Horoszkóp: Oroszlán // Kínai horoszkóp: Arany Majom // MBTI: ESFP – A Szórakoztató // Enneagram: 8 – A Kihívó // Roxfort ház: Griffendél // Személyiség: Neutral Good

Pozitív tulajdonságok:
Büszke, öntudatos személyiség, aki könnyedén a társaság középpontjává tud válni, kisugárzásával szinte vonzza magához az embereket. Jó vezető és szereti is irányítani, ha pedig valóban főnöki szerepbe kerül, akkor nem ad ki félmunkát a kezéből, a tökéletességre törekszik. Szereti megmutatni, hogy mire képes, erős bizonyítási vágy él benne. Kifejezetten nagylelkű szeret felkarolni másokat és mint valamiféle „edző” vagy vezető a megfelelő irányba terelni őket – vagy legalábbis, ami szerinte ez lehet. Kifejezetten jó szónok, érzelmeit látványosan tudja kimutatni mások felé, kifejezésmódja tömör, de lényegre törő. Ha valaki fontos számára, akkor a végletekig lojális hozzá, bajban bármikor kiáll mellette – ő az a személy, akit az éjszaka közepén is nyugodtan hívhat az ember ha gond van, ő máris ott terem. Alapvetően egy optimista ember, aki mindig a pozitív dolgokat keresi a kellemetlen helyzetekben… már ha nem érzi úgy, hogy hirtelen túlzottan is sok probléma halmozódott fel.

Kifejezetten hirtelenharagú és ezen nem segít, a kritikát pedig elég nehezen tűri. Képes az empátiára, de vitás helyzetekben mindig az „én” van számára előtérben, néha elég sok időt igényel számára, hogy átlássa a másik személy nézőpontját.
Kifejezetten könnyen tudja áltatni magát és a problémákról nem tudomást venni, nézőpontja szerint „pozitívan” a jövőbe nézni – ha viszont hirtelen minden a nyakába szakad, akkor ő lesz a világ legnegatívabb embere, könnyen fordul önpusztító hajlamokba (cigaretta, alkohol). Bár szeret vezetői pozícióban lenni, a felelősségvállalás már nehézkes a számára. Hamar próbálja a problémákat másra hárítani, önmagát kimosni a problémákból – és mivel elég jó beszélőkével rendelkezik, ez sokszor sikerül is neki.
Nem szereti nyíltan felvállalni kapcsolatait, hiszen azt kötöttségnek érzi – azt viszont már nem szereti, ha úgy érzi, a másik fél is hasonlóképp viselkedik, hiszen elbizonytalanítja a kapcsolat komolyságában.




Nagyjából félévvel ezelőtt

Lassan már megszokhatta volna, hogy éjszaka közepén újra és újra arra az iszonyú – vagy legalábbis a fejfájásának nagyon is iszonyú – súroló hangra ébred, de ez nem igazán szerepelt a tervei között. Nem mintha az utóbbi időben bárkit is érdekeltek volna, hogy ő neki milyen elképzelései vannak a jövőjével kapcsolatban. Már maga az új helyre való beköltözés se ment zökkenőmentesen, tekintve, hogy csúszott néhány nappal, mivel az előző lakó nem készült fel rendesen az átadásra, Freddie pedig kénytelen volt még egy kis időt egy fedél alatt tölteni egykori „lakótársával”. Lakótárs… már a megnevezés gondolatára is nevetésben törne ki, ha az nem eredményezne újabb kellemetlen hasogató fájdalmat a fejében. Sose mondták ki ténylegesen, de ő és akivel egykoron megosztott az életterét valójában jóval többek voltak ennél, de sokáig úgy hitte, ezt nem szükséges konkrétan kimondaniuk. Vagyis… bár az egoja miatt sose vallaná be, igazából tartott tőle, hogyha valaha is nevén nevezi a dolgot, akkor az egész széthullik, mint valami ingatag lábakon álló kártyavár. Persze, ennek gondolata nem kísértette folyamatosan, csak néha felsejlett az elméjében, mint valami kellemetlen rémkép, de általában hamar elhessegette azt, mivel meg volt róla győződve: túlzottan is kötődnek egymáshoz ahhoz, hogy ez csak olyan egyszerűen tönkre menjen.  Mégis… ahogy ott feküdt a kanapén – vagyis arra tippelt, hogy ott lehet, mert elég halovány emlékei voltak arról miképp jutott haza – egyre inkább úgy vélte, hogy talán csak ő látott túl sokat a kapcsolatukba és az egész sokkal ingatagabb volt, mint ahogy azt valaha hitte. Nem attól volt az egész törékeny, mert nem foglalták konkrét szavakba mik is ők egymásnak, mert nagy eséllyel, ha mégis megteszik és mondjuk jól is alakul a dolog, Freddie akkor se számolt két témakörrel, ami bár valahol végig ott lapult a háttérben, de elég sokáig lehetőségük volt nem foglalkozni vele; ez pedig nem volt más, mint a „család” és a „lakótársa” felelősségtudata. Az elmúlt időszakban mérhetetlenül utálta mindkettőt, már ha épp nem a munkával próbálta lekötni a gondolatait vagy nem itta le magát a totális kábulatig. E kettő pedig állandó részévé vélt a napirendjének: felkelt, dolgozott, ivott, valahogy hazateleportált, aludt, majd az egész kezdődött előröl. Alkalmanként még el-elábrándozott azon, hogy talán amikor viselkedésének híre a drága ex-lakótársa fülébe jut, akkor esetleg megszánja majd… de minél tovább mérlegelte a dolgot, annál biztosabb lett számára, hogy ez csupán egy újabb hiú remény részéről. Elég volt magát csak azokra a pillanatokra emlékeztetnie, mikor szembesült a tényekkel, majd próbált szobatársa lelkére beszélni – természetesen sikertelenül. Ő úgy gondolta, hogy joga lenne beleszólni ebbe a döntésbe, de igazából közel sem volt így, vagy legalábbis nem nagyon kapott rá lehetőséget. Úgy érezte, mintha csak közölték volna vele a fennálló szituációt, majd kapott volna egy ultimátumot a távozásra – ami nagy eséllyel kicsit túlzó felvázolása volt a helyzetnek, de valljuk be, Freddie könnyen tudta túlzottan is drámaian látni a dolgokat, ha nem a szájíze szerint haladtak az események.
Egyfelől megértette, mi is állt a döntés hátterében, nem hiába élt együtt évek óta a másikkal, mégis… úgy érezte, hogy sikerült kiválasztani az egyik lehető legrosszabb forgatókönyvet kiválasztani a helyzet megoldására, vagy legalábbis az ő szempontjából így volt.
Már talán eljutott volna arra a gondolati síkra, ahol megállapítja, túlzottan is józan, mivel képes ilyeneken gondolkozni, mikor is hirtelen valami nedves csapódott a hátának.
- Látom ám, hogy ébren vagy. Annyira nehezedre esne legalább annyit mondani, hogy „Helló Abby”? – hallotta a hangot valahonnan a háta mögül, így aztán arra következtetett, hogy drága húgocskája biztosan a súrolóronggyal támadta meg abban a pillanatban, mikor kiszúrta mozgolódását. - Nem? Akkor azt is hiába várom, hogy megköszönd amiért minden nap felnézek hozzád és ellenőrzöm életben vagy-e – dohogta, majd Frederick érezte, ahogy valahol a feje környékén beljebb nyomódik a kanapé, amiről arra következtetett, hogy húga nagy eséllyel helyet foglalt mellette. - Figyelj… hidd el, át tudom érezni a helyzeted, nagyon is, de amit most csinálsz az iszonyúan gyerekes. A világ nem állt meg attól, ami történt! Igen, Ő továbblépett, neked is időszerű lenne, hogy…
- Ha értenéd mi a baj, akkor nem mondanád ezt – ezt már képtelen volt szó nélkül hagyni, így nagy nehezen oldalra fordult, hogy húga arcába nézzen.
- Lehet így van, de szerinted változik bármi attól, hogy napi szinten leiszod magad, én meg takaríthatok utánad? Még a csomagjaidat se pakoltad ki a dobozokból!
- Jók ott, ahol vannak… – fordult vissza a kanapé belseje felé, mire érezte húga kezét a vállán.
- Freddie… mi lenne, ha hazajönnél? Lehet kicsit szűkösen lennénk, de legalább nem csak a vodkás üvegek volnának a társaságod és talán rövidebb idő alatt ürítenéd ki őket…
- Nem. Nem megyek haza.
- Azt megtudhatom, hogy miért?
- Amint átlépném a küszöböt, az öreg rögtön azzal fogadna, hogy ő mennyire megmondta és hogy legalább egyikünknek benőtt a feje lágya, tanulnom kellene tőle és nekem is végre megházasodni… miközben fogalma sincs semmiről.
- Miért nem adsz legalább egy esélyt a dolognak? Beszélnénk apával és biztos ő se hánytorgatná fel a…
- Úgy nézek ki, mint aki most bárkinek bármiféle esélyeket akar adni Abigail?! Senki se kért arra, hogy meglátogass… ha azért teszed, mert ezzel azt hiszed elérsz bármit is, akkor teljesen felesleges próbálkozás – részéről pedig befejezettnek vélte a beszélgetést, de vélhetőleg Abigail is, hiszen már csak azt hallotta, ahogy becsapódik a lakás bejárati ajtaja.
Az eset után egy jó darabig nem riadt fel semmilyen neszre, csak a hűtőben található friss ételek miatt sejtette, hogy húga a történtek ellenére is feljárt hozzá, amikor nem volt otthon. Egy icipicit talán szégyellte is magát a viselkedése miatt, de valahogy mégse tudott egyről a kettőre átlépni saját letargiáján. Elvégre hiába nem akarta látni egykori lakótársát, kénytelen volt újra és újra belefutni, ami nem könnyítette meg a helyzetét. Néha elgondolkozott azon, hogy fel kellene mondania munkahelyén, mivel ezzel egy újabb közös szálat égethetne fel kettőjük között, de… az még véglegesebbé tette volna a dolgokat. Tudta ő is pontosan, hogy egyhelyben toporog, de még az utolsó pillanatban is egy picit reménykedett: egyik nap némi fejfájással felriad ebből a rémálomból és minden olyan lesz, mint régen.
Nem sejthette, hogy innen csak még lejjebb vezet az út.


Fáradt volt, iszonyúan fáradt. Eleve kifejezetten másnaposan ment be a munkahelyére, ahol újra vigyorognia és jópofiznia kellett mindenkivel, vagy legalábbis azt a látszatot keltenie, miszerint minden rendben van. Sejtette, hogy akármennyire jó színész, egy ideje már a többiek is kiszúrhatták a változásokat viselkedésében, mostanra pedig már csak idő kérdése és valaki majd neki szegezi azt a bizonyos kérdést, de eddig sikerült megelőznie a beszélgetések ebbe az irányba való haladását. Egyáltalán nem ápolt rossz kapcsolatot a kollégáival, sőt, de azért voltak az életének olyan pontjai, amiket nem kötött az orrukra. A szemükben kifejezetten nyitott személyiségnek tűnhetett, ami igaz is volt, de… az adott téma pont nem egy olyan volt, amit nem szeretett volna világgá kürtölni. Elég volt csak arra a napra gondolnia, mikor apja rájött a kis titkára – már az is egy kész parádé volt, nem volt kedve még néhány hasonlón átesni.
Pont ezért, egy újabb végighajtott nap után nem volt más terve, minthogy felhajtsa a boltban hazafelé vásárolt vodkát, elnyúljon a kanapén és úgy… ne csináljon semmit, ne is gondoljon semmire és ő maga legyen a nagy semmi. Kár, hogy ő tudta a legjobban: ez nem igazán így működik, sajnos igen hamar átcsap majd a hangulata vagy valami önutáló borzalomba, vagy egy haraggal túlfűtött idiótába. Egyik se volt vonzó, hát ezért se járt annyira társaságba.
Miután bezárta maga mögött az ajtót és ledobta a konyhapultra a kulcsát már neki is látott volna a „napi rituálénak”, vagyis nevezzük nevén, a vodka vedelésnek, mikor kopogás hangjára lett figyelmes. Nem igazán várt látogatókat aznap – meg úgy általában leginkább senkit se – és szíve szerint inkább kikiabálta volna, hogy „kopj le”, de miután megpillantotta ki is a vendége, kifejezetten örült átgondolt viselkedésének.
- Tony? Hát te mit keresel itt? – pillantott a folyosón álldogáló unokaöcsére, akinek kezében hamar kiszúrta a kezében lévő papírzacskót.
- Anya küldött át, mert mondta, hogy neki most nincs ideje átjönni, de ha rajtad múlik, akkor éhen halsz – Freddie nem is igazán lepődött meg a válaszon, inkább csak beljebb tessékelte a gyereket a lakásba.
- Remélem te azért nem hiszel neki. Amúgy is, a vendéglátásban dolgozom, ha éhes vagyok, bármikor lehetőségem van megdézsmálni az ottani felhozatalt – más kérdés, hogy elég ritkán szokta, de erről már nem volt szükséges beszámolnia.
- Persze – Freddie is sejtette, hogy nagy eséllyel Tony több hitelt ad anyja szavainak, mint az övéinek, de inkább annyiban hagyta a dolgot, nem volt hangulata győzködni a srácot. - De anya a lelkemre kötötte, hogy legalább azt nézzem végig, ahogy megeszed a pelmenit – erre a hírre pedig Freddie-t kirázta a hideg.
- Ki csinálta? – vette át óvatosan a csomagot, majd kezével a kanapé felé intett, hogy a srác addig is onnan végezhesse a megfigyelői feladatát.
- Nem anya – így Freddie egy megkönnyebbült sóhajjal halászta ki a dobozt, amiben az ételt sejtette, majd belehunyorgott a zacskóba.
- Mi van még ebben? Mire készül édesanyád, háborúra?
- Nem tudom… de a narancslé az nekem van benne, mert úgy gondolta, nálad nem lesz semmi, amit egy tíz éves gyerek ihat.
- Mégis, mi baja van a… – itt akadt meg a mondatban, mert ahogy végiggondolta, az utóbbi időben ha vásárolt valami innivalót, az általában nem kevés alkoholt tartalmazott. - … csapvízzel? – próbálta menteni a menthetőt, majd inkább odadobta a kölyöknek az innivalóját, hogy miután a mikórba rakta pelmenit nekilásson a hűtőbe pakolni azt a rengeteg ételt, amit rásóztak. - Remélem ezt nem neked kellett bevásárolnod.
- Nem, már így zacskóstúl kaptam meg anyutól, hogy hozzam ide. Még akad egy kis gondom a bevásárlólistákkal – ezen Freddie nem csodálkozott, mégis csak egy tíz éves fiúról volt szó, bele se mert gondolni, hogy az otthon lévő nő halom micsoda kívánságlistát tudott létrehozni egy-egy közért látogatás alkalmával.
- Rá se ránts kölyök, már az is jó, hogy idáig elhoztad. Köszönöm – csukta be a hűtőt, ahogy végzett, majd lassan nekidőlt a szerkezetnek. - Amúgy minden rendben odahaza?
- Szívesen… hát, a papa kicsit beteg, de anyu szerint semmi komoly. Viszont, annak örülne, ha esetleg átjönnél és…
- Már nem csak futárszolgálatnak néz téged anyád, hanem postásnak is? – horkantott fel, még mielőtt Tonynak lehetősége lett volna befejezni a mondatot. Meg volt róla győződve, hogy az apjának legfeljebb a lába fáj, vagy valami hasonló – volt már hasonlóan aljas megvezetésben része, mikor az aggodalmára apellálva próbálták egy fedél alá terelni őket, hátha meg tudják beszélni a nézeteltéréseiket. Ezek általában csúfos kudarccal végződtek, hiszen nem csak Freddie volt makacs öszvér, hanem az édesapja is, így aztán békülés helyett csak még inkább elmérgesedett a viszonyuk, Freddie pedig nem akart még egy „vitaesten” részt venni. - Mindegy, remélem Abby nem téged próbál felhasználni arra, hogy hazacsábítson – épp befejezte mondandóját, mire a mikró csilingelve jelezte az étel elkészültét, így inkább arra fordította a figyelmét. - De ugye nem is Beth nénéd csinálta? – keresett magának villát, majd a dobozzal együtt ő is a kanapéhoz sétálsz.
- Nem, a nagyi, még tegnap.
- Ez megnyugtató. Anyád azért mérgezne meg, mert nem tud főzni, Beth nénéd meg azért, mert simán csak utál – szusszant fel, majd elkezdte eltűntetni a gombócokat.
- Nem, tuti nem utál!
- Hát, a legutóbbi beszélgetésünk nem erre enged következtetni, de köszi a próbálkozást – fejtette ki két falat között, majd Tonyra sandított. Látta, hogy a gyerek nagyon gondolkozik valamin. - Hé, valami zavar öcskös?
- Hát… anya említette, hogy annak idején kifejezetten jól kosaraztál…
- Enyhe túlzás. Mondjuk azt, hogy hobbi szinten ment, de ha igazán jó lettem volna, akkor a nagybátyád most nem melletted ülne, hanem egy sportújság címlapjáról vigyorogna vissza rád-
- Ühm… értem. Tudod, az utóbbi időben a barátaimmal szoktunk kosarazni, de nekem, hát… nem megy annyira… – Freddie-nek volt egy olyan érzése, hogy sejti, hova akar kilyukadni a beszélgetés és megint Abbyt sejtette a dolgok mögött. A húgának érzéke volt ahhoz, miképp próbáljon leütni két legyet egy csapásra, továbbá feljogosítva érezte magát, hogy beleavatkozzon mások életébe, főleg ha azok még a rokonai is. Freddie szerint csak túlzottan is unatkozott a home office-os munkájával, de… nem tudta hibáztatni húgát a próbálkozásaiért.
- Tehát arra gondoltál, hogy Freddie bácsi mutasson meg neked néhány trükköt?
- Tekinthetnénk fizetségnek azért, mert felhoztam neked a zacskót.
- Anyád ezért nem adott neked plusz zsebpénzt?
- Adott, de… – nem volt lehetősége befejezni, mert addigra Freddie már a fejét borzolta.
- Jól van, lásd kivel van dolgod, ha már vetted a fáradtságot és meglátogattad Freddie nagybátyád és felhozd ezt a hatalmas csomagot, ezért cserébe elmegyek veled kosarazni. Gondolom labdát nem hoztál, mi? – jobb volt így, mert rögtön evés után nem tűnt okos ötletnek rögtön nekilátni a kosarazásnak, bár ez eredményezett egy kellemetlen tényezőt. - Megkajálok, aztán átugrunk hozzátok a labdáért. Vagy tudod mit, inkább megvárlak kint, aztán majd onnan megyünk együtt, ez ellen anyádnak se lehet kifogása – tudta, hogy lesz, de még mindig inkább Abbyvel csatározott, mint az apjával. Ha már meghiúsították a „napi rituáléját”, akkor legalább ő is valamilyen formába hagy húzza keresztbe drága húgocskája jól átgondolt tervét.



Nagyjából két hónappal ezelőtt

Lassan már egy órája bezárták az üzletet, de Freddie és aznap esti sorstársa, Dominic még mindig az ilyenkor szokásos műveletekkel foglalatoskodtak. Nagy megkönnyebbülésükre a pénztárzáráson túl voltak és ahogy nézték, többszöri átszámolás után se tűnt úgy, hogy hiány lenne a kasszában. Persze, Dominic felvetette poénból, hogy legrosszabb esetben eladhatják az ő egyik veséjét, mert Freddie sokat megélt darabjára már nem sok vevőt találnának, mire Freddie kontrázott, hogy ezt a kijelentést követően ne lepődjön meg, ha ezek után bárhol fizetésre szólítják fel helyette inkább felajánlja Dominic valamelyik belsőszervét, ha már az olyan jól tejelő dolog.
Valljuk be, Freddie kifejezetten kedvelte a srácot, nagy eséllyel azért, mert kicsit a fiatal önmagát látta benne. Alig múlt húsz, tele volt energiával és tervekkel – és bár vele ellentétben Dominic elkezdte egyetemi tanulmányait, a fiú is nagyon határozott volt annak kapcsán, hogy egy napon majd saját éttermet nyit. Épp ezért úgy volt vele, hogy elvégez valami gazdasági szakot, ami talán még jól is jöhet majd jövendőbeli cége menedzselésében, addig pedig több vendéglátóhelyen kipróbálja magát, megnézi mi a módi. Tény, egy ideje már az Alta Torresben ragadt, bár ez ellen egyik kollégának se volt kifogása.
Tulajdonképpen aznap este, ahogy a kiszolgálótérben söprögetett, maga Frederick is elgondolkozott azon, hogy vajon mikor is siklottak félre az ő séfi tervei? Hiszen ő is valahogy így indult az útjának annak idején – az egyetemet leszámítva – és a fizetése egy részét arra rakta félre, hogy egy napon, érettebben és több ésszel akár egy komolyabb iskolát is elvégezzen, ami segítheti akkori álmai megvalósításában. Tény, az élet többször is közbeszólt, sok váratlan kiadással és egyéb döccenőkkel, ő pedig igazán fel se fogta, milyen gyorsan repül el a feje felett az idő. Miképp mondogatta másoknak és még magának is, hogy „ráér még ezzel foglalkozni”, aztán pedig mikor ténylegesen egy fedél alá költöztek az exével, addigra már nem is tűnt annyira lényegesnek ez az egész. Mondhatnánk, hogy átértékelődött számára mi az igazán fontos és mi az, amit jobban tesz, ha elenged. Az igazat megvallva addigra már nem tűnt olyan nehéznek a háta mögött hagyni ifjonti elképzeléseit, hiszen talált valami mást, amiért érdemesnek gondolta napról napra tovább haladnia… kár, hogy mindaz amit azért az álomért tett azt valaki más mondhatni lehúzta a vécén – mert Freddie meggyőződése szerint az exe fejében nagyjából minden amit csinált „szart se ért”. Lehet kicsit erős megfogalmazása volt ez a helyzetnek, de úgy vélte a tényeket igen jól ábrázolta, elvégre… így belegondolva ért bármit is az a néhány év és mindaz amit belefeccölt? Nem igazán, hisz még bármiféle normális tanulásgot se tudott levonni belőle, semmint azt, hogy „sose kezd családcentrikus idiótákkal”.
- Elég sok éjszakai műszakot vállalsz mostanában Freddie, elveszed az egyetemisták munkáját! – zavarta meg a gondolataiban egy hang, ami persze Dominichoz tartozott.
- Ha annyira ugrálnátok ezekért az időpontokért, akkor én itt se lennék. Amúgy is, kész vagy már a konyhával?
- Persze, a cuccokat bedobtam a hűtőbe és minden csillog-villog!
- Ha nem bánod, azért lehet ránézek, túl gyanús vagy te nekem.
- Hát nem bízol bennem? – kapott a szívéhez színpadiasan, majd elnevette magát. - Nyugi, minden rendben arra, inkább add ide azt a seprűt, hagy fejezzem be. Még megárt a hátadnak!
- Nem tudod, mikor kell befogni, mi? – vigyorodott rá Freddie, majd hirtelen a férfi felé csapott a seprűvel, aki nevetve ugrott arrébb. - Inkább hozd be a másikat, ketten előbb végzünk és szerintem te se szeretnél a kelleténél többet túlórázni – sóhajtott fel, majd nekilátott volna újra a munkának, ha Dominic nem tartja szóval.
- Én csak nagyvonalú akartam lenni, de ha nem, hát nem. Így legalább van indokom körülötted sündörögni és rákérdezni egy-két dologra – tért vissza a saját munkaeszközével, majd nekiállt ő is söprögetni Freddie-től tisztes távolságban. - Mondjuk arra, hogy eredetileg ritkábban vállaltad ezt a műszakot. Történt valami…?
- Mire fel ez a nagy érdeklődés?
- Áhh, puszta kíváncsiság… meg így legalább tudom, milyen hosszútávon kell veled túlélnem az éjszakai műszakokat.
- Túlélni? Erre inkább én panaszkodhatnék! – nevette el magát, majd felsóhajtott. - Igazából semmi különös. Tudod, néha jól jön egy kis plusz pénz a háznál, főleg ha az embernek unokaöccsei és húgai vannak…
- Meg aztán új lakásba költöztél, nem? Hallottam hírét, hogy véget ért a boldog agglegény életnek, Santiagonak bekötötték a fejét! Tök váratlan volt az egész, az egyik nap még azt hittem majd veletek fogok példálózni az unokáimnak, mint a két vénség, akik kénytelenek voltak együtt lakni mert egy nőt se tudtak felszedni, erre…
- Te komolyan nem tudod, mikor kell befogni azt a nagy szádat, igaz? – Dominic észre se vette, hogy Frederick egy ideje már nem a takarítással foglalkozott, hanem minden idegszálával rá figyelt – és nem a legbarátságosabb arckifejezéssel. Sejthetően az ezt követő szavai nem lettek volna túl kedvesek, de a dolog megakadt, mikor meghallották, hogy valaki erőteljesen kopog az étterem üvegajtaján. Freddie rögtön ráismert kisebbik húgára, így hátra hagyva munkatársát inkább a bejárathoz ment és kinyitotta azt.
- Beth, mi az ördögöt keresel itt?
- Mi a büdös fenének van telefonod, ha nem figyelsz rá? – ütötte élből mellkason a bátyját, amint beljebb jutott az épületbe.
- Elisabeth, dolgozom, az én kezemhez nincs annyira hozzánőve a telefon, mint a tiédhez. Amúgy is…
- Fogd már be, a jó istenit! Azonnal velem kell jönnöd! Apa rosszul lett, kórházba kellett vinni, nagyon nincs jól. Próbáltunk elérni, de persze, téged aztán sose lehet, mert mindig jobb dolgod is van, mint a saját családod…
- Ezt most fejezd be. Melyik kórházban van apa? – kérdezte még a húgát, majd ezt követően próbálta még elintézni amit el kellett: Dominic mivel fültanúja volt az egésznek útjára eresztette, mondván, hogy ami még hátra van, azt ő képes megoldani egyedül, így pedig Freddie a lehető leggyorsabban tudott eljutni húgával az apjához. Igazán kár, hogy már túl későn.


Ifjabb korában Frederick sose volt azoknak a bizonyos „Mi lett volna, ha…?” kérdéseknek az embere, mély meggyőződése szerint azért, mert nem volt ideje azon merengeni, hogy mit csinálhatott volna másképp, hisz a múlt elmúlt és csak felesleges időpazarlás ilyesmiken rágnia magát. Valljuk be, valahol azért is vélekedett így erről, mert ha nem így járt volna el, akkor kénytelen lett volna szembesülni azzal a tömkeleg hibával amit elkövetett, a rossz döntésekkel amiket meghozott és a sok egyéb kellemetlenséggel, amit megelőzhetett volna – de egy olyan büszke embernek, mint ő, nehéz volt belátni és elfogadni a tényt, miszerint ő se tökéletes. Ha pedig azon elmélkedik, hogy miképp csinálhatott volna másképp egy-két dolgot, az tulajdonképpen beismerése a hibázásnak. Épp ezért általában ha valami nagyon zavarta, akkor eleinte kidühöngte magát rajta egy kicsit, majd egy idő után az alá a bizonyos szőnyeg alá söpörte azt, elvégre neki nem volt ideje ilyesmiken emésztenie magát, meg aztán amúgy se bánt meg semmit, mert hiszen ha előröl kezdhetné az egészet, akkor is mindent ugyanúgy csinálna. Vagyis, ezzel győzködte magát.
Aznap viszont úgy hitte: régebben egyszerűen csak azért volt lehetősége olyan könnyedén felülemelkednie ezeken a problémákon, mert kevés dolgot bánt meg igazán – azt is csak azért, mert próbált nem belegondolni a „veszteségbe” –, ha pedig mégis akadt ilyen, azokat hamar elnyomta magában. Meg aztán minél fiatalabb valaki, annál kevesebb dolgot van lehetősége megbánni. Továbbá nem engedhette meg másoknak, hogy szenvedni lássák, hiszen az bántotta volna a büszkeségét, de akkor és ott a temetőben már úgy vélte: már túl sok dolog lapult az alatt a bizonyos szőnyeg alatt, annyi mindent gyűjtött már oda, hogy mostanra már képtelen átlépni rajta, sőt, mintha mindaz, amiről megpróbált megfeledkezni hirtelen elkezdett kimászni a napvilágra, így próbálva felemészteni őt. Ez pedig igazán jól haladt.
Szinte alig jutottak el a tudatáig a szavak, amiket a pap mondott a gyászbeszéd alatt, csak automatikusan ölelte anyját, aki bár láthatóan próbálta visszatartani a könnyeit, nem ment egyszerűen. Freddie nem sírt – egyszerűen csak képtelen volt rá. Valahol még mindig felfoghatatlan volt számára annak ténye, hogy az apja már ennek a világnak a része, hátra hagyta őket, neki pedig már sose lesz lehetősége megbeszélni vele mindazokat a vitákat, amiket az évek folyamán felhalmoztak. Elvégre… ez is egy olyan dolog volt, amiről úgy hitte, bőven lesz ideje megoldani, végül mégse sikerült… hiszen mindig ott rontja el, hogy azt hiszi: még van ideje, miközben a valóság az, hogy talán még a jó isten se tudja pontosan mennyi van még hátra. Lehet ötven év, lehet csak tíz, de lehet már holnap ugyanúgy kísérik rokonai és barátai a végső nyughelyére, mint ahogy most épp az apját.
Valahol persze érzékelte többi családtagja jelenlétét is: Abigail és Elisabeth a gyerekekkel foglalkoztak és ott volt még a kisebbik húga jelenlegi barátja, akin egyértelműen látta, szívesebben lenne bárhol máshol, csak nem a temetésen. Végül inkább nem fűzött hozzá megjegyzést, elvégre nem akarta magukra vonni a figyelmet, továbbá amíg a srác nem csinált műsort, addig nem érte meg vele foglalkozni. Egy picit talán sajnálta, hogy ilyen körülmények között kellett megismerkedniük, de később rájött, jóval jobban jártak így.
Mindeközben telt az idő, Freddie pedig bár testben ott volt a többiekkel, lélekben teljesen máshol járt: tudta, hogy tulajdonképpen ha úgy nézzük apja halálával ő lépett a „családfői” pozícióba, hiszen Abigail férje már jó ideje nem volt képben, Elisabeth párja pedig hiába lehetett csak pár évvel fiatalabb nála, mégis egy ismeretlen volt, számára legalábbis mindenképp. Tudta, hogy túlzottan is régóta mellőzte a családjával kapcsolatos dolgokat az apjával való viták miatt, ennek is tudhatta be, hogy nem csak a férfivel romlott meg a kapcsolata, hanem Elisabeth-tel is. Tisztában volt vele, hogy húga az önzőségét okolta a dolgok alakulásáért és részben igazat is kellett adnia neki – de mivel az apja lelke csak akkor nyugodott volna meg, ha egy „tisztes lányt” vitt volna haza, mint leendő feleség, ennek a vágynak pedig pár hónappal ezelőttig nem tudott és nem is akart megfelelni. Addigra persze elég sok minden változott Freddie életében, így ha más nem, hát „végakaratként” eleget tehetett volna a kérésnek, de érthető módon ez a lehetőség nem igazán foglalkoztatta.
Igazából észre se vette, hogy mikor ért véget a szertartás – a koporsó már régen a végső helyén nyugodott, virágok díszítették a friss sírt, anyja pedig megpróbálta magával húzni őt, mire csak megrázta a fejét.
- Nem tudok még veletek menni… – mondta halkan, az anya pedig egy kisebb biccentéssel hagyta magára őt, jelezve a többieknek is, hogy induljanak. Sejtette, hogy a fia most akar elbúcsúzni az apjától a maga módján; bár Freddie lelkében így is egy lezáratlan ügy marad az apjával való kapcsolata, mégse akarta még tovább nehezíteni fia helyzetét.
Frederick pedig próbálta összeszedni a gondolatait és nem nagyon foglalkozni azokkal, akik odajöttek hozzá részvétet nyilvánítani. Persze, megköszönte a jelenlétüket, de igazából mindegyiket elhajtotta volna a fenébe. Bár kifejezetten társasági ember volt, sőt, úgy gondolta akkor él igazán, ha nem kárhoztatták magányra, mégis… abban a pillanatban mindennél jobban vágyott az egyedüllétre. A gondolatai csak úgy kavarogtak és egymást váltotta a bűntudat, a hitetlenség és az a szűnni nem akaró mérhetetlen düh.
Ahogy viszont fogytak az emberek egy pillanatra kiszúrt egy ismerős arcot – és átkozottul remélte, hogy rosszul lát. Nem akarta, hogy ott legyen, főleg nem azon az eseményen. Tudta, ha valóban ő az, akkor nem fogja megállni, hogy ne üsse meg és ne keljen ki magából, mert mint ahogy legtöbbünkben hasonló helyzetben, benne is feléledt a vágy, hogy valakit hibáztasson a dolgok ilyetén alakulásáért: és ki más lett volna erre jobb személy, mint egykori lakótársa? Évtizedekig nem kísértették a „Mi lett volna, ha?” kérdések, abban a pillanatban viszont megrohamozták – és ha megkérdezte volna tőle bárki, megváltoztatna-e valamit a múltjában, biztosan azt mondta volna: megakadályozta volna magát abban, hogy társaként tekintsen exére. Hiszen ha nem kezdett volna el vonzódni hozzá, ha nem fekszenek le egymással, ha nem alakul köztük komollyá a viszony, ha minderről nem értesült volna az apja és az egész családja, ha nem érezte volna biztonságban magát mellette és nem hitte volna a legbiztosabb bástyájának az életében – akkor a dolgok sose alakulnak így. Nem érezné magát ennyire kétségbeejtően elveszettnek, szerencsétlennek és teljesen haszontalannak. Bár erős vádak voltak ezek, akkor mégis igaznak vélte azokat; ha pedig változtathatna a múlton, akkor egy éjszakára rövidítette volna kapcsolatukat, majd másnap egy elégedett mosollyal paskolta volna meg egykor volt lakótársa arcát, kijelentve: „Ez egy kellemes este volt, de jobbak lennénk barátoknak, nem?” Mert persze, hogy voltak kedves emlékei a másikkal amikért talán megérte volna mégis csak meglépni a komolyabb kapcsolatba lépést vele, de elméjét akkor elhomályosította a bánat és a harag.
Fogalma se volt miképp jutott a lakásába, mint ahogy arra se volt tippje, miképp szerezte meg azt a karton sört, amit a hóna alatt vitt. Ez elég gyakran megesett vele mostanában, de akkor épp nem azért, mert előre „megalapozta a hangulatát” hogy aztán a négy fal között folytassa a vedelést, hanem mert túlzottan elmerült saját gondolataiban. Tudta jól, hogy anyja és húgai otthon várják, de aznap képtelen volt betenni a lábát abba a házba, ahol mindenről az apja jutott eszébe. Ezért hagyta ott annak idején a lakótársával közös helyet is – elvégre az exének egy sokkal „családbarátabb” apartmant kellett találnia, így pedig Freddie-nek meg lett volna rá a lehetősége, hogy ezek után egyedül tartsa fent a bérleményt. Viszont, mint ahogy a Vance „rezidencia”, úgy az a kis lakás is megannyi emlék helyszíne volt, amelyeket jobban szeretett volna teljesen elfeledni – és bár csak rövidtávon volt hatásos, ez utóbbi vágyára volt egy tökéletes eszköze.
Mielőtt felbontotta a sört még megnézte, hátha talál valahol vodkát. Élt a gyanúval, hogy Abby elrejtette valahova a lakáson belül, csak azt nem sejtette pontosan merre. Végül is, mivel nem kellett nagy terepet feltúrnia végül sikerült meglelnie az üveget a mosogató alatt, néhány mosogatószer mögé rejtve. Ezt a hatalmas győzelmet pedig gondolta megünnepli azzal, hogy meg is issza azt a kis adagot, ami még az üvegben van, utána pedig majd sörrel kíséri a dolgot.
Hogyne tudta volna, hogy amit csinál az nem helyes és nem is megoldás a problémáira, de mégis csak egyszerűbbnek tűnt mint beletörődni az akkori helyzetbe. Mikor pedig már a vodkásüveg üresen kongott már nem is érdekelte igazán semmi, csak hogy a söröket is eltűntesse. Alapvetően egyszerre utálta és sajnálta volna magát abban a helyzetben, hiszen az, hogy nem ment a családja után a temetést követően kifejezetten önző döntés volt részéről, de úgy érezte, akkor nem lenne képes mások tökéletes lelki támasza lenni, miközben úgy érzi a saját világa lassacskán apró darabjaira hullik. Egyszerűen csak szüksége volt valamire, ami feledteti vele az összes kínját, a nagy mértékű alkoholfogyasztás pedig egy kifejezetten jó választásnak tűnt erre.



Napjainkban

Őszintén szólva ötlete se volt, hogy miképp fogja ezt másnap felvezetni a munkahelyén, de remélte nem küldik haza, ha meglátják az ábrázatát. Mivel a „baleset” még egy órája se történt, ezért még nem volt annyira látványos nyoma, de úgy vélte, holnap már biztosan lesz egy monokli a szeme alatt. Elgondolkodott, hogy Abby segítségét kérve kicsit „javít” a helyzeten, de nem tudta, mekkora tehetséggel bír húga a sminkek világában. Ha nagyjából annyival, amennyivel a főzésben, akkor talán jobb is így, mert még csak rontana a helyzeten.
Ahogy a Vance család „rezidenciájának” bejárata előtti lépcsőjén üldögélt és próbált elszívni egy cigarettát – fájt a szája, így biztos lehetett benne, hogy nem csak a szeménél lesz monoklija, hanem az arca is remekül fog kinézni – egyre inkább úgy gondolta: valaki megátkozhatta őt valamikor, hiszen ha nem így lenne, nem szakadna a nyakába ennyi probléma egyik pillanatról a másikra. Elvégre nem elég, hogy még mindig nem tette magát túl se a szakításon, se az apja halálán, még Elisabeth szerelmi élete is vitt egy újabb csavart az életébe, egy nem várt formában.
- Nem hittem volna, hogy itt maradsz – hallotta háta mögül Abby hangját. - De ha már maradtál, miért nem jössz be? – kérdezett rá, majd helyet foglalt Freddie mellett a lépcsőn.
- Várom, hogy Elisabeth visszajöjjön… és próbálok cigarettázni.
- Nos, akkor remélem hoztál magaddal hálózsákot és több napnyi ételt, mert nem hiszem, hogy ez hamar megtörténne. Mindig ezt csinálják.
- Mindig?
- Igen… általában mikor Alex erőszakosabbá válik és megpróbál rám kezet emelni, akkor általában elzavarom a házból, Elisabeth pedig nem sokra rá követi őt.
- De… miért?!
- Elvakult a szerelemtől, de ezt pont neked kellene magyaráznom? – vonta fel a szemöldökét, majd átnyújtotta a nála lévő egyik sörösüveget, amit Freddie csak egy óvatos biccentéssel köszönt meg. Kezdte kicsit használhatatlannak érezni magát, hisz a cigarettát szívni is fájt, beszélni is fájt és már az is enyhébb fájdalmat okozott neki, ha a fejét megmozdította. - Nem vigyelek el inkább dokihoz? Jó lenne, ha ránézne…
- Felesleges, tudod, hogy ennél nagyobb bunyókból is hamar kilábaltam.
- Igen, de akkor még húsz éves voltál és nem negyven – sóhajtott fel, majd belekortyolt a nála lévő sörbe.
- A koromat ne firtassuk. Inkább térjünk vissza Alexre. Mégis… mióta él veletek?
- Már egy ideje. Lassan már egy éve. Elisabeth kikönyörögte apától, hogy fogadjuk be, mert otthon már nem maradhat és akkor még úgy tűnt jól jöhet még egy férfi a háznál. Csak egy idő után ő is kimutatta a foga fehérjét és… Elisabeth valami átkozott indokból mindig az ő pártját fogta.
- Vettem észre – mikor a vitát követően Alex megütötte, akkor már végképp nem volt megállj Frederick számára sem. Persze érezte, hogy kicsit berozsdásodtak a boxolói képességei, mégis eredményesebb volt, mint vetélytársa. Végül Elisabeth-nek sikerült nagy nehezen lerángatni a srácról – pontosítsunk: hagyta magát lehúzni róla – hogy aztán a férfival együtt dúlva-fúlva távozzanak a házból. - Két kérdést engedj meg. Az első: ha így viselkedik hogy engedhetitek veletek élni? Második: miért nem szóltál erről?
- Elsőre a válasz: Ha Alex megy, akkor Elisabeth is. Drága kishúgunk túlzottan is a srác bűvkörében van és nem látja, hogy ez a kapcsolat rossz neki is és Alexnek is. Félek, hogyha elmennének, akkor az az idióta bántaná Beth-et… így legalább látom őket és még talán van esélyem megakadályozni hogy bárkinek ártson…
- Hacsak nem téged üt meg. Hihetetlenül jó megoldás.
- Miért, te mihez kezdtél volna? Megvered?! Itt tudok máris válaszolni a második kérdésedre. Először jobban lekötött az, hogy nem akartál találkozni apával, utána az, hogy Santiago a szakítás mellett döntött és tudtam, jelen állapotodban valóban csak az erőszakot látnád megoldásnak.
- Őszintén, még mindig szimpatikusabban hangzik, hogy én verem meg őt, mint ő téged. De… próbáltál erről Beth-tel is beszélni?
- Nem hallgat ránk… szinte félek, hogy valami nagynak kell történnie ahhoz, hogy észhez térjen, azt pedig nem engedhetem meg.
- Már az is épp elég baj, hogy Amanda és Antony is gondolom szemtanúi voltak a dühkitöréseinek – ez egy újabb magyarázatot adott arra, hogy Tony miért látogatta meg egyre többször az utóbbi időben. - A fenébe is Abigail, hogy sikerült ezt összehozni?
- Ne rám haragudj, én…
- Tudom. Csak jót akartál – ismerte jól a húgát. Mindig belefolyt mások életébe és próbálta rendezni a dolgaikat és segíteni nekik, de bizonyos esetekben inkább azzal segített volna, ha kihúzza magát a dologból. - Hazaköltözöm – sóhajtott fel végül.
- Frederick, az előbb úgy ugrottatok egymásnak mint két veszett kutya, ennek így nem lesz jó vége…
- Akkor mit szeretnél? Hogy kirakjam a házból? Te mondtad, hogy megy vele Elisabeth is és ezt nem akarod. Én pedig nem vagyok hajlandó ölbe tett kézzel várni, hogy egy nap nem tudod megregulázni és megüt téged, vagy ne adj isten valamelyik gyereket. Ezt nem várhatod el tőlem… – szippantott egy nagyot a cigarettájából, majd elnyomta a csikket.
- Figyelj, próbálok beszélni Elisabeth-tel a dologról ha visszajönnek és… akkor meglátjuk hogyan tovább. Te is tudod, hogy nem akarom ennek kitenni a gyerekeket, de azt se akarom, hogy a húgunknak baja essen.
- Még mindig jobb ötletnek látom, hogy kirakjuk Alexet, a húgunkat meg bezárjuk a szobájába.
- De Frederick, egy harminc éves felnőtt nőről beszélünk!
- Akkor viselkedjen is úgy, mint egy felnőtt! – horkantott fel, de rögtön utána fel is jajdult kicsit, mivel ebbe belesajdult a szája.
- Biztos ne menjünk el orvoshoz?
- Nem kell orvos! A fenébe is… – úgy döntött inkább nem folytatja, elvégre tudta, csak a dühét vezetné le Abigailen, ami jelenleg nem sokat segített volna a helyzetükön. Ez után egy darabig így ültek csendben egymás mellett, majd Abby törte meg a némaságot.
- Most már elárulod?
- Mit?
- Hogy miért lett vége köztetek a… dolognak Santiagoval.
- Jesszus… te is a legjobb pillanatokban tudsz ilyeneket kérdezni – nevetett fel kínjában, hiszen úgy gondolta: végre egy darabig nem jutott eszébe a férfi, erre persze húgának fel kellett hoznia. - Őszintén, nincs sok mindent mesélni róla. Ő azt mondta, hogy számára a családja az első, ezért el kell vennie feleségül valakit és megfelelő háttérrel kell rendelkeznie, így pedig örökbe tudja fogadni a testvére lányát, aki így itt maradhat New Yorkban és nem kell a nagynénjéhez költöznie, aki messze is lakik és nem is ismer igazán – mondta ki végül. Az idő múlásával, ahogy a dühe egy kicsit apadt, úgy értette meg egyre jobban Santiago szándékát, mégis… akkor se tudta teljesen elfogadni a döntését. - Tudod… legalább az is kiderült, hogy ennyi év után se tekintett rám családjaként. Végül is, jobb ez így, negyven évesen még talán szerezhetek magamnak valami fiatalabb pipit, de mondjuk ha hetven éves lennék, az kicseszett nagy kibaszás lenne velem szemben, nem de? – egy újabb erőtlen nevetés tört fel ajkairól, majd belekortyolt a nála lévő sörösüvegbe – majd kiköpte ami a szájában volt. - Abigail… eszednél vagy te? Képes voltál egy sörösüveget megtölteni vízzel és azt hoztad ki nekem?
- Úgy gondoltam egészségesebb és legalább az illúziója megvan a sörnek – felelte egy halovány mosollyal, majd megfogta Freddie hozzá közelebb eső kezét. - Sajnálom. De csak hogy tudd, én mindig itt leszek neked, mint család… és ha kell, felhajtok neked valami igazi család alapanyagnak való nőt… vagy férfit. Amit akarsz
- Előbb talán a saját nem létező párkapcsolatoddal kellene foglalkoznod…
- Az jól van úgy, ahogy most van. Az erős, szingli nőké a jövő!
- Hát ez nagyon jól hangzik – kúszott egy mosoly az ő arcára is, bár hamar megbánta a belenyilalló fájdalom miatt. - Várj csak… a nálad lévő üvegben sör van? Add csak ide! – nyúlt az említett tárgy után, de Abby nevetve rántotta el előle.
Ha egy jó dolgot kellett volna mondania az elmúlt időszakból, csak azt tudta volna kiemelni, hogy javult a kapcsolata a rokonaival, de ennél nagyjából nem is tudott volna többet felhozni. Még mindig képtelen volt egyről a kettőre jutni, úgy érezte magát, mint valami megakadt lemez és tisztában volt vele, hogy nem várhat másoktól segítséget, hiszen mindenkinek megvoltak a saját problémái. Meg aztán az ő büszkesége se engedte volna, hogy nyíltan felvállalja a problémáit. Amúgy is, mindenki azt mondaná, hogy lépjen tovább, mint ahogy Santiago is tette – ez pedig csak rontana a helyzeten.
Épp ezért úgy hitte, hogy idővel talán kilábal a jelenlegi helyzetéből – vagy legalábbis beletörődik a kialakult szituációba. Elvégre mi mást tehetne? Az apját senki se hozza vissza a holtak közül, Santiago pedig soha nem fog az ajtaján kopogni, hogy visszakönyörögje magát, legfeljebb akkor, ha a kislány betöltötte a huszonegyet. De… Freddie abban a pillanatban nem volt róla meggyőződve, hogy addigra egyáltalán életben lesz-e és nem szagolja majd ő is alulról az ibolyát édesapja társaságában.
Tudta, hogy valahogy össze kell szednie magát… de őszintén szólva ötlete se volt róla, hogy miképp.