Kristine & Nathan

"The greatest gift of leadership is a boss who wants you to be successful."

Egész hamar sikeresnek bizonyult az éttermem, ami talán annak a megannyi interjúnak is köszönhető, amennyit az első félévben igyekeztem megejteni, akár írott, akár személyes formában. Először csak kis cikkekkel kezdtem, de lassan eljutunk oda is, hogy nevesebb lapokban is megjelenhessek, még ha csak töltelékként. Egyáltalán nem akarom elsietni, nem szeretnék rögtön a csúcsra jutni, szeretném én is végig járni azokat a lépcsőfokokat, amiket mindenki más is. De azt el kell ismernem, hogy egyre inkább jönnek az érdeklődők is. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ekkora sikerem lesz egy ázsiai alapokra épülő fine dining témában. A legtöbb ember inkább az európai nagyágyúkra kíváncsi. Viszont mivel nőnek a látogatók száma, így nőnek az igények száma is. Azt tudni kell, hogy a hagyományos ázsiai konyha nem tartalmaz túl sok édességet, és amik vannak sem a tipikus elvárt formákban és ízekben. Így be kellett látnom, hogy kicsit bővítenem kell a határokat és olyan édességeket is kell az étlapra tűzni, amik az alap elképzelésben nem voltak jelen. Először úgy volt, hogy majd a süteményekkel is elbajlódom valahogy, de rá kellett jönnöm, hogy ezer felé én sem szakadhatok. Az is elég, míg az alap fogásokat kigyakorlatozom annyira, hogy bővíteni lehessen velük a kínálatot, nem hogy még a süteményekkel is én szenvedjek… Úgy már tényleg nem aludnék semmit sem és annyira merész még én sem vagyok. Így hát arra a döntésre jutottam, hogy bővíteni szeretném a csapatomat.
Sokakkal ellentétben én azonban nem kimondottan profikat kerestem a pozícióra, mindenképp friss munkaerőt szerettem volna. A profikkal az a baj, hogy nekik már vannak olyan beidegződéseik, amiket nehezen lehet az étteremhez csiszolni és kevésbé irányíthatóak, mert „ők jobban tudják”. A tapasztalatlan munkaerő viszont még formázható és ez számukra is jó lehetőség arra, hogy megtalálják magukat és a céljaikat munka közben. Nyilván nem egyből kerülne ki minden alkotásuk, csak azután, hogy tőlem megkaptak rá minden engedélyt. Viszont nem hiszem azt, hogy egy kezdő rossz lehetne, csak azért mert nincs x éves gyakorlata meg díjai. Ők még lehet kreatívabbak is, mert még nem fáradtak bele a folytonos kísérletezésbe és másabb szemmel látják a lehetőségeket. Egyszerűen: olyanra van szükségem, aki tanulni, fejlődni akar és beleillik a képbe. Ám, mikor meghirdettem a lehetőséget, nem gondoltam, hogy ennyi jelentkező lesz rá. Először örültem nekik, de utána kicsit aggódtam, hogy így miképp fogok választani közülük? Aztán valamelyest megnyugodtam, mert még senki sem érte el nálam azt a kívánt hatást, hogy amiatt essek gondolkozóba, hogy kire eshetne választásom. Persze ez sem olyan pozitív hír, de még csak az elején járunk, így ráér megékezni a megfelelő alany. Úgy sem olyan sürgős nekünk az a cukrász, csupán szerettem volna, ha van időnk összecsiszolódni, mielőtt be kéne vetnem.
Bár a fő döntés az enyém, nem egyedül mérem végig a jelentkezőket, általában több véleményt is kikérek. Ezért már a jelentkezők kiszelektálása sem volt csak az én dolgom, oda is kaptam segítséget. Persze, aztán meg is bántam, mert a hölgy jelentkezőknél nem az vált a fontossá, hogy ki mit, és hogy tud, hanem, hogy kinézetben mennyire passzolna hozzám. Nem értem miért aggódik mindenki azon, hogy még mindig szingli vagyok, elvégre nem véletlenül van ez így. Anyától is mindig megkapom, hogy ideje lenne nézegetnem, mert vészesen közelítek a harminchoz és még nincs meg az unokáinak az anyja az oldalamon. Nem értem miért aggódik ezen mindenki, mintha harminc után nem lenne élet… Egyébként is, előbb legyek túl az egyetemen, és tartsam kézben a vállalkozásomat, utána ráérek pihenni, meg mással szórakozni, de még most nem hiszem, hogy ezt megengedhetném magamnak. Egyébként sem vagyok jóban a gyerekekkel, nem hiába vagyok kényes arra, hogy akár csak az éttermembe hozzák őket tizennégy év alatt, majd nyilván mihamarabb akarok sajáttal szenvedni. Köszönöm, de így is keveset alszom, nem kell még egy kisbaba is a házhoz. Így aztán rájöttem, hogy a többiek csak a művek kielemzésében segíthetnek anélkül, hogy tudhatnák, hogy melyiket ki készítette. Munkára keresek embert, nem randira! Mégis, még alig parkolok le az étterem előtt már kapom is a figyelmeztetést, hogy megérkezett az egyik jelentkező, aki a nők közül talán az egyik legcsinosabb. És most én ezzel a hírrel mit is kezdjek? Férfiből vagyok, de nem az öcsém szintjén. Csak azért mert valaki nő és szép, nem adom be neki a derekam. Meg ismétlem, nem élettársat keresünk nekem, hanem alkalmazottat, aki az utasításaimat fogja követni és semmi több.
Sóhajtva igazítok is magamon, hogy az autó okozta gyűrődéseket valamelyest kisimítsam aztán lépek is be az épületbe. Körbe pillantok – bár a pincérek heves gesztikulálása mellett nagyon keresnem sem kell a nőt. Esküszöm inkább csak férfiakat fogadok innentől kezdve erre posztra. Azért igyekszem egy valamelyest barátságosabb mosolyt az arcomra varázsolni, majd megindulok felé. Kinézetre igazából eddig nem tűnik ellenszenvesnek, sőt, eddig rajta látszik a legjobban a kifinomultság és az egyensúly, ami ide is kelleni fog. Tehát már az első próbán nem is végzett rosszul. Igyekszem csak nem feltűnően felmérni, míg kellően messze vagyunk egymástól. Közelebb érve igyekszem felvenni a szemkontaktust. – Jó napot, Nathan Han, a tulajdonos vagyok! – fogom meg finoman, de azért határozottan a kezét. Nem akarok jobban ráijeszteni, így is kellően látni rajta az izgulást. Valamilyen szinten aranyosnak tartom a viselkedését, viszont egyfajta kétséget is érzek afelől, hogy nagyobb nyomásban miképp boldogulna nálam. Elvégre nem éppen a kedvességemről vagyok híres olyankor. –Nagyon örvendek Kristine! Elnézést a késésemért, remélem nem kellett sokat várnia. – mosolyodom el kissé biztatóbban, hátha csak ennyi hiányzik neki ahhoz, hogy több legyen az önbizalma. – Szerintem az irodámban kényelmesebben eltudunk beszélgetni. Kérem, kövessen! – megvárom, míg összeszed mindent, aztán már mutatom is az utat. Nem szándékozom a többiek orrára kötni, hogy haladunk a beszélgetéssel, így jobbnak tartom, ha továbbiakban kettesben folytatjuk. Majd aztán meglátom, hogy mennyire kell neki bemutatni a konyhát. Kinyitom az ajtót neki és engedem is előre, hogy aztán becsukhassam az ajtót a kíváncsi fülek elől. –Kér esetleg egy teát vagy egy kis vizet? – ajánlom fel neki, mielőtt helyet foglalhatnék vele szemben. Bár a konyhában elég hamar pöccenek mindenre, nem szándékozom egy vérmes főnöknek mutatkozni. Konyhán kívül egyébként sem tartom magam olyan vérmesnek… Aztán lehet az öcsém, vagy Rachel is másképp látja ezt, csak még nem jutott vissza a fülembe.

Ruha ¦ 1002 ¦ még most elmenekülhetsz