A második pohár tojáslikőr után elfelejtettem, hol vagyok. Ennek jóval kevesebb köze volt a rumhoz, mint a tényhez, hogy az első pár óra után nem láttam célját az ittlétemnek, ergo nem fecséreltem a drága és másra is fordítható figyelmemet, hogy a szükségesnél hosszabb ideig megjegyezzem a vendéglátóm nevét. Thomas, ha pedig nem, innentől fogva az lesz.
„Thomas” íróként tevékenykedik – állítólag jó íróként, az ügynököm (Peter; remélem, nem kezdünk valami negatív sormintába a P betűs neveket illetően) két bestsellert említett a neve mellett, illetve a legújabb könyvét, ami jó úton haladt efelé, és amihez állítólag a 21th Century Studios már most rémesen meg akarta venni a megfilmesítés jogait. Mit ad az ég, a főszereplő amellett, hogy szőke, kék szemű, és gyönyörű (pont, mint én), még érdekes is; a sorozatgyilkossá válásának történetét követhetjük végig, hogy a mű végére nagyjából Sharon Stone-t kapjuk az elemi ösztönből; egy kissé pszichotikus, de rémesen intelligens femme fatalét. Imádom; kell ez a szerep.
Ezért voltam „Thomas” meglehetősen unalmas és eseménytelen karácsonyi partiján egy antik bútorokkal berendezett brooklyni lakásban – hogy „Thomas” meglássa bennem a karaktert, és a szempilla rebegtetésem hatására beajánljon a stúdiónak a szerepre, úgyhogy én is melegen ajánlom, hogy ne akarja kivonni magát a munkálatok alól.
Az érkezésem pillanatában díszvendéggé avanzsálódtam; Thomas olyan tátott szájjal rázta meg a kezem, hogy egyrészt elégedetten elkönyvelhettem, hogy a kisujjamat sem kell majd mozdítanom egész este, nemhogy még hízelegni neki, másrészt aggódhattam, nehogy a bársonyruhámon kössön ki a nyála.
Ez volt hozzávetőlegesen két órával és ugyanennyi tojáslikőrrel ezelőtt. Azóta nagyjából 39 másik ember társaságában élveztem az eseménytelenül, karácsonyi dalok – édes istenem, vajon mennyire lenne feltűnő, ha véletlenül a hangfalberendezésre önteném az italomat? – kíséretében előrehaladó estét, akik közül 25 megpróbált feltűnésmentesen a szeme sarkából bámulni, 10 nyíltan idejött hozzám aláírást vagy fotót kérni, a maradék 4 pedig nem foglalkozott velem. Csak a szokásos. Legalábbis a Palace of Sand sikere és a Connor-botrány óta.
A negyedik tojáslikőr után kezdtem magam felettébb unni, amikor a beszélgetés körülöttem – már megint – az írói válság felé terelődött Thomas és néhány barátja között. Meddig várhatják el tőlem, hogy mosolyogva bólogassak a gyenge akaratuk és a lusta kifogásaik hallatán? Hahaha, teljesen átérzem, milyen, amikor a munkád végzése helyett macskás videókon kacarászol a YouTube-on, persze, én is minden második nap ezt csinálom a négy órás kelés, az edzések, tárgyalások, fotózások, talk show-k és a tizenkét-tizenhat órás forgatások között. AHAHAHAAHA! És minden ilyen megszólalásuk után olyan félénk pillantásokat vetnek rám, mintha tőlem várnának validációt. Mi vagyok én, az anyjuk? Akkor fele ennyire nem lennének töketlenek.
Nem bírom ezeket a barmokat.
A tekintetemen ugyan nem látszik, elvégre színésznő vagyok, ráadásul a jó fajtából, de egy hajszál választ el tőle, hogy jobb esetben már ne is próbáljam leplezni a szándékomat, és csak úgy… megbillentsem a kezem a hangfal felett, ami mellett állok, hogy végleg búcsút vehessünk Mariah Careynek és az általa okozott halláskárosodásnak, rosszabb esetben pedig csak úgy sikítva hagynám itt az egész életképtelen bagázst. A társaságban próbálok kiszúrni magamnak valakit, AKÁRKIT, aki egy kicsit is értelmesebbnek tűnik azoknál az idiótáknál, akik most épp fagyöngyökkel kezdtek játszani; egymás mögé lopakodnak, és a másik feje fölé emelik őket, hogy aztán elkiáltsák magukat. Mintha nem fájna így is a fejünk a hatodik „All I Want For Christmas” feldolgozástól.
Szavakba se tudom önteni, mennyire lesújtó pillantással ajándékozom meg Thomas szerkesztőjét, ahogy elcsípem a felém közeledő lépteit és a reményteljes pillantását. Thomas szerkesztőjének hirtelen sürgős dolga akad a nappali másik sarkában, én pedig megengedek magamnak egy kárörvendő mosolyt a poharamba. Valahol olvastam egyszer (lehetett könyv, vagy egy randa idézetes kép is, nem tudom), hogy az életnek nincs értelme, ha nem hozod rá a frászt másokra, legalább egy kicsit. Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy az „egy kicsit” szintjét játszi könnyedséggel ütöm meg és magasan szelem át.
Eközben veszem észre a nekem háttal álló alakot a konyhába vezető folyosón, és hirtelen nem tudom visszafogni a szemöldökeim ösztönös reakcióját, ami arra készteti őket, hogy kis híján a hajvonalamig szaladjanak.
Mi a faszt keres itt Mark Schneider?
Hunyorogva próbálom kivenni a fekete öltönyös, magas, szőke alakot a „hangulatfényben” (ez csak fél-ho-mály, Thomas, nem hívhatod az olcsó karácsonyi égősorodat hangulatfénynek, te ostoba hínár) úszó lakásban, de nem könnyíti meg a helyzetemet sem a nevetgélő, ide-oda mozgó embertömeg, sem a már elfogyasztott alkohol, sem pedig Mark maga; akármerre lépek, ő pont úgy fordul, hogy véletlenül se lássam az arcát. Szándékosan csinálja…?
Hogy van képe? Előbb KÖVET, aztán megpróbálja ELTITKOLNI előlem a jelenlétét? Ráadásul képes volt lepasszolni valahova a nála hagyott Connort, hogy mindezt megtehesse? Hát én megfojtom. Nekem senki nem mondhatja, hogy erre nem vágyik Mark maga is!
Lehajtom az italom maradékát, azzal a szándékkal, hogy rögvest odamegyek és számon kérem, de ahogy leengedem a poharam, a terv rögvest szofisztikálódik, amint megpillantom Thomast magát egy fagyönggyel játszani, mint aki nem tudja eldönteni, mi tévő legyen vele. Oh.
Oh.
Nem mondom, hogy hirtelen elbizonytalanodok, de szükségem van egy rövid taktikai megbeszélésre a pro-kontra arányait illetően.
Mármint, miért NE tehetném meg? Mi rossz lenne abban, ha így mennék oda hozzá? Semmi! Az égvilágon semmi! Sokkal kompromittálóbb helyzetekben is voltunk már egymás társaságában, mi nekünk egy csók? Mondom, hogy semmi! És különben sem ÉN akarom személy szerint megcsókolni, csak… meg kell lepődnie a seggfejnek. Ő is meglepett engem, szemet szemért, mit érdekel engem, ha a fél világ megvakul? Mindent a tökéletes belépőért, nemde?
Határozottan bólintok, immáron csak magamnak, mert körülöttem eluralkodott a fagyöngyös játék, és kecses léptekkel Thomas elé perdülök.  
- Elnézést, ezt kölcsönkérhetem? – nyúlok egy ragyogó mosollyal a fagyöngy után, hogy kicseréljem a kezemben tartott pohárral. – Rendkívül hálás vagyok – nyomok egy rekordsebességű, leheletnyi csókot a férfi orcájára (megmondtam, kell az a szerep, eddig a pontig még hajlandó vagyok elmenni), és Mark felé veszem az irányt.
A mindenki által elfogyasztott alkohol számlájára írom, hogy a tömeg nem válik nekem úgy ketté, mint Mózesnek a Vörös-tenger, de éppen cél lebeg a szemem előtt, most nem állhatok le kiküszöbölni ezt a hibát is. Talán később emlékeztetem a jelenlévőket, hogy még mindig itt vagyok.
Krákogva torpanok meg Mark mögött, és egy kissé megszédülök, ahogy felemelem a nyakam. Hupsz, a tojáslikőr. Sebaj. Ugyanakkor, mindig ennyire hátra kell döntenem a fejem, ha fel akarok rá nézni? Alacsonyabb sarkú cipő van rajtam? Minden bizonnyal.
Nem reagál; kivételesen nem veszem személyes sértésként, mert valami sokad rangú popzenész visítása mindent elnyom, köztük a gondolataimat is, amik azon töprengenek, mikor lett Mark csípője ilyen… nőies, a válla ennyivel kisebb, és miért tűnik közelről nadrágkosztümnek az öltönye szabása. Ez valami új trend? Lemaradtam?
Nem; ez most nem lényeg. Egyik sem számít, amikor felemelem a jobb kezemben tartott fagyöngyöt, és megkocogtatom a vállát a ballal.
- Méltóztatnál megfordulni, vagy egész este úgy akarsz tenni, mintha nem ismernél?

Puts selfie on top of the Christmas tree

because I'm a star

Régen imádtam a karácsonyt a nagyiéknál tölteni, a francia vidéken. Apám sokszor tiltakozott ellene régebben, amikor haza kellett jönni Svájcból, és többnyire nyert is, de azért volt, hogy a nagyi bevitt egy jobb egyenest és kiütéssel nyert. Azok voltak a kedvenc karácsonyaim. Minden felszolgált étel sokkal finomabb volt, mint bármi, amit New Yorkban akkortájt össze lehetett szedni (és amiről nekem kiskorúként tudomásom volt, azóta persze már tudom, hogy New Yorkban semmit sem lehetetlen összehozni, csak tudni kell, hol rejtegetik a jó dolgokat. A nagyinak erről persze sosem kell tudnia, de össze tudnék hozni egy olyan karácsonyi partit a lakásomban, amilyet ő, és nem kellene elhagynom érte nem hogy az országot, de még a várost sem.), a karácsonyfa nagyobb volt, a díszek elegánsabbak, a vidék szebb, jobb esetben még hó is volt. A nagyi asztalánál mindenki érdekesnek és roppant elegánsnak tűnt, és talán azóta akarok én is olyan ember lenni, aki pont ilyen elegáns valaki másnak a vacsoraasztalánál.
Mert az biztos, hogy nem apámnak köszönhetően vagyok kedvelt vacsora-parti vendég, és karácsonyi partiból is legalább ötre be kell neveznem minden évben. Nem kimondottan bánom, a smúzolás, a kapcsolattartás valójában a munkám nagyon fontos része, és én szeretem azt gondolni, kimondottan jó is vagyok benne, pont olyan jó, mint kiválasztani minden partira a legmegfelelőbb öltözetet, elegáns, de még feltétlenül udvarias késéssel megjelenni, olyan bort hozni, ami nem túl puccos, hogy mások megszólják, de épp elég jó ahhoz, hogy emlékezzenek rá, és még azelőtt lelépni, hogy az esemény kezdene lecsengeni.
Mondhatnám úgy is, hogy tökélyre fejlesztettem, mit-hogyan csinálok partikon.
A nyilvánvaló körítésen túl a legfontosabb viszont mégis csak az, hova megyek el eleve, hova nem, és ha valahol megjelenek, akkor kivel beszélgetek, miről, és mennyire hosszan, kivel vagyok barátságos és közvetlen, kivel távolságtartó, kivel vitatkozom, és kit méregetek ellenségesen. Igen, igen, rád nézek, Richard Bohrstein, sosem bocsájtom meg neked, hogy megkörnyékezted az egyik ügyfelem, de az a te nagy szerencséd, hogy nem jött össze…
Mindenesetre a rosszabbik fajta karácsonyi dalokat automatikusan igyekszik kiszűrni a hallásom, pont így teszek azokkal az emberekkel, akikkel nincs különösebb okom leállni fecserészni, de azért persze mindenkinek udvariasan visszafogott mosollyal köszönök, és aki nem ismer, annak elveszem a névjegykártyáját és a kezébe nyomok egyet én is - karácsony ide, vagy oda, többnyire az ilyen partik mindenkinek erről szólnak.
Az írókat kivéve. Az írók szeretnek hordákba verődni, összehasonlítani a megpróbáltatásaikat, ekézni az ügynökeiket, a kiadóikat, a szerkesztőiket, a kritikusokat, akik rosszat írtak róluk, a The New Yorkert, ami megint nem írt róluk, és természetes, hogy a teremtés koronáinak gondolják magukat. Kijavítanám egy némelyiket, de belőlük élek, szóval ez is megy az “ignoráld” listára.
De ami végleg kiveri a bilit, az az, amikor felnőtt emberek kezdenek fagyönggyel szaladgálni és kiabálni, ekkor látom elérkezettnek, hogy az egyik kedves kiadó-beli ismerősömmel visszahúzódjunk a félárnyékos folyosóra, és úgy tegyünk, mintha nem is lennénk részei a társaságnak. Legalábbis, amíg ezt meg nem unja mindenki. Bassza meg, felnőtt emberek vagyunk, nem lehetne a piára fogni legalább? Még mindig kevésbé ciki, és az egyébként is fogy, még én sem vagyok benne ártatlan, lelkesen szorongatom a műanyag boros-poharam (esküszöm, egyszer ezek a gáz parti-kellékek fognak sírba vinni, ha műanyagot akarsz kitenni, hát legyen egy műanyagpohár, nem kell úgy kinéznie, mintha nem lenne az!!), és eszembe sem jut, hogy a hátam mögül hallható női torokköszörülés bármilyen tekintetben nekem szólhat.
Mármint, Bohrsteint kivéve azt hiszem, a jelenlévők közül senkivel nem törtünk borsot egymás orra alá, és bár lehet, hogy nagyra nőttem, és olykor ijesztően ítélkezőn nézek másokra, de ez ritkán szokott bárkit megakadályozni abban, hogy odajöjjön hozzám. A jelek szerint most sem akadályoz meg senkit, mert azzal viszont, hogy megkocogtatják a vállamat, mégis csak muszáj foglalkoznom.
- Ne haragudj, Carrie, egy pillanat - fordulok el a beszélgetőpartneremtől, pedig még feltétlenül meg akartam tudni tőle, mennyire nyitottak az idén még kortárs non-fictionre, de azt hiszem, azért megtárgyalhatjuk ezt később is. Már csak azért is, mert végül elég érdekes, de legalábbis nem mindennapos belépőre fordulok meg - Ophelia Dermot kezében egy fagyöngy csokorral éppen azt állítja, hogy én semmibe veszem, ami persze annyiban igaz, hogy egész eddig nem értem rá az est hírességével foglalkozni (meg hát amúgy is, elég egyértelmű, mi hozta Thomas partijára, feltéve, ha ismeretes tény mindenki előtt, hogy Thomas épp betörni készül a mozik világába), leginkább azért, mert most nincs semmim, amivel értelme lenne megkörnyékeznem őt. Lehet, hogy ő erről másképp vélekedik - de abban azért elég biztos vagyok, hogy mi ketten sosem találkoztunk még, szóval vagy kínosan rossz a memóriám, vagy összekever valakivel. Elég biztos vagyok benne, hogy a másodikról lehet szó, de azért én sem vagyok kőből, szívesen felírom a nem-létező listámra (vagy a kedvéért csinálok egy listát), hogy a sok partin résztvevő mérsékelten kívánatos ember közül pont egy híres színésznő akar letámadni fagyönggyel.
Egy pillanatra összepréselem a számat, kérdőn vonom fel a szemöldököm, nem úgy, hogy mi a bánat, épp csak úgy, hogy “pardon?”, de azért nyilván eszembe sem jutna felelet nélkül hagyni ezt a nyitányt.
- Tényleg ez volt a tervem, de mentségemre legyen szólva, csakis azért, mert nem hiszem, hogy ismerjük egymást…? - amin mondjuk sosem késő változtatni, és hát megfordul a fejemben, hogy megkérdezem, most akkor komolyan kellene vennem ezt a közeledést?, de mivel épp azon töröm a fejem, voltaképpen miféle csapdába sétálok bele (színésznők, sosem lehet tudni…!), azt hiszem, inkább meghagyom Miss Dermotnak a visszavonulás jogát. Bár ha sokáig próbálja a fejünk - nos, leginkább csak az ő feje - felé emelni azt a fagyöngyöt, a végén még tényleg kötelezve fogom érezni magamat, szóval Ophelia arcáról épp csak egy pillanatra a kezében tartott fagyöngyre vándorol a pillantásom, aztán tétován visszanavigálom rá.

Like a hummingbird in flight you are

Hovering, hovering 'round me

Ebben a szakmában lehetetlen mindenkit ismerni, még azok közül is, akik elérhetőségeire jobban vigyáznak a szerencsés birtokosaik, mint a calabasasi villáikra, legfeljebb törekedni lehet rá. Utóbbit érdemes is, mert ugyan a fülnek kellemesek a tehetségről és a kitartásról szóló Disney mese szlogenek, sajnos ritkán többek egymás mellé helyezett, ostobán naiv szavaknál. Az igazán kihagyhatatlan lehetőségek titkai a kapcsolatok, a kapcsolatok alapja a sikeres kommunikáció, a sikeres kommunikáció pedig többször köszönhető a többé-kevésbé megegyező véleményeknek, mint ahányszor nem. Ezért érkezek minden potenciált rejtő, partinak álcázott pofavizitre felkészülten, az asszisztensem által megszerezve a meghívottak listáját, és ráfókuszálva azokra, akik engem érdekelnek. Senkit nem lep meg, hogy mennyire egyszerű a lehető legideálisabb első benyomás elérése, ha utánaolvasol a célszemélyek érdeklődési köreinek és a hobbijaiknak, és mindezekről képes vagy hihetőbb lelkesedést színlelni, mint egy vállalati talpnyaló.
Ez azonban nem az a kaliberű társaság, aminél úgy éreztem, hogy a kötelező, erőltetett mosolyokon túl bármi kreatívabbat bele kellene ölnöm az estébe, úgyhogy nem mondhatnám, hogy különösebben felkészülten érkeztem. Hajlandó vagyok beismerni, hogy esetlegesen ezen hozzáállásnak a kínos következményét üdvözölhettem a helyzetben, amiben hirtelen találtam magam, de csak egy egészen minimális mértékben. Valahogy kétlem, hogy sokra mentem volna bármiféle előzetes kutatással, tekintve, hogy valószínűleg nincs valódi, hitelesített lista a résztvevőkről. Igazából arra se vennék mérget, hogy Thomas ismeri az „RSVP” fogalmát. Nem, itt a hiba lényegesebb részét az IDIÓTA fényfüzérek és Thomas okozták, aki azzal akart a villanyszámláján spórolni, hogy nemes egyszerűséggel nem kapcsolt villanyt!
Ha viszont bármit is köszönhetek a hirtelen beütő sokknak, amit Mégsem Mark megfordulása okoz, az a rekordsebességű józanodásom. Nem mintha a szó szoros értelmében részeg lettem volna - egyetlen esetben nem számít a méret, márpedig akkor, ha alkoholtoleranciáról beszélünk, mert köszönöm szépen, én tökéletesen elboldogultam a magam italával úgy is, hogy az ismerőseim nagyját még tűsarkúban sem mindig érem fel -, de valami mégsem lehetett az igazi (a fényviszonyokon túl), ha képes voltam egy egyértelműen női alakot Marknak nézni. Jobban kellett volna hallgatnom a halkan felmerülő aggályaimra, de nem tettem, mert… nem. Örök hiba nem hallgatni a megérzéseimre, tudom jól. Talán azt akartam, hogy Mark legyen, ezért addig-addig győzködtem magam, mígnem meg sem kérdőjeleztem a dolgot. Nem akarok belemenni ennek az okaiba.
Nem sokszor érzek szégyenérzetet, hiszen nincs is rá okom, most viszont mintha az érzés egészen finoman végighúzná az ujját a gerincem vonalán, épphogy nem borzongok meg tőle, olyan idegenül hat. De minden szituáció csak akkor kínos, ha hagyjuk azzá válni, nem igaz?
A félreérthetetlenül nőnemű személy tagadhatatlanul meglepődik a felbukkanásom láttán, amiért az összes információ birtokában hibáztatni sem tudom, mindenesetre még így sem fogad hápogva, dadogva, vagy ne adj isten, tátott szájjal, ahogy egy férfi minden bizonnyal tenné - és nem, ezzel nem a szexuális orientációját akarom ránézésre megítélni, a nők csak nagyátlagban talpraesettebbek -, ezt pedig tudom értékelni. Olyasféle tulajdonság ez, amit vonzónak szoktam találni egy illetőben, ahogy minden bizonnyal ennél az igencsak magas hölgynél is tenném, ha lenne bennem akárcsak egyetlen egy csont is, ami nem csak elkönyveli a nők szépségét, mint ahogy a hideg szépséget szokás, de vonzalomra is ébred. Sajnos azonban nincs (pedig mennyi fejfájást és babaparát megspóroltam volna vele), legalábbis nem tudok róla, így a menekülőutat is örömmel fogadom, amit az arcom és a fagyöngy között váltakozó, jelentőségteljes pillantás nyújt.
Sietősen leengedem a kezem és megköszörülöm a torkom. – Attól tartok, nem sok újat mondok azzal, ha kijelentem, hogy valaki másnak hittem. Hittelek? – Fogalmam sincs, milyen korú lehet, de mindig barátságosabb hangnemet kölcsönöz egy beszélgetésnek a tegeződés. – Elnézést kérek. A tévedésért és a beszélgetés félbeszakításáért – intek a szokatlanul fölém magasodó hölgy mögé (hogy beszéltek rá ezek a trollok egy modellt is az eljövetelre?), a beszélgetőpartnerére utalva.
Nem mondom, hogy eddig tart az improvizációs képességem, mert természetesen erről szó sincs; ha kommunikációról van szó, mindig megtalálom a továbbhaladáshoz szükséges fogódzkodókat, éppenséggel csak nem vagyok benne biztos, hogy jelen esetben milyen irányba is vágyok. Szívem szerint ennyivel le is tudnám a beszélgetést, de úgy érzem, az a legkevesebb, ha a jelenlétem kellemességével próbálom meg elfeledtetni a belépésem kellemetlenségét. Nem mellesleg egyetlen porcikám sem vágyik vissza a „negyven éves szűz íróklub találkozó 2020” gyülekezetébe.
- Ophelia Dermot; színésznő – nyújtok hát kezet magabiztosan, egy udvarias, de ezúttal nem erőltetett mosoly kíséretében, ha netalántán nem ismert volna fel. – Benned kit tisztelhetek? Író vagy? – kérdezem meg, félig felvont szemöldökkel. Nem akarom túlságosan nyilvánvalóvá tenni a véleményemet az eddig megismert írókkal kapcsolatosan, de nem fogom vissza az enyhe tartózkodást, ami az arcomra kéredzkedik. Mindketten megspórolunk vele némi időt, ha tudjuk, mire számíthatunk a másiktól.

Puts selfie on top of the Christmas tree

because I'm a star

- Hm, igen, volt egy ilyen tippem. "Hittél", ha neked sem gond - amit mondjuk kétlek, tapasztalataim szerint a színészek boldog-boldogtalant is gond nélkül tegeznek, túl sok időt töltenek egymással és párszáz tagos stábokkal, hogy körülményeskedésre okuk, vagy akár idejük legyen, és ez bizonyos pontig legalább ilyen igaz arra a körre is, amiben én mozgok.
A kiadók fejeinek és az igazán fontos embereknek egy ideig persze kijár a tisztelet (vagy annak látszata), aztán egy ponton már jön az "anyját annak a büdös Jerrynek", az arcába meg a "Jerry, nahát, hogy vagy?", mint ahogy régi barátok közt szokás, még ha barátságról szó sincs, csak már túl régóta látjuk ugyanazokat az embereket üzletről üzletre, hogy legyen értelme az effajta körülményeskedésnek. Kivételt képez persze, ha mondjuk bíróságra cipelnek pereskedni, de nagyon remélem, hogy sem holmi Jerryk, sem egyebek nem akarnak épp belém belémkötni. Nem viselném jól.
Mindenesetre annyira nem akaszt meg Ophelia Dermot jelenléte semmilyen tekintetben, hogy mondjuk még a nyelvem is önmagába gabalyodjon, vagy túlságosan hivatalosra akarnám venni a figurát - elvégre ez egy parti, még ha valamelyest elkerülhetetlenül is a szakmázásról szól, de mondjuk nem az ő szakmájáról, hanem az enyémről. Másfelől ez csak egy ártatlan félreértés, azt hiszem, mindketten megleszünk anélkül, hogy körbe kellene udvarolnunk egymást. Legalábbis némi megnyugvással veszem, hogy a fagyöngyöt végül leengedi, nem mintha ne hízelgett volna, tényleg, csak hát a dolog kétlem, hogy valóban nekem szólt volna, úgyhogy a siker sem lett volna annyira édes.
- Nem történt semmi. Legalább valaki jó fejjel kevertél össze? - lehet, hogy a kíváncsiság ölte meg a macskát, de az ő szakmájában, meg valószínűleg, egy csomó másik szakmában is, az alapvető kíváncsiság nagy előny, az alapvető kíváncsiság beszélgetéseket indít el, lehetőleg hasznos beszélgetéseket, azokból meg gyümölcsöző kapcsolatok lesznek. Ha nem lennék kíváncsi, nem lenne türelmem elolvasni az igazán szar írásokat is, kiválasztani azt az egyet, amiben van valami megindító, valami egyedi, nem lehet csukott szemmel járni ebben a világban. Arra meg tényleg kíváncsi vagyok, Ophelia vajon kinek gondolhatott, nehezemre esik elképzelni, hogy hemzsegne a parti olyan emberektől, akiket jól ismer, nem véletlenül ért körbe a lakáson szerintem három perc alatt annak híre, hogy itt van. Ha mind ismernénk, nem is menne ekkora szenzációszámba. Thomas most biztosan azt gondolja, megfogta az isten lábát - bizonyos értelemben persze tényleg, el tudom képzelni Dermotot abban a filmben, csak azt sajnálom, hogy nekem nincs hozzá semmi közöm. De igaz az is, hogy Thomas nem kimondottan az a szerző, akit saját akaratomból felvennék a klienseim közé. Nem azért, mert szar, hanem mert nem az én műfajom, csak persze, ha az ember lánya mondjuk zsíros jutalékot akar egy moziból, akkor néha-néha nem ártana a populárisabb piacok felé nyitni... hát, talán majd jövőre?
Udvariasan, vagy annál talán két fokkal bizalmasabban mosolygok rá, ahogy elfogadom a felém nyújtott kezét egy gyors, határozott, de természetesen egy pillanatig sem túlzó kézfogás erejéig - Tudom, nagyon örülök a találkozásnak, Ophelia. Leta Marchand - igen, két pohár bor után már olyan természetesen csúsznak ki a számon ilyen átlátszó smúzolások, hogy még csak egy szál szempillám sem rebben, de hát távol álljon tőlem a póz, hogy nem tudom, kicsoda Ophelia Dermot. Cikibb lenne, mint körberajongani, bár egyébként körberajongani sem tervezem. Ahhoz, hogy én valakit körberajongjak úgy, hogy nem fizetnek érte, minimum Monét-nak kellene lesétálnia az égből. Nem Miss Dermot érdemeinek csorbításául mondom, csak a miheztartás végett.
- Jaj, nem, már csak az kéne - nevetek fel röviden és levegősen, bár igaz, ami igaz, ha valaha megtaláltam volna magamban az isteni szikrát arra, hogy írjak valamit, talán most a tábla másik oldalán játszanám ezt a játékot tényleg, de szerencsére (vagy ki tudja, lehet lappang bennem egy ilyen isteni szikra, és veszít a világ azzal, hogy erre még nem jöttem rá) végül sosem játszottam el igazán komolyan az írás gondolatával. Viszont mint kiderült, abban nagyon jó vagyok, hogy kritikus szemmel tudjak olvasni, ismerjem a piacot és azt, mi kell az embereknek. Vagy legalábbis, az olyan embereknek, mint én, legyünk bármekkora kisebbség is mondjuk ilyen Thomasok rajongótábora mellett. Még jó, hogy a sznobizmus sosem megy ki igazán a divatból - Irodalmi ügynök vagyok, én képviselem őket. Már azokat, akiket elvállalok a Tridentnél - az emberek nagy része egyébként egyáltalán nem tudja, mit csinál és mire jó egy irodalmi ügynök, de ha csak nem kérdezik, vagy nem érzem szükségesnek ahhoz, hogy valakivel igazán megértessem magam, nem szoktam magyarázkodásba bocsájtkozni arról, hogy nem, mi nem adunk ki könyveket, mi nem kiadó vagyunk, nekünk ügyfeleink vannak, akiknek segítünk érvényesülni, például azzal, hogy kerítünk nekik egy kiadót, aki aztán kiadja a könyvüket, és a többi, meg a többi, azt meg nem tudom eldönteni, Ophelia némileg talán lesújtó - vagy minimum távolságtartó - véleménye az itt összegyűlt írókról vajon kiterjed-e rám is, vagy megúszhatom ezt az ítéletet. Mindenesetre, nem kezdek úgy magyarázni neki, mintha rögtön azt feltételezném, hogy ő sem tudja, mit csinálok. Felteszem, van ügynöke neki is, úgyhogy talán el is tudja képzelni.
- Nem mintha lenne közöm a házigazdánk munkájához, de a jelenlétedből arra következtetek, Thomas és az ügynöke nagyon boldogok lesznek nemsokára - jegyzem még meg egy hamiskás mosollyal, elvégre ezért vagyok itt, az ilyen infókért, meg ugye, azokért a kapcsolatokért. Úgy sejtem, egy cipőben járunk mi ketten.

Like a hummingbird in flight you are

Hovering, hovering 'round me