New York nyüzsgő forgatagában... az én kis olasz oázisom, íz az íztelenségben. Nálam minden igazi olasz, olasz ételek olasz alapanyagokból, olasz bútorok, olasz zene, olasz hangulat... és persze nem kevés olasz ember. Ha egy helyi olasz az otthon ízére vágyik, hozzám jön, ha a családom tagjai az otthont hiányolják, hozzám jönnek, és ha a szerencsésebb, tehát tehetősebb new yorkiak, avagy a város turistái, esetleg az átutazók, vagy a munkaügyben erre járók igazi olasz élvezetekre vágynak, azt nálam kell keresniük. Az éttermem tökéletes, igéző, és minden ízében igazi.
Ennek természetesen meg is van az ára. Nem csak abból a szempontból, hogy én megkérem az árát, ha valaki itt kíván enni, de annak is megkérem az árát, ha valaki itt akar dolgozni. Csak a legjobbakat alkalmazom. Nem veszek fel akárkit. Aki nem üti meg a mércét, be sem kerülhet, aki pedig utóbb okoz csalódást... nos... az illető nem dolgozik itt túl sokáig, abban az esetben. Ezt pedig a dolgozóim is nagyon jól tudják. Megfizetem nekik az elvárásaim teljesítését, de ehhez maradéktalanul el is várom a kiváló munkát. Aki ehhez nem tudja tartani magát, hamarabb találja ajtón kívül magát, mint hogy kimondhatná, hogy "Sajnálom!". Nem érdekel a sajnálkozás, soha nem is érdekelt, ahogy a vendégeim között is akad bőven olyan, akik nem vevők az ilyesmire, pusztán minőséget várnak el a pénzükért cserébe, amit én meg is kívánok adni nekik.
Ez fokozottan igaz volt a családom tagjaira. Az étterem dolgozói számára kiemelt feladat volt, boldoggá tenni a családom ide betérő tagjait. Egyébként sem lehetett panasz a munkájukra, de a családtagjaim még a kiválónál is jobb ellátást érdemeltek. És ha rajtam múlt, meg is kapták. Például, olyan nem fordulhatott elő, hogy egy családtagomnak várnia kellett az asztalára, akár foglalt előre, akár csak az utcáról sétált be. Számukra mindig van asztal, egyszerűen van, és kész. Nincs olyan, hogy nincs. 
A mai nap eleinte még éppen úgy telt, mint bármelyik másik. Éppen az egyik beszállítóval kapcsolatban volt némi elintéznivalóm, mikor a szemem sarkából láttam, hogy az irodám ajtajában megáll az egyik pincér. Nem én hívtam, így nyilvánvalóan akart valamit, hisz máskülönben tudta minden dolgozóm, ha telefonálok, ne zavarjanak. Ha mégis zavartak, akkor két dologról lehetett szó, vagy akkora gond van, amit már nem jogosultak egyedül megoldani, vagy fontos vendég érkezett. A fontos vendégek kategóriájába például beletartozott a családom minden tagja. 
- Ha nincs itt egy fél óra múlva, már ne is jöjjön - mondtam még a telefonba, intve a pincérnek, hogy várjon egy percet, majd meghallgattam még a választ, és bontottam a vonalat. Tudtam, hogy minél szűkebb időhatárt adok meg, annál előbb érnek ide. Akit ugyanis én egyszer kirúgok, nem könnyen talál új munkát... ez volt az egyik előnye annak, hogy a város egyik legjobb éttermét működtettem. Aki nekem nem felelt meg, az szakmai értelemben le is húzhatta magát az élők listájáról, tulajdonképpen halottnak minősült onnantól fogva, az én szintemen. Ennél rosszabb ajánlólevelet kevés módon lehetett beszerezni. 
- Tessék? - emeltem tekintetem aztán a pincérre, aki eddig engedelmesen várakozott. 
- Uram, az unokahúga van itt - mondta sietve, gyorsan és tömören. 
- Ah. Remek - nyugtáztam egy elégedett mosollyal, hogy gond az nincs, csupán egy kedves vendégem érkezett. Azzal fel is keltem a székemből, és leakasztva a zakóm a fogasról, útközben felvettem, míg elhagytam az irodát. Menet közben a pincérnek is biccentettem köszönetképpen, majd intettem, hogy mehet vissza dolgozni. Az ajtót bezártam magam mögött. Nem mintha elméleti szinten nem megbízhattam volna az embereimben, és az étterem biztonságában, de... legyünk őszinték, az én világomban, aki nem óvatos, az hülye. És rám sok mindent lehetett mondani... de a hülye semmiképpen sem volt közöttük. Az, hogy az irodám mindig zárva legyen, ha nem vagyok ott, épp olyan természetes volt, mint hogy sehová nem mentem fegyver nélkül, kivéve a templomot. De ha oda is tartottam, vagy onnét jöttem éppen el, a kocsiban akkor is mindig volt fegyver. Hiszen sosem tudhatjuk, mikor van rá szükség. Inkább legyen ott feleslegesen. 
Chiara nemrégiben érkezett hozzánk, az országba, a városba, a családhoz. A magam részéről örültem az érkezésének, eleinte még abban is bíztam, hogy a jelenléte talán jótékonyan hat majd Lia makacsságára... hiszen a nőknek jót tesz, ha van kivel csacsogniuk, csendben duzzogva kiélniük a nyavalyáikat... hogy aztán társaságban képesek legyenek normálisan viselkedni. Azt reméltem, Liánál is bekövetkezik majd némi előnyös változás, ha lesz egy barátnője a közelben, akivel kedvére beszélhet a gondjairól, és miután kipanaszkodta magát veszélytelenül, majd megnyugszik... 
De eme reményem kudarcot vallott, legalábbis eddig... Amihez persze az is hozzájárult, hogy Liának nyoma veszett. Ami miatt egészen addig nem aggódtam, míg meg nem tudtam, hogy erővel vitték őt el. Hiszen, ha magától lépett volna le, az semmiség lett volna, előbb-utóbb hazahozta volna a gyomra, vagy a drága ízlése, egyik előbb, mint a másik, hisz sosem kellett még egyedül boldogulnia, fogalma sincs róla, milyen zord is lehet a világ igazából. Hazajött volna. De így, hogy elvitték... nos... így sokkal rosszabb volt a helyzet. Legfőképpen azért, mert tudtam, hogy mekkora szája van Liának. Az apjával szemben sem tudta magát soha türtőztetni, pedig tudta nagyon jól, mennyire nem kellene vele feleselnie... mégis megtette... ahogy számtalanszor megtette velem szemben is, amiben az volt a szerencséje, hogy én sosem ütöttem őt meg ezért! Ám az elrablói... hát... igen... az elrablóiban távolról sem gyanítottam akkora önkontrollt és tisztességet, mint ami bennem megvolt. Attól tartottam, ha mással nem, Lia puszta személyével kivívjuk majd... hogy megöljék őt. Az sem lepett volna meg, ha első nap végeztek volna vele... bár a hírek szerint még életben volt... és azt állították, sértetlen. Egyikben kevésbé hittem, mint a másikban. De... ez sajnos nem az én dolgom volt. Don Alessandro külön kiemelte, amikor az első híreket követően elmentem hozzá, kérve, hadd tárgyaljak én az ügyben, hogy nem, nem adja ki a kezéből ezt a feladatot. Ragaszkodott hozzá, hogy ő tárgyal a lánya elrablásának ügyében, és senki ne üsse bele az orrát, semmilyen módon.
Talán mondanom sem kell, nem tetszett a dolog... de engedelmeskedtem. Én akartam Liáért menni... de... bevallom, abban bíztam, hogy ez jót jelent, ha Don Alessandro ennyire ragaszkodik ehhez, az talán végre Lia számára is igazolja, hogy az apja szereti, és nem csak üzleti érdekeket lát benne, meg egy nagy csalódást, amiért leánya született. Kénytelen voltam hát elnyomni aggodalmam, és a saját dolgommal foglalkozni, rábízva Lia megmentését a keresztapámra. Bíztam a sikerében, hiszen tudtam jól, hogy mi mindenre képes, ha egyszer elhatározza magát!
- Chiara! Persze, hogy örülök, ne viccelj! - Mikor közelébe érve észrevett, felállt, és megölelt, megpuszilt, én pedig mosolyogva viszonoztam az ölelését, és magam is megcsókoltam az arcát, majd vele együtt leültem az asztalához. 
- Nagyon szeretem az ilyen meglepetéseket, és a családomra mindig van időm - feleltem szavaira kedvesen, és amikor az iménti pincér megjelent mellettem sietve egy étlappal, kezem egyetlen intésével hárítottam el azt, hiszen nem volt rá szükségem, tökéletesen tisztában voltam vele, mi van az éttermemben, és mi nincs. 
- Igazad van, eddig kevés időnk adódott a beszélgetésre, pedig magam is kíváncsi volnék rád, és arra, hogy hogy mennek a dolgaid. Remélem elégedett vagy a szállásoddal Don Alessandro házában, és az iskola is megfelel számodra, de ha bármit tehetek annak érdekében, hogy bármiben a segítségedre legyek, vagy hogy még otthonosabb legyen számodra a város, akkor csak kérned kell! - jelentettem ki határozottan, még mindig kedvesen pillantva rá. Tudtam jól, hogy keresztapámmal nem mindig jönnek ki a családunk ifjú hölgytagjai, az olyanok, mint Lia, és mivel szeretett kishúgom épp nem volt ott velük, némileg tartottam attól, hogy Chiara útjába kerülhet a keresztapám olykor felbukkanó rossz természetének, mikor is, nehezen ért szót az ifjúsággal, akik szabadabban kívánják élni az életüket, mint ahogy az nálunk szokás.
De emellett, szerettem volna Chiarát biztonságban is tudni, főleg azután, ami Liával történt.