Alison sokat nyaggatott, hogy elmehetnénk valahova, nem igazán szeretek kimozdulni, de úgy gondolom, hogy a lakótársammal megtehetem. És igaza van, ezer éve nem voltam sehol sem, bárba semmiképpen sem akartam menni. Így hát egy közeli étterem mellett döntöttünk, egy olasz pizzéria. Nem nagy az egész a forgalma sem olyan nagy. Gondolhatná az ember, ha egy étteremben dolgozok akkor utána nem vágyom már egy újabbra. De ez nem igaz, alig várom, hogy végre engem szolgáljanak ki. Utálom ezt a munkát. De fontos a látszat, és mivel tanúvédelmi programban veszek részt nem élhetem a saját életem, és nem dolgozhatok a saját szakmámban. Ami elkeserítő, mert imádom a lakkberendezést, de még egy napot se dolgozhattam benne. Őszintén szólva nem nagy jövőt jósolok magamban abban a témában, pedig az egyetemen én voltam az egyik legjobb aki végzett. Fényes jövő állt előttem, ráadásul apa egyik ismerősnél dolgozhattam is volna. Igen, ha egy nap alatt nem omlik össze az életem kártyavárként, akkor a szüleim még mindig élnének, akkor lehet Szergej már el is jegyzett volna, és minimum egyszer körbe utaztuk volna a világot. Akkor lehet eszembe sem jut Amerikába jönni, hiszen szeretem a hazámat, hiányzik minden amihez köze van Oroszországhoz. Helyette a honfitársaim üldöznek, és az amcsik jó indulatára vagyok utalva. Persze, hiába hiszik azt, hogy hülye vagyok, tisztában vagyok azzal, hogy nem csupán emberbaráti szeretettből mentették ki a seggem öt évvel ezelőtt. Nekik is kellenének azok az adatok amiket megtartottam magamnak, apám a halála előtt világossá tette, hogy ez egy aduász a kezemben, amivel menthetem az életem, és így is teszek. Nem tudom mikor szabadulhatok ettől a világtól, a sok hazugságtól. A külvilág számára egy árva, kisvárosból érkező lány vagyok, aki csak boldogulni szeretne az életben. És az ál személyiségemben és bennem csupán egyetlen dolog közös: mindketten árvák vagyunk. A leginkább az fáj, hogy a családom még csak rendesen meg sem gyászolhattam, és a haláluk napján nem mehetek ki a sírjukhoz. Sőt talán sohasem nézhetem a moszkvai csillagos eget, ahogy nem szippanthatom be az illatát. Egyre inkább rá nyomja a bélyeget az életemre ez a kilátástalan helyzet. Ezért így gondoltam úgy, hogy jót tesz majd, ha kimozdulunk. Alyvel úgy egyeztünk meg, hogy az étteremben találkozunk. Ez jó, mert még össze kell futnom a CIA-össze kötőmmel, aki ellenőriz, hogy minden rendben van-e. O’Brian-nek azóta nyoma veszett, helyette egy másik pasit neveztek ki. De igazából teljesen egy formák, amolyan tipikus fellengzős, beképzelt amcsi típus. Csak a nevük különbözik, de ugyanaz a stílus, és ugyanaz az észjárás. New York eldugott részén kell találkoznom Mr. Turner a harmincas évei elején járhat. Egy taxi visz a megfelelő helyre.
-Tudja néha találkozhatnánk valami szívélyesebb, vagy előkelőbb helyen,- szólalok meg köszönés helyett, mire egy pillanatra megremeg a pókerarca.- Miss Mikhailov, ez nem választás kérdése, hanem a biztonsága az első. Az ügynökeink továbbra is nyomon követik magát, ha valami gyanúsat észlel azonnal jelezzen a csipogóján amit adtunk, és...- gondolkodás nélkül szakítom félbe, mert sem erőm, sem időm nincs ezt végig hallgatni.
-Tudja elegem van, nem vagyok öt éves, hogy minden alkalommal elmondja. De jó lenne, ha igyekeznének, már öt éve annak, hogy valaki olyannak adom ki magam aki nem vagyok, egy olyan országban ahova nyaralni sem akartam elutazni, egy olyan munkát végezve amit sosem akartam. Csak telik az idő, és néha felbukkan egy orosz ügynök, hogy emlékeztessen milyen szar is lett az életem. Nem így akarom leélni, szóval jó lenne, ha nem csak a szájukat járatnák a fennkölt eszméikről. Ha megbocsájt programom van,- azzal kedves mosoly kíséretében hagyom ott. Vissza szállok a taxiba és a sofőrnek bediktálom az étterem címét. Tudom, hogy holnap már valami nagyobb fejes jön fejmosást tartani, de komolyan ez a probléma az amerikaiakkal várnak, és nem cselekszenek. Öt év alatt nem jutottak előre, csak annyi tiszta, hogy elrejtenek az oroszok előtt, de beláthatnák, hogy ez nem lett így.
Időben sikerül érkeznem Aly még sehol, beülök az egyik boxba amit foglaltunk, majd rendelek egy pohár vizet amíg várakozom. Azt mondta ez egy elég csöndes hely... de a helyett, tömve van, mindegy, legalább elterelem a gondolataimat. Míg várakozom az embereket figyelem, különféle nemzetiségű és stílusú ember fordul meg, és el vannak. Igazából a nem is vesznek tudomást egymásról az emberek. Ekkor pityeg a telefon és közli a barátnőm, hogy nem tud elszabadulni az irodából, ennél jobb hírt nem is közölhetett volna. Ha már itt vagyok rendelek egy pizzát, mert éhesnek az vagyok. Ekkor lép az asztalhoz egy magas, fiatalember. Kérdőn pillantok fel rá, elmondása szerint nincs üres asztal és körbe pillantva a teremben belátom, hogy igazat mond. Majd engedélyt kér, hogy leüljön. Nos nem tudom, hogy mit kéne mondanom.
-Öhm... rendben, csak nyugodtan,- próbálok mosolyogni, de a bizalmatlanságom nem nagyon tudom legyőzni ami azt illeti.