Hibát követtem el a New York-i afterpartyn, ráadásul a legősibbet a könyvben; hagytam, hogy felülkerekedjenek rajtam az érzelmeim.
Szó se róla, Mark megérdemelt minden egyes elhangzott szót – és még egy párat -, pontosan abban a stílusban, ha nem rosszabban, mint amit képviseltem, és továbbra is vallom, hogy hallania kellett őket, hogy akárcsak egy hangyányit is tisztába kerüljön az ostoba tettének súlyával és a következményekkel, amikbe engem taszított. Hogy a sértett hallgatásról ne is beszéljek, amit azóta az este óta tanúsít az irányomba, mintha azt hinné, a hallgatásával büntet ENGEM, és nem éppen a kezemre játszik. Rémesen szórakoztató valahányszor bebizonyosodik, hogy a nagy, erős és határozott férfiak lelkivilága törékenyebb, mint egy kézből kicsusszanó kristálypohár, és még a földhöz sem kell őket csattintani érte. Elég öt rövidke perc és néhány élesebb szó, és máris fülüket-farkukat behúzva menekülnek vissza az odújukba, hogy aztán minden bizonnyal új lángra lobbanjon bennük a szexizmus szerelme. Lenyűgözően szánalmas.
Valóban, ha másért nem is, ezekért megérte kiadnom magamból a haragomat – de minden előny ellenére is jobban tettem volna, ha visszafogom magam, vagy más irányból közelítem meg a szituációt. Oly’ módon hoztam Mark tudtára a róla és az idiotizmusáról alkotott véleményemet, amivel túlságosan sokat fedtem fel magamból. Míg ő a sebei nyalogatása és néhány keresetlen megjegyzés után lenyeli majd a békát (vagy akkor, amikor rátöröm az ajtót, hogy fejezze be gyerekes viselkedését, mert a némagyerek játéka a negyedik naptól inkább töltött el idegességgel, semmint önelégültséggel), addig én gyengepontokra mutattam rá, fegyvert adtam a kezébe. Mivel Mark kibebaszott Schneiderről van szó, aki karriert épített a hasonló gyengepontok kiaknázására, csak idő kérdése, hogy ez visszaüssön rám; tudtam, hogy egy napon megbánom még a fejéhez vágott érzelmi hurrikánt, és nem csak azért, mert TÉNYLEG kezdett rémesen bosszantani a csendháború, ami mindenre vonatkozott, ami nem Connor vagy bármi vele kapcsolatos volt. Utóbbival kezdeni sem tudtam mit, tekintve, hogy ennek a fejleménynek boldoggá kellett volna tennie. Fogadok, hogy Mark hűvösen leereszkedő stílusa állhatott a háttérben. Mi más?
Mindenesetre, megtanultam a leckét; több önuralom, kevesebb tűz. Különben is – a jég eredményében születő fagyás pont ugyanúgy fáj, mint a tűz okozta perzselés, nemde?
Ez volt az egyetlen oka, amiért Mrs. ex-de mégsem Schneider látogatásától emlékezetes sajtótájékoztató után higgadt, ritmusos kopogásra emelem a kezem (majd ugyanebben a ritmusban csengetek; hiába drámaibb a kopogás, egy nagy lakásban elvész a hangja), ahelyett, hogy a folyosón kihelyezett porral oltóval próbálnám meg betörni Mark lakásajtaját – a portás meg sem próbált megállítani a lift felé menet, és micsoda életösztönnel teli döntés volt ez a részéről. Az agresszív behatolás iránti, szinte ellenállhatatlan vágy ettől függetlenül természetesen jelen volt, de úgy döntöttem, nagylelkűen adok a gyermekem spermadonorjának kettő kerek, egész percet, mielőtt teret engednék az ezúttal szoros pórázon fogott érzelmeimnek. Senki nem mondhatja, hogy nem próbálkozok!
Halkan dúdolgatok egy Disney-számot, mert manapság akarva-akaratlanul csak ezeket hallgatom (és a „poor unfortunate souls” remekül illik az este alakulásához), miközben fejben lassan 120-ig számolok. Nem vártam az idejövetellel; épp csak leraktam Connort a szüleimnél, mert nem tudom, hogyan fog végződni az este, hullarejtegetéssel vagy anélkül, majd hazaugrottam lezuhanyozni és átöltözni, hogy felfrissítsem magam – és hogy hozzam a csodálatos formám és fenségesen nézhessek ki, miközben megsemmisítem Markot -, úgyhogy az élmény még relatíve friss, de éppenséggel PONT ülepedett annyira, hogy ne legyek teljesen a hatása alatt. Jennifer távozása után fáradt voltam, és nem volt erőm túlságosan heves érzelmeket fenntartani, mostanra azonban ez a fáradtság lassan, de biztosan párologni kezdett; az én vérnyomásom pedig emelkedni.  
100 másodperchez érve elkopogok a folyosó végéig, kiveszem a készüléket a kihelyezett tárolóból (és egy kissé egyensúlyt vesztek, mert nehezebb, mint amire számítottam), megtalálom az ideális fogást, és nyugodt léptekkel visszasétálok. 118 másodpercnél emelem ütésre a fegyvert, és ekkor nyílik az ajtó is. Micsoda fantasztikus időzítés! Mintha egy forgatókönyv elevenedett volna meg.
- Ó, drágám, hát itt vagy! – villantok egy széles mosolyt az ajtóban álló Markra, és leengedem a porral oltót. – Kezdtem aggódni, hogy esetleg elcsúsztál a fürdőben, és beverted a fejed, azért nem nyitsz ajtót. Látod, mi mindent meg nem tennék érted – forgatok szemet nagylelkűen, majd a kezébe nyomom a majdnem-fegyveremet, hogy aztán a meglepetés erejét kihasználva becsusszanjak mellette a lakásba.
- Ne tudd meg, milyen napom volt – rúgom le a cipőmet a bejárati ajtó mellett, fél kézzel megtámaszkodva a falon, hogy véletlenül se boruljak meg a hirtelen eltűnő tíz centi nélkül. A hangom csilingelő, nyugodt, kissé túlságosan is erős hangsúlyozással. Nem leplezi tökéletesen a valós érzelmeimet, a tényt, hogy éppen megjátszom magam, de nem is ez a cél. Pontosan azt üzeni, amit én üzenni akarok: hogy Marknak érdemes lenne megijednie.
Ismerem a járást, és nem várom az invitálást, ami vélhetőleg amúgy sem érkezne meg (udvariatlan), így a nappali felé veszem az irányt, ahol aztán egy mímelt, fáradt sóhajjal heverek el kecsesen a kanapén, az arcomat a könyöklő karom tenyerébe ejtve. – Töltenél egy pohár whiskyt? Köszönöm – helyezem a másik kezemet a fenekem ívére.
- Hol is tartottam? – vágok csücsörítve meglehetősen összezavarodott arcot. – Ó, igen, a napom! Butus vagyok – emelem kuncogva a plafon felé a tekintetem, mielőtt csettintenék a nyelvemmel. – Emlékszel a mai sajtótájékoztatóra, aminek megkaptad a meghívóját? Mellesleg sajnálom, hogy nem tudtál jelen lenni, hiányoltalak. Biztos RENGETEG munkád volt, amiért ezt csak és kizárólag a titkárnődön keresztül tudtad megüzenni – hagyja el a rúzsozott ajkaimat egy újabb sóhaj, ezúttal egy, amibe hamis megértést csempészek. Egyáltalán nem értem meg; tisztában vagyok vele, hogy csak a sértettségi játéka okán hagyta ki az alkalmat.  
- Igazság szerint vicces, hogy máris szóba került a titkárnőd. Nem tudom, hogy tisztában vagy vele, de meglehetősen inkompetens a hölgy, és nem használom könnyedén ezt a szót – csóválom meg a fejemet szomorkásan. – Biztos nem tudtad, elvégre neked dolgozik. Ha ennek ellenére is alkalmaznád, az a puszta logikát követve téged is inkompetenssé tenne, úgy hiszem. De elkanyarodtam a témától! Ahogy mondtam, butus – ismétlem meg szórakozottan, finoman megkocogtatva a halántékomat.
Kíváncsi lennék, mi játszódik le Markban. Vajon csak fáradtan elkönyveli, hogy ez egy új köntösbe burkolt hiszti kezdete, vagy van annyi esze, veszi-e a fáradtságot, hogy kiolvassa a sorokat a szavak mögül, megérezze a figyelmeztető, fenyegető hangsúlyt a barátságos fátyol álcája alatt? Vélhetőleg nem vesz komolyan; sose teszi, csak amikor már túl késő. De nincs időm rá figyelni - a saját mimikámra kell koncentrálnom.
- Tehát, te nem voltál ott, egy köööööözeli ismerősöd azonban igen. Be kell vallanom, Mark, amikor a feleségedről beszéltél, azt hittem, túlzol, hogy egy megcsömörlött férfi panaszait hallgatom. Képzeld hát el a meglepettségem, amikor kiderült, hogy nem, és Jennifer tényleg akkora energiabomba, mint amilyennek te bájosan leírtad. – Ha az "energiabomba" alatt azt értjük, hogy "kezelésre szoruló", mindenképp.
Itt már vigyor szökik az arcomra, és megengedem, hogy a maszk selyemzsinóros csomója oldódni kezdjen a tarkómon. Több a fog, mint az öröm ebben a mosolyban, és kétlem, hogy tovább titkolni tudnám a szememben lobogó lángokat. – Mit ad az ég, Jennifer megszerezte a meghívót, amit a titkárnődnek küldtem, és meglátogatott. Milyen figyelmes, hmm? Igazán sajnálatos, hogy egy akkora cég, mint a Hall & Schneider nem rendelkezik sem hozzáértő titkárnőkkel, sem HR-osztállyal, sem pedig – úgy fest – kompetens főnökökkel. Mi erről a véleményed, Markus? – sziszegem a mondat végére a szavakat.
A maszk a földre hullt. És ha Mark olyan választ ad, hamarosan ő is csatlakozik hozzá.

Even if I was wrong, you know I'm never wrong

Why disagree? Why, why disagree?

„Pénteken 14:30kor viszem hozzád Connort. Ajánlom, hogy te legyél ott, nem Antonella.”
Én voltam ott.
„Connornak ma egész nap fájt a hasa. Adtál neki valamit?”
Nem, nem adtam.
„Connor plüssei tele vannak szőrrel. A kutyád a te dolgod, de oldd meg, hogy ne érjen olyanhoz, amit a gyerek a szájába vesz. Olvastam egy cikket, hogy…”
Tudom. Te vagy a szuperanya. Majd kitisztíttatom őket.
Igen, tudom, hogy Connor holmijait speciálisan kell tisztíttatni, mert nem akarsz mérgező kemikáliákat a közelében.
„Láttad azt a ronda nőt a bölcsödében, a szemölcsöset? Azt hinnéd, ha valaki ilyen elit helyen dolgozik, legalább van annyi jóízlése, hogy leműtesse…”
Nem láttam.
„Hallom sikerült a Groover-ügy.”
…
Igen, sikerült. De ezt Ophelia is tudja, úgyhogy nem válaszolok erre az üzenetre.
Tudom, hogy idegesíti, bár őszintén, igazából nem azért csinálom, túlnőttem már azon a koron, ahol úgy akarnám kifejezni érdeklődésem egy lány iránt, hogy meghúzom a copfját. Ha az egész bosszantotta is – márpedig úgy éreztem, hogy bosszantotta –, az csak ráadás volt, mint az az egy darab hullámos sültkrumpli a többi között. Az ominózus premier óta szigorúan Connorra korlátoztam a beszélgetéseinket; csak akkor találkoztunk, ha elhozta Connort vagy fordítva, ami már szintén ritkán esett meg, miután rámutattam, hogy teljesen felesleges a bölcsödéből külön hazavinni valakinek, aztán egy másik helyszínre. Úgyhogy általában két hetente én mentem érte pénteken és nálam maradt hétvégén. Ha Opheliának épp a forgatás miatt nem volt ideje, néha rákérdezett, hogy át tudom-e venni Connort máskor, de olyan hévvel sorolta el, mit vár el tőlem ilyenkor, mintha életemben először látnék csecsemőt.
Kívülről talán még egészen civilizáltnak is tűnhetett a dolog, mintha nem hazudtunk volna akkorát az újságnak, amikor békés együtt-nevelésről nyilatkoztunk. Elvégre, a legtöbb olyan ember, akik a gyereküket ugyan közösen nevelik, de az életüket próbálják minél jobban elszeparálni a másiktól, általában veszekedik, és a gyerek látja kárát, amiért pereskedésekre cibálják a bíróságra elmaradott gyerektartások és látogatás megtagadás miatt. A tény, hogy Connort illetően meg tudjuk beszélni a dolgokat, igazából kirívó.
A tény, hogy semmi másról nem vagyok hajlandó beszélni vele már más történetet mesél.
Nem tagadom, hogy van köze a sértettségnek ahhoz, hogy szisztematikusan elhatárolódtam Ophelia felől, azt pedig egészen a számlájára tudom írni, hogy aznap rövidre szántam mindent és hazamentem. De ami az elmúlt hetekben történteket illeti… Inkább csak belefáradtam. Ophelia kétségkívül remek színésznő volt még remekebb kapcsolatokkal, de ahogy az gyakran megesett a szakmájukban, mindig színészkedett, a más által megírt filmből egyenesen a saját főszereplésű drámájába került, ahol nem tűrte, ha nem az övé a rivaldafény. Ha bárki ellopta tőle, akkor még nagyobb drámát csinált, hogy megint magára vonzza a tekinteteket. Ez szép és jó volt addig, amíg valamiért úgy nem döntött, mostantól rám osztja a főgonosz szerepét. A csinos kis fejében minden bizonnyal már előre megíródott a végkimenetel, és nem érdekelte, hogy jut oda. Azzal alighanem nem számolt, hogy én nem kívánok részt venni a saját lejárató kampányomban, olyan bűnökért víve el a keresztet a hátamon amikről még csak nem is tudtam, úgyhogy köszönöm szépen, de nem, és ez… bosszantotta.
Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb megunja. Igazából számítottam is rá, csak arra nem, hogy erre pont egy tárgyalás utáni napon kerül sor, amikor már napok óta tizenhét-tizennyolc órákat dolgoztam, és végre az ítélethirdetés után hazaérek. Habár valahol fűtött a tudat, hogy a vád semmissé tételével lényegében feltétel nélkül nyertem, és rettentően jó volt a kerületi ügyész szemébe nézni, ahogy fogcsikorgatva visszavonta a vádakat, mire kiszálltam a liftből és behúztam magam után az ajtót, még Gordohoz lehajolni és megsimogatni is olyan nehézkes volt, mintha maratont futottam volna. Meglazítottam a nyakkendőmet, és egyszerűen bedőltem az Antonella által délelőtt frissen felhúzott ágy tetejére.
Pár percbe se telt, hogy lényegében már aludjak, úgyhogy a kopogást egyáltalán nem hallottam meg, a csengés viszont áthasított a fejembe gyömöszölt vattacsomókon. Sokkal lassabban tudtam rávenni a végtagjaimat a mozgásra, mint szerettem volna, és nyilván sokkal lassabban értem oda az ajtóhoz, mint a betörni készülő szerettem volna.
A tekintetem ide-oda váltakozik Ophelia arca és a kezében tartott tűzoltókészülék között. Nem passzolnak a képek. Mintha valaki odaphotoshoppolta volna, teszem hozzá, nagyon rosszul. Az agyam először nem is igen kap szikrát, főleg, miután olyan mézesmázos hangon szólal meg, amit manapság már csak Connornak tartogat, épp csak nem gügyög.
– Ophelia? Mit keresel itt? – hunyorgok rá. Legfőképp, miért nincs itt Connor? Lehet, hogy még mindig álmodok, és igazából nem is Opheliával beszélek, hanem egy Jehova tanújával, azért invitálja be hozzám magát. A porraloltókészülék viszont túlzottan is igazinak és hidegnek érződik a kezemben ahhoz, hogy ezt őszintén elhiggyem.
Még azután is meredek a nyitott ajtóra, ahol korábban még Ophelia állt, hogy a hangját már rég bentről, a lakásomból hallom. Jobb híján lerakom a készüléket a folyosóra az ajtó mellé, aztán próbálom feldolgozni a tényt, hogy nem vagyok egyedül a lakásban.
– Hogyne töltenék – dörmögöm, majd az italos szekrényhez lépek továbbra is Ophelia háta mögött maradva, az illendőnél némileg többet töltve a kristálytartóból a pohárba. Aztán lehúzom, remélve, hogy az alkohol marása legalább átmenetileg annyira felélénkít, mint egy kávé. Épp azon gondolkodom, nem túlzás-e rögtön még egyet az előző után küldeni, amikor Ophelia tovább beszél.
Képes lett volna azért eljönni, hogy sértetten a fejemhez vágja, amiért nem mentem el? – Tárgyaláson voltam, Ophelia – sóhajtok fel. – Szó szerint tíz perccel azelőtt estem be az ajtón, hogy megjelentél volna. – Váratlanul, hívatlanul és kéretlenül, tenném hozzá. Bárcsak elkaptam volna pár piros lámpát idefelé jövet! De zöld hullámom volt, ami ebben a városban még csak meg sem szokott történni. Lehet, hogy Ophelia rendezte így, hogy biztosan időben ideérjek az előadására. Mert nem kétlem, hogy ez is az.
Persze, ha nem lettem volna tárgyaláson, akkor sem megyek el, de ez más kérdés.
– Vicces. Biztos vagyok benne. – Nagyot sóhajtva ülök le a bőrfotelbe Ophelia fejénél. Valószínűleg kényelmesebb lenne a másik, de a lábával nagyobbat tud rúgni, mint amekkorát tud ütni. És biztos vagyok benne, hogy ha így jelenik meg nálam, akkor a fizikai bántalmazás valamely fajtáját fontolgatja.És bizonyára nagyon mérges lehet, ha Rhondát sértegeti. Még Ophelia sem olyan bátor, hogy ezt a szemébe mondja.
Mégis kellett volna az a második pohár, ebben egészen biztos leszek, amikor meghallom Ophelia szájából a „feleség” szót.
Hejsakra.
– Hol találkoztál te Jenniferrel…? – Ostoba kérdés. Ha Jennifer találkozni akar veled, akkor találkozni is fog. Rosszabb, mint egy maffiafőnök. – Visszavonom a kérdést. – Érzem, hogy a halántékomnál lüktetni kezd valami, ami kezdődő fejfájásnak tűnik. Ophelia hangja hajlamos ezt kiváltani az emberből. Lehunyom a szemem és hátradöntöm a fejem, míg a háttámlához nem ér. Tudnék aludni. Talán mire felkelek, elmegy, ha előtte rám nem gyújtja a lakást. A teljes nevem hallatán megborzongok, nem a jó értelemben. Mogorván pillantok rá a fotelből. – Mióta érdekel téged a véleményem bármiről?
Gordo nyilvánvalóan nem érti, mi folyik itt, de érzi a feszültséget, ezért nem ugrott rá Opheliára az első adandó alkalommal. Gyáva egy dög. Most is csak úgy ül ott, biztos távolságra a nappalitól a fal mellett, ahonnét azért mindent lát.
– Miért jöttél ide, Ophelia? Mit vársz? Hogy kérjek bocsánatot Jennifer nevében? Vagy vegyem rá, hogy kérjen bocsánatot tőled? – Arra se tudom rávenni, hogy elváljon tőlem, pedig szerintem kevés embert utál jobban nálam. Azt nem mondom, hogy értem, mit keresett ott, de… Nem különösebben érdekel, hogy így történt. Persze ez nem az, amit Ophelia hallani akar, és Ophelia csak azt hallja meg, amit Ophelia elfogad.
– Felnőtt nők vagytok, mindketten. Ha bajod van vele, rendezd le vele, mert egyikőtökért sem vagyok felelős, és egyikőtökkel sem beszélek a szükségesnél többet. – Tudom, hogy ez nagyon nem fog tetszeni neki, és a következő mondatát talán azzal kezdi, hogy „baszd meg, Mark Schneider”, de nem ez lenne az első alkalom. – Bántott téged? Bántott bárki mást? Nem tudom, ellopott egy tál perecet és szeretnéd, hogy fizessek a károkért? Nem csak az én házam táján kéne söprögetni, ha már ennyire szeretnéd az én számlámra írni az egészet. Vagy a sajtóeseményeken bárki személyesen bemehet hozzád, aki csak ott van?
Aligha. Általában azért is könyörögni kell, hogy akkor a megfelelő helyre engedjenek, ha te vagy akiért mindenki más jött.
– Ha gondolod, pereld be. Tudok ajánlani néhány jó ügyvédet – teszem még hozzá, immár teljesen éberen és élesen. – A jövőbeli kellemetlen esetek elkerülésére pedig azt ajánlanám, de küldj az irodámba semmiféle meghívót, főleg olyat, amit nem is kértem. Így biztos lehetsz benne, hogy nem kerülnek rossz kezekbe.

Oh, now I do recall

We just were getting to the part Where the shock sets in

„Az elvárás minden szívfájdalom okozója”, és ahogy minden másban, Shakespeare-nek ebben is igaza van; nem véletlenül foglalja el a könyvespolcaim egy tekintélyes részét az ő összes műve, és Connor sem a semmiért lett kis híján Tybalt – amit nem mellesleg teljes mértékig a hormonok számlájára írok, és nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni az őrült gondolatért.
Mást, vagy akárcsak kevesebbet kapni, mint amit úgy érzed, megérdemelsz – és ebből adódóan elvársz -, mindig visszás érzés. A pofára esés fájdalmas marad, hiába tapasztalod meg többször, újra és újra, legfeljebb az élét veheted el, mint amikor úgy adsz pofont, hogy a másik fél egyenesen várja azt. Az arcukat ugyanúgy elönti a vér és a forróság a kezed alatt, a hely ugyanúgy lüktetni fog az ujjaid alakjában, de a meglepett hisszenés és a szemükben csillanó felismerés elmarad. Pont ilyen folytonosan csalódni is; állandóan számítasz rá, így nem különösebben lep meg, mégsem tudod magad megóvni az érzés kellemetlen visszhangjától – és ezt valaki olyan önbizalmával mondom, aki minden áldott nap csalódott a saját szüleiben is, amiért azok nem láttak, és nem is voltak hajlandóak mást látni benne, csak a szőke porcelánbabát.
Nem mondhatnám hát, hogy ne számítanák Mark undorítóan érdektelen, szívtelen reakciójára, a pofátlan merészségére, amit felhasználva még van képe engem hibáztatni az események alakulásáért, mégis, tapasztalni egészen más, és úgy tűnik, hiábavalóan igyekeztem felperzselni magamban minden egyes aprócska, megbúvó porcikát, amit akárcsak érdekelhetne Mark és bármi, amit kiejt az ostoba száján, ugyanis az összes igyekezetem ellenére is valami egészen nevetséges jár át.
Szomorúság, legfőképp. Értetlenség, mert képtelen vagyok megmagyarázni a szomorúság létjogosultságát. És düh, rengeteg düh, rengeteg különböző ok miatt. Dühös vagyok, amiért fájdalmasan dobban a szívem, tegye azt akármilyen illanóan; dühös vagyok Markra, mert egy önző seggfej, a „köcsög” szó hús-vér castingja; dühös vagyok magamra, mert mindezzel tisztában vagyok és ennek ellenére is reménykedek valami másban, hiába tapasztalom sokadjára az ellenkezőjét; és dühös vagyok, mert nem ezt AKARTAM.
Azt akartam, hogy felelősséget vállaljon a történtekért, és legalább egy fikarcnyi érdeklődést mutasson, de ez csak a jéghegy csúcsa. Mélyebben arra vágytam, hogy ne csak érdeklődjön, de aggódjon is. A helyzetért. Connorért. ÉRTEM. És sosem szerettem, ha nem azt kapom, amit akarok, de ez nem mentség a saját, SZÁNALMAS reakciómra, mert nem egy lenyelhetetlen gombócot kellene éreznem a torkomban, hanem parázsló tüzet, forró lávát, amit aztán kiabálás formájában kellene Markra zúdítanom, mint sárkány a tüzét, hogy aztán legyen oka úgy viselkedni, mintha ő lenne a nagy kegyes felnőtt a beszélgetésben, én pedig a lázadó, értetlen kamasz.
Elveszítek valamennyit a könnyed előadásmódomból, ahogy nyelek egyet, hátha eltűnik a torkomat szorongató, bosszantó csomó, de annyira tartom esélyesnek, hogy Mark ne méregként értelmezze ezt a megmozdulást, mint azt, hogy ez az év még jóra fordulhat. Kivételesen kapóra jön, hogy ez az átkozott spermadonor nem oszt rám más szerepet, csak az élete egyik különösen nehezítő tényezőjét. Hízelgőnek találnám, ha épp nem azon értetlenkednék, miért okoz ez nekem fájdalmat. Mindenesetre, másokkal ellentétben nem szokásom arra törekedni, hogy minél nagyobb csalódás legyek az életükben, úgyhogy megfogadom magamban, hogy tökéletes alakítást fogok nyújtani. Az mindig megy, nem számít, éppen miféle világ omlik bennem össze.
- Természetesen mindig érdekel a véleményed, kivéve, amikor épp abnormális – mutatok rá színlelt szívélyességgel, de a kijelentés maga páratlanul őszinte. Bármennyire is szeretné úgy beállítani, mintha elnyomnám a hangját, valahányszor hamisan cseng az enyém mellett, ha ez valóban így lenne, most nem forrongnék a kanapéján, mert hidegen hagyna az egész. A gond nem az ellenkezésnél, hanem az idiotizmusnál kezdődik, és Mark nem egyszer ékes példa rá, hogy a műveltség és az intelligencia néha nem egymás esszenciális részei.
Egy elgondolkodó – és természetesen tökéletesen végiggondolt és hasonló precizitással időzített – hümmögéssel tolom magam ülő pozícióba, mert akármennyire is drámai ez az istennő-póz, nem áll szándékomban felnézni Markra, most nem.
- Tehát lényegében azt mondod, hogy semmilyen felelősséged nincs az ügy kapcsán, nem kifejezetten érdekel, mi több, az én hibám, amiért a drága Mrs. Schneider – hangsúlyozom kicsinyes elégedettséggel a nevet, mert reménykedek benne, Mark erre is hasonlóan reagál majd, mint a Markusra -, van annyira kreatív, hogy a közvetett segítségeddel kijátssza a helyszín biztonságát és jelenetet rendezzen. MIATTAD. Jól mondom? – mosolyodok el negédesen, de nem hagyok számottevő időt a válaszadásra. Mi értelme lenne? Mark csak megpróbálná kivágni magát, átfogalmazná az „egyikőtökért sem vagyok felelős” gyenge érvét, tagoltabban és artikuláltabban beszélne, mintha értelmezési problémáim lennének, és mindeközben nem győzne lenézően sóhajtozni.
Na még mit nem.
- Egy kissé excentrikus, de fogjuk rá, hogy jogos – folytatom hát kedélyesen, magabiztosan hátradőlve a kanapén, az egyik lábamat lassú eleganciával a másikra helyezve. - Ezek szerint, ha mondjuk Douglas zargatott volna téged egy konferencián, aminek a helyszínét, időpontját, és meghívóját az én asszisztensemtől szerezte volna meg, az sem lenne probléma, ugye? Úgy sejtem, akkor azt sem bánnád, ha a fejedhez vágná, hogy mekkora hímringyó vagy, hogy rossz apja vagy Connornak, sosem leszel a család része, és blablaba, amíg ki nem szárad a torka. Habáááár… – kopogtatom meg a manikűrözött körmeimmel a kanapé kemény bőrtámláját, mintha gondolkodnék, míg az ajkaimmal csücsörítek. – Ez nem igazán fordulhatna elő a feltételezések mezején túl, nemde? Tekintve, hogy nem úgy, mint EGYESEK, ÉN nem csak hipotetikusan váltam el a férjemtől, így valóban nem tartozok érte semmiféle felelősséggel. Noha így is lenne bennem annyi gerinc, hogy bocsánatot kérjek a kellemetlenségekért – teszem hozzá leereszkedően, és egyre kevésbé igyekszek fenntartani az udvariasság álcáját, a hangomba ismét sziszegés költözik.
Mark verheti a mellét a hidegvérére, a logikájára és a körmönfontságára, amennyit csak szeretné, fölényeskedhet, miközben azt hiszi, én nem birtoklom ezeket, nem különösebben hat meg, ha igaza van, ha nincs. Neki megvannak a maga erősségei, és nekem is a sajátjaim, az élükön az elhivatottságommal. Ha akarok valamit, MEGSZERZEM, és nem kötök olyan kompromisszumokat, amik az én céljaim teljességét csorbítják, míg Mark pont ezt tette a házasságával. Túl nehéz volt meggyőznie Jennifert a válásról, ezért feladta, és évek óta csendben tűri a helyzetét, mert még nem zavarja eléggé, még kellően kényelmes a felállás. Ha én lennék az ő helyében, már háromszor elváltam volna, és akkor lenne jogom olyanokat kiejteni a számon, minthogy „rendezze le vele”. Nem gazdag ez a kijelentés egy kissé, lévén, hogy elválni sem vagy képes tőle, Mark?
Nem kellett volna egy fikarcnyi szimpátiát sem éreznem az irányába Jennifernek hála, pont megérdemlik egymást. A zsák és a foltja. Ugyanolyan szánalmasak, kéz a kézben, és engem is szánalmassá tesznek, amiért hagyom, hogy a szavaik fájdalmat okozzanak.
Sosem éreztem még akkora hibának, hogy igent mondtam Marknak, mint most. Meglehetősen fárasztó minden találkozás alkalmával így vélekedni, aztán egy újabb találkozón még igazabbnak gondolni az állítást.
- Nem tudom, mi lenyűgözőbb; hogy ennyire mosnád a kezeidet, vagy hogy ennyire nem vagy a saját heréid birtokában – jegyzem meg, lelkesen átvéve Mark éles hanghordozását. – Nehéz lenne csak egyszer, egyetlen egyszer férfiként viselkedned az életben, Mark? Beismerni, hogy néha te is hibás vagy, ahelyett, hogy másra hárítanád a felelősséget? Többek között pontosan ez az oka, amiért nem kértem bocsánatot a premier után, mert nem mondtam ki mást, csak az igazat, még ha el is könyveled emocionális kitörésnek, és ezáltal hajlandó sem vagy értelmezni a szavakat. Hadd mondjam hát el nyugodtan is: egy gyáva seggfej vagy, Mark – rázom meg a fejem mosolyogva. Kettős mosoly ez, részben lemondó, részben viszont mocskosul örömteli végre nyíltan is a fejéhez vágni. Nem fogja érdekelni, sem pedig megfontolni, de én mindenképpen jobban érzem magam tőle.
Nem is értem, eddig miért fogtam vissza magam.
- Bizonyára könnyebb azt feltételezni, hogy mindenki más az idióta, és azzal a tudattal lehunyni a szemed, hogy csak az ő ostoba döntéseiknek köszönheted a szart, ami lassan elönti az életed, csak éppen ez még nem teszi igazzá. Pocsék férj vagy? Jennifer hibája, nem érti meg, mennyire fontos a karriered. Csapnivaló apa? A munkád az oka, amivel az életszínvonalukat biztosítod, ezért nem haragudhatnak. És Jennifer uszítja ellened a lányokat, persze. Engem pedig nyilván csak és kizárólag a dráma vezérel és minden kérésem irracionális, miért is vennél hát komolyan? Ideje lenne tükörbe nézni, édes – biccentem oldalra a fejem.
Szeretnék továbbra is mosolyogni, trillázva sértegetni őt és lekezelő kuncogással gúnyolódni, de nincs erőm maszk mögé rejteni a neutrális arckifejezésemet vagy a lesajnálóan dühös tekintetemet. Jobb így, talán a komolyságomat látva Mark sem csak az egyik fülén be-, a másikon pedig kiengedi a hangomat.
Szokatlanul kontrollban vagyok, mintha a monológom verbális megfogalmazása valamit az én fejemben is helyre tett volna, mintha egy kirakósdarab megtalálta volna a helyét, és ezzel értelmet adott a képnek. Hirtelen mindenféle trükk és színjáték nélkül is a nyeregben érzem magam, mert ugyan miért is ne tenném?
Mark élete egy traumatikus káosz. Az enyém legfeljebb csak miatta az. Melyikünk is van fölényben?
- Elkanyarodtam, bocsáss meg – legyintek, nem túlzottan sajnálkozva. Csak újabb okot adtam neki, hogy sértettett játsszon, azt legalább annyira szereti, mint én, voltaképpen köszönettel tartozik nekem. – Ott tartottunk, hogy nem érdekel a kellemetlenség, amit a válásra képtelen, gyenge akaratod okozott. Az sem érdekelne, ha azt mondanám, hogy Jennifer találkozott Connorral? Azt javaslom, alaposan fontold meg a választ, mert eddig viszonylag békés voltam, de ha a fiadhoz is hasonló közönnyel állsz, ki tudja, talán nem állok jót magamért.

Even if I was wrong, you know I'm never wrong

Why disagree? Why, why disagree?

Abnormális, hát persze. Minden, ami Ophelia Dermot akaratán kívül történik, az abnormális. Épp csak ő nem veszi észre, hogy mindig minden csak addig érdekli, amíg az ő érdekében történik, ami történetesen még érthető is volna, ha ő nem tagadná ezt olyan vehemensen. Az én fejemhez vágja mindig azt, hogy önző seggfej vagyok, pedig soha nem hitegettem mással, és vele és sokakkal ellentétben nem hordom a nagylelkűség maszkját sem, hogy aztán rögtön letépjem, amint épp úgy fordulnak a lapok. Mindig őszinteséget várnak, aztán amint megkapják, kiakadnak. Nem csak a nők, mindenki.
– Nem, én azt mondom, hogy… – A biztonsági szolgálat hibája, legalább annyira az övéké, mint a miénk, bár tegyük hozzá, hogy Jennifer a feleségem, szóval ott legalább van valami, amit fel tud mutatni. A sajtóeseményen legfeljebb a jegyeit tudta lobogtatni. A helyükben azért igencsak megvizsgálnám ezt a biztonsági hézagot, mielőtt valaki a végén nem csak veszekedni akarna megjelenni egy öltözőben. De Ophelia persze nem hagyja, hogy végigmondjam. Ahhoz képest, hogy mennyire igyekszik szinte úrihölgyi látszatot kelteni, az önkontrolljával vannak még problémák.
Minél többet beszél, annál inkább kezdek felébredni, bár ez nem az a kényelmes, „bármire készen állok” felébredés, inkább az a típusú, amit Connor szokott produkálni, ha elcsúszik a szundi-idejével: makacs lesz, morcos, és hozzád vágja a játékait. Mindegyik nagyon csábító lehetőség volt, bár az utóbbi természetesen nem volt opció. Teljesen. Most. Még. Majd meglátjuk.
– Miért akarod ennyire, hogy bocsánatot kérjek? Üres udvariaskodásból és alakoskodásból? Azt hittem, ezen már túlléptünk. – Egy dolog, ha ilyesmit vár el mondjuk a színésztársaitól, de a színésztársaival ellentétben én például egészen pontosan feltudnám idézni hány anyajegye van a combja belső fején és milyen alakzatban helyezkednek el. (Legalábbis feltételezem, hogy ők nem tudnák.) – Sose titkoltam el előled, hogy Jennifer létezik, vagy azt, hogy milyen, úgyhogy ne tegyél úgy, mintha éveken át megvezettelek volna, hogy aztán rád uszítsam. Ami történt, az sajnálatos, de bocsánatot nem fogok érte kérni.
Akkor sem, ha hátraszaltózik dühében, vagy mégis visszaszerzi azt a porral oltót és a fejemhez vágja.
Tudom persze, hogy ha Ophelia eldöntött valamit, akkor az úgy kell hogy legyen, különben tikkelni kezd a szeme, és sem azzal nem nyerhetsz, ha erre rámutatsz, sem azzal, ha figyelmen kívül hagyod a dühét. Mondjuk azt épp megtehetném, hogy egyszerűen fogom és kipenderítem a lakásból – eleve se kellett volna feltétlenül beengednem –, de ő majdnem ugyanilyen könnyen kitalálhatná, hogy valahogy bosszút áll miatta, kicsinyesen és fájdalmasan. Nem mondom, hogy én ne hajlanék olykor ilyesmire; külön nem dolgozom meg érte, de ha lehetőségem és okom van rá, miért ne? Az emberek velejében alapvetően ott van a bosszúállás gondolata, a civilizáció pedig olyan formába próbálta ezt alakítani, amivel a modern társadalmunkba illik. Ebből jönnek a munkahelyi gáncsolások, például.
A legnagyobb fegyvere egyértelműen Connor lenne, de azt még én sem feltételezem, hogy eltiltana tőle, csak azért, mert nem kérek bocsánatot.
A sértegetést, azt kinézem belőle. Valamiért különösen erőteljesen próbál ráfeküdni arra, hogy a férfiasságomat kritizálja. – Azt hittem, a felelősségvállalás gondolata gender-objektív – jegyzem meg, lustán könyökölve fel a karfára, hogy aztán az arcomat a tenyeremre támasszam. Ophelia lélekállata minden bizonnyal egy macska; elegánsan mozog, tekintettel képes ölni, és ha valami nem tetszik neki, fúj és karmol egyszerre, nem igaz rá mindaz, mint a kutyákra, hogy amelyik ugat, az nem harap. A macskák épp csak az erőviszonyokat nem mérik fel, úgy gondolva, mindenki másnál nagyobbak és erősebbek; lehet, hogy baromira fáj, ha bokán harap vagy ha végig szántja a karodat a karmával, de azért a végén mégiscsak ő fogja magát a küszöbön találni. – Szóval, ha te nem kérsz bocsánatot a fizikai erőszakért, az megfontolt döntés, de ha én nem kérek mások szavai okozta kényelmetlenség miatt, akkor az jogtalan?
Nem komoly kérdésként teszem fel, és főleg a fáradtságom miatt nem igen látszik, hogy felfelé rándul a szám széle. Ophelia olyasmikkel hozakodik elő, amiknek semmi köze a jelenlegi helyzethez, de tudja, hogy mélyre nyúlnak, adott esetben eléggé ahhoz, hogy megrántson bennem valamit, amiért mondjuk az én mérgem is elszabadul, úgy, ahogy az övé. Azért tudja, hogy így van, mert elmondtam neki; csak akkor épp arról volt szó, mennyire gyűlöltem, ha Jennifer csinálta ugyanezt. Nem tudom mire vagyok jobban kíváncsi; hogy direkt veszi át az ő szerepét, vagy arra, hogy mi a célja ezzel? Azt gondolja, ha a végletekig frusztrál, akkor majd bocsánatot kérek, csak menjen el?
A szemöldököm megemelkedik kissé Connor nevének említésére; ez a legtöbb, amit most ki tudok préselni magamból. – Nem vagyok közönyös, csak nagyon, nagyon fáradt – közlöm lassan, meggyűrve az arcomat. – Nem tudom milyen reakciót vársz most tőlem, Ophelia. Nagyon sok rosszat el lehet mondani Jenniferről, de soha nem ártana egy gyereknek, és feltételezem, nem is történt ilyesmi. – Akkor már valaki biztosan halott lenne, a másik pedig vagy szintén, vagy gyilkossági váddal őrizetben. – Sajnálom, hogy nem az Általad megfelelőnek tartott kondíciók között találkozott vele, de tudnod kellett, hogy előbb-utóbb meg fog történni. Te is találkoztál a lányaimmal, nem? Ez nem feltétlenül rossz dolog. Ha az lett volna – emelem meg a hangom az első szónál, feltételezve, hogy valószínűleg közbe akar szólni –, akkor nem pazarlod az időt azzal, hogy idejössz, hanem rögtön felhívsz. Legalábbis remélem, hogy így tettél volna. Érte Connort bármi bántódás?
Ezt már nem kötözködésből kérdezem, hanem őszintén. Felőlem azt is annak tarthatja, ha Jennifer kiabált, ő pedig elsírta magát. Ez esetben természetesen beszélnem kellene vele, bár tényleg nem gondolom, hogy ilyesmi történt volna.
– Nem Connor miatt ment oda és nem is miattam, hanem miattad. Veled akart találkozni és beszélni, az, hogy Connor ott volt, véletlen. Nem én küldtem utánad, nem én adtam oda neki a jegyeket, nem én szóltam neki róla, nem én engedtem be hozzátok a színfalak mögé. Komolyan azt hiszed, hogy ha a volt férjed megjelenne a lakásomnál arról panaszkodva, hogy miért tőlem lett gyereked, utána rohannék hozzád, hogy bocsánatkérést követeljek? – Hitetlenkedő grimasszal csóválom meg a fejem, aztán a kelleténél kicsit talán hevesebb mozdulatokkal állok fel, hogy a konyhába sétáljak, és az egyik felső szekrényből kivegyek egy csomag aspirint. Még nem döntöttem el, hogy a helyzet, Ophelia, vagy a fáradtság miatt kell-e, de mindenképp jót fog tenni, úgyhogy gyorsan beveszek egy szemet és víz nélkül lenyelem. Ha szerencsém van, megfulladok tőle. Egy haldokló embert talán még Ophelia se traktálna tovább, bár nem mondom, hogy feltétlen mentőt hívna. – Miért akarod ennyire, hogy bocsánatot kérjek? – szólok át a nappaliba. A pultra könyökölve nézek rá. – Ide jöhettél volna úgy is, hogy egyszerűen elmondod a dolgot és megkérsz, hogy beszéljek vele, vagy feltételezed, hogy magamtól megteszem. De te már eleve sértve és feldúltan jöttél, mindezt felém irányítva, holott egy rossz szavam nem volt hozzád hetek óta. Te mondtad, hogy csak akkor vagy hajlandó hagyni, hogy felvállaljam Connort, ha nem sajtófogás lesz belőle, hanem komolyan gondolom és úgy is cselekszem. Ebbe az egész közös gyereknevelés dologba hol jön be pozitív behatásként az, ha be akarod törni az ajtómat egy tűzoltókészülékkel?

Oh, now I do recall

We just were getting to the part Where the shock sets in

A hidegen maró kontroll, amire mindössze néhány perccel ezelőtt oly’ büszke voltam, úgy tűnik, csak pillanatnyi megkönnyebbülésként szolgált, mint egy korty levegő a víztől égő tüdőnek, mert amint Mark válaszra nyitja a száját, a vita újra magával ránt a mélybe, és a düh elemi erővel, forrón tér vissza.
Egész egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy értheti valaki ennyire félre minden áldott szavam és tettem, amikor elvileg értelmes ember szerepében tetszelegnek a mindennapokban! Mintha egy tükörrel próbálnék meg veszekedni; elmagyarázok valamit, és a teljes ellentetjét kapom vissza. Csak míg egy tükörben legalább a látvány a kedvemre szolgálna, addig a fáradt Mark Schneider arca nem kelt bennem különösebben kellemes érzéseket, legfeljebb akkor, ha a kezem nyomával képzelem el, de az is csak pillanatnyi örömöt nyújtana, mielőtt beütne a felismerés, hogy áldozatszerepbe taszítottam, és remekül fogja magát érezni benne az elkövetkezendő években, amíg felemlegeti az őt ért atrocitást. Mintha nem ő provokálta volna ki!
- Mert ez lenne a legkevesebb, Mark, és ezzel te is tökéletesen tisztában vagy! – csattanok fel, mert eddig bírtam a hangerőm megemelése nélkül. Nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg kulturáltabb körülmények között pontot tenni ennek a vitának a végére, de nem tudom tovább elviselni, ahogy már-már szándékosan nem érti meg, amit mondok, hiába beszéljük ugyanazt az átkozott nyelvet. Seggfej, seggfej, idióta seggfej! – Most soroltam fel, hogy TE milyen hibákat vétettél, amik idáig vezettek, egyszerűen NEM tudom megérteni, hogy lehetsz ennyire értetlen! Egy szóval sem mondtam, hogy MINDEN a te hibád, noha ha szeretnéd, ezer örömmel megteszem, de tagadhatod napestig, igenis óvatlan voltál, ami szíved joga, mindaddig, amíg olyan következményei nem lesznek, amik engem és a FIÚNKAT is érintenek! Mint most – tárom szét színpadias gúnnyal a karomat, egy hasonló, haraggal teli mosollyal az arcomon.
- Most ki forgatja ki kinek a szavait, drágám? – kérdezem szúrósan, mielőtt leengedném a karjaimat, hogy megigazítsam velük a hajam, ha esetleg szétziláltam volna gesztikulálás közben. Nem azért jöttem ide úgy kinézve, ahogy, hogy aztán tönkretegyem nem csak az én, de mások gondos munkáját is, már ami a küllememet illeti, de PERSZE, hogy Mark Sosemhibázok Schneider mellett az egyetlen kiszámítható tényező az, hogy minden teljesen kiszámíthatatlan.
És hogy egy hülye köcsög, akitől naiv mód mindig azt várom, hogy egyszer majd gerincet növeszt és felhagy a hülye köcsög viselkedésével, noha kezd felnyílni a szemem az elvárásom lehetetlensége kapcsán. Legalább annyira halott remény ez, mint az, hogy egy zsiráf majd zebracsíkokat növeszt.
Alig fojtok vissza egy horkantást, miközben hátradőlök a kanapén, a karjaimat a mellem alatt fonva össze. Messze nem végeztünk még. Egy tapodtat sem vagyok hajlandó mozdulni, amíg Mark nem ad meg nekem… valamit. Nem tudom, hogy mit akarok, de valamit nagyon. – Ugyan, kérlek, hagyjuk a felesleges köröket, mit érdekel téged a gender-objektivitás? – Ki se kell mondanom, mindketten tudjuk a választ; csak valamivel oda kellett szúrnia, és ez a szánalmas kis fegyver akadt a kezébe.
- Ne tégy úgy, mintha adtál volna nekem lehetőséget a bocsánatkérésre, Mark. Apropó, ezért utólag hálásnak kellene lennem! Ha nem kezded el ezt a sértett tinédzser játékodat, amit a lányaid is megirigyelnének, az indulataim múltával minden bizonnyal szégyelltem volna magam a kirohanásomért, legyen az bármennyire is igaz, és megtettem volna, amire te most képtelen vagy. Aztán itt találtuk volna magunkat, és érthető okokból rögvest megbántam volna. Úgyhogy köszönöm szépen a megspórolt időt és erőfeszítést, hálás vagyok értük. Egyiket sem szeretem arra pazarolni, ami nem éri meg – fejezem be egy kihívó szemöldökvonással. Kizárt dolog, hogy csak úgy semmibe vegye a szavaimat, az nem Markhoz illő viselkedés lenne. Habár folyton-folyvást engem fest le úgy, mint valakit, aki pusztán a saját érzelmei levezetéseképp és a viták hevének élvezetéért szítja azokat, Mark több, mint lelkesen ugrik bele ezekbe a lehetőségekbe minden áldott alkalommal, és általában ki sem mászik belőlük, önként nem. Nem véletlenül végződik a legtöbb kirohanásunk az én angolos távozásommal.
Így nézve neki is hálásnak kéne lennie nekem, újfent, és nem csak azért, mert létezek, csodálatos vagyok és a világ leggyönyörűbb fiúját szültem neki – hanem mert üresebb lenne az élete, ha én nem lennék benne, unalmas és sivár, még ha ő maga ezzel nincs is tudatosan tisztában,
Talán a saját fegyverét kellene bevetnem ellene, és megszakítanom minden felesleges kontaktot, majd kivárni, meddig bírja nélkülem. Igazán kár, hogy a türelem nem tartozik az erősségeim közé. Marad a konfrontáció. Az a legnagyobb erősségem.
- Nem, Connor rendben van – vallom be őszintén. Hazudhatnék, de nem teszem. Vélhetőleg ő az egyetlen ezen a világon, akit sosem fogok Mark ellen használni, még ha a lehetőség minden pillanatban adott is. Nem mondom, hogy nincs meg bennem a késztetés, viszont nem fogok alapot adni Jennifer és akárki más vádjainak, vagy éppen kockára tenni Connor boldogságát. Lehet, hogy nem vagyok jó anya, de rossz sem, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni érte, hogy soha ne is legyek az. – Nem volt a helyiségben az eszmecsere alatt, és Jennifer hamar távozott, miután behozták őt is. Nyűgös volt, kissé félénk is, mint mindig, de nem, nem esett bántódása.
Szívesen odaszúrnám, hogy csodálom, hogy képes összekaparni némi érdeklődést, de ez is egy olyan téma, mely kapcsán megígértem magamnak, hogy csak akkor vetem be, ha jogos. Egyelőre nem az, mert Mark - és ezt fáj bevallanom - egészen jó apja a fiúnknak. Jobb, mint amire számítottam, legalábbis - amit nem volt nehéz megugrani, tekintve, hogy mennyire alacsonyan volt a léc, de a hangsúly akkor is azon van, hogy megfelel az elvárásaim nagyjának.
Különben is, rengeteg más hibája van, amik kapcsán hibáztatni tudom, és fogom is.
Ha azt hiszi, a konyhába meneküléssel majd megszabadul tőlem, vagy hogy a távolság az előnyére lesz, tévedésben él, mert alig indul meg, felpattanok, és követem. Hirtelen hiányozni kezd a cipőm a maga magas sarkaival, melyek instabilitása az én stabilitásomat adják, köszönhetően az önbizalomnak, amit velük nyerek, de nem fog ennek az aprócska biztonsági takarónak a hiánya visszatartani, még ha nem is követi lépteimet ritmikus kopogás, a saját csatadobom biztató hangja.
Megtámaszkodok a pult másik oldalán. – Nem, nem gondolom úgy, hogy így cselekednél, mert az érzelmeid egy átlagos nap során egy jégcsapéval vetekednek! Bocsáss meg, amiért nem lehetünk mind oly’… hogy is szoktad mondani? Ah, igen; mEgFoNtOlTaK, mint Markus Grant Schneider! Mindettől függetlenül, ahogy már mondtam, ÉN bocsánatot kérnék, ha másért nem is, a kellemetlenségért mindenképp!
A Connor irányába tanúsított érdeklődése egy újabb rövidke pillanatra csillapította az érzelmeimet, habár most nem vágytam különösebben a visszafogásukra - sőt mi több, az tenne a legboldogabbá, ha fáradhatatlanul ömlenének Mark nyakába, szívesen végignézném, meddig tart a tűréshatára -, de az újabb kérdései gondoskodnak róla, hogy visszataláljak a düh útjára, nem is akármennyire.
Szerencsés, hogy támasztom a kezem, mert belülről érzem, ahogy minden porcikám remegni kezd, azonban ez az egyetlen, ami az én javamra van a szituációban. Nem kellett volna Mark után jönnöm; ha nem állna itt velem szemben, ha nem tudnék ennyire élesen a szemébe nézni, ha nem látnám a tekintetét, amivel vizslat, amivel ostobának tart, nem csúszna ki a kantár a kezemből, pontosan úgy, ahogy azt a premier estjén is tette.  
- A rohadt életbe már, Mark, azért, MERT AZ AZT JELENTENÉ, HOGY TÖRŐDSZ! – fakad ki belőlem, ahogy a mondat erejéig véglegesen elvesztem a kontrollt az agyam és a szám felett, hogy utána rögvest az ajkamba harapjak, mielőtt bármi más is követhetné ezt a buta vallomást. Ezt nem akartam. Szinte fájdalmasan hunyom le a szemem és szorítom össze a szemhéjamat, megálljt parancsolva mind az esetleges, nem helyénvaló könnyeknek, mind a lehetőségnek, hogy Mark kiolvashat belőlem valami olyat, amit nem kívánok vele megosztani. Nem tudom, mi lehetne az, de így is túl sokat mondtam, nem akarok véletlenül több titkot felfedni, bármiről is legyen szó.
Sakkot adtam saját magamnak - fogalmam sincs, most mitévő legyek, és egy kezemen megtudnám számolni, hányszor éreztem már így az életben.
Mély levegőt veszek, és lassan, megfontoltan engedem ki, mielőtt újra kinyitnám a szemem. A szívdobogásom hangja szinte fülsiketítő, lehetetlen kizárnom.
Megköszörülöm a torkom. – Ne aggódj, nyilvánvaló, hogy erről szó sincs, megkaptam a válaszom. Tudod mit? Boldog lehetsz; nyertél! Befejeztem! Igazad van a gyereknevelés kapcsán; folytassuk úgy, ahogy az elmúlt hetekben tettük, elvégre bevált. Az lesz a legjobb, ha most elmegyek.
Nem várok választ, és látni se akarom az elégedett arckifejezését, ami a megadásomat követhetné, így sebtében megpördülök és a cipőimhez igyekszek. A szokottnál jóval nehezebb megőrizni a tempómat, és ellenállni a vágynak, hogy hagyjam a tartásomat, csak kapjam fel a cipőmet és rohanjak. Nem tudom, miért akarok ennyire bárhol máshol lenni, csak azt tudom, hogy mennem kell.

Even if I was wrong, you know I'm never wrong

Why disagree? Why, why disagree?

Fáradtan sóhajtok csak fel, mikor Ophelia nem először, nem első emberként vágja a fejemhez, hogy szerinte rideg vagyok. Az első ilyeneknél, még valamikor tinédzser koromban, még magamra vettem. Nem nagyon értettem, hogy mi a francért nem egyértelmű, amit gondolok vagy érzek, hogy miért vagyok ezek szerint ennyire más, mint a többiek. Aztán ez a dolog előbb-utóbb… megszokottá válik. És ennyi. Soha senki nem viselkedik mindig ugyanúgy, nem adja önmagából mindig ugyanazt, csak egyszerűbb a külső világban keresni a hibát, mint saját magadban. Utóbbival örökre össze vagy zárva.
Ezért találtam tökéletesen magamra az olyan kapcsolatokban, mint amink Opheliával volt. Nem volt elvárás, vagy legalábbis én azt gondoltam; elég volt neki, hogy néha együtt voltunk, nem várta el, hogy minden egyes nap minden percében körülrajongjam. Nem tudom, ez a szótlan megállapodás pontosan mikor is változott meg, hogy mikor lett minden, amit csinálunk, izgalmasból bosszantó a másiknak.
Ha nem most vettem volna be a fájdalomcsillapítót, innék.
– Bocsánat a kellemetlenségért, Ophelia. Remélem, most már sokkal jobban érzed magad – dörmögöm kopár hangszínen, pontosan jól tudva, hogy ez csak olaj lesz a tűzre. Néha élvezem a veszekedést, de főleg inkább akkor, ha nem a saját életem minden percét borítja be, mint valami makacs, túlnőtt futónövény ami mindent megfojt. Ha nem lenne ennyi futó ügyem, talán el kéne mennem nyaralni valahová pár hétre, különben az alkoholizmus túl csábító út lesz.
Látom az arcán, hogy robbanni fog, még azelőtt, hogy talán ő eltökélné ezt magában. Vagy a tudatalattija eltökélné; Ophelia mindig is hajlamos volt egyszerűen hagyni, hogy elöntsék az érzelmek, addig a pontig, amíg teljesen át nem veszik felette az irányítást. Nem zavar, hogy ilyen (nem úgy, ahogy én zavarom őt), de hasonló helyzetekben nem is nevezném különösebben pozitív tényezőnek.
Arra a mondatra viszont, ami végül kirobban belőle, nem egészen számítok; ebben a formában biztos nem. Arra sem, hogy a szeme egészen furán kezd csillogni. Tekintve, hogy ezek után milyen arcot vág, mint aki csak most kapott észbe, nem feltételezem, hogy ez most valamiféle színészi nüansz lenne.
Váratlanul ért a vallomása, legalább annyira, mint őt magát, bár biztos vagyok benne, hogy utólag azt mondaná, csak a pillanat heve mondatta vele, nem gondolta komolyan. Mindketten tudnánk, hogy hazudik, de soha többé nem beszélnénk róla. Pont úgy, ahogy az ember nem beszél a szex közben elmormolt ígéretekről sem. Csendben maradok, amíg próbálom megérteni, amit mondott, és kitalálni rá a választ. Nem tudom, hogy nem várt rá, vagy csak túl sokáig maradtam csendben, mindenesetre előbb megszólal, mint én.
– Ophelia… – A neve halk szólításával nem sokra megyek, mert még a magassarkúja nélkül is elég mérgesen tud trappolni. Gordo felkapja a fejét a folyosóról és kicsit megcsóválja a farkát, de inkább bizonytalanságból, mint örömből. Nem örül annak, hogy Ophelia elmegy; ami furább, az az, hogy én se. Legalábbis nem így. Hogy én vagyok a rossz; már megint. És hogy ilyet gondol rólam; még mindig.
– Persze, hogy törődöm veled, Ophelia! – Egy kissé hangosabban és erőszakosabban csattan a hangom, mint terveztem. Úgy tűnik, nem csak benne van némi rejtett indulat. Kisétáltam a konyhából a nappaliba, hogy rálássak az előtérre, ahol indulni készül, szokás szerint azzal a nyereséggel a zsebében, hogy Mark Schneider még mindig egy érzéketlen faszkalap, akit senki nem érdekel, így tulajdonképpen minden haragja és utálata teljesen megalapozott. Alapvetően nem szokott érdekelni, ha az emberek utálnak; de többek között Ophelia is… más. Nem tudom, hogy csak Connor miatt-e. – Én… Lehet, hogy Jennifer részben miattam ment hozzád.
Ez egy sűrű május. Egy kurvára sűrű május.
– Egy pár nappal korábban… összevesztünk. Rajtakaptam valakivel. – Sóhajtva csúsztatom a kezeim az öltönynadrágom zsebébe. Egy részem legszívesebben elmondaná Opheliának, pontosan kivel is kaptam rajta Jennifert, de tudom, hogy ez kicsinyes lenne. – Most már hirtelen ő is válni akar. Valószínűleg perre megyünk majd a közös megegyezés helyett, lehet hogy… Ezért ment el hozzád. Szerintem azt hiszi, hogy miattad csinálom. Legalábbis mikor először felhoztam neki Connor után, azt hajtogatta, hogy biztos azért akarok elválni, hogy téged elvegyelek. Azt hittem, elfogadta, hogy nem erről van szó, de… Nem lehet mindenki olyan megfontolt, mint Markus Grant Schneider – teszem hozzá rezignált görbülettel a szám sarkában. – Ezért tényleg bocsánatot kérek. Nem gondoltam, hogy bármi ilyesmit tesz. Még a kereset se lett beadva.

Oh, now I do recall

We just were getting to the part Where the shock sets in

- És ugyan melyikünket akarod még ezzel áltatni, engem, vagy magadat? – csattanok fel én is újra, ahogy megüti a fülemet Mark hasonlóan hangsúlyozott kijelentése. Elegánsan akartam távozni, és azt hittem, az érzelmeim is egyetértenek velem, de úgy tűnik, tévedtem. Nem is bánom túlságosan; ha Mark is megtagadja tőlem a lehetőséget, én ugyan nem fogom fülemet-farkamat behúzni, és ő sem lehet annyira idióta, hogy ezzel ne legyen tisztában. Lehajolva a cipőmbe igazítom a sarkaimat, majd felegyenesedve, röppenő hajjal az irányába pördülök, a mutatóujjammal vádlón felé mutatva. – Mert ez az érdektelen lekezelés, amiben minden alkalommal részesítesz, valahányszor eléd állok a problémáimmal, nem törődés, Mark, és nem tudom, hogy szimplán érzelmi analfabéta vagy, és képtelen vagy ezt felfogni, vagy egyenesen seggfej, és nemes egyszerűséggel csak szarsz az egészre, de nagyon elegem van belőle, és MOST értem el azt a pontot, hogy innentől fogva én is szarok rád!
Ellenállok a kísértésnek, hogy elkezdjek fokozatosan közelebb lépkedni hozzá, részben a fenyegető hatás, részben pedig a mellkasa megbökdösése kedvéért, hiszen borítékolható, hogy előbb vagy utóbb kiejt valami mérhetetlenül sértő ostobaságot a buta száján, ami pofonért kiállt, és minél közelebb állok hozzá, annál nagyobb lesz a kísértés, hogy fel is emeljem a tenyerem.
Tessék, csak kérnem kell, és meg is adatik! Mikor hullik már az ölembe egy a nevemmel fémjelzett Chanel kollekció?!
Hitetlenkedve a levegőbe emelem az egyik kezem, míg a másik a csípőmön talál megnyugvást. Elfehéredő megnyugvást. – Részben?! Hogy merészeled azt mondani, hogy részben, amikor TE vagy az egyetlen átkozott ok, amiért Jennifer Schneider… várj, micsoda? – szakad félbe a saját dühös monológom, amivel ezer örömmel kiabáltam volna túl Mark saját magyarázatát, mindezt úgy, hogy természetesen tökéletesen tudtam volna követni mindkét gondolatmenetet, de amit mond, kivételesen megtorpanásra – és elhallgatásra - késztet.
Egy szava sem lehet, a szavai folytatását néma figyelemmel hallgatom végig, amivel tagadhatatlanul magamat is szolgálom, ugyanis fogalmam sincs, mit mondanék, ha szóra nyitnám a számat. Túl sok minden önt el, nem csak ahhoz, hogy szavakba öntsem a gondolataimat, de ahhoz is, hogy eldöntsem, melyik szavakat választanám hozzá. Nevetni akarok, mert Jennifer Schneider, a moralitás koronázatlan királynője bizonyítottan is egy szava hihetetlen hipokrita, bosszankodni, amiért ezt nem tudtam a mai nap elején, hogy ez az ismeret is a fejéhez vágva végezze (baszd meg, Mark, ez is a te hibád), káröröm, mert a karma még soha nem dolgozott ennyire tökéletes pontossággal, és valahol mélyen, mélyebben, mint ameddig hajlandó vagyok leereszkedni önmagamban, egy leheletnyi sajnálkozás és őszinte öröm is felcsendül. Az utóbbival nem vagyok hajlandó foglalkozni, úgyhogy rögvest félre is söpröm.
A többi viszont még így is kellően intenzív ahhoz, hogy kis túl soknak bizonyuljanak az egész napos fáradtság és érzelmi hullámvasút után, így a biztonság kedvéért a mögöttem meghúzódó falnak dőlök.
- Én… Sajnálom? Gratulálok? Melyiket akarod hallani? – fújok ki egy sóhajjal egy tincset az arcomból. A harag és az ingerültség nélkül úgy kezdenek az energiáim süllyedni, akár egy léket kapott hajó. Hosszú volt ez a nap, túlságosan is, és mára már se erőm, se motivációm, és ami azt illeti, okom se tovább veszekedni. Hirtelen kiadtam magamból mindent, amit akartam, és még Mark Schneider sem tud olyan gyorsan dolgozni, hogy újra magára haragítson, ilyen rövid időn belül. – Milyen esélyeid vannak? Egyáltalán, mi fölött fogtok pereskedni, amit már nem foglaltok a megegyezésbe?
Sejtem, hogy ez inkább az elvnek, semmint az anyagiaknak szól, de Mark nem szokott csak úgy az érzelmire hagyatkozva dönteni, a döntésnek tehát az eszének is meg kell érnie. Feltételezem. Váratlanul érne, ha Markból most jönne elő a bosszúszomj.
Nem tudom felmérni, hogyha valamivel frissebbnek és üdébbnek érezném magam, meglepne-e a bocsánatkérés, ami ellen néhány perccel ezelőtt még olyan hevesen tiltakozott, elégedetté tenne-e, hogy megkaptam, amire olyan nagyon vágytam, de jelenleg a fáradtság nem enged át mást, csak a beletörődést, elfogadást, és a megadást, egy kis melankolikus utóízzel. Egyik eredetében sem vagyok biztos, és nem érzem magamban a lelkierőt a boncolgatásukhoz.
Megpróbálom a tekintetemmel és a szemöldököm felvonásával megüzenni, hogy „látod, ez nem is volt olyan nehéz”, de messze nem tudom eléggé beleélni magam. Reflexszerűen nyelek egyet, és a plafon felé emelem a falnak döntött fejem. – Most, hogy ismét képesek vagyunk felnőttekhez méltón beszélgetni, gondolom úgy igazságos, ha én is bocsánatot kérek. Nem volt helyes kezet emelnem rád a premier estéjén, és még ha meg is érdemelted – villantok felé egy élesebb pillantást, mert ezt nem veheti el tőlem -, tudom, hogy ez nem mentség. Sajnálom. Az ütést, a reakciómat, a sírást… de nem szabadott volna eltitkolnod előlem, hogy a tulajdon apám mit tud rólunk, és mit nem. Nem volt hozzá jogod.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, mert Connor óta jóval hajlamosabb vagyok a sírásra, mint előtte, a terhesség és a szülés újabb csodás hozománya, amit nap, mint nap átkozhatok, és tartok tőle, hogy most is megvan az esély néhány kósza könnycseppre, amit viszont eszem ágában sincs megengedni magamnak. Pislogok egy párat, és csak akkor folytatom, amikor biztos vagyok benne, hogy a veszély elhárult.
- Egész egyszerűen nem értheted, hogy mennyire… nehezek voltak az azt követő hónapok. A terhességem kiderülése, az ilyenkor szokásos döntések meghozatala… Tudtad, hogy majdnem elvetettem? – mosolyodok el keserűen. Nem vagyok rá büszke, és pont ezen okból ezt még soha senkinek nem árultam el, de jelen pillanatban úgy érzem, meg kell értetnem Markkal, hogy min mentem át. Csak most az egyszer. Talán mindkettőnket segíti majd, talán egyikünket sem. Mindenesetre, látnom kell a reakcióját, ha másért nem is, legalább a kíváncsiságom csillapításáért megéri. – Mert el akartam, gondolkodás nélkül. Istenem, annyira meg akartam tenni, hogy a lehető legkorábbi időpontot kértem, de hiába próbáltam testestül-lelkestül megutálni, parazitaként gondolni rá, a karrieremre fókuszálni, nem tudtam.
A mai napig nem tudom, mi tartott vissza, de visszatartott, és retrospektív már örülök neki. Ez sem olyasmi, amire sokszor akarnék gondolni, még a saját gondolataim biztonságában sem, de ettől függetlenül tudok az érzés létezéséről. Nincs okom erről hazudni magamnak, tudom, hogy Connor nélkül szegényebb lenne az életem.
- Aztán eldöntöttem, hogy megtartom, és a hátralévő hónapokban egyedül voltam – folytatom lassan, megfontoltan, még mindig a plafonnal szemezve. A csillár legalább annyira lelketlen, mint minden más ebben az élettelen IKEA magazinban. - A szüleimet jobban izgatta az apa kiléte, mint az, hogy engem segítsenek, a húgom Kaliforniában volt, az unokahúgomnak kevés ideje volt rám a saját munkája és az eljegyzése mellett. Ha éppen támogattak is, mindig ott lógott a levegőben a „ki az apa?” kérdése, és elhiheted, akkor épp nem erre volt szükségem. Tudom – emelem fel intőn a tenyeremet, mielőtt közbe kívánna szólni -, hogy semmi nem tartott vissza attól, hogy elmondjam neked, és sajnálom, amiért megfosztottalak a hírtől és eleinte a fiadtól is, de akkor úgy hittem, nem kapok majd tőled mást, csak egy vádat, hogy nem tudhatod, a tiéd-e, vagy egy kérést, hogy tegyek ellene. És azt… nem viseltem volna jól. Könnyebb volt azt választani, hogy semmi ne halljak tőled.
Még csak igazán azt sem mondhatja, hogy tévedek. Nem teljesen ugyanaz a helyzet, de amikor végül a kényszer okán elé álltam Connorral, és elmondtam neki, hogy létezik, és az övé, az első mondata szóról-szóra az volt, hogy „nekem nem kell”. Tudom, mert soha nem fogom elfelejteni. Nem azért, mert nem akarom, hanem azért, hiányzik belőlem a képesség, hogy eltudjam engedni. Az agyam ragaszkodik hozzá.
A második mondatával pedig talán le akart fizetni, de meglehet, hogy az már csak a harmadik volt. Utólag belegondolva, mit hitt, hogy szükségem van a pénzére? Kérlek, Mark.
- Szóval – lököm el magam a faltól, miután egy simítással ellenőriztem, hogy az arcom könnymentes, az ajkaimat a tőlem telhető legmeggyőzőbb mosolyra húzva, és mivel remek színésznő vagyok, tudom, hogy bárki mást átvernék vele. De nem Markot. Sose Markot. Hogy rohadna meg. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy ez egy egyszeri alkalom volt, és ha felmersz használni ellenem akárcsak egy szót is az elhangzottakból, egy nagyon recés késsel fogom elválasztani tőled a heréidet, hogy aztán a füledre akasszam őket. Most pedig; kérhetek egy kávét? – indulok meg a konyha irányába, mielőtt választ kapnék. Épp eleget lelkiztünk; ami azt illeti, sokat is. – Voltam olyan ostoba, hogy valamiért én vezettem ide, ahelyett, hogy sofőrt hívtam volna, és egy kissé tartanék tőle, ha most rögtön volán mögé kellene ülnöm.

Even if I was wrong, you know I'm never wrong

Why disagree? Why, why disagree?

– Azt, amelyiket komolyan gondolod – vonom meg a vállam, nem azért, mert ne érdekelne, hanem mert tényleg rá bízom a döntést. Bár azt hiszem, hogy elég ideje ismerjük egymást elég jól ahhoz, hogy tudja, nem különösebben szerelemből maradtam Jennifferrel; talán ha máshogy alakulnak a dolgaink, úgy, ahogy Jenn is szerette volna, tényleg lehetett volna valami abban a jövőképben amit gondolt. Talán lehet, hogy vén fejjel majd egészen más színben láttuk volna a másikat.
Egyáltalán nem az a rész fájt, hogy rajtakaptam valakivel. Ellentétben vele, én nem gondolnám, hogy ez megcsalás; már rég nem vagyunk együtt, legfeljebb megszokásból és makacsságból. Ha egyszerűen belement volna a válásba, ha nem is rögtön, de néhány évvel később, amikor már mindketten beleszoktunk a külön vezetett életünkbe, akkor most nem tartanánk ott, ahol. Akkor nem érezném úgy, hogy majd’ felrobbanok a dühtől, ahányszor Rá gondolok. Akkor sem lenne így, ha nem olvasta volna évekig rendületlenül a fejemre a vélt bűneimet, miközben ugyanazokat követte el, nagy susmus közepette.
Kevés dolog van, amit nem tudok elviselni, és ami őszintén teljesen kiakaszt, de ez a fajta képmutatás az. Már csak azért is, mert nem csak rá korlátozódott; bárkinek és mindenkinek elhordott minden szemétnek, ha tehette. Többek között a lányaink is biztosan milliószor hallhatták tőle, mennyire megbízhatatlan és hűtlen vagyok.
– Megtámadom a szerződésben lévőket – szívom fel a mellkasom, az előttem álló hadakozásra gondolva. Szeretem a kihívásokat és szeretem a nyereséget is; ehhez viszont túlzottan érintett vagyok, hogy egyrészt saját magam képviseljem, másrészt pedig ne bosszantson fel annyira, hogy teljesen képtelenül reagáljak majd, ezt előre tudom. – Azon záradék keretében mentem bele az eszeveszett követelésébe, hogy mindaddig gondoskodom nem csak a lányok, hanem az ő jólétéről is míg én vagyok a fő bevételi forrása. Technikailag ez már rég nem igaz, mióta megnyitotta a saját üzletét, amit főállásban jelentett be. Csak eddig nem érdekelt.  Meglepően sok szerződés él úgy a világban, hogy a feltételek már rég a helyzet változását biztosítanák, de egyszerűbb hagyni, hogy minden menjen a maga medrében. Jennifer évi negyed milliót kapott tőlem, legnagyobb részét viszont a lányok kapták meg. Miután Anja elköltözött, technikailag kevesebbet kellett volna fizetnem, de nem tettem.
Nagyon sok dolgot nem tettem, csak azért, hogy viszonylagos békességben maradhassunk meg egymás mellett, de előbb-utóbb nálam is betelik a pohár.
Ennek van mondjuk jó oldala is; az elkövetkezendő hónapok során még kevesebb dolog fog tudni felbosszantani, mint eddig, mert Jenniferhez nem érhetnek fel egyszerűen. Ha most történne, még Ophelia pofonját se venném talán annyira magamra, mint tettem azt akkor. A munkám ellenére egyáltalán nem vagyok a tettlegesség pártján, kifejezetten gyengeségnek tartom – amikor az ember kifut az észérvekből, és nem marad más, csak az állatias ösztön, a félelem a veszteségtől.
Törték már be többször az orrom, azért fest úgy, ahogy, de Ophelia pofonja valahogy egészen máshogy fájt jobban.
– Már majdnem azt hittem, abbahagyod ott, hogy „sajnálom” – húzódik mosolyra a szám széle, bár nem gondolom egészen komolyan. Igazából tudhatnám, hogy ez a nap nem az lesz, mikor Ophelia őszintén bocsánatot kér azért, mert… ő Ophelia. Mondhatnám, hogy minden, ami a „de” előtt van, lényegtelen hablaty, de nem akarom felbosszantani. Annál most jobban becsülném a néminemű békét. „Felnőttekhez méltó beszélgetést”, ahogy ő fogalmazott.
Azt hittem, hogy elfogadja így az egészet. Felhúzza a holmiját és kifordul az ajtón, aztán elmegy azzal a tudattal, hogy még mindig nem értek semmit, de legalább már nem érdekli őt sem. Valahol talán elgondolkodtatónak kellene lennie annak, hogy annak ellenére, mennyire szívtelennek és érdektelennek hív engem, mégis megpróbálja… Megmagyarázni önmagát. Azt mondja, nem érdeklem, közben viszont mégis azért küzd, hogy bebizonyítsa ennek az ellenkezőjét. Nem egészen tudom, ezzel mit kezdjek egyelőre.
De végighallgatom. Nem szólok közbe, mert még ha meg is áll egy pillanatra, nem azért teszi, hogy közbevágjak. A tények ismerete nélkül – legalábbis azok nélkül, amiket most elém kíván tárni – nem is felelős döntés megpróbálni megkérdőjelezni, még ha van is, ahol szívem szerint valóban felszólalnék. Ő is tudja; nagyon ügyesen játssza el az ostoba színésznőt, de ennél messzebb kevesebb dolog állhat a valóságtól. Ophelia nagyon is eszes, a szociális szituációkra kihegyezve pláne. Más dolog viszont tudni, hogy mit kéne tenni vagy mondani, és más, hogy az emberibb, önzőbb felünk mennyire engedi ezt megtenni.
Nem igazán gondoltam bele abba, milyen lehetett számára egyedül, mert nem volt releváns – talán azt is gondoltam, hogy megérdemelt mindent, amit magára vállalt. Felnőtt nő, ennek megfelelő felelősségtudattal, ha pusztán az tartotta volna vissza, hogy haragudott rám… Nem csak ez. Nem mondom, hogy nem értem meg, honnan jön a gondolat, de azt sem, hogy egyetértenék vele vagy ne bántana. Az ő első gondolata is az volt, hogy el akarja vetetni. Ezek után felettébb kettős mérce, amiért ugyanezt Nekem nem lett volna szabad javasolnom.
Ezek viszont már bőven olyan dolgok, amelyek a „mi lett volna, ha…?” bizonytalan territóriumába lépnek. Nincs ahhoz energiám, sem pedig időm, hogy foglalkozzak velük.
– Eszem ágában sincs bárkinek beszélni erről – fonom össze a karjaim valami halvány mosolyféleséggel. Még épp időben szólalt fel; ha még pár pillanatig ott áll és próbál úgy tenni mint aki nem sírja mindjárt el magát, még én sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, sem a saját testi épségem, sem az Ő büszkesége érdekében. – Szeretem azt gondolni, hogy a beszélgetéseink során elhangzottak egymás közt maradnak.
Ahogy az mindkettőnk érdeke.
– Egy ilyen fenyegetés után mernék nemet mondani? – nevetek fel végül. El lököm magam az előszobafaltól, aminek addig támaszkodtam, és visszaindulok a konyhába. – Egyébként szerinted be tudtad volna törni az ajtót?
Lehet, hogy jobb, ha sosem tudom meg.

Oh, now I do recall

We just were getting to the part Where the shock sets in