Első nap az új iskolában... Azt hittem, hogy mennyire jól fog menni úgy, hogy Noreen ott lesz mellettem, de persze, hogy szegény tegnap este belázasodott, szóval a bácsikám, miután elhozott kocsival engem, vihette dokihoz a saját lányát. Nem irigylem őt sem, vajon neki rosszabb az, hogy nap mint nap a testvére lányát kell látnia? Mert biztos hasonlítok apura csak ez ő nem mondja így ki, biztos nehéz neki is és legalább azt remélte, hogy ma itt lesz velem Noreen, de hát nem így alakult. Most ő is aggódhat egész nap, hogy minden rendben menjen, de én meg még nála is jobban félek. Mégis milyenek lehetnek a többiek? Egyáltalán szóba áll majd velem valaki? Jó pofát kéne vágnom a dologhoz, mosolyogni vagy mit tudom én, hogy talán biztosabb legyen, hogy valaki oda jön hozzám, de ez nem fog menni, mostanában nehezen megy. Két hónap telt el talán, de már is új város, új emberek, új iskola... Túl sok az új és ez ijesztő, arról nem is beszélve, hogy nem a szüleimhez megyek haza. Ha még velük költöztem volna ide, akkor talán nem lennék ennyire citromarcú, de így hogy ők nincsenek és már nem is láthatom őket, csak még nehezebb az egész. Még úgy igazán fel sem tudtam dolgozni a történteket, a pszichológus is azt mondta, hogy ehhez idő kell, de mégis mennyi idő?! És ő miért foglalkozott velem otthon két hétig, ha most itt új pszichológushoz kell járnom? Oké, Dr. Potts kedvesnek látszik meg minden, csak nekem ő idegen, mégis hogy várhatja el, hogy beszéljek neki a balesetről meg az érzéseimről, ha azt se tudom ki ő?
Értelemszerűen eléggé fapofával megyek be és sétálok végig a folyosón a tömegáradatban. Egyszer már voltam itt, amikor a bácsikám beíratott, így az akkori útvonalra próbálok meg emlékezni, hogy eljuthassak a titkárságra.
- Jó napot! Eileen Skye Wesley vagyok, az órarendemért jöttem - mondom az asztalnál ülő hölgynek, miután belépek a már nyitott ajtón, amit így én sem zárok be magam után.
- Oh, igen itt volt az előbb a kezemben. Jobbulást egyébként az unokatestvérének, hihetetlen, hogy pont most betegedett le, gyorsan kerítenem kellett magának egy mentort, aki körbevezeti az első óra helyett - keresgél a papírkupacok között rendesen, olyan mintha a saját íróasztalomat látnám. - Áh meg is van! És ha minden igaz, akkor a mentora is mindjárt megérkezik - nyújtja át az órarendes papíromat, amin megnyugtat, hogy ott vannak a plusz rajz- és irodalomórák, amiket a beiratkozási papírokon igényeltem.

eileen & babyleth

let me flash a light in that beautiful mind

Minden stimmelt a mai napomban. Mármint, a teendő listámon már kihúzhattam a reggeli elkészülést, illetve az Elliottal való találkozást, mint minden reggel. A szinte aligha változó lista közepére, vagyis inkább az elejére pedig felbiggyesztettem az új lány nevét, akit nekem kell körbevezetnem. Az itteni lányok idióták, szóval bizakodva vállaltam el a feladatot, hogy valami normális ember is lesz a környezetemben. Valójában én sem vagyok teljesen más külső szemmel vizsgálva, mint a többi idegesítő csitri, de csak nem könyvel el.
Szokás szerint, megint késésben voltam, de az első órám elmarad Eileen miatt, amit csöppet sem bánok. Az a tanár utál engem. Egy vén kujon az is, csak nőben. Folyton lógatja a melleit melltartó nélkül, s behajolgat. Csak nem értem engem miért rühell, de hát ő tudja. Természetesen a nagysasszony nem akart elengedni, mert muszáj valakit baszogatni az órán, azaz engem. De ez nem az ő szerencsenapja, foggal-körömmel kapaszkodtam a mentorszerephez, amit rám ruháztak.
Belibbenek a kávémmal - ami jelzi mennyire rohantam ide, mert sose hozom be, persze ezt a lány még nem tudhatja -, és máris őt keresem tekintetemmel, bár nem tudom mit várok. Talán egy hatalmas fenekű nagy mellű hosszú hajú lotyót, vagy egy visszafogott kis édes lányt szemüvegben?Akármelyiket is vártam, Eileen, akihez máris odavezettek, sokkal másabb volt. Visszafogott volt, igen, de külsőleg ítélve mintha színtiszta és szemet nem vakító napsugárba néztem volna. Az arcán viszont nem a boldogság ült, meg a napsugár derítő jellemei. Valami más.
- Szia! Babyleth Grymes - nyújtogatom a kezem, de mindkettőben van valami, így jelzem azt, hogy nem tudok sajnos kezet fogni, de megtenném. Ott a kávém, a másikban egy papírbugyi, tele iratokkal, meg dolgokkal, amik kellenek majd neki, vagy nekem. Muszáj észben tartanom hova kell vigyem.- Üdv a suliban, biztosan remekül fogod érezni magad nálunk - terül el egy hatalmas vigyor az arcomon, de akkor a bugyival megpaskolom lapockája területét, hogy menjünk, de nagyon gyorsan. Mikor pedig kiértünk, felé fordulok.
- Ne haragudj, hogy máris elloptalak, csak utálom a műmosolyt. Mielőtt elkezdem a túrát veled, szeretném, ha meghallgatnál pár dolgot, hogy... úgy ahogy lelkileg készült legyél - erősen gesztikulálok is, főleg a lélekfelkészültség résznél. - Ez egy tipikus amerikai gimi, amit a filmekben láthatsz. Itt lesznek hatalmas picsák, akik lehet el fognak nyomni, de ettől a perctől kezdve számíthatsz a védelmemre. Vannak verekedős fiúk, lehet a feneked nyílt tárgy lesz, de majd úgyis megvéded magad, talpraesettnek tűnsz. Szóval... ne ijedj meg, és ne várd azt, hogy ez majd az édenkert lesz ahol szivárványon táncolsz, mert nem lesz. De próbáld meg élvezni, ha már itt vagy, oké? - újabb mosoly kerül az arcomra, biztatni próbálom, meg hát,
jobb az őszinteség, mint hazudni neki.

Sajnos én nem mondhattam azt, hogy ha Noreen nem jön, akkor én sem. A bácsikám tegnap este telefonált, hogy intézzenek nekem valakit, aki körbevezet az unokatesóm helyett, azt azonban végül nem tudtuk meg, hogy mégis kit sikerült ilyen rövid idő alatt rábeszélni erre az egyszerű feladatra. Attól tartok, hogy akár fiú lesz, akár lány, biztos nem fog örülni neki, hogy a nyakába sóztak az utolsó pillanatban, de azért némi remény van bennem, hogy hátha mégsem így lesz, talán kedves lesz az illető.
Tegnap este alaposan átbeszéltük még Noreenel, hogy merre is van a titkárság, próbáltunk arra építkezni, hogy voltam már ott és a kocsiból kiszállva másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy sikeresen elérjem a kis célomat. A folyosók tömve vannak az idegen arcokkal és ha nem arra koncentrálnék, hogy merre kell mennem, akkor most biztos igazi kívülállónak érezném magam, aki teljesen egyedül van. Minekután sikeresen megtalálom a titkárságot és elkérem az órarendemet, első dolgom megnézni, hogy a fakultációim bekerültek-e a helyükre. Jövőre végzős leszek és pályázni kell egyetemre, muszáj lesz olyan jól teljesítenem mint otthon, ha be akarok majd kerülni.
Felpillantok a lapról, mikor valaki más is belép az ajtón és, akiről gyorsan kiderül, hogy valószínűleg ő lesz a mentorom. Nem tudtam, hogy mire számítsak, de egy ennyire magabiztos és tökéletes kisugárzású lányra biztos nem, már már talán kínosan érzem magam mellette a magam kis egyszerűségével. - Szia, Eileen Skye Wesley, de igazából az Eileent használom - mutatkozom be én is, de kezet nem fogok vele, hiszem látom, hogy mindkettőben van valami. Azonban, mikor meghallom a következő mondatát, lesütöm a szemem, mert csak még idegesebbé váltam ettől. Na nem mintha eddig nem izgultam volna, csak... Csak ez most így hab volt a tortára, pedig tudom, hogy nem ő tehet róla, hiszen nem is sejti, hogy miért kerültem én egyáltalán ide, ahogy azt sem, hogy emiatt milyen szar jelentése volt számomra a mondatának. Nem mondok semmit erre végül, inkább hagyom, hogy kitessékeljen a titkárságról a folyosóra, ahol még mindig akad egy-két diák, de már cseppet sem annyi mint az előbb. Látszik, hogy mindjárt elkezdődik az első óra.
Nézelődni viszont nem nagyon kezdek el és túl messzire sem jutunk még, mert Babyleth, az újdonsült mentorom kiselőadásba kezd már az elején, és van egy olyan érzésem, hogy talán nem fog nekem annyira tetszeni a dolog, mikor megemlíti, hogy szeretné, ha lelkileg felkészült lennék. Kérdőn pislantok rá, hogy mégis miről van szó, így hát elkezdődik a kiselőadás arról, hogy ez a suli amúgy se valami csodás hely, így legalább nekem nem lesz bűntudatom azért, hogy nem játszom meg azt, hogy boldog vagyok, amiért itt lehetek. - Oh, köszi a gyorstalpalót, igazából nem is számítottam semmire a suliról - mondom ki őszintén, de azt már nem teszem hozzá, hogy még engem is váratlanul ért az, hogy itt kötöttem ki. - Egyébként köszönöm, hogy azt mondtad számíthatok rád, remélem, nem kerülök majd olyan helyzetbe, hogy szükség legyen rád... Mármint nehogy azt hidd, hogy lekoptatlak vagy valami csak... Új nekem ez az egész és nem akarom rád erőltetni magam, a tantestület már így is megtette ezt helyettem - nem szeretnék itt állni egész nap, így először a kezében lévő papírbugyira pislantok, majd vissza az arcára. - De talán el is kezdhetjük a körutat, egyszerűbb közben elmondani mindent, nem?

eileen & babyleth

let me flash a light in that beautiful mind

Eileen Skye Wesley. Igazából egy gyönyörű név, egy gyönyörű pofihoz, ezért örülök, hogy nem egy rondaságot kell körbevezetnem, miközben próbálok rájönni mi történhetett az arcával. Félreértések ellenében, nem, nem felszínes vagyok, de az emberek kíváncsiak, pláne én, és valószínűleg rákérdeznék, hogy elütötte-e egy autó, vagy sem. Ha pedig nem, és megkérdezi miért, nem tudnám mit mondjak. Embereket bántani pedig nem szép dolog, igaz a külsőmhöz passzolna, de már jó ideje nem az én formám ártani bárki lelkivilágának. Az már rég volt.
- Szép név - mosolygok rá kedvesen, de a következő pillanatban már rángatom is ki. Az irodában jó pofát kell vágnod mindenhez, hogyha nem akarsz büntibeszélgetést folytatni az árgus szemekkel kukkoló háziasított rejtett megfigyelő kamerarendszerrel, az igazgatóhelyettessel. Mert mindent lát. Mindent tud. Ó, hogy én mennyit voltam ott!
Felnevetek arra, mikor szabadkozni kezd, pedig pontosan értettem, hogy csak terhelni nem akar, de valójában nekem sem szándékom ráerőszakolni magam csak azért, mert új. Viszont jól eshet egy biztos kapaszkodó, hogyha az ember senkit sem ismer.
- Ne aggódj, értettem mire gondoltál. Amúgy sem teher nekem most veled lennem. Hidd el, jobb vagy ezerszer, ha nem milliószor, mint a női kujon, szóval tényleg ne zavartasd magad - vigyorgok rá, majd kérésére bólintok is, majd újra hátára kerül a kezem, úgy intem az indulóirányomba, bár csak nem annyira bamba, hogy amúgy a másik irányba kezd menni.
- Ez a folyosó maga a pokol. Csak úgy mondom. Ott a titkárság, ahol voltunk, de ez az ajtó itt az, amit el kell kerülnöd - mutatok a faajtóra, ami szépen le volt lakkozva valamikor, de ma már kicsit kopott. - Igazgatóék. Helyettesek, meg maga a fejes. Mindegyik bunkó, de tényleg, mindenkivel - nevetek halkan, lehet az az iskola csitrije, vagy mintadiákja, valamiért a kedvesség nem szerepel a repertoárjukban. Mindegy. Tovább haladok.
- Ez itt a tanári. Az elkövetkezendő négy ajtó ugyanebbe a hatalmas szobába nyílik, szóval azokat nem mondom. Gondolom tudod a szabályt, kopogj, nyiss be, mondd melyik tanár kell, blablabla... - forgatom szemeim, de vége is ezzel a folyosónak, mert csak egy mosdó van már itt, ami elég egyértelmű. Jön a következő. Büfé, meg a menzarészleg.
- Itt tudsz ebédelni, meg venni finomságokat. Ne úgy képzeld el, mint a Bajos Csajokban, mert nem az. Ülj le nyugodtan bármelyik helyre, ami üres, senki sem fog beszólni. Neked nem - végigpillantok rajta, nincs oka senkinek sem őt piszkálni. - De ha engem látsz, meg egy duci fiút, oda mindig jöhetsz. Nem szoktak velünk ülni, mert őt nem szeretik, hiába engem igen. Őt sokat bántják. Amúgy ő a barátom, szóval ez így vicces - kalandozom el, majd észbe kapok. - Jézusom, annyira önző vagyok. Ne haragudj, meg se kérdeztelek semmiről. Hogyhogy ebbe a suliba jársz amúgy? - pillantok rá sajnálkozva, hogy bunkó voltam.

Elmosolyodom, mikor azt hallom, hogy szép nevem van. Nem szoktam ilyenekre gondolni, pedig anyuéknak is mondták a rokonok, hogy szép nevet választottak nekem. Megköszönni azonban nincs időm a bókot, hiszen Babyleth már ki is tessékel a folyosóra, hogy kiselőadást tartson nekem, arról, hogy szar az élet... Vagyis igazából a suli az, nem az élet, de ezzel én most vitatkozhatnék. Nekem az a legkevesebb most, hogy mennyire utálatosak itt az emberek vagy nem.
- Oh, ennek örülök, a női kujon meg csak nem valamelyik tanár? - kérdezem egy féloldalas mosollyal az arcomon, mert e mellett az infó mellett nem lehet csak úgy elmenni. Jó volna már előre tudnom, hogy melyik tanár para, melyik a perverz és melyik az, akinél akár zenét is hallgathatsz órán, mert nem érdekli még a saját tárgya se.
Bedobom az ötletet az indulásra, ugyanis nem tudom, mennyi időre lesz szükségünk, ha végig akarunk érni a sulin. Ráadásul közben legalább a mai óráimhoz tartozó termeket kéne megjegyeznem, hogy azt ne kelljen másoktól kérdezgetnem. Gyorsan megjegyzem, hogy ez lesz a legutálatosabb folyosó a maradék másfél évemben, főleg az alapján, amit kedves mentorom mond az itt dolgozókról. Ezek szerint itt mindenki egy "angyal", remek...
- És a tanárok között van normális vagy ott is mindegyik bunkó? - kérdezem az ajtókra pillantva, miközben elhaladunk a tanári mellett. Csak azt remélem, hogy a rajz tanár jó arc, nem kérek többet csak azt, hogy ő normális legyen és ne csak fikázza a diákok munkáit, hanem mondja el, hogy mi a baj vele és min kéne javítani. Ez túl nagy kérés lenne? Nem hiszem, vagyis inkább remélem, hogy nem az.
Továbbhaladva elérünk a menzához és összevont szemöldökkel kérdőn pillantok rá, mikor azt mondja, hogy nekem nem fog beszólni senki. Nem értem... Talán ennyire üvölt rólam, hogy lelki hajóroncs vagyok vagy ennyire bunkónak néznék ki? Azért én igyekeztem, hogy egyik se üvöltsön rólam, bár utóbbiról eddig senki sem mondta, hogy igaz lenne rám, de lehet, hogy mégis, nem értek én ehhez. Rákérdezni viszont esélyem sincs igazán, mert belőle csak úgy folynak a szavak, beszél és beszél, ami engem amúgy nem zavar, mert addig sem rólam van szó. Szívesebben hallgatnám továbbra is azt, hogy mekkora az ellentét közte meg a barátja között, nekem legalábbis ez jött le, ami egyébként nem zavar, inkább aranyosnak tartom, azok alapján, amit mondott. De csak felteszi azt a bizonyos kérdést, amiről tudtam, hogy biztos felteszik majd páran, mert nem a legmegszokottabb dolog az, hogy év közben új diák érkezik valahova.
- Nem vagy önző, nyugi, engem nem zavart... Egyébként, meg azért jöttem át, mert a bácsikámhoz kellett költöznöm, ő lett a gyámom, talán ismered a lányát, Noreent. Úgy gondolta az lenne a legjobb, ha egy suliba járnánk, de ő meg tegnap este lebetegedett és így kerültél te a képbe - terelem gyorsan a témát a lehető legfeltűnésmentesebben. Begyakoroltuk párszor otthon, hogy hogyan mondom el,  ha valaki rákérdez, hogy tuti ne bőgjem el magam és végig tudjam mondani az egészet. Most sikerült és remélem, hogy a nap hátralévő részében is menni fog, ha más is rákérdezne, pedig nem akarom egész nap azt a belső üvöltést hallani, ami ilyenkor a fejemben zajlik, mégis muszáj lesz, mert én vagyok az új lány.

eileen & babyleth

let me flash a light in that beautiful mind

- De, a női kujon egy tanár. Én nem tudom melyik kuplerájban szerezte a pedagógus diplomáját, de biztos nem egy egyetemen - nevetek ezen halkan, mert attól a nőtől a lehető legtávolabb áll a pedagógus jelző. Előbb kurvázzuk le, minthogy tanárnőnek hívjuk. Amúgy sem lehet tanárnőnek hívni őt, szerinte megérdemli a művésznő megnevezést. Zenetanár. A hangja olyan, mint a macska amit kopasztanak, ha nagyon magasra megy, akkor pedig mintha a körmöm húznám végig egy cserépvázán.
- Van, persze. Nem mindegyik egy seggfej, de a többségük az, tudod, azok a megkeseredett nyugdíjas korúak, akik inkább kesergetik a diákok életét, minthogy otthon meresztenék a sejhajukat - legyintgetek, hogy mindegy is, de, ha már itt tartunk, azt elárulhatnám neki melyek a kedves és segítőkész tanárok. - Van a kémiatanár, ő nagyon jó fej. Mindig, mikor kísérletezünk, Harry Potter stílusban adja elő, és varázsigét kell alkalmaznunk - nevetek fel, én szeretem a Harry Potter-t, így nekem az az óra mindig nagyon élvezetes. - Van a rajztanár, ő kicsit kemény, de szeret segíteni a tehetségeseken. Akik nem azok, azokat jelzőkkel illeti, szóval remélem egy vonalat azért tudsz húzni. Bár te úgy nézel ki, mint aki otthon beül az ablakban és rajzolgatja a tájat, szóval nem félek, hogy ő rád száll - mosolygok rá biztatóan, de aztán elgondolkozom. - Több nem jut eszembe hirtelenjében.
Végeztünk ezzel a folyosóval, nekem pedig csak most jut el az agyamig, hogy kérdeznem kellene róla valamit. Hiszen eddig magamról beszéltem, meg az iskoláról. De az új lányról semmit, pedig fúrja az oldalam minden infó, amit kiszedhetnék belőle. Mindenféle rosszindulat nélkül szeretném megismerni, hátha egy gyémánt a sok kavics között; azaz nem szabad elszalasztani.
- Értem - bólintok, erre nem is tudom mit mondhatnék. Lehajtom a fejem, mert ezernyi gondolat cikázik át az agyamon arról, hogy hova tűnhettek a szülei. Nem szeretem feszegetni ezeket a kényes témákat, hiszen mindenhogy fájó. Ha eleve árva volt, fájó. Ha meghaltak, szintúgy. Ha csak elmentek minden nélkül, az szintén fájdalmas. - Akármi is történt a szüleiddel, sajnálom. Nem fogom megkérdezni mi, de el tudom hinni mekkora fájdalom élhet most benned - figyelem arcát, remélem nem bántottam meg. De gyorsan kihúzom magam, hiszen a rajzteremhez értünk, ami, így belesve, üresen áll. - Szeretnéd megnézni? Elég felszerelt, meg a szertár nyitva áll - nyitom a teremajtót, hogy menjünk be, ha szeretne.

Meglepetten húzom ferdén a számat, de aztán én is nevetek egy kicsit az előbbi megszólaláson. Jó tudni, hogy ilyen csodálatos oktatók vannak ebben az iskolában, biztos vagyok benne, hogy egy élmény lesz ide járnom és talán szerencsésen eltereli majd a gondolataimat a történtekről. Végül is, ezért akartam vissza menni minél előbb az iskolába, hiába javasolta annyira a pszichológus, hogy halasszak és inkább a felépülésre figyeljek a következő pár hónapban, de abba valószínűleg belebolondulnék, hogy nincs semmi, ami annyira lekösse a figyelmemet, mint mondjuk az iskola.
Korábbiból kiindulva - meg abból, hogy épp a tanári előtt haladunk el-, legjobbnak érzem, hogy rákérdezzek a tantestület további tagjaira vajon ők is ennyire borzalmasak, vagy van némi szerencsém? Babyleth szavait hallgatva bólogatok, hiszen nálunk s a tanári kar fele a nyugdíjba kerülés határát súroló vén trottyokból állt. - Komolyan? Wow, ez elég jól hangzik, nekem az előző sulimban borzalmas kémia tanárom volt, talán pont ezért is utálom azt a tárgyat, de így tuti sokkal élvezhetőbb. Mi sosem kísérleteztünk, állítása szerint kár lett volna értünk a sok kísérleti anyag, az azoknak van, akik megérdemlik, vagyis a kémiaszakkörösöknek - forgatom a szemem jelezvén, hogy ez mennyire idegesítő is tudott lenni. Arról nem is beszélve, hogy az a hárpia minden héten képes volt dolgozatot íratni velünk, mert élvezte nézni a tantalan arcainkat a kérdései hallatán.
- Oh, ennyire üvöltene rólam? - kérdezem kissé szégyenlősen beharapva a számat. - Pedig azt hittem, hogy sikerült festékmentes ruhát választanom, de ezek szerint lehet, hogy nem? - teszem még hozzá felhúzott szemöldökkel, hiszen én tényleg igyekeztem. Többször is belenéztem reggel a tükörbe meg minden, hogy tuti jó legyek az első napra, de hát ezek szerint nem sikerült a dolog.
Tudtam, hogy szóba kerülnek majd a szüleim, csak idő kérdése volt, hiszen ők az ittlétem oka... Mármint... Pont hogy ők nem... Mert hát ők már nincsenek... Bonyolult ez az egész gondolatmenet és minél kevesebbet agyalok rajta, talán annál könnyebb lesz. Próbálkoztam egy egyszerű témaváltással az unokatesóm felé, de hátigazán jött össze a dolog, de ahogy Babyleth sajnálatát fejezi ki, mintha csak egy kis darabka kő esett volna le a hatalmas szikláról, amivel ma a suliba jöttem. Lehunyom  szemem, amíg veszek egy nagy levegőt, s csak azután válaszolok. - Köszönöm - hogy nem kérsz arra, hogy hangosan kimondjam... Épp elég lesz egyszer kimondanom, ha valaki konkrétan rákérdezne, márpedig tuti lesz egy-két empátiamentes egyed az iskolában... - Nem probléma? Szabad? - csillan fel a szemem, ahogy elhangzik a kérdés. A rajzterem és a szertár otthon a második otthonom volt, minden délutánomat ott töltöttem, ha csak tehettem. Már megvolt a szokásos légkör, akikkel a szabad perceinket olajfestékek, pasztellkréta és gyümölcstea társaságában töltöttük, s nagyban reménykedem abban, hogy itt is találhatok pár ilyen fura művészlelet, akikkel közös nevezőre juthatnánk.