Kicsit másképp alakultak a napjaim, mióta kitaszított lettem. Ezelőtt, ha épp nem ért rá senki, akkor is feltaláltam magam társaság híján, többnyire, és most hiába lett volna hasonló a helyzet... mégis más. Elég szar úgy egyedül lenni, hogy tudom, nem azért vagyok épp egyedül, mert tényleg nem ér rá senki, hanem mert nem is akar ráérni senki. Legalábbis a legtöbb üzenet elég lekoptatós volt. Izgalmas lesz ám így az életem. Jó, azért akadt, aki mellettem maradt, de miután a nemtudomhanyadik személynél próbálkoztam, ott eléggé meguntam. Akkor utáljatok csak, nem is kell nekem senki.
Lehet, hogy türelem rózsát terem-effektus hatására, ha tovább próbálkozom, előbb-utóbb leakasztok valakit, aki ráér ma délután, de a lelkesedésemnek hamar vége szakadt. Emiatt inkább fogtam magam és egyedül vetettem bele magam a végtelen szabadidőbe és a mérhetetlen unalomba.
Valahogy otthon semmi nem kötött le, pedig képes vagyok sokáig pörgetni a Facebookot és az Instagramot anélkül, hogy megunnám, de most ebből is elegem lett. Az a sok bárgyú vigyor, közös szelfi, mindenféle taggelések kommentben, aztán ahogy az emberek a haverjaikkal jól kiröhögték a belsős sztorikat a posztok alatt... Rosszul lettem tőle. Egy hányás az egész, úgyhogy pár percnyi keserves próbálkozás után csak magam mellé dobtam a telefont az ágyra és bámultam a plafont.
Rettentő változatos programnak bizonyult. Emiatt inkább arra jutottam, hogy ideje kimozdulni. Mint valami lúzer...
Csak a pólóm tetejére kaptam egy kockás inget, ami a székre ledobva pihent, magamra kaptam egy tornacsukát és ki is viharzottam a házból. Minimális pénz, telefon és kulcs volt nálam, mindössze ennyi, de nem is terveztem messzire menni - célom se nagyon volt, nem hogy még tudjam, az mennyire van távol. Csak hagytam, hogy a lábam vigyen és próbáltam nem utálkozni belül túlzottan, amikor jól szórakozó társaságok haladtak el mellettem. Nem vagyok biztos benne, hogy nem ült ki az arcomra a világundor. Kösz, Castiel, így kell elbaszni az életem, igazán gratulálok! Reméltem, legalább örül az a seggfej, hogy ezt elérte.
Egy idő után azon kaptam magam, hogy a lábaim a házunktól körülbelül húsz percnyi sétára lévő hídhoz visznek. Rég nem jártam itt... úgy alapvetően sem túl gyakran. Nem valami pozitív hely számomra annyiban, hogy akkor jövök ide, ha "el akarok menekülni". Most mégis ide hozott a lábam, csak azt nem tudom, mégis mi elől menekültem. Nincs is mi elől, ha minden elkerül, nem?

Még mindig haragudtam Savannahra és a többi gyámügyesre, amiért csak úgy engedték azt, hogy elválasszanak engem az öcsémtől. Fel sem tudtam fogni azt, hogy miféle szörnyek ezek, akik nem gondolnak bele abba, hogy a világon a legfontosabb a családi kötelék. Megtehették volna azt, hogy még várnak, míg nem találunk olyan örökbefogadókat, akik mindkettőnket akarnának, ők azonban mindenféle lehetőségre, meg esélyekre hivatkozva úgy döntöttek, hogy Timnek majd olyan nagyon jó lesz Mr. és Mrs. Seggfejnél, s hogy majd neki milyen jó lesz, ha soha többé nem láthat engem.

Most is összeszorult a torkom az érzelmektől, ahogy magam előtt láttam Timothy arcát, s azt a pillanatot, amikor úgy vitték el az öcsémet, hogy az rúgkapálva nyújtózott utánam és sírva kiabálta a nevemet. A szívem szakadt meg az emlékektől, s nem is tudtam tovább magamban tartani a felgyülemlő érzéseket. Nem zokogtam ugyan, a szemeimből mégis könnyek csordultak ki, s egyre gyorsulva, egymást követően gördültek végig az arcomon, hogy aztán a farmerem anyagát áztassák a sós cseppek.

Utáltam ezt az egész világot, amiben élnem kellett, azt hogy az apám valamelyik sitten ült, az anyám meg állandóan ivott és kábszerezett, s ha épp nem az elvonón dekkolt, akkor vagy kurválkodott Queens-ben, vagy ő is a rácsok mögött ült. Nem tudtam megérteni azt, hogy miért érdemeltem ezt a sorsot az öcsémmel, hogy nekünk miért nem járt az a boldogság, mint más kölyköknek?

Sabrina egész nap a hülye szőke lokniait dobálta, miközben a tűsarkú tipegőjében, karján a hatalmas, tigris mintás , szőrös táskájával lépegetett, és egész nap azon röhögött, hogyan szivatta meg az anyját, vagy az apját, akik naphosszat csak azért güriztek, hogy ez az idióta liba azzal dicsekedhessen, hogy Gucchit kapott vagy Michael Korst.

Meg tudtam volna folytani egy kanál vízben, és össze tettem volna a két kezem, ha csak fele annyira normálisak a szüleim, mint az övéi. Neki megvolt mindene, nyugodt otthona, pénze, de ami a legfontosabb, szerető szülei. Nekem azonban mim volt? Nagyjából tíz családnevet sorolhattam volna fel, akiknél hosszabb-rövidebb ideig dekkoltam, s azok közül egyet sem tudtam volna megemlíteni, aki igazán szeretett volna.

Az újabb érzelmi hullám továbbra is könnyeket sepert végig az arcomon, s csak akkor hagytam abba ezt a remek délutáni időtöltést, amikor léptek zajára kaptam fel a fejemet. Szinte azonnal rámarkoltam a fényképezőgépemre, amit már a megérkezésem óta szorongattam, s amivel azóta sem sikerült készítenem egy épkézláb képet sem.

Nem tudtam, hogy ki tévedhetett az én kis rejtekembe, s ki volt olyan pofátlan, hogy oda jöjjön dekkolni, ahol éppen a békákat etetem a könnyeimmel. Nem tudhattam azt sem, hogy nem-e egy csavargó tévedett arra, így feltápászkodtam a földről, s farmerdzsekim ujjába törölgetve az arcomat, kinéztem a híd egyik pillére mögül, hogy szemügyre vegyem a motoszkáló idegent.

Nagy meglepetésemre nem egy hajléktalan keresett magának alvóhelyet, hanem csak Blake sunnyogott ott, akivel egyszer már összefutottam ezen a helyen. Egyébként a suliból ismertem őt, egész jó fej srác volt, csíptem is a búráját, csak az elmúlt időszakban sokkal több időt töltött azokkal a nagyképű majmokkal, mint az értelmesebb társasággal. Szerencsére hazatalált.

- Hali Blake - megszólítva léptem elő az oszlop mögül, s hogy leplezzem bűn rossz kedvem, gyorsan felemeltem a gépet, s egy kattintással megörökítettem magamnak a bárgyú kis pofiját.

- Mi a helyzet, jöttél ide stikában füvezni? - beugratós kérdést tettem fel, bár mi tagadás, lehet, ha lett volna nála egy ilyen füstölő, azt én is kipróbáltam volna.

Lassan odaértem arra a bizonyos helyre, ami a menekülést jelentette. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán nem leszek itt egyedül, így totálisan meglepett, amikor az ellenkezője bizonyosodott be és szembetaláltam magam Natalie-val, vagyis leginkább a fényképezőgépével - képzelem, milyen csodálatos fejet vághattam a hirtelen jött képen. Habár legutóbb is tök véletlenül találkoztunk itt, most végképp nem számítottam rá, hogy összefutunk. Valójában örültem is neki, így talán kevésbé éreztem magam nyominak, mintha egyedül kuksolnék ugyanitt.
- Nem igazán, sajnos - válaszoltam vállat vonva. Azt már így nem mondtam volna ki, hogy helló, az állítólagos haverom által elcseszett életem elől menekülök éppen. Bár kétségkívül jól jött volna hozzá, ha van nálam egy szál füves cigi, talán az elfeledtetné a dolgot egy időre, vagy legalábbis szebbnek tűnne.
Sose szívtam sokat ezekből a szarokból, a durvábbaknak pedig még a kipróbálását is mellőztem, de az tény, hogy nem került el világ életemben, talán összesen vagy négy-öt alkalommal volt szerencsém pár slukkhoz. Kár, hogy az nem most van. Az a poén, hogy megszerezni már nem tudnám magamnak, ezeket én sose intéztem - nem is baj -, de akiken keresztül le lehetett volna bonyolítani ezt az üzletet, most azoktól se várhatnék többet egy leköpéstől maximum.
- Veled minden oké? - kérdeztem, mert valahogy nem hangzott számomra teljesen őszintének a hangsúlya. Ahogy ezt felfogtam magamban, a szemeire tévedt a tekintetem, és bebizonyították, amire gondoltam. - Ugye nem sírtál? - tettem fel a hülye kérdést, hiszen elég egyértelműnek tűnt, hogy de, igen, akármennyire is próbálta leplezni, na meg... ilyen helyekre nem csak úgy véletlenül jönnek emberek. A múltkor sem jókedvünkben találkoztunk itt, bár nem is tudom már, hogy akkor épp mi miatt jöttem erre.
Tulajdonképpen már most is elfelejtettem a saját kínomat, ahogy általában mindig, ha azt látom, hogy a barátaim egyike szintén nem teljesen okés.