Mikor Edvin vitatkozni akart, (ami elég gyakran előfordult, mert Edvin mindenkivel nagyon-nagyon szeretett vitatkozni, nem gonosz módon, csak olyan nagytesósan, ami persze ettől még nem lett kevésbé bosszantó, de azért a lelke mélyén mindenki tudta, hogy nem rosszindulatból fakad), mindig azt mondta, hogy nincs olyan, hogy indonéz kultúra. Mert Indonéziában, mint olyan, egyáltalán semmi egységes nincs. Se a nyelv, se a szokások, az ételek vagy ünnepek – az egész ország több száz etnikai csoportból lett összegyúrva. Indonézia maga a káosz, a maga módján szerethető, de felfoghatatlanul zűrzavaros és logikátlan káosz. Hát van joga Edvinnek ezek után még szóvá tenni, hogy ilyen lettem? Jó, ő meg mondjuk pont nem lett ilyen. Albin, a másik bátyám sem lett ilyen, de mi van, ha én indonézebb vagyok mindhármuknál? Mi van, ha megkaptam az ő részüket is, mikor az indonéziai öntudatot osztották? Nekik jutott a több ész és a több tehetség, de cserébe nálam van az összes nemzeti büszkeség! Azt persze nem tudom, mit lehet vele kezdeni, de valamit biztos. Nem szabad hinni a rosszindulatú szavaknak, a húszas évek közepén még bőven van lehetőség kitalálni és újrakezdeni dolgokat. Akár sokadjára is. Akár nyolcadik nekifutásra is. A közhiedelemmel ellentétben az emberekből nem lesz 30 éves koruk előtt CEO és nem is ér véget az életük, ha betöltik a varázsos 40-et. Különben is…
Valaki megköszörüli a torkát. Felkapom a fejem az előttem lévő papírlapról, még a formátlan firkálgatást is abbahagyom egy percre, mikor három pár kíváncsi tekintet szegeződik nekem.
Ó, persze. Hogyne. Nekem épp valami egészen máson kéne gondolkoznom.
Megpörgetem a tollat az ujjaim között, aztán oda sem figyelve újra köríveket kezdek rajzolgatni a jóformán üres A4-es sarkára. Eközben Mrs. Siahaan megismétli a kérdését, másodjára sikerül célba érnie vele.
- Ó! – Anja irányába pördülök a székemen, boldogan vigyorogva, mint aki épp rájött egy titokra, nem pedig elmondták neki. Kétszer is. – Azt szeretné tudni, hogyha kitöltötte a lánya iskolai jelentkezéshez szükséges papírokat, akkor elküldheti-e neked esetleg, hogy átellenőrizd. Nem biztos benne, hogy minden kérdést jól ért rajta.
Mrs. Siahaan csak néhány éve kezdett az angollal foglalkozni. Szívesebben szólalt még meg indonézül, pedig nem dadogott, nem szótagolt és még csak nem is szótári alakban, ragozás nélkül rakta egymás után a szavakat, mint a filmek spanyolajkú sztereotípiái. Nem beszélt helytelenül, egyszerűen csak úgy, mint aki még tanulja a nyelvet. A jogi szövegekbe, a papírforma szerint fogalmazott útvesztős mondatokba még belegabalyodott, de azért meg nem lehetett hibáztatni, az nem is úgy lett kitalálva, hogy könnyen meg lehessen érteni. Ezeket a pro-bono nyílt napokat egyébként is azért szervezte az Ázsiai-Amerikai Jogi Alap, hogy az ilyen akadályokon segítsen túllendülni mindenkinek, aki az államokba szeretne költözni vagy ügyet intézni.
- Ezt leszámítva nincs más kérdése, és nagyon szépen köszöni, hogy segítettél neki – ismétlem a szavakat, hogy Anja is megértse. Ahogy pontot teszek a mondat végére, Mrs. Siaahan felemelkedik a székéről, és hálás kézrázásra nyújtja a jobbját. Először Anjának, és csak utána nekem.
– Ééééééés ezzel mi végeztünk is mára! – csapom össze boldogan mindkét tenyerem, mikor kettesben maradunk az asztalunknál. – Nincs több indonéz jelentkező, legalábbis nem olyan nyelvterületről, ahol segíteni tudnék a fordításban. Ha szeretnél még dolgozni, akkor meg tudom kérdezni a koreai sátrat, hogy kell-e plusz egy fő, ott elég sokan vannak. De szerintem Jennifer is azt fogja javasolni, hogy inkább pihenj mára. Mármint Ms. Weng, a főszervező, tudod. Bocsánat, csak olyan régóta dolgozom már mellette, hogy néha elfelejtem, hogy nem szokás tegezni.
Két percbe próbálok belesűríteni egyet, egy mondatba meg kettőt. Ezidáig nem volt időnk csak úgy beszélgetni, olyan, mintha máris el lennénk késve. Hogy honnan, azt ne kérdezze senki.  
- Van kedved kávézni? Vagy sütizni? Vagy mindkettő? A móló végénél ilyenkor mindig van nemzeti nasisátor, és a thai desszertek verhetetlenek mangó fronton. – Összenyalábolom az asztalunkon lévő papírokat és a nekik szánt dossziéba rendezve őket a hónom alá csapom az egészet. – Ezekkel majd utána visszasétálunk a központba. Vagy hát én. Neked nem muszáj, neked elég csak leadni majd a „jogi tanácsadó” nyakba akasztós bigyódat kifelé menet a sátornál, pont ott, ahol reggel megkaptad.
Második éve már, hogy az AALDEF, (igazából meg Jennifer, mert az ő érdeme volt minden esemény megszervezése) kiköltöztette a nyílt napot a Hudson folyó partjára, rá egyenesen a 25.-ös mólóra. Előtte a St. John’s Parkban voltunk, a Canal Street és a Varick sarkán, csak egy idő után kicsinek bizonyult a hangulatos kis körpark. A 25-ös mólót nem úgy tűnt, hogy mostanság fogjuk kinőni.
Teszek egy teljes kört a tengelyem körül, a sürgő-forgó mozdulattól meg az én nyakamban lógó szervezős félcédula kis híján orrba is vág. Anja mellettem annyival elegánsabb, annyival sokkal felnőttesebb, el is fog miatta az irigység, akárhányszor lopva rápillantok a szemem sarkából. Nem azt irigylem tőle, hogy ilyen, hanem, hogy neki ennyire jól áll.  
- Okés, nekem megvan mindenem. Mehetünk? Már ha szeretnél, persze. Ha van jobb dolgod, az sem gond, megígérem, megeszem a te részedet is mangós-kókuszos rizsdesszertből.

nothing but a good time