whatever i do i have always done not because i want something but to compensate for a loss, to bring about a balance, to create amends, to get a chance to make things right.

leta and peter

Akár el is költözhetett volna, de nem tette. Semmi nem indokolta azt, hogy egymaga egy afféle lakásban lakjon, ami három hálószobájával, túlzás nélkül állíthatóan egy átlagos amerikai családnak -papa, mama, gyerekek- megfelelő lett volna, mégse, egy apró, kósza gondolat erejéig se tépelődött azon, hogy az ő emlékezetében Marchand házként élő otthonától meg kellett volna szabadulnia. Minden bizonnyal jó pénzt kaphatott volna érte, hiszen az ingatlanárak folyvást emelkedtek, az, hogy a családok külvárosba, vagy Manhattanbe vágytak, szinte percről percre változott, és számára is könnyebb beruházás lett volna, hogy a terebélyes alapterületű kéglit egy kisebbre cserélje. Egy szobás, nappalis, feltehetőleg amerikai konyhás sorházban vagy tömbházban, ami jellegtelen elrendezésével, pont, mint alsó, felső és oldalsó szomszédoké, semmi esetre se tűnt volna ki a többi közül, minden bizonnyal, ha csak a financiális szempontokat nézzük, boldogabban elélt volna. Kevesebb gázszámla, hiszen nem kell annyit fűteni. Máris jó pontként indíthatott volna a pro-kontra listán, mégis, ha vezetett volna ilyet, Peter minden bizonnyal az utóbbi rublikát lett volna képes halomszámra megtölteni indokokkal, miszerint miért ne váljon meg a háztól, ami a szülei elvesztésével örökként szállt rá. Más esetben minden bizonnyal a húga lett volna, aki részesülhetett volna ebben a kegyben, de ő, aki mindig is talpraesettebb volt a bátyjánál, hamarabb tett szert egy saját lakásra, mintsem ki kellett volna várnia azt, hogy a szülei, akik közül az egyik súlyos hónapokat töltött kórházban, a másik pedig jobbnak látta, ha öregotthonba száműzteti magát -félve a gondoskodás hiányától-, meghalnak.
Peter, aki soha nem mutatott honvágyat, mikor New Yorktól megválva az óhazába menve, Párizsban telepedett le, úgy érezte, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy az otthont, ahol gyerekkorától fogva nevelkedett, és az viszont látta, mikor a tragédia bekövetkezte után hazaköltözött, eladja. Természetesen ezzel egy másfajta úri passzióba zuhant, miszerint egymaga ül egy nagy házon, mint kakas a szemétdombján. Büszkén, és az emlékektől átitatottan. Hiszen, amikor még az anyja a józan, nem a delíriumos állapotot tartotta prioritásának, imádott emlékeket gyártani. Otthonülő, háziasszony típus volt, így szeretett dolgosnak tűnni, hogy legalább magával el tudja hitetni, nem vesztegette el az idejét, amit azzal tölthetett volna, amire igazán vágyott. Egyetem után, diplomát szerezve elhelyezkedni egy állásban. Női emancipációt hirdetve azt mondani, hogy nem egyedül a férfi a pénzkereső a családban, és beinteni nem csak a társadalomnak, de a férfitagnak is, aki ezen eszményben élt, és az orra alá dörgölni, hogy amire ő képes volt, az egy nőnek se megerőltetés. Kivéve, hogy Madame Marchand minden bizonnyal nem vette volna jó néven, hogyha francia létére kikiáltott jenkiként a vietnámiak ellen kellett volna kitörnie fegyverdurrogtatásban.
A ház több ponton is őrizte azokat az emlékeket, amit a család madame-ja jegyzett, és amiktől képtelen volt megválni, Peter pedig csak szimplán nem akart. Sokszor mosolyogva ment el a konyhába vezető ajtófélfán lévő vonalozás mellett, ahol időről időre mérték, mennyit nőtt ő és a húga az előző alkalomhoz mérten. A feleségével és gyerekeivel közös franciaországi otthonában ez a sorozat szintúgy ott díszelgett az arra kinevezett ajtón -amit minden bizonnyal, ha nem siklott volna ki az életük, toronymagasan Leta „nyert” volna meg, bár kétségtelen, anélkül is úgy volt-, éppenséggel a különbség annyi volt, hogy onnan esztelenül menekült. Mert menekülnie kellett ahhoz, hogy ne legyen, aki helyette hoz döntést, aki helyette akarja felnevelni a gyerekeit, aki a név jogán elébe ment volna egy fölényes sikerrel kikényszeríthető pernek, és aki talán addig meg se állt volna, míg ellehetetleníti attól, hogy bármikor is viszont láthassa őket. A kérdés azonban az, hogy azzal, amit tett, jobban járt?...
Az egyetlen, ami az apja keze munkáját dicsérte a hosszú évek során, az a bejárati ajtó mázolása volt, és amit legutóbb talán még a kétezres évek közepe tájékán festett az akkori, ütött-kopottas barnáról sötét méregzöldre. Azóta a fán felpattogzott a réteg, és a nap is kiszívta, de Peter ismét megcsodálhatta, és rálegyinthetett, hogy „ráér az még”, ahogy felnyitotta az ajtót, hálát adva az égnek, hogy nem kellett a kulcsa után kutatnia. Persze a testvére nem nézte volna jó szemmel, hiszen, ha nem éppen az volt a gond, hogy elhagyta valahol, akkor az, hogy benne felejtette a zárban, ami miatt nem tudott bejutni, Peter pedig hajlamos volt nem meghallani a kopogást. Azt, hogy így legalább az esetek többségében megvan, a testvére nem tekintette elfogadható válasznak.
- Leta, szívem! -derült fel az arca, ahogy az ajtó kívül eső oldalán legfiatalabb lánykáját látta toporogni. A megilletődöttsége olyan hatásos volt, mintha meglepetésként érte volna a látogatása, és nem ő kényszerítette volna ki mondvacsinált indokkal -ki tudja, hogy hányadik győzködésre.
Ha engedte, még ha csak az arcát is tartotta oda, és nem viszonozta, úgy két puszival üdvözölte, ha nem, és jobbnak látta csak szimplán beslisszolni Peter és az ajtó között, akkor némileg elállt az útjából, és bezárta mögötte az ajtót.
- Tudod, cipőt nem feltétlen kell levenni -legyintett, és visszafordítva a zárra a kulcsot, nadrágjának zsebébe dugva a kezét nézett rá, és beljebb biccentett. Valahol mégis csak szerette volna, hogy levegye, és nem azért, hogy ne koszolja össze a lakást, mert hol számított az neki? Inkább, mert az azt jelentette volna, hogy öt percnél tovább kíván maradni. – Szóval téged is lehet látni! Hogy vagy? Bár tudom, munkából jössz, úgyhogy biztos fáradtan. Amire ugyebár tudjuk, hogy a kávé pazar gyógyír! -szőtte tovább gondolatának fonalát, válla mögött sandítva hátra, majd fordulva felé, mikor a konyháig navigálva magukat a pultnak dőlt. – Csak megiszol egyet az öregeddel, nem? Miután persze megszakértetted nekem ezt a vackot. A gázos kávéfőzők idejében még minden egyszerűbb volt.

 | ⚶

We're breaking promises we thought we could keep We trigger avalanches unknowingly We travel in and out we take off, we land We live in airports like we don't have a plan This is a journey and we call it home, And when it stops we're feeling miserable

leta and peter

Még a taxiban is azon mereng, ne hajoljon-e előre és ne adjon-e meg egy teljesen másik címet a sofőrnek. Nem igazán van kedve menni, de az igazság az, hogy sosincs, folyton ideges lesz a gondolattól, a száját rágcsálja, pont úgy, mint kamaszkorában, pedig már nagyon régen leszokott róla. Peter (vagyis papa) mindig képes volt ezernyi rossz szokását előhúzni, pont úgy, ahogy néha a bosszantó gyerekkori emlékeket rántja ki fiókok mélyéről, ahova a gyerekei igyekeztek elrejteni őket. A megbeszélt találkozókkal elvan, már megtanulta, hogyan és mivel vértezze fel magát karácsonykor, születésnapokon, hálaadáskor, megvan ezeknek a napoknak a maga menetrendje, annak határai, amelyekben otthonosan mozog. Az ennél spontánabb, indokolatlanabb találkozók viszont mérhetetlenül frusztrálják. Mintha az apja pusztán apai jogán nem élhetne azzal, hogy felhívja, elhívja, programot szervez, segítséget kér... elméletben nem is tagadja ezt, ha valaki megkérdezné erről,  magától értetődően azt felelné, persze, a gyerekek csak segítsenek a szüleiknek, aztán a gyakorlatba sosem sikerül ezt átültetnie és hetekig kéreti magát, kerülgeti a kérdést, nem ígérkezik el, egyéb programokat szervez, mielőtt megadná magát az elkerülhetetlennek.
Most is pont így történt.
Azért végül mégsem hajol előre és mégsem mond be egy másik címet. Voltak rossz tulajdonságai bőven, de rendszerint nem szokott dolgokból csak úgy kihátrálni. Másokban is megvetette azt a tulajdonságot, ha képtelenek voltak azt csinálni, amit mondtak, netán ígérgettek, hogy fognak, meg egyébként is kellőképp makacs hozzá. Csak fejjel előre, ha más nem marad. Vagy jelen esetben inkább kopogással előre, nem mintha ne lenne kulcsa, mégsem használja soha.
- Salut, papa - az viszont nehezen mondató el róla, hogy különösebben igyekezne örömöt megjátszani, ha nem örül, vagy szomorúnak tettetni magát, ha nem szomorú. Az üres mosolyok, udvarias, jelentéktelen gesztusok, túlzó érzelemnyilvánítások szigorúan csakis a munkája során kerülhettek elő, ahol pedig csakis valamilyen szent cél és eredmény elérésének reményében játszott úgy, ahogy a helyzet megkívánta. A családjára ilyesmit nem szokott pazarolni. A családnak az kellene lennie a lényegének, hogy ne kelljen megerőltetnie magát. A testvérei esetében ez többnyire működött, Peter egy egészen másik kategóriába esett. Mint a holdciklus, rendszerint úgy vélekedett az apjáról, meg a kapcsolatukról - hol jobbnak, hol rosszabbnak érezte, rendszerint az utolsó beszélgetésük, vagy találkozásuk fényében és gyakran megesett, hogy annál jobb fényben látta feltűnni az apját, minél régebben találkoztak. Aztán mondtak, vagy tettek valamit, hol egyikük, hol másikuk, ami megint felszabdalt egy kisebb szakadékot köztük.
Röviden - alig mosolyodik el, inkább csak egy picit megrándul a szája, ahogy az apja ajtót nyit, aztán beljebb kerül, futólag, reflexesen veszi a két puszi rituális köszönését, belesimul ezekbe a megszokásokba, félig-meddig, mintha csak csinálná, mert muszáj lenne, noha kétségtelenül nem az, és nem vált ki belőle semmilyen különösebb érzelmet sem.
Peter megjegyzése aztán pont ellentétes reakciót vált ki, mint amit szeretett volna - már épp húzta volna le a cipőjén a cipzárt, mikor a mozdulat visszafordul - hát akkor nem veszi le, tulajdonképpen mindegy, de mi tagadás, lappang a gondolat benne valahol tudat alatt, hogy annál hamarabb lesz aztán távozó képes, minél kevesebb dolgát hagyja szanaszét a lakásban. A táskáját viszont kénytelen letenni, ott hagyja a cipők majdnem rendezett sorában, és a kabátját is felakasztja egy másik tetejére, hogy aztán kicsit elrendezgesse a tarkójánál érzésre felborzolódott haját - Jól vagyok. Forgalmas időszakot élünk az ügynökségnél, úgyhogy nem mondhatom, hogy dúskálok a szabadidőben, vagy unatkoznék - nem is igazán kifogásként mondja, nem magyarázkodik, miért nem jön gyakrabban, vagy miért nem jött a kávéfőző miatt hamarabb. Nem is hazudik, de persze az örökérvényű igazság alól senki sem vonhatja ki magát, arra lenne ideje, amire akar időt szakítani, ő pedig egyszerűen csak nem igyekezett túlságosan, hogy legyen ideje felugrani az apjához, noha megoldhatta volna hamarabb is. Ha akarta volna.
- Te hogy vagy? - kérdez aztán vissza, mintha nem győzné elég hamar elterelni a szót saját magáról, egyébként is hajlamos mindenféle titkokat, kisebbeket, nagyobbakat megtartani magának, de ha valakivel képes is igazán bensőséges, bizalmas beszélgetésekre, az nem feltétlenül az apja. Bár talán ez nem is kettejük sajátos kapcsolatának hibája, meglehet, ez az övéknél egészebb családokban is pont így van apákkal és lányaikkal - Persze, papa - követi aztán a férfit a konyha felé, elvégre mégis csak azért jött, hogy megnézze azt a bizonyos kávéfőzőt, és egy kávéba még igazán nem fog belehalni - Annyira azért tényleg nem bonyolult... - bár hogy erre feltétlenül ő a legalkalmasabb személy? Abban már nem annyira biztos - Hol akadtál el vele?

 | ⚶

whatever i do i have always done not because i want something but to compensate for a loss, to bring about a balance, to create amends, to get a chance to make things right.

leta and peter

Nem volt a szó általános értelmében vett „jó apa”, több sejtéséből fakadóan, és az azt igazolandó bizonyítékokkal vértezve ő maga is belátta, hogy soha nem indulhatott a titulusért folytatott küzdelemben. Nem volt jó családfő se a lányainak, se akkor, amikor szüleik halálával Magalie alanyi jogon vívta ki magának vele szemben a család fejének tisztes szerepét. Nem volt jó vagy éppen sikeres a munkájában, ellenben, ha más nem, a lelke és teljes igyekvése benne volt a csekély példányszámban megjelentett regényeiben, amik nem számíthattak értékes relikviáknak csak mert keveset dobtak belőlük piacra. Pont ezért aposztrofálhatták csődnek: mert keveset dobtak belőlük piacra, és többre már nem is volt kereslet… Adódott a kérdés: vajon Peter Marchand mégis mit tett le ötvenkilenc év alatt az asztalra?
Két diplomát és a tudást, amit gyakorlatban aligha tudott vagy akart hasznosítani, és ami hanyagság megszülte az ok-okozati összefüggést, amiért nem vált széles körben elismertté a szakterületén. Sem, mint író, sem, mint tanár. Utóbbi poszton egyszer se vállalt állást, mert ugyan elkötelezett volt francia mivolta felől -már amennyiben egy New York-i francia lakos elkötelezett tud lenni-, a tanítás iránt egyszer se támadtak ilyen mindent felülíró ambíciói. Egy házasságot, aminek nem úgy, és nem akkor kellett volna bevégeztetnie ahogy, és amikor. Egy családot három lánygyerekkel, és mégis olyan elsöprő erejű bombát zúdított az alapjaiban már megborult családi egységre, amivel elszabadította a kataklizmát -akaratlanul, de úgy tűnt, visszafordíthatatlanul.
Az egyéni bukása mégis akkor érte utol, mikor lányainak az arcán nem látott mást, csak a kényszerességet. Az illemből fogadott puszik mögötti tudatosságot, hogy nem más ez, puszta formalitás, amit széles körben kötelező érvényűnek vesznek egy szülő-gyerek kapcsolatban. Hogy nem volt bennük az irányába táplált cseppnyi melegség se. Legalábbis így érezte. Gyakorta szenvedett emiatt csorbát a nimbusza, ő mégis tovább forszírozta, vágyva a változás lehetőségét. Hátha.
A reményeivel ellentétben folyton maga alatt vágta a fát. Fancsalin rándult a szája sarka, ahogy Leta meggondolta magát a cipő kérdésben -két végéről égették a gyertyát.
- Valóban? -csodálkozott rá, mintha a lánya a borítékoltan nyerő lottószámokat sorolta volna fel. A kérdésére adott válasza is pont annyira hatott monotonnak, mint a sorshúzó hölgyek „nem most vagyok karrierem csúcsán” orgánuma, még ha Leta ezt nem is mondhatta el magáról. Felületes figyelmű volt, de tudta, hogy a Trident Media Group nem azon zs-kategóriás kiadók egyike, akikkel ő maga is egy-egy regénye kapcsán üzletelt, és akik büszkélkedtek, hogy hosszú ideje nem volt akkora sikerre beharangozott projektjük, mint az övé. Ahol Peter Marchand volt a fő húzóerő, ott erősen el kellett gondolkodni, hogy hányadán állnak a sikertelenségi rátával. – Azért örülök, hogy tudtál rám szakítani egy kis időt. Még ha nincs is ünnepnap -tette hozzá, leleplező tekintete csak rézsút villant Leta felé. Nem gondolta, hogy a Sherlocki magaslatokba tört ismeretei és helyzetmegoldóképessége, miszerint tudja, csak a jeles napok fújják össze a családot, bármiben is megrendíteni képesek legkisebb gyerekének véleményét. Különösebben nem is szándékoztak titkolni, egyikük se, hogy Peter amolyan kellemetlen szériatartozéka az ünnepeknek, amit egyikük se szenvedhet, mégis, összeszorított fogakkal, de elviselik.
- Jól! Jól… -bővebben: nem jól, de ez már csak a lábjegyzet, amivel nem akarta traktálni; úgyis csak érdektelen információk halmaza. Az, hogy mi a jó, szubjektív érzékelésen alapul. Más napon valószínűleg kirobbanónak nevezte volna akkori formáját, viszont a kétszeres kapufa, amit Letanak rúgott, hamar dugába döntötte a hurráoptimizmusát, holott nem több, egy perce, hogy beeresztette a házba. – Bár biztosan erre kéne valami olyasmit mondanom, hogy „hogyha néha felhívnál, tudnád”, de hunyjunk szemet felette -nevetett először halkan saját keserédes humorán, de szórakozottságát hamar rejtette torokköszörülés mögé, mielőtt kellemetlenné vált volna.
A beleegyezésén elmosolyodott. Örült minden apró kis lehetőségnek, amibe fogódzhatott, még akkor is, ha az csak egy feltehetőleg gyorsan felhajtott kávé képében nyilvánult is meg.
- Hát -mellkasa elé fűzte karjait, úgy lépett Leta mellé. – Ott, hogy valamiért erős a hiú ábránd, miszerint képesek vagyunk bármit is megoldani a használati útmutató nélkül -általánosságban beszélt, hátha enyhíteni tudja a saját bűnrészének terhét: azt, hogy nem csak egyszerűen eltökítette, de a dobozzal együtt ki is hajította a megértésre szolgáló füzetet. – R2 nem akar úgy kommunikálni velem, mint ahogy én akarok vele, pedig nem gondolnám, hogy egy kávéfőzőtől olyan nagy kérés lenne, hogy csináljon nekem egy kávét. Odáig eljutottam, hogy a jobb oldalán lent van a bekapcsoló -bökött az említett gomb felé hanyagul, ujjai aztán enyhén borostás állát dörgölték. - Bár R2-D2, ha már itt tartunk, az asztrodroidok között is különösen intelligens példány, találékony problémamegoldással. Ez a vacak meg arra se képes, hogy gombnyomásra csinálja a dolgát, pedig nem azért vettem, hogy több baj legyen vele, mint a tűzhelyessel -nem, mintha fanatikusa lett volna a franchisenak, de tudott, amit tudott, és amit az agya tinédzserként beszippantot, majd elraktározott az "érdektelen információk" részlegbe, hogy azzal váratlan pillanatokban szórakoztassa a társaságát. - Érdekes, hogy '77-ben az Egy új remény még csak simán Csillagok háborúja néven futott, készülve a bukásra, aztán most, negyvenhárom évvel később is nem, hogy további folytatásokat gyártanak, de még kávéfőző-bütyköléskor is Lucas géniuszát dicsőítjük. Csoda, hogy a közszájon járásból nincs bevétele. Azért mondd is, hogy mit csinálsz! -kanyarodott vissza és a nyakát nyújtogatta, hogy rálásson a munkafolyamatra. - Azzal nem leszek okosabb, ha te tudod, mit mókolsz, de elhallgatod előlem.

 | 848 szó | ⚶

We're breaking promises we thought we could keep We trigger avalanches unknowingly We travel in and out we take off, we land We live in airports like we don't have a plan This is a journey and we call it home, And when it stops we're feeling miserable

leta and peter

Túlvannak már egy ideje az időszakon, ahol ilyesmi szándékos odaszúrás lenne, ami bosszúért kiált. Még arcizma sem rezdül, nem hogy magyarázni kezdje a bizonyítványát, vagy "csak azért"-ból is visszaszúrna, fodrozatlan vízfelszín, mintha már kevéssé zaklatná fel bármi, amit Peter csinálni, vagy mondani tud. Van is ebben némi szomorú igazság, az efféle heves veszekedések elapadtak valahol a diplomája megszerzése után, azóta inkább ritka vendégek, tudatosan kerül minden felületet még a konfrontálódásra is, nem hogy bármi másra. Ettől még persze Peternek igaza van, tudják ezt mindketten, Peter azt is tudja, hogy Leta is tudja, de mindez nem változtat a helyzeten különösebben.
Ha volt is valaha remény arra, hogy a családi életük több legyen ennél, talán már túlvannak azon is. Mitch persze sosem vallaná be, hogy az egész reménytelen, Avie annál inkább, ő meg nem egészen tud igazat adni egyiküknek sem. Fogalma sincs ugyan, Mitch mégis mibe kapaszkodik, amibe ők ketten a nővérével nem tudnak, meg azt sem érti egészen, Avie miért ne láthatná be, hogy az életben ugyan semmi sem reménytelen, ha az embernek van ráhatása, és erre éppenséggel nekik bőven van ráhatásuk... aztán többnyire mégsem foglal állást, hol ide húz egy-egy ünnepnap megszervezésekor, hol oda, végeredményben viszont kimondottan nehezen veszi rá magát, hogy ennél nagyobb lépéseket tegyen. Bármelyik irányba.
Néha mondjuk hajlandó eljönni nem ünnepnapokon is. Néha. Ritkán. De azért eljön, felülve az ilyen hülye kifogásoknak, minthogy Peter ne tudná használni az új kávéfőzőjét - oké, legyen, lehet, hogy tényleg nem tudja használni, ugyanakkor milyen kényelmes ezért őt ugrasztani, nem?
A jelek szerint most éppen ő a soros. Ki tudja mondjuk, az apjuk mi szerint szokott válogatni.
Azért a második szúrásra (jó, talán túlzás igazából szúrásnak nevezni az apja próbálkozásait, talán a "bökdösés" jobb szó lenne, na de semmilyen állat és semmilyen ember nem rajong azért, ha újra meg újra megbökik. Indokolatlanul.) már hátrasandít az apjára a válla felett, finoman hunyorogva - Talán szeretnél elmesélni valamit? - dobja vissza a kérdést könnyedén, ha Peter akarná, bizonyára el is tudná hitetni magával, hogy ez egy őszinte és valódi érdeklődés, annyira még csak-csak megembereli magát, noha inkább szól a kérdés annak, hogy finoman bosszantja a férfi viselkedése. Most akkor vagy válaszoljon arra rendesen, hogy van, vagy ne tegyen sunyi megjegyzéseket arra, hogy akár tudhatná is, hogy van, ha többet beszélnének. Nincs mondjuk meggyőzve arról, hogy ez tényleg így lenne. Ha beszélnek is, néha úgy érzi, nagyon sok szót használnak arra, hogy valójában semmit se mondjanak. Vagy legalábbis semmi fontosat.
- ...és mit csintáltál a használati útmutatóval? - teszi fel a kérdést, bár majdnem rögtön meg is bánja. Bármilyen választ el tud képzelni azzal kezdve, hogy az apja nem tudja, hogy hol van (majd előkerül az első fiókból, amit kihúz), véletlenül kidobta, gyújtósnak használta, elkezdett írni rá valamit, majd nem tetszett neki és összetépte, és még biztosan tudna verziókat kitalálni, ha nagyon akarna, de inkább csak előrehajol, hogy kitapogassa a bekapcsoló gombot, aztán kicsit értetlenkedve kezdje ráncolni a homlokát Peterre, amikor végérvényesen lekanyarodnak a Star Wars kijáratnál a jelek szerint.
Úgy is gondolja, egy pillantás tökéletesen kifejezi azt, amit talán ezer szó sem tudna - vagyis hogy már rég elvesztette volna a fonalat, miről beszélnek, ha közben nem ácsorognának a kávéfőző előtt és ne tudná, hogy emiatt van itt. Nyilván csak az apja képes olyanokra, hogy a "miért nem hívsz gyakrabban" típusú célozgatásokból éles váltással átmegy arra, hogy droidokról és mozis triviának is beillő dolgokról beszéljen. Összefüggésben egy kávéfőzővel.
- Hát először is várd meg, amíg R2 már nem villog úgy, mintha dühös lenne rád, mert addig melegedik a rendszer, szóval nyomkodhatsz bármit, maximum hideg vizet fog neked adni, azt sem szívesen. Aztán meg jó lenne, ha nem a gőzölés funkcióra állítanád, hanem a kávéfőzésre - billent át egy kart a másik állásba, ami _nyilván_ rossz helyen, a kis gőzfelhőn állt - Meg persze ne felejts el bele kávét tenni? Itt tudod állítani, milyen hosszút főz le. Annyira tényleg nem bonyolult, nagyjából nincs is rajta semmi más, amit megnyomhatsz. De előre szólok, hogy a tisztítást nem fogod megúszni egy használati útmutató nélkül... - ami egyébként biztosan letölthető az internetről is, de ezt most valahogy lenyeli és egyelőre nem teszi szóvá.

 | ⚶

whatever i do i have always done not because i want something but to compensate for a loss, to bring about a balance, to create amends, to get a chance to make things right.

leta and peter

Peter nem volt még csak megközelítőleg se hasonszőrű a két család életében felsorakoztatott apafigurákkal: míg az apósa vehemensen híve volt az arisztokráciának és a kikentségnek -még ha már csak látens gazdagok és értelmiségiek is voltak azon időkben, mikor a lányuk férjhez ment holmi mű-francia Marchandhoz-, addig tulajdon apja nem rágódott sokat a helyes gyereknevelésen; ha mégis, a szigort és tekintélyelvűséget népszerűsítette szavaival, tetteivel. Hozzájuk mérten a saját elveire, világnézetére építve közelítette meg a feladatot. Céleste, míg a lányok kicsik voltak, nem is vetette a szemére: döntően tudta, nem a férje tékozlása és olykor, ha nem a szórakoztatásról, hanem a nevelésről volt szó, alkalmatlansága miatt fognak a gyerekeik maradandó sebeket szerezni a személyiségfejlődésükben. Tévedett.
Anyjuk méltatlanul korai elvesztésével nem maradt más a hiányában, mint Peter számottevően rossz eszméje a gondviselés kapcsán. Nem tett hozzá, de annál többet vett el tőlük ahhoz, hogy mindhárman olyanok lettek, amilyenek: egyedül a felé irányuló, leplezetlenül rossz megítélés volt az ő sara, és hiába tudta sejtette, hogy mindezt nem írhatja fel a rovásukra, gyakran szerette azon hiszemben dédelgetni magát -felettébb földtől elrugaszkodott napjain-, hogy egy kis jószándékkal az irányába talán orvosolandó lehetett volna a probléma.
Évek teltek el, míg elégedetlenséggel kellett, hogy belássa, noha bele nem törődött: nem ismeri a lányait. Egészen nyilvánvalóan Leta-t a legkevésbé, pedig meggyőződése volt, hogy más helyzet adta körülmények között vele, ha csak a közös érdeklődésre is apellált, arra nem, hogy az élethez, és az emberekhez való hozzáállásuk szélsőségesen eltérő, nagyon jó kapcsolatuk lehetett volna. De nem volt. Rossz se, mert a kapcsolat alapvető hiányát nem lehet bekategorizálni.
Feszülten köszörülte meg a torkát, összetalálkozó tekintetük végett mégis, ha kényszeredetten is, mosolyra görbítette a száját. Nem a kérdés milyensége győzte meg a hallgatás felől, annál is inkább Leta tartózkodó magatartása, és arcáról lerívó halovány szándéka, hogy bevégeztesse a beszélgetést, ami nem is annyira volt beszélgetés, mint inkább üres szócséplés. Peterrel amúgy is ritkán lehetett ténylegesen, a köz számára is elfogadható kommunikációt folytatni, inkább táncolt mások idegein, mintsem felismerte volna, hogy kicsit kevesebb magából, több az átlagember viselkedésének alapjaiból, és igazából egy egész kellemes társalkodópartner lehetett volna.
- Sose kérdezz olyat, amire nem biztos, hogy tudni akarod a választ -dorgálta fals apai intelemmel. – Kidobtam. De!... -kelt harsányabban önnön védelmére, ujjával úgy bökött a levegőbe, mintha félt volna, anélkül elveszik tőle a szót. Pedig attól, hogy Leta önerőből szólni akart volna, nem kellett tartania -a passzivitás Peternek sokszor nem jelentette, hogy megelégelné a társaságát. Volt, hogy úgy vélte, vele a legkönnyebb -nyilvánvaló, hogy félreismerte-, és nem tűnt fel neki, hogy akkor is, mikor ezen konklúzióra jutott, javarészt ő maga beszélt. Másszor viszont, ha a lánya "csak azért se" hangulatában találkoztak -mindig így ítélte meg, ha nem különösebben jó pillanatában futottak össze-, nehezen találta a fogódzót, ami biztosíték lehetett volna, hogy ha felületesen is, de el fog tudni vele trécselni. Az adott eset az utóbbi volt. – Ezek a leírások olyan… -ujjbegyeit egymáshoz dörzsölve akarta előhívni a megfelelő kifejezést, nyelvével csettintett, hogy a hatásszünet ne legyen olyan változatlanul csöndes. – Strapásak. Körülményesek. Nem szépirodalom, nem ponyvaregény, még csak nem is folyóirat, de nem olvastatja magát, és nem is szándéka, hogy ne tegye magát embert próbálóvá. Márpedig én nem akarok küzdeni egy kávéfőzővel, a használati útmutatóval egyetemben! Szavakat, ráadásul olyanokat, amiket nem értek itt az új technológiában, összedobál, és lesz belőle egy nagy, érthetetlen maszlag. Minek vesződtem volna vele? Oda került, ahova való: a szelektívbe, és remélhetőleg majd nyomnak rá olyat, aminek van értelme -bírálta élesen azon személyek fogalmazási készségét, akik mindezt kiadták a céllal, hogy megkönnyítik az emberek életét -de azt, hogy anélkül is ott tartott, ahol a part szakadt már csak, mert a büszkeség azt diktálta, nem látta be; mint azt sem, hogy a lányának segítséget kérni nem az ő diadalmát jelenti.
Egyik karját a mellkasa elé vonta, míg a másikat azon támasztva meg többnapos borostától szúrós állát dörzsölte. Hümmögött, olykor még egy „aha”-t is elejtett megértése jeléül, de csak nyomokban figyelte a Leta ismertetője, valamint a gép gombjai közti összefüggéseket. Az, hogy a tőle aznap nem tapasztalt módon hosszú, rendezett mondatokat intézett hozzá, sokkal inkább megkapóbb jelenség volt számára, mintsem a ténye annak, hogy egy kis odaadó figyelemmel teljességgel el tudná sajátítani a szerkezet működését -amiért minden bizonnyal Leta is hálás lett volna.
- Mhm… Hozhattam volna jegyzetfüzetet meg tollat -akár a telefonja is szolgálhatott volna arra alkalmas felületként, de azért, hogy a szükséges minimumot tudja nyújtani, a kisujját nem mozdította, csak állt srégen a lánya mögött fél karnyújtásnyi távolságra, azon elmélettől vezérelve, hogy „ami megmarad, megmarad”. Na meg a mobiljával is hadilábon állt. – Milyen hosszút? -kérdezett vissza, mint újonnan közbeiktatott ismeretlen fogalomra. Minél több információ hangzott el, úgy érezte, annál kevesebbet tud. Neki a kávét bögrében, nem „hosszban” mérték.
- Még azelőtt, hogy jöttél, azon gondolkoztam, hogy rendelek valamit -taszította magukat egy teljesen idegen terepre -úgy tűnt, ha tisztításról van szó, elveszti az érdeklődését-, mellé lépve nekidőlt a konyhapultnak. – Te nem ennél? Talán amíg… nos, elmagyarázod még egyszer, gyakorlatban, és feltehetőleg elfüstölöm a rendszert, nem a gépét, hanem a magamét, de főleg a tiedét, meg is érkezne.

 | 833 szó | ⚶