Határozott, magabiztos jellem, aki nem riad vissza a kihívásoktól, mi több, magához öleli őket. Maximalista, és ahogy a munkában, úgy az életben is próbálja mindenből a legtöbbet kihozni.
A mindennapi életében egy alapvetően kennyére kenhető, kedves ember, aki rettentően család-, és barátcentrikus. Vicceskedő, talán kicsit szarkasztikus, sportolni és főzni szerető egyénként ismerhető meg az első pár találkozás után. Próbálja a megtalálni az arany középutat a szabaideje és a munkája között, több-kevesebb sikerrel, a munkájában ugyanis íratlan szabály, hogy testileg és szellemileg egyaránt helyben legyen, ami kellően ki tudja meríteni - hisz lássuk be, annyira már ő sem fiatal. Ettől függetlenül mindig próbál mentálisan és fizikálisan a toppon maradni, még ha ennek kimerítő, kemény edzésekben is kell kicsúcsosodnia.
A munkában a munkaadója által megkívánt stílust hozza. Ha kell, csendben szobrozza végig a tíz-tizenkét órás műszakot, de ha esetleg arra szorulna az illető, hogy ne csak egy stabil ajtótorlasz legyen, akkor a maga munkabeli száraz, nem túl eredeti módján viccelődik és beszélget. Ugyanakkor nem hagyja, hogy mindez a munkája rovására menjen, ahhoz ő túl összeszedett, amelyet a különleges alakulatnál töltött hosszú idő mart bele.

Az igaz barátainkat a harctéren találjuk meg, ahogy azt sokszor hallottam már a feletteseimtől. Ha valaki képes az életét is kockáztatni annak a csekély esélyéért, hogy te túléld, az már jelent valamit. Sokszor próbálták a fejünkbe verni ezeket a szavakat, és akármennyire is látok benne igazságot… hazudnék, ha azt mondanám, hogy emlékszem annak a srácnak a nevére, aki legelőször rángatott vissza a biztos halálból, vagy arra a szanitécre, aki szaktudásával és gyorsaságával segített nekem, hogy megtarthassam a bal karomat.
A bátyám csak két évvel volt idősebb nálam, de mire én a seregbe kerültem, ő már öt éve ott szolgált. Segített a babaléptek megtételében, és egyengette az utamat, amennyire tudta. Megtanított rá, hogy mindenki túlélése ugyanolyan fontos, és hogy ugyanúgy mentsem ki a legellenszenvesebb társamat, mint ahogy a legkedvesebbet. Ki tudja, hogy egyszer ki fogja viszonozni ezt a szívességet.
A testvérem körülbelül másfél évvel később leszerelt, én pedig úgy éreztem, ideje a saját utamat járnom, hát jelentkeztem az SAS-be. A felvételi nehéz volt, de mégis a világ egyik legnevesebb különleges alakulatába jelentkeztem, így nem volt okom panaszkodni, tudtam mire vállalkozok. Párszor ugyan szidtam a feletteseimet, de manapság már nincs rossz szájízem a nevük hallatán. Mi több, örülök, hogy ilyen kemények voltak velünk. Velem különösen... A bátyám a katonaságnál szolgált, az apám azonban ugyanott, ahova én jelentkeztem, így én akár akartam, akár nem, külön bánásmódban részesültem. A protekció a itt nem éppen úgy működik, mint más helyeken. Ahelyett, hogy bármivel is könnyebb lett volna a dolgom, kész pokollá tették az életemet a kiképzés idejére. Míg másoknak két perc alatt elegendő volt ötven felülést megcsinálniuk, addig tőlem hetvenet is elvártak. Kész kínzás volt, de minden elvárásukat felülmúltam a teljesítményemmel, ami lássuk be, csak még jobban bökte a csőrüket. Szerencsére mindez kisimult, mire befejeződött a kiképzésem és hivatalosan is részesévé váltam az SAS-nek.
Tizenkét évet szolgáltam náluk, mire végül úgy döntöttem, hogy ideje tovább állnom. Magam mögött kellett hagynom ezt a katonai életet és végre a családomra kellett fókuszálnom. 23 éves koromban ismerkedtem meg a gyermekeim anyjával, alig egy évre rá pedig bejelentette, hogy állapotos, ráadásul ikrekkel. Ez volt egyszerre a legfelemelőbb és legfélelmetesebb hír, amit valaha kaptam az életem során. De eszem ágában sem volt visszakozni. Szerencsére a lányok születésekor otthon tudtam lenni, de éppen csak addig. Mind a mai napig rettentő lelkiismeretfurdalásom van emiatt, hogy nem voltam ott az első napokban velük, de a munkámnak sem fordíthattam hátat. Sajnos muszáj belátni, hogy a katonaság nem épp a legcsaládcentrikusabb meló, amit el tud képzelni az ember. Az életük első tizenhárom évében csak szórványosan tudtam ott lenni velük, most viszont szerettem volna ezt bepótolni. Volt bőségesen félretett pénzem, így igazából dolgoznom sem kellett. A következő két évből szinte minden egyes napomat velük töltöttem, de időközben… időközben jócskán megsavanyodott a viszonyunk a feleségemmel. És sajnálatos módon ezt a lányok is megérezték. Pár hónapnyi gondolkodás után a válás mellett döntöttünk, és ugyan lett volna lehetőségem a közelükben maradni, de rá kellett jönnöm, hogy szükségem van valami munkára, mert ez a két év akármennyire is mesés volt, rettentő unalmas is.
Ők már körülbelül 8 éve laktak kint Amerikában, én csak a leszerelésem után költöztem ki hozzájuk. Még nem voltam hivatalosan amerikai állampolgár, de ez azóta természetesen már megváltozott. Próbálom tartani velük a kapcsolatot, de míg ők nyugaton, addig én keleten élem a magam életét, és nem volt könnyű összeegyeztetni az időbeosztásunkat. Karácsony, születésnapok, egy-egy kisebb-nagyobb ünnep, és ennyiben ki is merült. Túl kevés a szabadidőm, ami nem engedi meg, hogy végigüljek egy-egy többórás repülőutat, akármennyire is vágyok rá. A lányoktól meg nyilván nem várhattam el, hogy tizenéves korukban egymaguk repülőre szálljanak. Nem vagyok felettébb boldog miatta, de ilyen az élet, néha különsodor minket a szeretteinktől. Pár hónap múlva 18 évesek lesznek a lányok, akkor viszont mindenképpen szeretnék velük lenni. Le se fognak tudni vakarni magukról.
Szerencsére addig még van időm, és úgy néz ki, nem fog kalandmentesen telni. A napokban érkezett egy érdekes hívásom, az egyik régi barátomtól, aki szintúgy SAS katona volt. A lánya, Trinity kint ragadt Dél-Amerikában egy drogkartell bázisán… igen, drogkartell. Kész vicc, hogy egy-egy emberből mi válik, amint leszerel. Rácsaptam a telefont, hogy engem ne rángasson bele az illegális üzelmeibe, de nem telt bele fél napba, hogy visszahívjam. A bajtársiasság és a régi testvéri kötelék sajnos erősebbnek bizonyult a józan eszemnél. Sajnos... Ha minden jól megy, akkor legkésőbb egy héten belül már vissza is térhetek a régi életemhez. De amilyen az én szerencsém…