Azért a YA kategóriában születnek a legnépszerűbb könyvek, filmek, és sorozatok, mert a tinidráma egész egyszerűen menő. Ki ne akarna változatosan veszélyes, sokszor ember-, vámpír-, vérfarkas-, és agysejtéleteket követelő kalandok közepette azon merengeni, hogy Edward vagy Jacob, Peeta vagy Gale, Bill vagy Eric („Sookeeeeeh!”), és hogy hogy hogyan ringassuk mindkét felet hamis reményekbe, a lehető legtöbb fájdalmat és kellemetlenséget okozva mindenkinek, miközben minden felelősséget lesöpörhetünk a vállunkról egy „brühühüh, nem akartam senkit megbántani!” felkiáltással. Noice, Bella.
De ez nem csak a fikcióra igaz! A tinédzserlét menő, a tinédzserdráma pedig még annál is menőbb. Lehet, hogy amikor egy hormonbombával felszerelkezve éled át, annyira nem érzed szórakoztatónak, utólag viszont mindenki visszavágyik, akit nem szekálták a PTSD-ig, és nem nézett ki úgy az arca az aknétól, mint egy aknamező. Hah, get it? Akné-akna.
Előfordulhat, hogy amikor megcsal a középiskolai barátod, nem feltétlenül tartod viccesnek az események alakulását, de egyik másik életszakaszban sem tudhatod ezt le annyival, hogy drámaian kifele pillogsz egy esőcseppekkel átszelt ablaküvegen, miközben Evanescence-t üvölttetsz a füledbe. Ha felnőttként próbálnád meg ugyanezt, mindenki bökdösgetni kezdene érte, tiniként viszont a barátaid még tényleg a barátaid és együtt éreznek, ahelyett, hogy megpróbálnának kirángatni az önsajnálat melege alól, a szüleid meg jobb esetben akkorra már régen idiótának néznek, szóval egy legyintéssel letudják az egészet és elkönyvelnek csalódásnak. Megint. Tudom, hogy így történne, mert kipróbáltam a dolgot tizenöt és húsz évesen is, és utóbbi esetében az album felééig sem jutottam, mert Weiss addig zsarolt a kölyökkutya képével, amíg el nem hagytam a taktikai pozíciómat – azaz, az ablakot.
Bezzeg most senki nem lenne, aki megállítana a sebeim nyalogatásában, mert az egyetlen lakótársam az az hijo de las mil putas, aki megcsalt.
- Oké – lököm be a bejárati ajtót, miután a második próbálkozásra sikerült betalálni a kulcslyukba. Nem mondom, hogy máskor odafigyelek, hogy ne csapódjon a manőver közben falnak, mert amúgy nem, de most különösen nem fogom vissza magam, és hősies próbálkozásaimat egy a falról lepattanó fényképkeret követi. Hupszi. – Szóval, okosnak kell lennünk; elég nagy sebet kell ejtenünk ahhoz, hogy fájjon, de nem elég naaaaaagy sebet ahhoz, hogy letartóztassanak. Érted – kacsintok vissza a vállam fölött Tillie-re, miközben úgy sétálok be a lakásba, mint aki itt lakik. Ami amúgy igaz. És még a lakbér felét is én fizetem. Nem hiszem el, hogy úgy csaltak meg egy együttélés közepette, hogy még csak nem is tartottak el! Epic fail.
Lerázom a kezemben tartott, kissé már megcsapolt tartalmú vodkás üvegről a papírszatyrot, és nagylelkűen meghúzom, mielőtt Tillie kezébe nyomnám.
- Meg hogy ne ejtsünk kárt az én cuccaimban – teszem hozzá egy laza vállvonással, mert őszintén, vannak dolgok, amikért megéri más dolgokat feláldozni. Valami bölcs ember mondta egyszer, biztos vagyok benne. Valószínűleg ázsiai. Rasszista ilyet mondani, vagy csak szimplán sztereotip? – Az a mi szerencsénk, hogy a legtöbb szar nem az enyém – jelentem ki, majd finoman és nőiesen lerántom a kanapé mögé felragasztott Batman posztert a falról. Sajnálom, Bruce, de Gotham a halálodat akarja.
Visszapillantok Tillie-re, mert ez az egész megszűnik bulinak lenni, ha arra a véleményre jut, hogy őrült vagyok, és voltaképpen megérti Charlie-t, nekem pedig semmi kedvem egyedül maradni és várni erre a baromarcra, amíg hazaér. Bármennyire is vonz az Evanescence felcsapása, az a dráma után jó, nem előtte.
Így viszont megint megcsap, hogy mennyire fiatal és szép, de közben olyan kis aranyosnak is tűnik az eddigiek alapján, ami aztán lehet szerencsés első benyomás is, mint a hörcsögök az első éjszaka előtt, mielőtt rájönnél, hogy azok sose akarnak emberi időben aludni és úgy vannak vele, ha ők nem alszanak, más se aludjon, és ugh. Ez nem jó. Nem úgy van, hogy én vagyok életem főszereplője? Akkor mi a francért vagyok mindig csak második?
- Aww, ez nem fair – huppanok le lebiggyesztett ajkakkal a kanapéra, hogy aztán eldőljek rajta, mint egy zsák krumpli. – Szép vagy és fiatal, de én is szép vagyok és fiatal, és oké, te szebb és fiatalabb vagy, ezt értem, amit viszont nem értek, hogy ez miért számít már most? Hány év van köztünk? Három? Négy? Miért akarnának már most lecserélni egy fiatalabbra? - gyűröm be elégedetlenkedve a kezeimet a fejem alá.

i know you got my back and you know i got you

Kellene nekem vajon sírnom? Ilyenkor szokás, nem?
Az igazat megvallva még soha nem csaltak meg, nem tudtam, mi a protokoll ilyenkor, és nem akartam rosszul csinálni. Sam nem sírt (most épp, gondolom egyébként azért szokott) úgyhogy úgy döntöttem, akkor inkább nem sírok én sem; ellenben elég dühösnek tűnt, szóval felhúztam magam én is. Most tudtam meg, hogy másodbarátnő vagyok, jogom van bűntudat nélkül azt kívánni a másiknak, hogy… Nem tudom, mondjuk az utolsó pillanatban járjon le a metrókártyája, vagy ilyesmi, nem?! (Meg nem akartam, hogy Sam úgy gondolja, hogy nem vagyok menő, de most maradjunk inkább csak a hűtlenség és megtorlás résznél, mert úgyis az a hangsúlyosabb).
Tehát igyekeztem felzárkózni Sam haragjához, így nem csak, hogy nem töröltem meg a lábam, mikor beléptem a lakásba, de idefelé jövet szándékosan beleléptem kettő pocsolyába is, hogy Charlie-nak majd jól fel kelljen mosnia utánam. Há! Ezt neked Charlie! Azt viszont már nem mertem elmondani, hogy az én repertoárom a bosszúállás terén ezzel véget is ért. Helyette inkább azzal nyugtattam magam, hogy Sam biztos olvasta a „Hogyan nyerjünk meg egy szakítást FOR DUMMIES” kézikönyvet, és tudja, mit csinál, nekem meg elég teljes lelki nyugalommal rábízni magam a szakértelmére a témában.
- A szőnyegek nem a tieid, ugye? – kérdezem azért bizonytalanul, mielőtt sárfoltos bakancslenyomatot hagynék végig a szöveten. Nagyon reménykedem egy nemleges válaszban, mert ha le kell vennem a cipőm, azzal könnyen lehet, megszűnik minden hasznom a haditervünket illetően. Meg felemás zokni van rajtam, és abból az egyiken kaktuszok vannak, amit bár igazán aranyosnak találok, az most annyira nem passzol az erős és független nő aesthetichez, amihez tartani akartam magam. Ha reggel tudtam volna, hogy háborúba indulunk, alkalomhoz öltözök, de hát sajnos senki nem szólt előre, hogy a rituálészerű The Great British Bake Off maraton helyett ma a férfi méltóság eltiprása lesz a program.
Iszom egy kortyot a vodkásüvegből Bruce Wayne tiszteletére; két darabban kerül le a falról, és hát lehet, hogy Bane volt az, aki eltörte Batmant, Samantha viszont most szó szerint teljesen megsemmisítette. Egy Gotham spin-off-ról ábrándozva ámulok a DC főgonosz adottságain, még egy szemcsillogtatást is bevetek – bár főként azért, mert a tiszta vodka marni kezdi a torkom, amitől elkezdek köhögni, amitől meg elkezd könnyezni a szemem. Aztán, mire meg eljutnék oda, hogy vele is megosszam, hogy szerintem dögös lenne szuperhős kezeslábasban, elveszti a lendületét, és önsajnálatra cserélve a haragját, szomorú tekintettel elhever a kanapén.
Adok magamnak még egy fél percet, hátha sikerül kipislogni a szememből a szemfestéket (aminek a 24 dolláros kiskereskedelmi ára ezek szerint nem csak kész rablás, de meg sem éri, mert a nyolc dolcsis kommersz hasonmása is pontosan ennyire tartós, és azért valahol mégiscsak jobb több pénzzel a zsebemben megvakulni, nem?), aztán leteszem a vodkásüveget a dohányzóasztalra. Alátét nélkül, természetesen, hátha nyomot hagy.
- Nem hiszem, hogy azért akart lecserélni, mert nem vagy elég szép és fiatal – fejcsóválva tiltakozom a kijelentés hallatán, közben letérdelek a kanapé mellé a földre. Magam alá hajtogatom a lábaimat is, az ujjaimmal meg a térdénél szakadt farmerem rojtjait kezdem macerálni; a kezemben maradó szöszöket Bruce Wayne elárult tekintete mellé szórom, hogy én is hozzátegyek végre valamit a káoszhoz és pusztításhoz, amit okozni terveztünk. It ain't much but it's honest work.
– Szerintem igazából nem is akart lecserélni. Nekem legalábbis azt mondta, hogy nem szeretne velem komoly kapcsolatot. – Arról persze egy büdös szó nem esett, hogy azért nem, mert már épp benne van egyben valaki mással! De ez most nem segít Samanthán, úgyhogy nem is adok neki hangot. – Először azt hittem, hogy csak azért, mert nem szeretné, hogy rámenős legyek, és esküvőt szervezzek és ijesztő gyerekfotó montázst csináljak a kettőnk arcából – amit egyébként nem is tettem meg. Jó, egyszer. És azt is csak azért, mert érdekelt, hogy milyen lenne, ha kék lenne a szemem és Charlie-nak meg sem mutattam, úgyhogy nem jogos a félelme és ez az egész kifogása egy sértő sztereotípiára épül. – De szerintem csak nem akart elhagyni. Szórakozni szeretett volna egy kis ideig, mert több vasat tartani a tűzben izgalmas, és a buta férfiak ennek mindig bedőlnek.
Igaza volt Samnek, ez nem volt fair. Semmi sem fair. Miért nekem van bűntudatom, mikor Charlie-nak kéne rosszul éreznie magát? Én nem tudtam, hogy betolakszom a kapcsolatukba, hát azt sem tudtam, hogy egyáltalán van kapcsolatuk! Az illetékes nem sietett kijavítani, hogy az olykor emlegetett Sam valójában nem Samuel a haverja, hanem Samantha A BARÁTNŐJE! Most mégis olyan, mintha minden szavam Charlie-t (és egy egészen kicsit saját magamat is) védené, pedig nem ezért jöttünk. Ó, nem, itt ma férfifejek fognak hullani!
Képletesen, persze.
Egyelőre.
- Mit szeretnél, mit csináljunk? Beszélgessünk róla? Ne beszélgessünk róla? Ragasztózzuk hozzá a dolgait a polcokhoz? Tegyünk glittert a samponjába?
Nem mondom, hogy az utóbbinak nem estem egyszer áldozatául én is; hónapokig került elő csillámpor onnan is, ahol semmi keresnivalója. Hónapokig!

we're in trouble, something's come along & it's burst our bubble