítást, ami azt jelenti, hogy az iskola udvarán már ötödikes korában jobban tájékozódhatott, mint amennyire én az vagyok. Olvastam egyszer egy statisztikát, egy 2015-ös felmérés szerint a lányok nem egész kettő, míg a fiúk hat százaléka állt már szexuális kapcsolatban tizenhárom éves kora előtt, és a középiskolás diákok mintegy fele él aktív nemi életet (és egyébként negyvennégy százalékuk nem használ óvszert). Szerintem ez az egész kamu; a lányok úgyse merik bevállalni a valós számot, a fiúk pedig megszorozzák kettővel.
Tudom, hogy tudja, hogy érzi, hogy ez az egész egy ordas nagy kamu, de valamiért belemegy a játékba. Nem tudom, az élet keserítette-e meg már ennyire, vagy csak jobbnak látja, ha nem kérdezősködik, mert akkor a végén beszélnünk kellene. Hogy kipihente-e magát? Ez már egyértelmű szemtelenség, amit nem tudok nem egy derűs vigyorral jutalmazni. – Gondolom, ki – biccentem oldalra a fejemet, tekintetem Bae-t pásztázza. Vannak ezek a pillanatok, amikor az ember rádöbben arra, ténylegesen milyen gyorsan telik is az idő, és ha valami nem zökkenti ki a mindennapos rohanásból, mint engem most, akkor elsiklik minden változás felett. Valami az ő arcán is más, de nem tudok rájönni, micsoda. Aztán felülök mellé a pultra, és odahúzom magamhoz, egyik karom a nyaka köré fonva, mintha barackot akarnék adni neki. A haját tényleg összeborzolom, de csak egy kicsit. – Mondták már, hogy néha túlzottan okos vagy, hm? Nyomozó lesz belőled, meglátod. Csak anyádnak el ne mondd, mert agyérgörcsöt kap – eresztem el végül, ha szabadulni akar, ha nem. Belemarkolok a zacskóba, és a markom tartalmát egyben a számba tömöm.
Lilia ezt a pillanatot választja a megérkezésre, és velem ellentétben Ő teljesen fel van öltözve. Csak a szemem sarkából pillantok rá, mikor odalépek a kávéfőzőhöz, hogy készítsek magamnak egy életre hívó feketét. Úgy rendezkedem a konyhában, mintha én is itt laknék, az összképet egyedül az rontja el, hogy negyedjére találom csak meg a poharakat rejtő szekrényt. – Csak az anyád küldte – jegyzem meg felvont szemöldökkel válogatva a kapszulák között, ahol mindent találni, csak sima eszpresszót nem. Az őrsre is ilyet hoztak a régi megbízható forraló helyett. Határozottan nincs ínyemre a technológiai előretörés. – Tudja, hogy csak Charlie plüssét hoztam – nézek aztán Liliára Bailey háta mögül, jelentőségteljes pillantással. Tudja. És jobb, ha egyetlen szót sem beszélünk ezzel kapcsolatosan többé.
A legkevésbé van arra szüksége mindannyiunknak, hogy Bailey félreértsen valamit. Szerencse, hogy Charlie nem jött vele, mert őt lehetetlen levakarni, ha valamit a fejébe vett. Néha még most is kérdezgette, hogy mikor költözöm haza hozzájuk. Nem szeretsz anyuval aludni? Szerencsére még túlontúl fiatal ahhoz, hogy értse, mennyire szeretek is vele aludni, így el tudtam hessegetni egy viccel, meg azzal, hogy túl hangosan horkol nekem.
– Te még nem iszol kávét, ugye? – ráncolom össze a szemöldökömet Bailey-re pillantva, majd ha ő ad választ, ha Lilia (ami gondolom egy nagy és erőteljes NEM lenne), egy vállrántás keretében teszek neki eleget. Végül sikerül találnom egy olyan kapszulát, amin a feliratot legalább már hallottam, bár a „latte” tejet jelent, de ennyi pazarlás még belefér. Pillantásom a tegnap kint hagyott alapanyagokra, a paprikára és hagymára, ami már megbarnult a deszkán; a kés is ott fekszik még. Utolsó gondolataink között volt ezen aggódni tegnap este.
Mikor a gép már magában berreg, visszaülök Bailey mellé a pultra, és belemarkolok a kekszbe, ismét, és szavak helyett egy orráncoló grimasszal köszönöm meg engedékenységét. Mindeközben szórakozottan mormogok egy kocsmadalt, amit nemrég hallottam. – She is handsome, she is pretty, she is the Belle of Belfast City…Szóval, milyen volt tegnap az az…izé? – Valami kiállítás, de a legkevésbé sem vagyok biztos benne, hogy miféle, úgyhogy inkább nem mondok hülyeséget. Azt tudom, hogy Charlie osztálytársáé, szóval azért nem kell túl nagy munkákra gondolni, bár sok kortárs és posztmodern alkotó majdnem egy tíz évessel vetekedhet a tehetséget illetően. Nem tudom, ezen Willie megsértődne-e. A vállammal somolyogva megbököm Bailey-t. – Mennyire volt borzasztó? Most már tudod, mit éreztünk, mikor hoztad a krumpli-pók rajzokat. Igen, kicsim, gyönyörű. Igen, pont úgy néz ki, mint én. Ja, hogy ez egy tehén, rendben, még jobb.
Nem is próbálom nem kinevetni. Kész kínszenvedés lehetett végigjárni egy tíz éves kisgyerek meg egy csomó másik hasonló korú művészi kiállítását, amit nyilván a szülők tartottak kihagyhatatlannak. Növeli a gyerek önbizalmát, vagy ilyesmi. Nem tudom, a mi generációnkban nem sok ilyen akadt, mégis van jó pár felfújt hólyag.
Már nyúlnék, hogy megint összeborzoljam a haját, amikor végre felismerem, mi az, ami más. – Rajtad smink van? – hunyorgok rá, mint egy féleszű, aki nem látja jól a keresztrejtvényt. Eddig nem tűnt fel, de a szeplői sem látszanak. Összeráncolt szemöldökkel rázom meg a fejemet. – Hát jó…
Gondolom, mondanom kéne valamit, de nem igazán tudom, mit. A legtöbb nő, akit ismerek, sminkeli magát. Még az őrsön is, úgyhogy igazán nem mondhatom, hogy ne lenne normális. Csak meglepődtem. Lehet, hogy korábban is volt már sminkelve, csak nem vettem észre, mert nem figyeltem eléggé; a lényeg, hogy az ő dolga.
– Tudod, jövő hétre szép időt mondanak. Úgyhogy arra gondoltam, elmehetnénk valahová. A hétvégi ügyeletet már elvállaltam és nem mondhatom vissza, de a keddem szabad. Ebben az iskolában még nem játszottuk el, hogy a nagyapád meghalt, ugye…? Jó, akkor most eljátsszuk – legyintek. Ennyi haszna legyen az apámnak; holtan többre megyek vele, mint éltében bármikor. – Elmehetnénk mondjuk… abba az új trambulinparkba Manhattanben. Charlie hónapok óta szekál vele. Mit szólsz?
Aztán rápillantok Liliára, akit a döntés ezen részéből kihagytam, de gondolom nem lesz ínéyre, hogy kiveszem a gyerekeket egy hétköznap. – Jaj, ne nézz már így rám…! Mindenki lóg a középiskolából. Én a fele időben bent sem voltam, és még itt vagyok. Kit érdekelnek a matematikai vektorok meg hogy ki volt a tizenhetedik elnökünk. Ha a tizenhatodik ekkora bummal megy ki, soha senki nem fog emlékezni rád. Egy napba senki sem hal bele.

Elmosolyodtam a nagyira tett ”bókot” hallva. Az úton tegnap, míg Charlie zenét hallgatott a telefonomról, végig hallgattam egy újabb kiselőadást arról, hogyan kerüljem el azt, hogy úgy járjak, mint anya. A nagyi szereti azt mondogatni, hogy olyan vagyok, mint anya volt az én koromban. Ennél jobban már csak azt szereti mondogatni, hogyan kerüljem az apámhoz hasonló megbízhatatlan, mihaszna alakokat. Látod, hogy anyád is mire ment vele?
Elismerően biggyesztettem az ajkam és megpaskoltam apa mellkasát, mikor félreállt és beengedett a házunkba. Vagy csak anya, Charlie és az én házamba? Kicsit bonyolult ez. Szerencséjük van, hogy pont kapóra jött ez a kis … izéjük, hogy hazaugorhassak. Ha a nagyi talál rájuk így, valószínűleg kirobbant volna a Harmadik Világháború.
-Nehezen tudlak titeket elképzelni, ahogy a ki és belégzést tanuljátok – jegyeztem meg mosolyogva. A filmekben elég kínosak az ilyen papa-mama tanfolyamok. Olyan rég láttam őket utoljára együtt, hogy igazából bárhogy furcsa volt őket elképzelni. Szerencse, hogy Charlie nem kelt fel és nem akart velem jönni, mert ezt látva biztosan elkezdene kombinálni. Ő még nem tudja, hogy az emberek nem maradnak örökké együtt. Csak olykor képtelenek továbblépni.
A házunk bűzlött. Nem tudnám leírni, hogy mit éreztem, de teljesen más volt, mint korábban. A legtöbb dolog a helyén volt. Ami pedig nem …igazából az is. De nem kellett volna ott lenniük. Anya megszállott tud lenni, ha a munkájáról van szó, úgyhogy addig nem állt volna fel, míg be nem fejezi. Kint felejteni a munkáját pedig szintén nem jellemző rá, akkor se, ha a házi iratmegsemmisítőnk most a nagyinál alszik még.
-Anyáért se szegted meg soha ezt az esküt? – ártatlan, őszinte kíváncsiságról tanúskodó pillantást vetettem apa felé, de a szám sarkában ott bujkált a leplezni kívánt mosoly. – Nyugi, a legutóbbi felmérések szerint a konyhánk még biztonságos környék - kacsintottam apára, megpaskolva a vállamon pihenő kézfejét. Kicsit furán viselkedik. Furábban, mint általában.
-Pfúj – grimaszoltam, de ez aztán mosollyá szelídült – Úgy hallottam, hogy beköltöző betegápolók egyre divatosabbak. A munkanélküliség nagy probléma, muszáj nekik is munkát találni … -  tártam szét a kezeim, megpróbálva magamra erőltetni egy olyan arckifejezést, amiből úgy tűnhet, hogy szinte már sajnálom, amiért nem nekem kell majd őt pelenkáznom.
Azt mondják, hogy egy mosoly mindent elárul. Apa vigyora pedig pont ilyen volt. Haragudnom kellett volna? Rosszallóan megcsóválni a fejem, ahelyett, hogy én is csak mosolygok? Talán csak jó napom van, vagy sejtettem volna eddig is? Túl jól megvannak ahhoz képest, hogy elváltak? Nem, mintha a válás automatikus utálatra megváltott jegy lenne, de azért … valahol mégis, nem? – Ne már! – böktem oldalba a könyökömmel apát. Biztosan ez a bosszú, amiért túl okos vagyok. – Csak, ha igazam van – jegyeztem meg vigyorogva, miután eleresztett és kifújtam a szememből a hajam, ami odakerült az akciója után.
Nyomozó. Mosolyogva pillantottam apára, de nem tudtam, hogy mit is mondjak. Még nem gondolkodtam el komolyabban, hogy mi leszek, ha nagy leszek. A nyomozó izgalmasan hangzott. De ahhoz előtte járőrnek kell lenni, meg forgalomirányítónak és így tovább, nem? Az pedig már kevésbé izgalmas. Nehéz úgy választani, ha minden első lépés igazából csak visszalépésnek tűnik.
Anya kipihent arcával szembe találva magam szinte már a nyelvem hegyén lenne egy kétértelmű megjegyzés, de végül inkább lenyelem. Jó lesz majd későbbre is. – Nem vetted fel a telefont – mondtam, miközben apát figyeltem, aki láthatóan remekül kiismerte magát a konyhában. Ezek szerint, ha ez nem csak egyszeri eset volt, nem túl gyakran maradt reggelig. – Ő akart jönni, de úgy is itthon hagytam a … - a mim? Fenébe, ezt előbb kellett volna kitalálnom. – Leckém. Beadandó, elég fontos, szóval … -  ezt már inkább be se fejeztem, csak úgy függőben hagytam. Ugyan már, Bailey! Ki az, aki lecke miatt képes hazajönni?
-Mondtam neki, hogy biztos sokáig dolgoztál – váltottam inkább témát magamról, a nappali felé pillantva, ahol a kint felejtett papírok hevertek az asztalon. Lett egy aduászom. Ha anya legközelebb a barátaimon, vagy bármilyen más személyes ügyemen ugrálna, lesz mivel visszavágnom neki.
-De attól még kérek – mondtam vidáman, bár igazából nem kívántam a kávét. Viszont még anya előtt akartam válaszolni, mielőtt helyettem döntene minden további nélkül, mint egy szakaszparancsnok.
-Fergetegef – mondtam teli szájjal, kekszet ropogtatva. – Jó hoffú volt – tettem hozzá, majd nyeltem egyet, hogy érthetően beszéljek végre. – Túl sok gyereknek engedik, hogy fessen és rajzoljon – húztam el a szám, érzékeltetve, mi a véleményem arról, hogy tízévesek képeiből rendeznek kiállítást. Az egyik képen három vonal volt, amiket áthúztak még egy vonallal. – Emlékezz, hogy ki fog pelenkázni! – hunyorítottam apára, de végül csak elmosolyodtam. – Egy-kettőre volt, ami élethűre sikerült. Volt az a kaktuszfejű cowboy rajzom … -  kicsit eldőltem oldalra, hogy jobban szemügyre vehessem apát. – Kiköpött te vigyorodtam el. Akkoriban túl sok Clint Eastwood filmet adtak a tévében, már nem is tudom, hogy miért. Kaktuszokkal és cowboyokkal álmodtam szinte folyton.
-Igen! És képzeld, meg is fésülködtem! – jegyeztem meg száj húzva, megigazítva a kósza tincseket, amiket a legutóbbi támadása okozott. Kicsit vicces, hogy apa nyomozó, de csak most vette észre, hogy smink van rajtam, pedig láthatott már így. – Erről jut eszembe… - pillantottam anya felé – Charlie nagyon szeretné veled is végig járni a kiállítást – még úgy is tűnhetne, hogy sajnálom, ha nem én szenvedtem volna végig azt a végtelennek tűnő három és fél órát először. – Szóval, arra gondoltam, hogy válthatnánk egymást. Én már úgy is láttam. Te végig járnád vele, én meg mondjuk áthívnám pár barátomat. Vagy átmennék máshoz – tettem hozzá, mint másik alternatíva, mert volt egy olyan csalhatatlan megérzésem, hogy anya élni fog a vétó jogával. – Így nem csak ti … - elhallgattam egy pillanatra, először anyára, majd apára pillantva, hogy a következő szavaimnak nagyobb súlya lehessen. Touche-ra készülök. -  … éreznétek jól magatokat a hétvégén – nagyon nehezen sikerült a kikívánkozó vigyort megakadályoznom, így inkább a zacskóba nyúlva zörögtem, hogy ne kelljen felnéznem rájuk. Akkor ugyanis tuti, hogy megállás nélkül vigyorognék.
-Jól hangzik – bólogattam mosolyogva, és nem különösebben zavart, hogy ízléstelen ilyen dologról hazudni. Habár, nem hazugság. Nagyapa tényleg meghalt. Nem ismertem őt, jóval a születésem előtt meghalt. Ahogy viszont apa néha beszél róla, úgy tűnik, nem sokat vesztettem. – Az oxovegyületekről és a dietil-éterről már nem is beszélve – tettem hozzá még apa szavaihoz. Kedden pont lenne egy kémia felmérő, amiről a fél suli egyébként is hiányozni fog, mert azon a héten szinte minden másból írunk. Ötszáz évszám mellett senki nem akar még legalább ennyi képletet és vegyjelet fejben tartani. – Egyébként is alig van hiányzásom. Alig hívnak be szülőire is, mert példás magatartású diák vagyok. Lehetne ez a jutalmam. Charlie is örülne neki, és még csak nem is lenne hazugság – fordultam anya felé, hogy ne csak apára hagyjam a dolog meggyőzés részét. Jó tanulónak számítok, ennek ellenére szinte mindenre ”nem” a válasz. Ahogy apa mondta, egy napba senki se hal bele. - Tudod,  mikor majd évek múlva visszagondolsz arra, hogy hol siklott félre az életem, ezt a pillanatot fogod látni - pillantottam anyára, igyekezve meggyőzni őt. Ha fontos neki a jövőm ...  - És a te lelkeden szárad majd, ha apának le kell tartóztatnia. És mivel téged foglak hibáztatni ezért, nem védhetsz engem, kirendelnek egy béna, kezdő ügyvédet és elítélnek - vázoltam fel egy talán kissé kiszínezett, nem túl reális jövőképet, de néha túlozni kell, hogy könnyebben megérintse a képzeletet. - Sok bűnöző kamaszkorában romlik el, nem? - pillantottam kíváncsian apára, mint kvázi szakértőre. Anya is biztos tudna erről mesélni. Egy nap lógás, cserébe, hogy tisztességes állampolgár váljon belőlem, szerintem korrektül hangzik.

Tekintetem Lilia arcát fürkészi, próbálom dekódolni azt az érzelmet, ami uralkodik rajta; pontosabbat, a legmeghatározóbbat abból a káoszból, ami kiül rá. Ismerem ezt a nézését; ez nem az, amivel örül, hogy megteszem a magam részét a lányunk felé, vagy az elégedettség, hogy jól kijövünk. Nem, ez valami borongósabb, önmarcangolóbb, démonokkal küzdőbb; nem olyan démonokkal, amikkel most kellene, nem megbánás vagy némi szégyen (mindkettőt megérteném), hanem valami sötétebb. Nem jut elég idő rá, hogy kibogozzam, addig nem, amíg Bailey itt ül mellettem a pulton. – Hogy felejthetném el a cowboy kaktuszt? – vonom fel a szemöldökömet. – Illett rám. Legalábbis, ha a prick értelemben vesszük – vonom meg a vállamat, a kekszen nyammogva. Tudom, hogy Lilia nem fogja jó néven venni a lányunk előtt való káromkodást (vagy az arra való utalást), akkor sem, ha már tizenöt éves, és sokkal cifrábbakat is hall.
Arról nem beszélve, hogy a maga módján sokkal rafináltabb, mint mi ketten együttvéve. Az, ahogy leveszi a saját válláról a kiállítás újrajárásának terhét, miközben végig diplomatikusan kedélyes marad szinte tanítandó; de nem, jobban belegondolva, örökletes. Lehet, hogy a nyomozói és az ügyvédi vénája véres párbajt vív majd a győzelemért.
És az a végére bedobott, innuendóval átitatott célzás is tárgyalóterem-gyanús. A kérdés már csak az, hogy az ügy mely résztvevője lenne inkább. Ösztönösen pillantok az anyjára, aki valamiféle fura egyvelegét produkálja a szégyenkezésnek és büszkeségnek; az egyik persze felém irányul, a másik meg a lányunk felé. El kell ismernem a készségeit, hogy úgy csavarja az előnyét, hogy minél többet hozzon ki belőle.
És persze képe is van hozzá, hogy csavarjon rajta. Azt mindenképpen tőlem örökölte. – Micsoda képmutatás lenne a részünkről, ha megtagadnánk tőled a szórakozást, ugye? – biccentem oldalra a fejem. Nyilvánvaló, hogy jól szórakozom. Már akkor egyértelmű volt, hogy levágta, mi a helyzet, mikor én nyitottam neki ajtót. Öt évvel ezelőtt talán még át tudtuk volna verni – Charlie-t még mindig elég könnyű, annyira megrögzötten hisz abban, hogy amit mi mondunk, az csupa igazság –, de Bailey már a maga ura, még ha három évig kötelez is az állam, hogy máshogy ismerjük el az adóbevallásban.
Ezért is ajánlom fel neki ezt a lógási lehetőséget; amolyan bizalmi jelként, hogy nem fog elromlani miatta, legalábbis, nem emiatt fog elkanászodni. Mindenkinek kell egy kis szünet, főleg így a végén. Ráadásul emlékszem, hogy még nagyon régen egyszer, talán tizenegy éves lehettem, és még nem sikerült teljesen kiábrándulnom az apámból, amikor egyszer csak megjelent az iskolámnál azzal, hogy meghalt a nagyapám. A gond az volt, hogy nekem tényleg élt a nagyapám, szóval ez eléggé szíven ütött, de azért utána értékeltem, hogy a faterral tölthettem egy egész napot, még ha ennek felét a kocsmában töltötte is. Akkor tanultam meg kivédhetetlenül félkarú rablózni; egyszerűen érzem, mikor kell abbahagyni és felállni.
Ez az egyetlen jó emlékem van róla; hogy megmentett egy irodalom feleléstől. És vett nekem egy kólát. Azóta mondjuk elolvastam a Huckleberry Finn kalandjait, és tetszett is, de ez már egy másik lapra való lecke.
Nem tudom, miért pont ebben akarok rá hasonlítani, ha minden más részét tagadom, mint az egyház Dan Brown könyveit. Egyetlen jótett közelről sem mentesíti a többi baromsága alól; mégis, hirtelen fontosnak tűnik az a nap. Talán a kor teszi, meg az, hogy az imént kellett rácsodálkoznom a lányom sminkjére; egyet pislantok, eltelik három év, és már nem kell sehonnan sem meglógásra ösztönöznöm, mert rég kijárta a középiskolát.
– Érzelmi manipuláció… Ez már haladó szintű zsiványság. Lenyűgözöl, kölyök – vetek Bailey-re egy elismerő pillantást. A tinédzsereket sokan azért nem kedvelik, mert a határokat feszegetik, megpróbálják kitapasztalni, meddig mehetnek el; és van, akit nem fog vissza sem barát, sem család, sem józan paraszti ész attól, hogy túl messzire merészkedjen. Tudom, hogy Bailey is csinál ezt-azt, sőt, olyanok is előfordulnak, amikről az anyja nem tud, és tőlem nem is fogja megtudni őket, mert mindenkinek kell, hogy legyenek titkai, ez nem a Truman Show.
Felnevetek a felhozott kérdésre. – Minden bűnöző kamaszkorában… „romlik el” – válaszolom a helyzethez mérhető legnagyobb komolysággal, ahogy lassan odalépek a kávéfőzőhöz, hogy megszerezzem a jussomat, ám a lányunk válla felett még összenézek Liliával, és meghunyászkodva tartom fel a kezeim. A ti dolgotok, jelzem ezzel.
Igazából nem fűztem hozzá nagy reményeket, hogy Lilia belemegy, és ennek ellenére is megcsináltam volna, mert amiről nem tud, az nem fáj neki, ha pedig mégis megtudná (mert mondjuk az iskola felhívja), nos… könnyebb bocsánatot kérni, mint engedélyt, ugyebár. – Miféle alternatív univerzum volna az? – kérdezem, csakis a kekeckedés kedvéért, Lilia kérdésére kontrázva. Az egyik poharat, amit a gép megtöltött a maga csodájával, odanyomom Bailey elé. Az övét jóval lightosabbra állítottam; így is épp eléggé pörög az agya, de egy lattéba még nem fog belehalni. Épp beleinnék a sajátomba, amikor a kezem megáll félúton a levegőben a pohárral együtt. Beletelik néhány másodpercbe feldolgozni a szőke ciklon válaszát. Lényegében… egyetértett. – Jól értem, hogy most bűnrészességet szeretnél vállalni? – vonom fel a szemöldökömet, majd elismerően füttyentek. – A labda nálad, Mainville. Lenyűgözöl. – És ebben, a mókásan grimaszoló arckifejezésem ellenére, nincs semmi gúny vagy szarkazmus; őszintén meglep a válasszal.
Bár valahol mégsem. Vágyik arra, hogy Bailey-vel tölthessen időt, ezt mondta; és úgy tűnik, eléggé vágyik rá ahhoz, hogy még inkább velem is megossza, minthogy ne legyen. Inkább megy bele egy feleslegesen elhasznált „családi vészhelyzet” kártyába, minthogy magára haragítsa a lányunkat. Már a tegnapi szomorúsága is bűntudatot keltett bennem; és bár nem akartam bele szólni a viszonyukba (most sem akarok), mégis megszületik az elhatározás, hogy beszélek majd Bae-vel. Nem amolyan mano y mano módon; de az nem árthat, ha esetleg megjegyzem neki, mellékesen, hogy próbálja nem utálni az anyját. Lényegében egyébként is az én hibám, hogy utálnia kell.
– Még jó, hogy az ügyeidben nem hátrálsz meg ilyen gyorsan – hallatok rövid nevetést, ahogy szinte azonnal visszakozni kezd. Esélyt sem adott a válaszra, bár igazság szerint tényleg nem rajtam múlik; és igazság szerint úgyis tudom, mi lenne Bailey válasza. Valahogy kidumálná magát. – Részemről semmi akadálya. Két gyerekhez két felnőtt dukál, így legalább nem hagyom el Charlie-t. Na… nem mintha ez valaha is megtörtént volna! – pillantok jelentőségteljesen Bailey-re, aki nagyon is jól tudja, hogy a teljes ellenkezője a valós. Csak kétszer esett meg; egyszer a játszótéren, ahol elbújt előlem a télire lezárt körhinta fa alapzata alá (oda még csak utána sem tudtam menni), egyszer meg a plázában, ahová csak enni mentünk be, de végül az egyik igen drága márka boltjában találtam meg, a kabátok között. Állítólag Narniát kereste.
A lényeg az, hogy mindig megtaláltam, nem?
– Szerintem… anyádnak semmi szüksége szépségszalonra – jelentem ki, félig Bailey-re próbálva hatni, kimondott szavak nélkül intve arra, hogy most az egyszer kedvezzen neki, félig pedig Liliát próbálva megerősíteni. Egy tükörnek nagyrészt elégnek kellene lennie; sok mindenben imádtam vitatkozni az ex-anyósommal, de abban, hogy Lilia mérföldekkel jobban fest nálam még a legrosszabb napján is, nem tudtam és nem is akartam. – Na meg… sose láttam még trambulinozni. Ez rajta van a bakancslistámon.
Vigyorogva bújok a kávésbögrém mögé, hogy aztán alig két kortyig jussak, mikor hirtelen rezegni kezd a telefonom. A kabátomat az ebédlőben hagytam el; pontosabban, a konyhában került le rólam, és véletlen sikerült épp úgy átdobni a helyiségen, hogy úgy tűnjön, mintha direkt hajtottam volna az asztalra. A zsebében rezeg a készülék, én pedig szemforgatva lököm el magam a pulttól, hogy érte menjek.
– West – vakkantom, minden teketóriázás nélkül. Nem hosszú a hívás, de ennyi idő alatt jut időm arra, hogy két hajtásra kiigyam a kávét, alaposan eszembe véssem a plafonon függő lámpa formáját, és minden felettesemet elátkozzam, amiért képtelenek rendes beosztást csinálni. – Egy óra és ott leszek – közlöm tárgyilagosan, és meg sem várom, hogy Cruz elköszönjön a vonal másik végén, sőt, direkt félbeszakítom, mikor még hozzá akar fűzni valamit. Kinyomom, és visszasüllyesztem a mellény zsebébe.
– Manhattanbe kell mennem – közlöm. Az arcomra van írva, milyen ügyben, és mennyi kedvem van hozzá. Fogom a kávésbögrét, berakom a mosogatóba, aztán már a kabátom után nyúlok. – Bailey, vigyelek vissza a nagyanyádhoz…? Egyáltalán nem esik útba, de ha Cruz ér előbb oda, neki kell beszélnie a sajtóval.

- Váóó – pillantottam elismerően apa felé. – Ez aztán önkritika – vigyorodtam el. Ő mondta, nem én! – Ha Charlieból egy nap híres művész lesz, eladhatjuk az eBay-en az első műveit – mondtam anyának bólogatva, habár valószínűbb az érzelmi kötődés és az emlékek  miatt tette el ezeket a képeket, semmint a művészi kifejezőerejük miatt. Az mostanra biztos lett, hogy nem belőlem lesz az új Picasso. Szeretek rajzolni, nem is megy olyan rosszul, de nincs meg bennem az a művészi véna, ami miatt folyamatosan mindenben a világ végét látom.
- Túl sokat láttam belőle elsőre – rántottam meg a vállam. Fiatal vagyok még, hogy halálra unjam magam, igaz? Arról nem is beszélve, hogy nem lenen túl igazságos. Én tegnap végigszenvedtem az egészet, míg anya … elszállásolta apát. Most én jövök, hogy jól érezzem magam. – Szuper! Ha többen vagyunk, a betörők is elkerülnek, ugye? – ugrált a tekintetem kettőjük között mosolyogva, habár ez inkább szólt apának és a korábbi nem túl szilárd lábakon álló kifogásának.
- Áh, ti olyat nem csinálnátok! – legyintettem, de nem tudtam teljesen elrejteni a szám szegletében bujkáló mosolyt. Ki akarna önként képmutató lenni, ugye? Ráadásul anya mosolyából ítélve jó úton haladok, hogy szabadságot harcoljak ki magamnak. Édes íze van a győzelemnek! Egy színpadias meghajlást produkálok apa elismerését begyűjtve, elégedetten somolyogva a szüleimre. Egy-két évvel ezelőtt anya egy tárgyalás után csak úgy dúlt-fúlt a telefonba, amiért szerinte pofátlan mód manipulálták az esküdteket az ügy érzelmi hátterével kapcsolatban, a tényeket figyelmen kívül hagyva. Azt hiszem akkor és ott jöttem rá először, tudat alatt, hogy mi mindent el lehet érni néhány jól megválasztott és irányzott szó segítségével.
Tudni kell, hogy mikor kell visszavonulni. Éppen ezért, mikor anya úgy kezdi a mondatot, hogy „tegyük fel”, gyorsan vissza is nyelek mindent, ami már a nyelvem hegyén volt, hagyva őket dűlőre jutni. Ártatlanul, őszintén érdeklődő mosollyal figyelem és hallgatom őket, de meglepnek. Vagyis, inkább csak anya. Arra számítottam, hogy egy kicsit még unszolni kell őt, de rekord gyorsasággal adja be a derekát. Ha dörzsöltebb lennék, azt hinném, hogy itt valami csapda van felállítva.
És a csapda kész is. Érzelmi manipuláció. Kölcsönkenyér vissza jár, vagy valami ilyesmi, ugye? Ahogy anya először belemegy, sőt, részt is vállalna a dologból, majd, ahogy visszakozik … vajon régebben, mikor megismerkedtek, úgy játszott apán, mint egy zongorán? Az biztos, hogy jól csinálja. Ah, ez annyira igazságtalan!  
Kicsit megkésve, de veszett bólogatásba kezdek, miután eljutottak apa szavai a gondolataim szőtte hálón át a tudatomig. Ami egy zsúfolt plázában történik, az a zsúfolt plázában is marad. Apát ismerve, ráadásul ezek ártalmatlan esetek voltak. Emlékszem még arra, mikor lényegében kis híján az úttesten szedte le valakinek a fejét, vagy száguldott végig rajta, miközben az életemért kapaszkodtam az üléshuzatba, míg neki nem mentünk valaminek. Ezekhez képest elhagyni Charliet egy áruházban, kész életbiztosítás.
Már a fejemben fogalmazom a „Jó ég anya, hagyj egy kicsit élni!” című beszédemet, mikor találkozik a tekintetünk apával és nehéz lenne nem olvasni a szemében. Ráadásul anya szavai is ott visszhangzanak még a fejemben. Rohadt érzelmi manipuláció!
- Ja – bólintottam, megadva magam a lelkiismeretemnek, majd anyára pillantottam. – Tényleg nincs – csóváltam meg a fejem, belemenve a dologba. – De tisztázni kell pár dolgot előre, hogy Charlie ne higgye azt, hogy minden olyan lesz, mint régen – tettem hozzá gyorsan. Mert ugye, nem akarjuk, hogy minden olyan legyen, mint régen. Igaz? Egy estére biztos jólesik anyának is elfelejteni, de ha neki nem is, nekem még rémlik, hogy milyen állapotban volt ő, illetve körülöttünk minden, azokban az időkben.
- El kéne kezdenem kávézni – jegyzem meg anyára pillantva, jóízűen kortyolva a bögrémből. Ennyi jár nekem! – Vinned kéne Algopyrint. Hoooossszúúúú a kiállítás – tanácsolom anyának, miközben apa telefonál, majd leugrom a pultról és gyorsan egy hajtásra üressé varázsolom a bögrém, apáé mellé süllyesztve a mosogatóba. – Ez úgy hangzik, mint egy segítségkérés – mosolyodtam el. – Úgyis vissza kell mennem a cuccaimért – bólogattam aztán, összeszedve a táskám. – A nagyi irtó pipa lesz, ha nem sietsz! – figyelmeztetem még anyát, mielőtt kilépnék az ajtón apa kocsija felé véve az irányt, vissza a nagyihoz. A küldetés … részben teljesítve.