Ahn Jin Hee vagyok, 25 éves friss pályakezdő. Cukrász végzettséggel rendelkezem, és bár még sosem dolgoztam a szakmámban, mégis magabiztosan állok a kihívás elé. Egészen kicsi korom óta érdeklődöm a sütés felé. Kezdetben még csak a család tesztelte az általam elkészített dolgokat, utána már a szűk baráti kör számára is készítettem tortákat, majd végül úgy döntöttem, hogy ezt a hivatást szeretném űzni a későbbiek során is.
Több versenyt is megnyertem, ezeknek az eredményeit mellékletben csatolom. Mégis talán az a legnagyobb erényem, hogy szívből készítek minden édességet. Szeretném, ha a vendégeim elégedettek lennének. Nem használok túl sok vajat a krémekhez, nem spórolok az ízesítőkkel sem, ha arról van szó. Mindenek elé helyezem a tökéletes ízt és díszítést, ami miatt külön dicséreteket kaptam a tanáraimtól is.
Produktív ember vagyok. Szeretek mindig ügyködni valamin, épp ezért is vagyok az otthoni kiskertünk felelőse. Ha kikapcsolódásra vágyok, akkor mindig kimegyek kertészkedni. Nem keverem a munkát a magánéletemmel, így a születésnapokon kívül szinte sosem készítek otthon süteményeket. Túlságosan félek attól, hogy egy idő után már emiatt képtelen lennék teljes szívvel élvezni a munkámat.
Könnyen alkalmazkodom az új környezethez, probléma nélkül be tudok illeszkedni egy már megszokott rutinnal rendelkező csapatba. Úgy gondolom, hogy képes vagyok arra, hogy a megfelelő alázatot gyakoroljam másokkal szemben. Jól fogadom a tanácsokat, nem veszem magamra azt, ha valaki a munkámra mond kritikát. Szeretem, ha emberek vesznek körül, éppen ezért is lennék megfelelő a gyakornoki munkára.

• Melegszívű és segítőkész
• Igyekszik mindig mások segítségére lenni
• Szókimondó és meg tudja magát védeni
• Nem veszekedik másokkal feleslegesen
• Ösztönösen érzi, hogy mi az, ami a másiknak a legjobban fáj. Igyekszik ezt lehetőségek szerint nem felhasználni mások ellen.
• Mindig őszinte
• Könnyen lelkessé válik, ha olyan dolgokról van szó, amiket szeret
• Nehéz megbántani és eljátszani a bizalmát, de akinek sikerül, az nagyon nehezen kapja vissza ezeket.
• Imádja a virágokat és az állatokat.
• Van egy menhelyről örökbefogadott kiskutyája
• Sokszor helyez másokat maga elé
• Nagy rajongója volt tinédzserként a Jonas Brothersnek. Azóta sem sikerült feldolgoznia, hogy a három fiú már megházasodott.
• Egyszer elolvasta az eredeti Csipkerózsika történetet. Elsírta magát miatta.
• Kicsi korában mindig azt mondta, hogy Disney hercegnő szeretne lenni, ha felnő.
• Lassan tanuló típus
• Sokszor mond dolgokat meggondolatlanul
• Könnyen ki tudja fejezni az érzéseit
• Képes a legrosszabb szituációkban is mosolyogni.
• Néha túlságosan is óvatlan

- Benji, ne rohanj már előre – kiabáltam a bátyám után, miközben próbáltam vele tartani az iramot. Akkoriban a sok édességevéstől duci voltam, és lehetetlennek tűnt utolérni őt – Nem foglak így utolérni! Ha itt hagysz, esküszöm ki foglak nyírni!
Igyekeztem lehetőség szerint követni őt, de hamar eltűnt a szemem elől, ami miatt durcásan toppantottam egyet a lábammal. Miért csinálja mindig ezt? Egyidősek vagyunk, de valamiért őt sokkal gyerekesebbnek érzem magamnál. Kettőnk közül ő a népszerűbb, emiatt pedig nehéz volt vele kettesben maradnom a suliban. Mindig körülötte voltak a barátai, és már a lányok is elkezdték nézni a ronda, tök fejét... Én pedig magamra maradtam. Persze nekem is megvoltak a köreim, de ettől függetlenül zavart, hogy a tesóm már nem is annyira a tesóm... Sokkal inkább mindenki más barátjává vált.


- Szia, Beni – mosolyogva léptem be az újonnan kapott szobájába, de ő csak csendesen feküdt tovább. Behúztam magam mögött az ajtót, majd helyet foglaltam a széken. Egy magánklinikán vagyunk. A tesóm pedig hónapok óta mozdulatlanul fekszik. Haragudtam magamra, amiért nem futottam utána aznap. Talán akkor megelőzhettük volna a balesetét? Nem igazán tudtam, hogy hogyan vehetném rá őt arra, hogy magához térjen. Talán a családba ezzel kapcsolatban én voltam a leginkább pozitív. A kezemben tartott kis levelet pedig az éjjeliszekrényének fiókjába tettem, aztán pedig gondosan betoltam annak az ajtaját.
- Hoztam neked még egy levelet – egészen közel ültem az ágyához, aztán felkaptam a kis polcról a körömvágó ollót és az ölembe vettem a bátyám kezét – Remélem egyszer el tudod majd olvasni őket... Csak a papírt pazarolom érted és ezért irtják az esőerdőket, tehát fel kell ébredned! Rajtad múlik az egész emberiség jövője.
Csak finoman dorgáltam meg őt, miközben igyekeztem a lehető legóvatosabban levágni a körmeit. Bár talán ha fájdalmat okoznék neki, akkor felülne... Nem? Mindenesetre képtelen voltam rá.
- Kezd már idegesíteni, hogy ennyire magatehetetlen vagy – minden erőmmel azon voltam, hogy visszaszorítsam azokat a könnyeket amik nagyon szerettek volna kibuggyanni a szemem sarkából – Mindig csak gondoskodni kell rólad... Mikor fogsz már felnőni? Mikor leszel képes arra, hogy levágjad a saját körmeid? Mindig nekem kell csinálnom és ez már... Sok. Nem vigyázhatok rád örökké.
El szoktam gondolkozni azon, amit az orvosok mondanak az esetünkben. Hogy a beteggel sok időt kell tölteni, sokat kell hozzá beszélni, és akkor nagyobb eséllyel ébred fel a kómából. Minden nap két órát töltök Benji kórtermében és nincs eredménye a dolognak. Talán, ha nem jövök többet, akkor hiányozni fogok neki? Talán számára ez lenne a motiváció arra, hogy összeszedje magát? Képes lenne felkelni azért, hogy megkeressen engem?


- Oppa! – mosolyogva bújtam be az ajtón, majd amikor nem érkezett reakció felőle, lebiggyesztett ajkakkal álltam meg és nem mozdultam. Nem szóltam. Csak vártam és szorosabbra fogtam a karjaimat a hatalmas plüssmackó testén, aminek a nyakába egy sárga színű szalagot is szereztem, hogy csinosabb legyen. Vártam pár pillanatot, de még mindig csak azokat az idegesítő gépi hangokat hallottam. Néha, amikor lehunytam a szemeimet éjszaka, álmomban is hallani véltem hasonlókat. Nem egyszer riadtam fel arra az éjszaka közepén, hogy azt hittem: a kórházban vagyok.
- Hoztam neked egy barátot, aki majd vigyáz rád. Az érettségi miatt anyáék megtiltották, hogy minden nap jöjjek – lassú, súlyos és egyáltalán nem nőies léptekkel haladtam a szék felé, amire levágtam a fenekem. Még mindig nem szoktam meg, hogy nagyjából harminc kilótól sikerült megszabadulnom, ami miatt otthon sodrófába kapaszkodva álltam órákon keresztül a falnál, és anya képes volt gyakoroltatni velem a keresztbe tett lábbal való ülést. Ettől csak még inkább rosszul éreztem magam, de megígértem a tesómnak, hogy ha felébred, akkor megszabadulok a testemet nyomó, szó szerint fizikai terhektől. Azóta, hogy leadtam a feleslegemet, jobban is érzem magam a bőrömben, viszont... Benji ennek hatására sem volt hajlandó magához térni.
- Be kell mutatkoznod neki most azonnal! – dorgáló volt a hangom, ahogyan finoman megnyomkodtam az arcát. Az nem is rezdült, lényegében jelét sem mutatta annak, hogy tervezne magához térni. Ettől rám ismét csak szomorúság szállt. Viszont az egészet mindig képtelen voltam kimutatni, amikor ide jöttem, így csak még egy levelet dobtam a fiókba – már két doboz teljesen betelt a bátyámnak címzett levelekkel – és elmeséltem neki vidáman, hogy milyen napjaim voltak. Hogy a végzősök báljába elhívott az a fiú, akiért komolyan odavoltam. Csak akkor morzsoltam el egy könnycseppet, amikor ismét elhagytam Benji szobáját.