Ilyen korán reggel jól esik a kávé, koffein nélkül el sem lehet kezdeni, ezért gondolkodás nélkül indulok meg a kedvenc pékségem felé. Sajnos az otthon kávéfőzőm bedöglött, és anélkül nem lépek be a kapitányságra az fix. Főleg, hogy alig pár órát aludtam csak.... Hajnali háromra értem haza, Kate-el egészen addig dolgoztunk, az a perverz, szadista gyilkos újabb levelet küldött a társamnak, és a legutóbbi holttesten is egyértelmű jelek vannak, azzal kapcsolatban, hogy az elkövető bizony ismeri Kate-t, csak ő nem akar tudomást venni a dologról. De nem hagyom, hogy meghaljon emiatt a dolog miatt. A hosszú hónapok, amit együtt töltöttünk társakként sokat tanultam tőle. És inkább érzem őt a barátnőmnek, mint a kollégámnak. Ráadásul reggel már megint arra keltem, hogy apám ordibálja tele a lakásom. Nem... sajnos nem telefonon keresztül, arra inkább nem is térek ki, hogy hogyan szerzett kulcsot. De lenne pár ötletem, ami nem igazán tetszik igazából. Mivel már meg van nem tehetek ellene, hiába ő a vasakaratú a családban.... én eltörpülök mellette ilyen szempontból. -MacKenzy, meddig akarod még ezt játszani?- felkapom a köntösöm, amikor ráébredek arra, hogy nem alszom.... sőt nagyon is fent vagyok. Minden igyekezetem ellenére képtelen vagyok kávét főzni, mert a masina elromlott. -Apu, tudod az emberek csengőt használnak... nem hallottál még a telefonról? Amúgy meg... miről beszélsz...?- próbálom össze kaparni magam, hogy végre megértsem mire is akar kilyukadni, de valahogy egyszerűen képtelen vagyok rá. Kell az a koffein. Csak ez kattog a fejemben, miközben apám nyomja a rizsát arról, hogy az hagyján, hogy rendőr lettem, meg nyomozó, ezt még valahogy lenyeli. De, hogy egyből a gyilkosságiakhoz jelentkeztem az.... több a soknál. A jelenlegi ügyemről már nem is beszélve. Ez az a pont amikor valahogy sikerül felébrednem, hirtelen emelem fel a kezem, a meglepetéstől belé fojtom a szót. -Álljunk csak meg! Mégis honnan a fenéből tudsz róla? - csak ennyit vagyok képes kinyögni, mire vállat von. - Régi motoros vagyok kicsim, és kiszállsz az ügyből, holnapután nem akarok virágot vinni a sírodhoz, anyádat meg unoka nélkül hagyni. -Oké, nem te döntöd el, apuci, és ne kezd te is,- azzal jelentőség teljesen húzom az ajtó felé,- nekem készülődnöm kell, és szálljatok le az életemről,- azzal rá csapom az ajtót. A sokktól nem is néztem mit húzok fel, csak egy sima farmert, pólót, és bakancsot rángattam magamra. Még most sem tértem magamhoz, csoda, hogy így elvezettem a kocsim anélkül, hogy az első fára felcsavarodnék. Hát basszus.... ez több a sonkál, azért mindennek van határa, és jobb lesz, ha a Cooper szülők ezzel tisztában lesznek! Belépek a kellemes illatú helyiségben, mivel korán reggel van, nem sokan vannak itt, éppen, hogy csak páran. Rendelek magamnak a kedvenc kávémból, és egyet Kate-nek is, péksüteménnyel együtt. A sok megpróbáltatás után... ennyit igazán megérdemel. Ekkor lép az ajtón még valaki, azonnal felismerem Bellamy West-et, ő is beszokott járni a kapitányságra, talán még apámat is ismeri. Ha jól emlékszem egyszer segített is nekünk elkapni valakit. -Jó reggelt, hadd hívjalak meg egy koffeinre,- majd intek a pultosnak, talán most is kérhetjük a segítségét... a véleményét mindenképpen,- ha esetleg ráérsz pár perc erejéig rabolnám az idődet. Valamit tennem kell, mert nem jutunk előre, és az elkövető csak röhög a markában, hogy egyre inkább kikészül a társam. Mielőtt az apám mélyebben beleásná magát a dologba, tudom, hogy képes rá. Még akár az is ki telne tőle, hogy felfüggesztett, elég nagy neve van a zsaruk között és, mint ilyen van befolyása... de én ezt nem fogom hagyni. Na meg azt akarom, hogy végre tényleg azt halljam tőle: tudtam, hogy képes vagy rá, büszkévé tettél engem, meg a Cooper nevet. Nem pedig azt, hogy mikor szülsz már végre unokákat.... ez már unalmas.
A tél most is korán, és hirtelen jött intenzitással tette be a lábát New Yorba, a szokásos, néha orkánerejűnek tűnő északkeleti széllel – és rengeteg esővel. Nem azért nincs hó, legfeljebb a külvárosi részeken, mert nem marad meg a nagy üvegházszerű melegben a város szívében, bár ez is közrejátszik; egyszerűen minden tele van esővel. Bár a lányaim (de legalábbis a legkisebb) biztosan nem osztozik ebben a véleményben, de örülök neki, hogy nincs hó; a szemgolyóim már attól kifolyni tűnnek, hogy egyszerűen az összefüggő, halványszürke felleggel szűrt napfényre lépek a lakásomhoz vezető lépcsőházból. Napszemüveget húznék, ha tudnám, hová tűnt. – Videóztál a hétvégén, mi? – vigyorog rám a kocsiban MacPherson, az egyik rablási osztályos nyomozókolléga, akit ma nekem kell furikáznom, felsőbb utasításra, és mert a bankrablásos ügy végül közös lett. Kivételesen nem ellenkeztem annyira, mint szoktam; épp elég volt a tányéromon már ahhoz, hogy két-három hálaadásnapi vacsorát is feloszthasson belőle az ember. Még nekem is be kell látnom, hogy ennél több egyszerűen nem megy. – Igen. – Sóhajtva engedem fel a féket, és lassan visszacsordogálok a forgalomba a járda mellől, próbálva figyelmen kívül hagyni, hogy a fickónak egy az egyben Cheetos-szaga van. Ha az a Cheetos előtte energiaitalban és AXE-ban fürdött volna. – Szórakozhatnál többet. Ezen ő magában jót röhög, én viszont figyelmen kívül hagyom. Jól szórakoztam. Két napon át bámultam a laptopom kékes fényű monitorát, újra meg újra átnézve a biztonsági kamerák felvételeit. – De komolyan, néha pihenni is kell. – Pihentem. Pihenés gyanánt elolvastam a ballisztikai jelentést – felelem. MacPherson a fejét csóválja, és az elsuhanó embereket figyeli az ablakon át, tekintete néha meg-meg akad egy emberen, és követi a fejével együtt. Kíváncsi vagyok, vajon ha lehúznám az ablakot, kidugná-e rajta az orrát, mint egy rajzfilmes kutya. – És semmi különleges. Tekintve, hogy a fegyver valószínűleg már a folyó mélyén fekszik, más itteni bűntettel pedig nem tudták összefüggésbe hozni, mindegy is. – Miért gondolod, hogy a fickó eldobta a fegyvert? – Mert profi. – Erre megemelkedik a szemöldöke, és mivel épp a pirosnál állunk, nem tudom azt hazudni, hogy túlzottan lefoglal a vezetés, úgyhogy beszélnem kell, pedig legszívesebben a saját nyelvem tépném ki, csak ne kelljen senkivel kommunikálnom. A mai nem olyan nap. – A turista szerint, aki tanúként jelentkezett, ide-oda cikázott a két járda között. Ebből gondolom. Mert mi az első dolog, amit bevet a rendőrség egy gyalogosan meglépő elkövető esetén? Szinte látom, ahogy MacPherson agyának fogaskerekei forognak a kemény gondolatokat emésztve. – A rendőrség… Kutyás egység? – Teli találat. Egy egész városon át képes követni; ha viszont átmész az úton, és autók százai-ezrei haladnak át a szagodon, elveszti a nyomot. Ezt csak olyanok tudják, akik már tapasztalt menekülők. Ha ezt tudja, azt is tudnia kell, hogy a fegyver bekerült a rendszerbe. – Egyszerűnek tűnik, és még a nem túl szivélyes társam is csak bólogatni tud. – És ma hová is megyünk? Állatkertbe. – Ma összeszedjük az egyik biztonságiőrt, Hector Rodriguezt a kórházból, és elvisszük a harlemi rendőrörsre. Mivel kicsit idősebbnek írta le az elkövetőt, valahol a negyvenes-ötvenes éveiben, ha már volt büntetve, és nem az elmúlt tizenöt évben, akkor még manuális aktákban van meg a képe. Úgyhogy végignézetjük a harlemi rendőrség összes feljegyzését a kilencvenes-kétezres évekből. Nem lesz kicsi lista. Nekem pedig még kevesebb humorom volt a, nos, humorhoz, mint általában. Amikor épp nem a felvételeket néztem, vagy próbáltam folytatni a balkáni nyomozást, akkor azon agyaltam, mégis, hogyan fogok elég pénzt előteremteni egy harmadik gyerek főiskoláztatására. A válasz végül vasárnapra az lett, hogy sehogy. Úgyhogy most reménykedjünk, hogy a harmadik olyan hülye lesz, hogy csak szakmunkásképzőbe mehet majd. MacPherson valamiért elkezd nekem a pénteki randevújáról beszélni. Netes, persze. És bár tíz éve jó anyagot adott volna a röhögésre, az egész szerencsétlen ábrázatával, már rég nem érdekel az ilyesmi. Úgyhogy mikor közel kerülünk a brooklyni gyilkossági csoport irodájához, ahol még alá kell írnunk gyorsan pár papírt a pár héttel ezelőtti orosz nagykövetség előtti őrködésünk végett (állítólag bombával fenyegették őket, aztán a hazafiság oda rendelt minket), megpillantva az egyik ismerős kávézót, hirtelen leparkolok az egyik üres helyre. – Kávé. – Nem is kérdezem, inkább kijelentem. MacPherson csak bólogat, és már csatolná ki az övét. – Inkább ide hozom. – Oké, de… Hé, még nem is mondtam, hogy iszom! Rácsapom az ajtót, és összeszorított állkapoccsal, félig lecsukott szemhéjakkal lépek be a saroképületbe, az ajtó fölé akasztott csengő valahogy olyan bizarrnak tűnik. Nem szeretem, ha ennyire magamra kell vonnom a tekinteteket. Azt meg főleg nem, mikor hirtelen a nevemet hallom valahonnan, és már érzem, hogy nincs menekvés. Nem arról van szó, hogy ne kedvelném a Cooper-lányt. Nincsenek különösebb ellenérzéseim felé; bár nyilván „öribarik” sem vagyunk. Úgyhogy legszívesebben sarkon fordulnék, hátha nem vett igazán észre, vagy még tettethetem, hogy nem hallottam, mert ma tényleg nincs humorom másokhoz, de már késő. Elém lép, mind a félelmet keltő 165 centijével, és innen már igencsak nehezen húzom ki magam. – Cooper nyomozó – biccentek valamiféle mosoly-kezdeménnyel a lány (nő?) felé. Valamit szeretne, ez nyilvánvaló, úgyhogy most tényleg nincs kibúvó; az egyetlen remény, hogy viszonylag gyorsan lerendezem. Persze, az is kérdés, mihez akarok ilyen gyorsan visszatérni… Azok az ügyek, amiken épp nagyon szívesen dolgoznék, megakadtak, és másokra várok. Ami pedig akad, nos… azok a fertelmes netes randikról akarnak diskurálni velem a kocsiban. – Egy… koffeinre? – emelkedik meg a szemöldököm. – Ezt a kifejezést se hallottam még… – Ha ragaszkodik hozzá, akkor nem állok neki vitatkozni. Az én önbecsülésem már rég tépázottabb, minthogy ne hagyjam, hogy egy nálam fiatalabb nő fizesse az én kávémat. – Tripla eszpresszót itt fogyasztásra. És egy hosszú kávét elvitelre – mondom a pultosnak. Azt hagyom, hogy az espresszót Cooper fizesse, de azért MacPherson kávéjáért odarakok egy tizest a pultra. Aztán a nő felé fordulok, míg a kávét várjuk. – És miben segíthetek neked? Feltételezem, nem az időjárásról szeretnél diskurálni egy kávé mellett így reggel fél nyolckor.
Kezdőlap
Úgyhogy végignézetjük a harlemi rendőrség összes feljegyzését a kilencvenes-kétezres évekből. Nem lesz kicsi lista. Nekem pedig még kevesebb humorom volt a, nos, humorhoz, mint általában. Amikor épp nem a felvételeket néztem, vagy próbáltam folytatni a balkáni nyomozást, akkor azon agyaltam, mégis, hogyan fogok elég pénzt előteremteni egy harmadik gyerek főiskoláztatására. A válasz végül vasárnapra az lett, hogy sehogy. Úgyhogy most reménykedjünk, hogy a harmadik olyan hülye lesz, hogy csak szakmunkásképzőbe mehet majd. 