to Millie

Sötétségbe burkolózva kuporgok az ágyon. Csak a redőny apró résein beszűrődő fény világítja meg a szoba bizonyos részeit; az elnyújtott árnyékok mesterkélt formát öltve húzódnak végig a szőnyegen, az asztalon, az ágy sarkán, egészen elérik az ajtót és az ablakkal szemközti falat. Az aranyszínű fényfoltok irritálják szemeimet, hunyorgásra kényszerítenek. Borzasztóan fáj a fejem. A koponyámat átjáró bizsergésnek, a félhomálynak és az ágy melegének köszöhetűen melankolikus hangulat jár át. Lassan fordítom a fejem a fényforrás irányába, de úgy döntök, nem foglalkozom vele. Ülőhelyzetből vízszintesbe rakom magam hátat fordítva a nyílászárónak. Mélyet sóhajtva hunyom le szemeimet. Arcom grimaszba torzul, ahogy orrnyergemet dörzsölve próbálok enyhíteni a fájdalmon, de egy cseppet sem segít, sőt. Inkább csak ront. Ennek ellenére magával ránt a sötétség.
Amikor szemeim kipattannak már nem aranyszín szűrődik be a szobába. Ezüstösen-fehéren csillognak a szekrényekre kirakott díszek – szerintem csak porfogók. Ahogy a normális embereknél szokás, nálam is van az ágy mellett éjjeli szekrény, bár ettől még nem sorolom magam egy karegóriába az előbb említett emberekkel. Az éjjeli szekrényen digitális óra áll, ami a hatalmas számokkal a kijelzőn megkönnyíti az idő leolvasásást, hogy még félálomban is könnyen menjen az időbeli tájékozódás. A piros számok jól mutatják, hogy még este tíz óra sincs. Én viszont szokatlanul éber vagyok.
Ennyire hamar elaludtam volna?
A kínzó fejfájásnak már nyoma sincs, megkönnyebbülve mászok ki a takaró alól, a jelek szerint még utcai ruhában. Elég néhány perc, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek, de nem pizsamába. Ha már ennyire kipihentem magam, nem maradok a négy fal között. Elég nyomasztó bezárva lenni ebbe a lakásba, ahova még a madár sem jár, maximum néhány porcica. Az állatokról jut eszembe... Lehet, szerzek egy kutyát. Régen mindig is akartam egy kis szőrmókot, de valahogy sosem került rá sor. Maxine Wolfe szerint amúgy sem jó az egyedüllét. Emlékszem, mennyire irritált eleinte a nő; babakék blézeérvel, az orráról lecsúszott szemüveg, az az önelégült mosoly, a vörös körmei és a modora. Kimért volt, amolyan mindenhez-is-értek attitűd mutatkozott meg rajta. A pokolra kívántam. Aztán rájöttem, hogy nem is akkora paraszt. És tényleg sok dologhoz ért. Humora nincs, de egészen elviselhető társaság. Csak ne hordana annyi lehetetlen színű blézert.
Még a gyógyszeremet sem vettem be este, ezt gyorsan pótolva bekapok egy apró pirulát, amire lehúzok egy pohár vizet. Az okosok szerint ez segít. Szerintem csak egyre több kéne belőle. Kézitáskámba süllyesztve a legfontosabb dolgokat lépek ki az ajtón. A zárat ellenőrzöm, majd a kulcsot is a többi „legfontosabb” jelzővel felcímkézett dolog mellé rakom. A kihalt lépcsőházban magassarkúm éles kopogása csap zajt, ami jól behallatszódik minden lakásba. Tapasztaltam már korábban. Nem a saját cipőm kopogását természetesen, hiszen egyszerre két helyen nem tudok lenni. Az utcára kilépve a frissnek cseppet sem mondható büdös, koszs, szmogos New York-i levegő csapja meg az orromat. Mélyen beszívom, mintha hegyi levegő lenne, de jól tudom, hogy nem az. Meg sem közelíti azt. Nekem mégis a szabadságot jelenti a lakáshoz képest. Felsőmet összehúzom magamon. Hiába a sok magas épület és a betontenger, a levegő azért lehűl. Találomra indulok el, amerre a lábam visz. Kirakatokat nézegetem, amik közül a sok már sötét, a rácsok is le vannak engedve. Az ajándékboltok nyüzsögnek a turistáktól, és még néhány üzletben is meglepően sok élet van. New York már csak ilyen. Ez a város tényleg sosem alszik. Nem lehet úgy végigmenni az utcákon, hogy ne találkoznánk emberekkel. Egyik városrészre sem lehet azt mondani, hogy valamelyik napszakban kihalt lenne. Na jó, talán Staten Island napközben, mert ott javarészt csak laknak az emberek. De a város nagy része folymatosan pezseg.
A forgalmas főútról letérek, néhány mellékutcán vágok át. Céltalanul bolyongok, bár egy kívülállónak úgy tűnhet, nagyon is tudom, merre tartok. Igazából fogalmam sincs. Két férfi halad velem szemben gyors léptekkel, mintha sietnének valahova. A korlát felé húzódom, hogy utat engedjek nekik, de az egyikük egy határozott mozdulattal elém vág. Megragadja a karomat, nem enged a szorításból. Önelégült vigyor terül szét arcára. A haverja zsebretett kézzel mér végig alaposan. Két vadász elejtette a prédát.
- Add ide a lóvédat – hajol közel hozzám, amelyik a karomat szorítja. – és akkor nem bántunk. Annyira. – Hangjából fenyegetés és határozottság cseng. Pontosan, jól begyakorolt sorok ezek, amik már többször megtették a hatásukat, ebben biztos vagyok. Lábaim a földbe gyökereznek, tátott szájjal meredek a férfira. Alkoholtól és fűtől bűzlik, a szemei még a sötétben is jól láthatóan véreresek. El akarnék lépni mellőle, amikor a másik is közelebb lép. Valami megcsillan a kezében. Ezüstösen veri vissza a közvilágítás fényét a kezében lévő tárgy. Jobban megfigyelve látom csak, hogy egy kés az. Mozdulatlanná meredek.
- Nincs nálam – nyögöm ki halkan, szinte motyogva. A két férfi összenéz, majd mérges tekintetüket mindketten rámirányítják.
- Ne hazudj, kisanyám! – sziszegi fogai között, amelyik először lépett oda hozzám. Erősebben szorítja a karomat. A másik még közelebb jön maga előtt tartva a kést. Valami kizökkenti őket a ritmusból. Egy másik férfi hangja. Szemem sarkából próbálok a „szórakozás” elrontója felé pillantani. Természetesen ki akarják magukat vágni a helyzetből, el akarják hajtani a másik férfit, aki viszont nem hagyja annyiban a dolgot. Amelyik a karomat szorította egészen idáig, ellép tőlem és az idegenhez lép. A pillanat tört része alatt marad alul. Térdei a járdán csattannak. Nem úgy néz ki, mint aki azonnal visszatámadásra kész lenne. Ezt a késes figura is észreveszi. „Bajtársa” segítségére sietne, de gyorsan visszahőköl. A beszélgetésből nem sokat fogok fel. A karomon lévő vörös folthoz érek. Bizsereg és érzékeny, de semmi komoly szerencsére. Mire felemelem a fejemet, a két fekete alak abba az irányba távozik sietősen, amerről érkeztek. Egyik lábukat szedik a másik után, már-már sprintelve.
Ahogy a sötétségbő kirajzolódik a hős megmentő szerepét magára öltő férfi ismerős alakja. A két támadó által eddig kitakart épület felett villogó felirat is most tűnik csak fel. Ez a sors nagyon különös iróniája; pont ezen a helyen találkoztunk úgy nagyjából két hete, amikor az iszogatásnak a vége nem merült ki egy egyszerű búcsúval. Arcomon több dolog is átsuhan, de mimikám kifürkészhetetlen. Én sem tudom, mit gondoljak. Azt sem gondoltam volna, hogy megint látni fogom Bellamy-t. Feltéve, ha jól emlékszem a nevére.
- A fehér lovat hova parkoltad? – kérdezem félrebiccentett fejjel. – Talán, de nem panaszkodtam volna, ha ez kimarad az estémből – forgatom meg szemeimet. Vállam fölött még elnézek arra, amerre a két delikvens elhúzta a csíkot, de már hűlt helyük. Egy pillanatra elkomorodom, amint bevillan a kép, ahogy a kést tartotta az egyikük. Időm sem volt teljesen felfogni, mi történt éppen. Most meg már felesleges kattogni azon, mi történt volna, ha...
Sóhajtva fordulok vissza.
- Egy italt? – bökök fejemmel a kocsmának csúfolt lebuj felé. – Megérdemled – mosolyodom el titokzatosan. Válaszát meg sem várva indulok el az ajtó felé, de mielőtt még belépnék, megtorpanok. Megpördülök és a tekintetét keresem. – Köszi – nyögöm ki röviden és tömören. Sosem voltam jó sem a köszönetmondásban, sem a bocsánatkérésben, sem semmi ilyenben, de a tekintetemből láthatja, hogy komolyan gondolom. Tényleg hálás vagyok érte. Néhány pillanat múlva már nyitom is az ajtót megvárva, hogy ő is kövessen. Az utam egyenesen a pulthoz vezet, ahol még pont van két üres szék. – Két whiskyt. Duplán, jég nélkül. - adom le a rendelést a középkorú férfinak, aki a pult alól már veszi is elő a két poharat.

to Millie

Régebben sosem voltam az a fajta, akire jellemző volt, hogy bajba kerül, vagy éppen olyan helyzetekbe, amikbe egyáltalán nem kéne. Szerettem a rendet, a megszokott dolgokat, sosem merészkedtem egyedül sehova. De nem is kellett, mert mindig volt társaságom. Nem voltam az a fajta, aki az éjszakai életben otthon érzi magát, amikor mindenki bulizni vagy inni járt, én általában tanultam, olvastam, aludtam, esetleg a kedvenc sorozatomat néztem. Persze, idővel mindenki változik. Sokan azt mondják, hét évente változik nagyot az ember, én ezzel ellentétben azt gondolom, mindenki akkor változik, amikor valami olyan dolog történik az életében, ami rányomja a bélyegét a mindennapokra; nem lehet tudomást sem venni róla, nem lehet elfelejteni, nem lehet meg nem történtnek tekinteni. Ha valakit elveszítünk, azon a bizonyos lejtőn pedig ezzel párhuzamosan elindulunk szépen lassan lefelé, egyre mélyebbre és mélyebbre, lassan pedig már azt hisszük, leérünk a gödör aljára, aztán kiderült, hogy mégsem, csak tovább csúszunk, az eléggé meg tud változtatni egy embert. Pláne, ha az a lejtő buckás, pár pofon is ér közben minket, amiktől aztán nem nagyon térünk magunkhoz. Brian halála, a szüleim elfordulása, a kilakoltatás – azóta is minden egyes nap pokolra kívánom azt a rohadékot, hogy kirakott –, a munkám elvesztése... Sok-sok pofon, amik mind a padlóra küldtek, én pedig ahelyett, hogy felálltam volna, nem tettem semmit. Most sem teszek. Magamtól nem. Nora volt az, aki arra a nyamvadt csoportterápiára is elküldött. A tudtam nélkül, természetesen. Csak arról tudtam, hogy megyünk valahova. Még véletlen sem említette, hogy olyan helyre akar berakni, ahova magamtól nem mennék. Akárhányszor csak eszembe jut az a nap, eszembe jut Maxine Wolfe is, az az idegesítő PhD-s nő. Eleinte a személyisége és a megjelenése is irritált. Aztán már csak a megjelenése. A babakék blézer, a hozzá tartozó nadrág, ráadásul be is volt gombolva a blézere. Ülve senki nem gombol be se blézert, se zakót. Ez annyira abszurd.
De nem csak Maxine Wolfe stílusérzékének hiánya bizarr, hanem az is, hogy a régi, eminens Mildred Wilhelmina Lochart – hogy az francba lehet így elnevezni egy gyereket??? – száznyolcvan fokos fordulatot vett, mármint ami a személyiségét illeti. Mintha keresném a bajt. Vagy inkább vonzanám, mert keresni nem keresem. Az utóbbi két évben, amióta a szarlavina elkezdődött, azóta egyre többször találom magam olyan helyzetekben, amikor kiabálhatnék valakinek, hogy húzzon már ki a bajból. Vége lesz ennek valaha?
Amióta visszajöttem New York-ba, nem sok ismerős arccal találkoztam. Nora ismerős arcát leszámítva. Egy tízmilliós városban azért nem olyan egyszerű megtalálni az ismerősöket, lássuk be. Mégis most egy ismerős arcszerkezettel találom szemben magam. Nem régi ismerős, de már találkoztunk. Egyszer. Viszont akkor nem az volt egyikünknek sem a prioritása, hogy ismerkedőset játsszunk. Nem is vagyok benne biztos, hogy a nevére jól emlékszem. Ez sem foglalt helyet a prioritási listám első pár helyén. A kósza kalandokon szeretem túltenni magam, elkönyvelni magamban, majd pedig tovább lépni. Nem szokásom egynél többször találkozni valakivel, akivel egy kóbor órát együtt töltünk. A véletlen művének titulálom, hogy pont azzal a fickóval sodort össze a sors, akivel pont egy ilyen alkalommal „ismerkedtünk” meg. Furcsán érzem magam miatta, mondhatni egy cseppet kínosan. Nem vagyunk országos cimborák, de mégis ő húzta ki a fenekem a bajból. Nem illik hátat fordítani, angolosan távozni. A sors újabb iróniája a helyszín, a kocsma, ez az undorító lebuj, ami előtt most is állunk.
- Eszméletlen udvarias férfiak – bólogatok hevesen, mintha teljesen igazat adnék neki. Arcomon láthatja az iróniát és a fintort, ami viszont a szavaimmal teljesen ellentétes jelentéssel töltik fel a mondandómat. Ha már pont úgy jött össze, hogy ezen a szent helyen botlottunk egymásba ismét, felvetem, hogy igyunk meg valamit. Nem tudom, mire számítsak, de meglepő módon a válasza nem elutasító. Megindulok befelé, közben pedig röviden és tömören megköszönöm, amit tett. Csak biccent, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Lehet, hogy neki az, viszont tényleg hálás vagyok, amiért nem hagyott olyan kellemetlen körülmények között vesződni azokkal a fickókkal. Az utolsó két szabad szék felé veszem az irányt, amiket gyorsan el is foglalunk. Leadom a rendelést, ameddig pedig elkészül az italunk, van időm körbe nézni; a piszkos falak, a sörtől ragacsos pult, a kopott székek, az egész helyiséget ellepő dohányfüst, a kocsma túloldalán sárgás fénnyel megvilágított biliárdasztal pont ugyanolyan, mint az előző találkánk alkalmával. Az emberek is hasonlóak, már amennyire emlékszem; hangosak, zajosak és büdösek. De ez akkor sem foglalkoztatott, ahogyan most sem. Miután tekintetemmel körbejárom a barátságos jelzővel nem éppen felruházható kocsmát, figyelmemet a ma esti megmentőmnek szentelem.
- Hát... – sóhajtok nagyot, majd aprót kortyolok az italból. Vele ellentétben én nem húzom le, bármennyire is kívánja a szervezetem. A saját lábamon óhajtok hazamenni, remélem, ez össze is fog jönni. – Akkor jobban járok, ha csak akkor merészkedem erre a környékre, amikor itt vagy – válaszolom, mutatóujjammal pedig a pohár szélén körözöm. – Egyébként meg tősgyökeres brooklyni – mutatok magamra felvont szemöldökkel, majd ismét kortyolok.
- Érdekes tippek – vigyorodom el, mielőtt pedig válaszolnék a kérdésére, a maradék italt is felhörpintem. Nagyot nyelek, amint a szesz végigégeti a nyelőcsövemet, de jelzek a pult mögött ácsorgó férfinak, hogy jöhet a következő kör. – Nem lóttozom, nem vagyok a szerencsejáték híve. – Pedig milyen jól jönne most, ha lenne egy telitalálatos szelvényem. – Szomorú dolog, de nem is a hármas gyilkosság, inszomnia pedig végképp nem. Mostanában különösen jól alszom. Talán túlságosan kipihent vagyok – jegyzem meg a végén már csak magamnak, és amint ismét tele lesz a poharam, belekortyolok. – És én minek köszönhetem a szerencsét? A mai jótéted bajbajutott szerencsétlenek kisegítése, hogy aztán meghívjanak valami pocsék whiskyre? – kérdezem felvont szemöldökkel. A pultosnak a fülét valószínűleg megütötte a megjegyzésem, hiszen rosszalló pillantást küld felém. A véleményem ettől függetlenül ugyanaz, ittam már ennél sokkal jobbat is. Sőt, ennél rosszabbat nem nagyon fogtam még ki. A következő pillanatban egy szerfelett ittas férfi ékelődik be közénk, kezében félig teli sörös korsóval. A pultra akar támaszkodni, de elvéti, ennek eredményeként pedig az ital Bellamy nadrágján és felsőjén landol, legalábbis egy tetemes része. A korsó a földre zuhan, a részeg pasas pedig próbálja egyensúlyban tartani magát, mindezt Bellamy vállába kapaszkodva próbálja kivitelezni.
- Boccccs have’, tod hogy me’ ez. – Próbálja minél artikuláltabban kiejteni a szavakat, ami jól látható mód nem megy neki, ettől pedig elég komikus hatást kelt a fickó. De nem nevetek, az előérzetem semmi jót nem sejttet velem. Néhány kíváncsi szempár is a szituáció két főszereplőjére irányul, érdeklődve várva a végkifejletet.

Millie & Bellamy

2019. február, Taffer's kocsma

A szerencse sosem állt az én oldalamon. Egészen kicsi korom óta a balszerencsések tárborát erősítem – ez az este tűnik az első kivételes esetnek a sok közül. Óvodában is mindig én húztam a rövidebbet; ha valami hülyeségen összevesztünk az egyik “barátommal”, valamilyen módon mindig én lettem hibásnak kikiáltva, nekem kellett tíz percre büntetésbe ülnöm a padra. Általánosban, ha valamilyen feladathoz párt kellett választanunk, mindig én maradtam egyedül, kivétel nélkül. Olyankor vagy betársultam harmadiknak valahova – ilyenkor mindig felesleges pótkeréknek éreztem magam – vagy pedig az éppen aktuális tanárral alkottam egy párt. Ezt talán még a pótkerékszerepnél is jobban utáltam. Ilyenkor nem lehetett elsumákolni a munkát, ráadásul mindig olyan gáz volt a tanárral lenni. Ebből egyből lejött, hogy kinek nincs egy barátja sem. Meglepő mód én voltam az. Gimiben az egyik vizsgámra nem olvastam el, csak minden második tételt. Se időm nem volt tanulni, se kedvem. Ráadásul az irodalmat mindig is teljesen feleslegesnek tartottam. A tanár még jobban megutáltatta velem, szóval abszolút nem volt a szívem csücske a tantárgy. Mire gondolt a költő? Tudja a franc, kérdezze meg, akit annyira érdekel! Nem ettől fogok jobban teljesíteni a munkahelyemen, nem ettől fogok tudni például egy hitelügyintézést elintézni, nem ettől fogom tudni, melyik üzemi szolgáltató éppen micsoda, nem ettől leszek a munkahelyemen például jó csapatjátékos. Visszatérve a tételekre… Természetesen olyan tételt húztam, amiről egy betűt nem olvastam. Kettessel rúgdostak át. Valamikor gimi vége felé a szüleim elutaztak egy kicsit pihenni, a kocsit viszont otthon hagyták. Figyelmeztettek, hogy ne vigyem el, mielőtt megbeszélnénk. Különösebb indokkal nem illettek, meg kellett elégednem annyival, hogy “Csak, mert azt mondtuk!”. Tipikus szülők szájából rendszeresen elhangzó indok. Én a hülye fejemmel elvittem a kocsit, a kilóméterórát viszont visszatekertem. Gondoltam, úgysem tűnik fel nekik. Nem is tűnt szerencsére. Nem sokkal később megint elmentek egy pár napra pihenni, én pedig megint elvittem a kocsit – szó nélkül. Egy körforgalomnál karamboloztam, ami igazából az én hülyeségem miatt történt meg. A behorpadt sárvédőt és vezetőoldali ajtót viszont nem volt könnyű leplezni. Felhívtam az ősöket, akik természetesen kiakadtak. Amint hazajöttek, elvitték a kocsit szervizbe. Ezzel nem is volt gond, a gond az utána lévő beszélgetés volt. Minden voltam akkor, csak az ő kedves kislányuk nem. Pár hónapra rá úgy döntöttek, megválnának szeretett kis járművüktől, amikor kiderült, hogy vissza lett tekerve a kilóméteróra. Megint egy alapos fejmosásnak lettem gazdája. Ezeken kívül még rengetegszer kötöttem ki a vesztes oldalon. Vegyük csak a gyereket; nem jött össze. Aztán ott a házasság; az sem úgy alakult, ahogy terveztem. Azon a meredek lejtőn is elindultam szépen lefelé, pedig nem akartam. Csak úgy megtörtént. A mai este egy meglepően kivételes alkalom, amikor a szerencse végre engem pártol. Persze, ezt sem magamnak köszönhetem. Ha rajtam múlt volna, akkor valószínűleg már nem ücsörögnék egyben és épségben ebben a borzasztó, büdös, dohos, füstös és zajos kocsmában, ahol magunkon és a pultoson kívül nem látok józan embert.
- Igen, tudom – válaszolom sóhajtva. Viszont régebben ez nem érdekelt. Régebben valahogy sosem éreztem magam veszélyben, bármelyik részén is fordultam meg a negyednek. Talán azért, mert keveset jártam egyedül. Talán azért, mert nem a saját testi épségemmel voltam elfoglalva. Vagy csak azért, mert hajlamos voltam teljesen kizárni a külvilágot. Most mégis muszáj szembesülnöm a ténnyel. – Kicsit olyan érzésem van, mintha egy teljesen másik városba jöttem volna vissza. Pedig kétlem, hogy pár év alatt ennyi minden megváltozott volna. – Nagyobb a valószínűsége annak, hogy én változtam meg. Anno nem féltem barangolni az utcákon, bele sem gondoltam, hogy valaha késsel jöhetnének nekem. Most viszont mégis féltem, amikor a két fickó pénzt követelt. Teljesen lefagytam, leblokkoltam. A hideg is kiráz, ahogy visszagondolok rá. Inkább kortyolok egy nagyot az italomból, ami végigégeti a nyelőcsövemet. Grimaszolva rakom le a poharat a pultra. Szinte azonnal emelném ismét a számhoz az üveget, amikor tudatosul bennem, hogy elfogyott a tartalma. Amint errefelé pillant a pult mögött álló fickó, intek neki, hogy jöhet a következő kör.
- Óóóó, dehogynem! – bólogatok hevesen, közben elégedetten emelem poharam, ami végre nem üres. – Sok pénz elverését, sok reménytelen és szánalmas próbálkozást, nem járulok hozzá a fák irtásához, ráadásul megkímélem magam a felesleges stressztől, ami a lottószámok kihúzásával és a várakozással jár – magyarázom kezemben a pohárral, mintha nagy szakértője lennék a témának. Pedig csak szimplán tényleg ez a véleményem. Ráadásul függőséget is okoz, ami összeköthető a mértéktelenül sok pénz elverésével. Amúgy sem vet fel a vagyon amióta beütött a gebasz, ráadásul a munkahiány sem termeli a pénzt a zsebembe, a munkanélküli segély pedig nagyjából annyira elég, hogy lemenjek a sarokra gyalog. Sajnos a pénz nem fán terem, nem is bokrokon, az égből sem esik – amik rendkívül szomorú tények –, de nincs mit tenni. Az utóbbi pár évben megtanultam spórolni, amihez hozzá tartozik minden felesleges “szenvedélytől” való megszaabadulás is. Letettem a cigit példának okáért.
- Az... – húzom el a számat az “érdekes baleset” megjegyzésére. Ha pedig belegondolok, hogy mitől vagyok ennyire kipihent, egészen elkedvetelnedem. Normál ember nem panaszkodik azért, mert túl sokat alszik. Nem mászkál éjszaka bárokba, mert nem tud aludni. Örül, ha egy fárasztó nap végén beesik a puha ágyba, ráhajtja a fejét a puha párnájára – személytől függően megvárja a partnerét, akivel még akármit is csinálhantak –, hogy aztán végre aludhasson néhány órát. Régebben én is hasonlóan éltem a mindennapjaimat, egyik napról a másikra léteztem az őrült mókuskerékben. Az utóbbi hónapokban meg jóformán nem tudok mit kezdeni magammal. Az a néhány alkalmi munka, amit éppen találok, nem tölti ki minden napomat. Szóval ja. A munkanélküliség sok szabadidőt eredményez. A sok szabadidő sok időt alvásra. A sok alvás napközben pedig ilyen éjjeli kiruccanásokat, amikről ideje lenne leszoknom.
Figyelemmel hallgatom végig a gyilkosságról szóló történetét, de mire a végére ér azon kapom magam, hogy egy cseppet sem leplezem nemtetszésemet. Hogy lehet valaki ekkora gyökér, de tényleg? Ehhez már tényleg pszichiátriai esetnek kell lennie. Mondjuk... ironikus, hogy ezt pont én mondom, aki bő két évig járt pszichiáterhez. A legjobban a gyerek halála érint meg. Nem fér a fejemben, egy szülő hogyan lehet erre képes. A saját gyerekét megölte... Erre nincsenek szavak.
- Azért remélem, ez nem mindennapos eset. – Ha igen, akkor tényleg komoly baj van az emberek fejével. Az italom nagyját lehajtom, a pohár a pulton landol, amikor egy váratlan látogató tolakodik be mindkettőnk intim szférájába. Engem csak egy kicsit lök meg szerencsére, de Bellamy – még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem a nevére, totál homály volt a fejem múltkor – már nem ússza meg ennyivel. Szép kis tócs keletkezik a nadrágján, de részeg fickó próbálja menteni a menthetőt, de nem sok sikerrel. A bárszékről felpattanva húzodom arrébb. Teret adok nekik, hadd rendezzék le maguk között, a jelenlegi helyzetet felmérve, szeretnék kartávolságon kívülre esni. Két másik fickó is megjelenik a képben, ők valamennyivel józanabbak földön fetrengő barátjuknál. A piaszag most már a tipikus munkásszaggal is keveredik, a kettő elegye, ez az itt valószínűleg már jól megszokott buké sem a szaglóreceptoraimnak, sem a gyomromnak nem tetszik. Amikor kitör a lökdösődés, még egy lépést hátrálok. Nem mintha nem lennék már így is biztonságos távolban, de nem szeretnék útban lenni. Megkönnyebbülhetnék, amikor kitámogatják a vérző férfit a kocsmából, de nem érzem, hogy egy kő lezuhanna a vállamról. Egyrészt mert megsérült; akármennyire is viselkedett kreténül, nem szokásom az embereknek rosszat kívánni. Másrészt pedig később akár megjelenhetnek többen is. Sokkal többen. Ami eléggé creepy lenne, szóval jobb lenne, ha nem történne meg.
Szóval Bellamy, nem pedig csak random jutott eszembe a név. Ez egy kis megkönnyebbülést ad. Meglepő módon nagyobb megkönnyebbülést, mint a részeg fickók távozása.
Megvárom, amíg a pincérnőnek kinéző hölgyemény feltakarítja a szilánkokat, majd a pulthoz visszalépve két kezem közé fogom a poharamat. A pultos és Bellamy között lévő beszélgetést nehéz nem meghallani, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. A papírpénz ropogása is feltűnő, de ezt is elengedem. Nem az én dolgom. Még egyet elém tol a korábbi italomból. Az előző maradékát felhajtom, mert elég hülyén nézne ki, ha két pohárral sétálnék hátrébb. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni a kopott széknek csúfolt ülőalkalmatosságon, de egy idő után feladom. Rettenetesen kényelmetlen, ráadásul a háttámlája is mozog, az egyik lába nem is ér le a földre, ezek pedig még egy-két pohár után gondot jelenthetnek.
- Ezt jól gondolod – mosolygok a férfira. – Bár, már a gyilkosságos dolognál kezdtem sejteni. Nevezhetjük női megérzésnek – vonok vállat. – Az ilyen dolgok a pszichopatákat és a rendőröket szokták annyira foglalkoztatni, hogy ne tudjanak aludni. Megérzésem szerint te inkább az utóbbi kategóriába tartozol, nem pedig előbbibe – fejtem ki gondolatmenetemet, bár talán ezt jobb lett volna magamban tartani. De már mindegy, nem tudom visszaszívni. – Egyébként nem te lennél az első rendőr, akivel találkozom. Illetve... – összevont szemöldökkel az asztalt fixírozva próbálom összeszedni a gondolataimat. – De, lehet. Az unokanővérem rendőrnek készült. Készül. Nem is tudom már. Ha csak nem járt úgy, mint ahogy általában a mérnökök szoktak, hogy egy jelentéktelen évtizedet töltenek az iskolapadban, vagy kibuknak, akkor talán már dolgozik is. – Némi alkohol csodákra képes, és még az én nyelvem is egészen megered. Mielőtt az engem érintő kérdésre válaszolnék, kortyolok egyet az italomból. – Még az is lehetek – kontrázok rá. – Lehet, hogy reggel tollbamondást diktálok a kis elsősöknek. Vagy az őskort vesszük történelemből, vagy Excel függvényeket állítunk össze infóból. Sosem tudhatod. – És igazából jelenleg ott tartok, hogy én sem tudhatom, mit hoz a holnap. – Egyébként hacker. – Végzettségem szerint, jelenleg viszont nem élek a lehetőséggel, hogy a szakmai tudásomat kamatoztassam. Ezt viszont csak magamban teszem hozzá. – Persze, etikus – egészítem ki gyorsan saját mondandómat, mielőtt félreértené. – Nem mászkálok olyan rendszerekben, amikben nem kéne. – Jelenleg leginkább semmilyen rendszerben nem mászkálok. Kicsit elkeserítő ebbe belegondolni.

Millie & Bellamy

2019. február, Taffer's kocsma

Érdekes, hogy pont itt és pont most futottunk össze teljesen véletlen. Nem számíottam arra, hogy valaha is látni fogom megint. Egy éjszaka volt, egy kaland, egy alkohol vezérelte döntés, egy egyszeri alkalom, amire nagyon nem is emlékszem, az agyamat mindvégig elborította a köd, amit a rengeteg ital okozott. Másnap minden ment tovább a megszokott kerékvágásban. Nem szokásom olyanokkal találkozni, akikkel egyszer élveztük egymás társaságát. Kínos, nem kívánt pillanatok születnének egy olyan találkozásból. Két ismeretlen, akik egyszer egymásba gabalyodtak egy menetre. Semmi közös vonás, semmi érdeklődés a másik irányába, semmi vonzalom, semmi. Csak a nagy büdös semmi. Ha a mai este viszont már úgy alakult, ahogyan alakult, elég érdekes lett volna, ha csak lerázom annyival, hogy „Köszi, hogy nem engedted, hogy azok a huligánok lenyúlják a nagyjából 20 dolláromat, aztán megmártsák bennem a késüket”, aztán leléptem volna. Hiába szinte idegen, mégis valami ötlettől fogva úgy éreztem, egy ital még nem árhat meg. Amolyan köszi-a-segítséget ital. Azt hiszem, most kijelenthetem, tudatosan fogunk viselkedni, nem pedig átengedni magunkat megint a mámornak, mint múltkor. Aztán elköszönünk egymástól, mindketten megyünk a magunk dolgára, és reménykedünk benne, hogy nem találkozunk többet.
Megrökönyödve nézek rá egy darabig, mire bármi értelmeset ki tudok préselni magamból.
- Én sem tudom – csóválom meg a fejem, közben a számhoz emelem a poharamat. – Bár nem gondoltam volna, hogy ezt a mondatot ma még hallani fogom. – Mármint azt, hogy lehet, gyilkossági hírekre élvez. A mai este tele van meglepetésekkel. A találkozástól kezdve, a verekedésen át egészen eddig a mondatig. Sok emberrel dolgoztam már eddig az évek alatt, sokszor hallottam furcsa mondatokat elhangzani érdekes figuráktól, rengetegszer hallottam a szituácóhoz egyáltalán nem passzoló kijelentéseket, de még azok sem leptek meg annyira, mint az előbb Bellamy. Szerencsére nem kell sokáig ezen az agyamba égetett mondaton gondolkodnom, gyorsan tovább is lépünk. Talán szerinte ez nem olyan meglepő, de számomra az. Még nem volt dolgom rendőrökkel, mivel rendszerint a törvény azon oldalán tevékenykedem, ahol nincs miért velük konfrontálódni. Rendbontó sem vagyok, jogsim sincs, ezért közúti ellenőrzésem sem volt még. Tiniként sem törtem be kirakatokat, bankot sem raboltam még, szóval nem, eddig még nem nagyon volt dolgom kékekkel. Ehhez képest most már a családban is van egy.
- Nora Weston – árulom el az unokanővérem nevét egy újabb korty után. Na az lenne a sors fintora, ha tényleg ismerné. Még nevetnék is rajta talán. De azért reménykedem benne, hogy a Nora Weston név egy abszolút semmitmondó név neki, amihez nem tud arcot párosítani.
- Valahogy ki kell heverni a sok idegtépő, fárasztó, neveletlen gyereket – húzom el a számat, amint belegondolok, milyen érzés is lehet egész nap gyerekek között lenni. Még annak is megterhelő a sok kis energiavámpír, aki tényleg szereti az emberpalántákat. Nyilván nem minden gyerek ilyen, hiszen vannak jólneveltek is, de az olyan elég kevés ma már. És ez nem az ő hibájuk, hanem a szülők hagynak sokszor mindent a gyerekre. Ettől lesznek olyanok, amilyenek. De milyenek lesznek az ő kölykeik? Bele sem merek inkább gondolni.
Klisé. Tényleg klisé lenne, de talán a rendőr és a hacker még annál is nagyobb klisé. A reakciója megmosolyogtat, a legtöbben nem nézik ki belőlem, hogy hacker vagyok. Valami tipikus nőis szakmát szoktak nekem tippelni, a számítógépes rendszerekkel való munka pedig egyáltalán nem az. – Hát, igen. Nem épp így szokták elképzelni a hackereket – értek vele egyet. De nem minden hacker tipikus pattanásos, idegesítő, négyszemű fickó, ebben azért már változott a világ. Sőt, meglepően sok nő választ mostanában IT szakmát magának. – Tizenöt éve azért a rendszerek sem voltak olyanok, mint ma. Azokat nem volt túl nehéz kicsinálni egy kattintással – nevetgélek halkan a régi történetén. Szerencsére, amilyen gyorsan fejlődik a technológia, annyira gyorsan lesz egyre megbízhatóbb ilyen szempontból. A szövegszerkesztő ma már csak maximum lefagy, mert egy használhatatlan szenny, de egy egész rendszert nem tud lekapcsolni.
- Nem járok – jelentem ki határozottan, majd kortyolok egyet. Eszem ágában sem volt soha kockára tenni a karrieremet – amíg még volt – némi kaland miatt. Azonnal kirúgtak volna, ráadásul nyoma is maradt volna a miértnek, ha olyan helyeken jártam volna, ami tiltott. Többet ért a munkám ennél. – Mondhatni, de egy ideje már nem csinálom – válaszolom fejemet lehajtva, majd egy ismét korttyal megrövidítem a pohár tartalmát. Fejemet lehajtom, az asztal kopáshibáit nézem, mintha borzasztóan érdekes lenne. Pedig nem az, de mégis inkább ezen gondolkodom, mint a munkámon. Illetve a volt munkámon. Ahonnan fogtam magam és felálltam. De ha nem állok fel, akkor meg kirúgnak, mint macskát szarni. Nem szoktam beszélni róla, és most sem áll szándékomban, de hiányzik a munkám. Éveket öltem bele a tanulásba, aztán szereztem egy jó állást; ebből viszont mára, mintha nem maradt volna semmi. Ha tanítanák, „hogyan csesszük el az életünket huszonévesen”, én doktorit tehetnék belőle.
Lassan emelem fel tekintetemet az asztalról, összeráncolt szemöldökkel nézek a férfi szmeibe. Rengeteg kérdőjel jelenik meg a fejemben hirtelen, mivel a kérdése arra enged következtetni, hogy személyes motivációtól vezérelve tette fel.
- Hipotetikusan... és nem hipotetikusan is – válaszolok továbbra is fogva tartva tekintetét. – Nem csak tilos, de veszélyes is. Az ilyen rendszerek sokkal biztonságosabbak az átlagnál... Legalábbis azt hiszik. Szóval nehezebb is bejutni. Nem annyi az egész, mint a filmekben, amikor a göndör hajú, szemüveges, plaid inges srác összevissza nyomogatja a billentyűket, aminek köze nincs a parancssorhoz, amit beír, aztán egy pillanat alatt bent is van. Persze ez az eszközöktől is függ. – Észre sem veszem, de sokkal többet elárulok, mint maga a válasz a kérdésére. Talán az alkohol miatt is, de kicsit magával ragadott a hév. Kiiszom az utolsó kortyot a poharamból. – Miért is kéne a rend éber őrének egy személyes akta az FBI rendszeréből? – kíváncsiskodom oldalra biccentett fejjel. – Persze, csak hipotetikusan.  

Millie & Bellamy

2019. február, Taffer's kocsma