“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”
Gondolatban minden szuperül megy. De a tervezéssel és a kétkezi munkával már akadnak gondok. Apámat kiszöktetni a kórházban nagy falatnak bizonyult elsőre. Már ami a felöltöztetését illeti, az még csak-csak ment. Persze elmondtam neki türelemmel, hogy hova megyünk és hogy miért. Persze kicsit füllentettem, mert nem fél órás küldetésen veszünk részt és a meglepetést sem hozhatja haza. De bele ment, hogy csendben lesz és teszi azt, amire kértem. Szóval a szobában összepakoltam a hozott táskába egy váltás ruháját és a gyógyszereit, hiszen azokat nem felejtheti el bevenni, így apát karon ragadva vonultam végig a folyosón, a vállamon a megrakott táskával. Persze a nővérek hisztériáztak és mindent a fejemhez vágtak, persze nem zavart a dolog... visszavágtam, hogyha az őrt hívják, akkor balhét csapok. Apa kisegített és szép mosolyával lehengerelte a nővéreket, persze elfelejtették az őrt hívni, cserébe megejtettek egy telefonhívást. Valahogy nem foglalkoztatott a dolog, hogy kit hívtak türelmetlenül, hiszen egy biztonsági őr nekem nem akadály, úgy sem, hogy utána rendőri ügy is lehet belőle. Apa nem akadékoskodott, jött a saját lábán, a saját tempóját hol betartottam, hol pedig gyorsabbra kellett venni a figurát, de figyeltem rá, hogy baja se essen. A kocsimig mentünk, ahol aztán az anyósülésre segítettem és bekötöttem az övét, majd magam is bevágódtam, a táskát pedig apa ölébe tettem. Indítottam és elhagytuk a kórház közelét. Apa kérdéseire válaszokat adtam, mosolyogtam és mivel nem volt olyan zeném, amit ő is szívesen hallgat, hát csendben utaztunk. Figyelembe vettem az öregem állapotát és nem akartam, hogy hisztit kapjon és neki álljon parádézni, mert ahhoz már nem lenne türelmem. Lassan megérkeztünk a hangárhoz is, ahol leparkoltam a helyemre, kiszálltam, az idősebbet is kisegítettem a kocsiból, majd lezártam a járgányt. Őt segítve vettem el tőle a táskámat, majd együtt mentünk el Joe Weaver kocsijáig, amit aztán apa meg is nézett magának, hiszen felismerte a régi autót benne és körül járta, megcsodálta. Ugyan a kérdésre, hogy magunkkal visszük-e haza a csoda 1967-es chevrolet impalát, csak fejet ingattam és elmagyaráztam, hogy ezzel megyünk tovább, csak várunk valakit hozzá. Nem mintha nem tudnám elkötni, de akkor az állásommal is játszanék, ahhoz meg most nincs túl sok energiám. Minden ízében apa mozdulatait figyeltem, hiszen esetlen és bármikor kérdezhet olyat, amire azonnal választ kell adnom. Ilyen például anya holléte és hogy mikor lesz vacsora. Hangulatingadozásai is lehetnek, melyek rosszabbak lehetnek majd az enyémnél is. Jelen voltam párnál, így fixen tudom milyen olyankor. Türelmetlen kezdtem lenni, de jól tudom, most vagy 10 perccel hamarabb értem ide, mint amit megbeszéltünk Joe-val, de mehetnénk már, mert ha a bátyám lekövet...szarban leszek. Márpedig tudni fogja, hogy hol keressen, vagy találjon meg. A mobilomra szükségem van, így nem hagyhatom itt, sem a kocsiban, vészhelyzethez biztosan kell és hát ha apának kell a telefon, hogy a feleségével tudjon beszélni...akkor kénytelen leszek elmagyarázni a helyzetet Joe-nak. Aggódtam és frusztrált is voltam, ami nem nagyon csillapodott, hiszen tudtam jól, hogy marhaság volt őt kihozni. De ha a bátyámra várok, neki nincs ideje sosem... így kicsit körül jártam a dolgokat és hamarabb meg lesz apa kirándulása is. Mely felér egy pár éves gyerek örömével, de ezzel jár, ha apád AD kóros.
Kezdőlap
