A lift ajtaja halk susogással nyílik ki, utat engedve az előtér felé. Balomon hatalmas üvegtáblák mögött fekszik Manhattan lustán elnyúló, szürke, döglött bálna módjára, szmogba és esőt ígérő felhőkbe burkolva. Olyan magasan, ahányadik emeletet a cégünk bérel, már csökkent a levegő szennyezettsége. Mondhatni, idefent sütött a nap. Minden bizonnyal érdekes jelenség, amin megérné elmerengeni egy csésze kávé mellett, de az ember neve nem úgy kerül ki aranyozott táblácskára az irodaház halljában, hogy a napjait filozofálással tölti. Nekem is csupán annyi időm van, hogy megállapítsam az éles ellentétet, és jó jelnek vegyem a felhőkarcolók üveg függönyfalain táncoló narancsos sugarakat – már kezd nagyon elegem lenni a télből és hidegből –, aztán tekintetem tovább is fut szembe, a társalgó rész felé, ahol már ketten is várnak a recepcióval szemközt. Az egyikük, egy férfi, kényelmetlenül feszeng az ülésben, az arca ismerős, Hall egyik ügyfele, a nőt viszont még sosem láttam; ehhez képest a világ legnagyobb nyugalmával ül ott és szemérmetlenül bámul. Általános helyzetben hozzá vagyok szokva az ilyesmihez, ő azonban úgy méreget, mintha azon tanakodna, vajon ki tudna-e ütni egy kézitusában. – Szép reggelt, hölgyek! – köszönök rá lelkesen Rhondára és a mellette ülő másik, fiatalabb nőre. Tracy, azt hiszem. Utóbbi lelkes mosollyal szavalja, mint mindig, hogy „jó reggelt, Mr. Scneider!”, előbbi viszont nem hazudtolja meg önmagát, úgy bámul, mintha puszta kézzel öltem volna meg a családját. – Ne legyél ennyire vigyori! Hall az irodádban vár. Ez szokatlan. – Melyik? – Szerinted? Szóval a fiatalabb. Az jobb, bár nem kimondottan jó. Thomas és én az egyetem óta vagyunk barátok, még ha így húsz-huszonöt év távlatából azért a magánélet végett csökkent is az együtt töltött idő. Családos ember lett, olyan igazi, akit vacsorával várnak haza, ő meg lelkesen hallgatja meglazított nyakkendővel, hogy sikerült a tigrisbukfenc meg a vitaklubb. Eszemben sincs ezt az életmódot lekicsinyelni vagy elítélni; nekem pusztán nem erre volt igényem. De csak úgy nem szokott megjelenni az irodámban. Ha olyan van, akkor hív, ha meg négyszemközt akar beszélni velem, akkor behív az irodájába. Így akarja éreztetni felém, gondolom, hogy azért még az ő apjáé a cég; akkor is, ha Thomas pocsék ügyvéd, és előbb-utóbb úgyis én veszem majd át az öreg Hall helyét. Végigsimítok a nyakkendőmön, aztán átsietek a folyosón, hogy a saját irodám ajtaja előtt álló két asztal – az egyik Ellioté, a másikon pedig két gyakornok osztozkodik – között megállva még vegyek egy nagy levegőt. Teljesen nyugodt ábrázattal lépek be a hangszigetelő ajtón túlra. Thomas elég átlagos fazon, magas, de esetlenül, a személyre szabott öltönyeit is képes valahogy olyan bizonytalansággal és kényelmetlenséggel viselni, mint egy tizenkét éves, akinek az apja ruháit kell hordani. Egyébként is volt benne valami, amitől úgy festett, mint három óvodás egymás vállán állva egy ballonkabátban, hogy úgy mondjam. Egyidősek voltunk, de az ő arca kisfiús maradt; a barna szemekből viszont most nem a szokásos elveszettség tekintett rám. Most ideges volt. Mérges. A lába fel-alá járt, mikor benyitottam, és amint meglátott, felugrott a fotelból. – Hol a fenében voltál? – Ez még számonkérően is hangozhatna, de inkább csak kétségbeesett. – Kilenctől van munkaidőm. Fél kilenc van – emelkedik meg az egyik szemöldököm. Az aktatáskám az asztalra fektetem; ötletem sincs, mit akarhat. – Ha legközelebb ilyen fontos valami, hívhatsz is. Erre morog magában valamit. – Még nem láttad, ugye? – Nem tudom, miről beszélsz. Próbált valamit mondani, de inkább dühösen megrázta a fejét, aztán felém fordította a tabletjét. Egy bulvárlap honlapja volt megnyitva, az oldalsó oszlopokban olyan ajánlott cikkek jöttek sorba, minthogy „Miley Cyrus a ruhabakijáról beszélt Instán”, „17 plasztikai baki”, és „Amerika 16 legkedveltebb celebpárja”. Középen nagy cikként megnyitva ezt hirdette a felirat: „Kiderült, ki a Palace of Sandből ismert színésznő gyermekének apja!” Ez annak a filmnek a címe, amiben Ophelia szerepelt, azt hiszem; nem az én zsánerem, még csak ki sem jött, de elég nagy körülötte a felhajtás. Azt hiszem, valami sikeres könyvsorozat adaptációja, valami Éhezők Viadala stílusú; pedig nekem már az is csak a Battle Royale hollywoodosítása volt. A címszöveg alatt két kép összevágása szerepelt; az egyiken Ophelia és én szerepeltünk, többek között más emberek társaságában egy asztalnál ülve valamelyik jótékonysági aukció keretein belül. Talán tavaly előtt lehetett. A kép elég éles volt, jó minőségű, profi fotós (valószínűleg a rendezvény által felbérelt) készítette a megjelentekről, mérsékelten művi módon. A másik kép, ellenben, szemcsés volt, rossz fényviszonyokkal, távolabbról, valószínűleg telefonnal fotózva. Így is tökéletesen látszottam rajta én, öltönyben, egyik kezemben a telefonomat fogva, a másikban pedig… Connort. Felismertem a helyszínt, ez az a bölcsőde, ahová vinnem kellett. Mondjuk, nem sokszor vittem én, de sajnos pont útban esett munkába menet. Először nem tudom értelmezni a képeket. Látom, hogy én vagyok rajta, de az, hogy ilyen minőségben szerepeljek egy pletykacikkben, még nem történt meg; szerepeltem már újságban, tévében, de ügyvédként. Ez… most valami más. Szemöldökráncolva húzom magammal a tabletet, hogy leüljek a székembe. Nem tudom rávenni magam, hogy végigolvassam a cikket is, de beszélnek benne arról, hogy kicsoda (vagy eddig kicsoda nem volt) Ophelia Dermot, arról, hogy elvetette azon találgatásokat, talán korábbi férjétől született volna a fia. Hogy micsoda odaadással beszélt róla az interjúk során, hogy mennyire szívén viseli a hozzá hasonló nők sorsát, akik egyedül nevelik a gyermeküket, és – a cikk írójának „elfogulatlan” véleménye szerint – milyen remek, odaadó munkát végzett. Aztán jött a többi rész, a „de” utáni, ami, mint tudjuk, a legfontosabb. „…az egyértelmű nyilatkozat ellenére, miszerint Miss Dermot nem kíván a gyermeke hátteréről információkat megosztani, sok fórumon folytak már spekulációk, ki lehet a rejtélyes apa. Egészen tegnapelőttig, amikor egy reddites felhasználó megosztott két fotót, melyeken Connor Dermot látható a bölcsödébe menet, egy alkalommal édesanyja karjában, még a marokkói forgatás előtt, a másikon pedig egy férfi, aki a bölcsőde egyik alkalmazottja szerint az elmúlt hónapok során többször is hozta és vitte a színésznő fiát. Nem tartott sokáig, hogy valaki felismerje a képen szereplő személyt, mint Markus Schneidert, Manhattan egyik jól ismert ügyvédarcát, aki számos alkalommal szerepelt már a hasábokon vagy a televízióban, rendszerint, miután az állam elvesztette ügyeit védenceivel szemben. Egy kérdés azért ezt követően is maradt; vajon a színésznő új románcáról van szó, vagy gyermeke apját leplezhették le? Mindkét válasz meglepő fordulat lehet, Schneider ugyanis több, mint huszonöt éve házas, ráadásul felesége és három lánya is New York-i lakos…” A cikk folytatódik tovább, de a lényeget úgyis megtudtam. Hozzá vagyok szokva a fordulatokhoz, a váratlan eseményekhez, például, hogy csontvázak kerülnek elő a védencem szekrényéből egy bírósági tárgyalás alatt; néha szó szerint. Én is kaptam már támadást, nem is keveset, a jó ügyvédi egyik stratégia része az ügyek minden résztvevőjét, tanúját, az egész rendszert, ha kell, összeesküvőnek és megbízhatatlannak ábrázolni. Nem kell jogilag bizonyítani, csak az esküdtekbe kell épp elég gyanakvást ültetni, hogy elbizonytalanodjanak. De erre nem készültem fel. Főleg azért, mert szerződésbe lett foglalva, hogy ez sohasem történhet meg. Beletelik egy-két percbe, míg sikerül leküzdenem a feltörő érzelmeket, amik valahol az értetlenség, az elárultság és a harag egyvelegéből állnak. Szinte el is felejtettem, hogy Tom még mindig ott áll. – Én… nem tudom, mit mondjak erre… – Én megmondom. Ez egy PR-katasztrófa! – dobja az égbe a karjait. Aztán körözve járkálni kezd, koptatva a szőnyegemet. – Tudom, hogy Jennel szeparálódtatok, mindenki tudja, de… a Dermot-lány? Előbb Greene, aztán ő? Az apja a városi tanács fejese! – Tudom. – Dehogy tudod! Ha tudnád, nem kezdtél volna vele! – legyint le, aztán odatámaszkodik az asztalra, egészen az arcomba mászva. – Ha tudnád… Akkor nem csináltad volna fel. Mert merem remélni, hogy nem csak nekem nem szóltál erről a… erről! – Nem, senki nem tudott róla – rázom meg a fejem, egyik kezem a karfán könyököl, az államat a hüvelykujjam meg a többi közé fogva. Legszívesebben kiküldeném, mert a kiabálása és az idegösszeomlása nem segít, fejben pedig már rég a dolgokat próbálom sorba rakni, hogy tudjam, mi legyen a következő lépés. – Abbahagynád a járkálást? – Muszáj járkálnom, különben felrobbanok! – Erre legszívesebben a szemem forgatnám, de kialakult már egy egészségesen is túlnyúló önkontrollom. Általában. – Marshall Dermot eddig a szövetségesünk volt, tudod? De most?! – Ne aggódj, megoldom. De meg se hall. – Ha az apám megtudja…! – Most mondtam, hogy megoldom! – szólok rá kissé erélyesebben. Még az kell nekem, hogy pánikrohamot kapjon az irodám közepén. Bár nem mondom, eddig bele sem gondoltam, hogy az idősebb Hall hogy reagál majd erre; ha kiderül, hogy az eddigi tíz év munkája kútba full, egy ilyen miatt…! Felállok a székből, és visszaadom neki a tabletet. – Megoldom. Menj és csináld azokat a levegőgyakorlatokat, jó? Szülj meg, aztán menj vissza, várnak rád odakint. – Rád is. Az a nő… Újságíró. Hát persze. – El kell mennem – pillantok az órámra, az aktatáskámmal már nem is foglalkozom, a lényeg, a telefonom, a zsebemben van. Bizonyára tele értesítéssel, de vezetés közben reggel mindig kikapcsolom, és csak az irodában szoktam újra ránézni. Most várniuk kell, mert előbb utána kell járnom ennek a káosznak; ilyenkor mindig a gyökeret kell megtalálni. Azt a gyökeret pedig épp csinos testbe öntötték, meg egy adag sminkbe, és Ophelia Dermot-nak hívják. Rohanó léptekkel sietek ki az irodából, legalábbis ahhoz képest, ahogy általában reagálok. Rhonda megrázza a fejét, mikor rám néz, valószínűleg hozzá is elért a cikk. Egy pillanatra megtorpanok, hogy a másik folyosó irányába nézzek, oda, ahol a többi gyakornok szokta várni a feladatait;és ahol most Anja is volt. De egyrészt nem volt időm odamenni hozzá és elmagyarázni a dolgokat, másrészt pedig a riporternő épp felém indult. – Nem nyilatkozom – rázom le, úgy kerülve ki, mintha leprás volna. Aztán azelőtt megnyomom a lift ajtózáró gombját, hogy utánam siethetne. Voltam már párszor Ophelia lakásán, értelemszerűen; többe között, puszta lovagias udvariasságból segítettem neki visszapakolni Connor cuccait, amiket felhozott hozzám. Öt hónap. Nem volt egyszerű, de mindenkinek eladtam egy sztorit, egy olyat, amit el tud viselni, és ami nem ütközik a többiekével. Mindent megkomponáltam, mint egy gépezetet, gondosan dolgoztak az alkatrészek, olajozottan, és már épp ott hagytam volna a gyárat, amikor hirtelen az egész összetört. Azért, mert az alapozás megadta magát. Nem mondom, hogy ne léptem volna át néhányszor a sebességkorlátoztást, vagy ne vettem volna olyan balkanyart, amit a táblák tiltottak. Azért a saját életemet nem veszélyeztettem, mint a filmekben, de mire leparkoltam a komplexum előtt, már kellő időm volt kilábalni az első sokkból; és magamra húzni egy adag haragot. Tudtam, hogy nem szabadott volna megbíznom bene, már ez az egész szituáció olyan cseszettül fura volt…! Miért gondoltam, hogy majd pont Ő fogja tartani a szavát? Írott vagy sem, az neki nem jelent sokat; és épp tökéletes időben jött ahhoz, hogy még tovább beszéljenek róla meg arról az idióta filmjéről. A portás meg sem próbál megállítani, a dühömet bent tartom, kívülről pedig látszólag épp beillek az általános lakóközösségbe. Ophelia Dermot nem lakik holmi brooklyni téglasufniban. Általában jó előre tudom, hogy mit fogok mondani, ha valakit szembesíteni akarok valamivel; most direkt nem hívtam fel, úgyhogy csak a liftúton jut eszembe, hogy talán otthon sincs, de már felesleges volt megfordulnom. Ezt személyesen kellett intézni. Nem vagyok különösebben… dühre hajlamos személyiség. Már csak azért sem, mert a logika gyorsabban célba juttat. Most azonban hangosabban hangzik fel a kopogásom, mint kellene; először, aztán másodjára is, mert semmi reakció. – Ophelia! Nyisd ki az ajtót. – Erre már hallok valami mozgást, mintha valaki átesne valamin; az ezután felhangzó sírás alapján Connor az. – Tudom, hogy itt vagy! – Most már, legalábbis. Amint nyílik az ajtó jóformán meg sem nézem, ki áll ott; egyből nekiszegezem a kérdést: – Ezt direkt csináltad?
A tágas ablakokon beáramló napfény táncot jár a márvány konyhapultokon, a fa vágódeszkán, és az azon pihenő, apró ujjaimon. A kedvenc fehér opál gyűrűm sellőfénnyel szórakoztatta a kenguruban rámcsatolt Connort, és a kezem remegése még kapóra is jött ebben a játékban, mert így követnie kellett a színes mintázatot a helyiség különböző pontjain, mint macskának a lézerfényt. A cumi mögül időről-időre kuncogás szűrődött ki, amikor éppen nem azon dolgozott azzal a kemény négy fogával, hogy elrágja azt, és a hónapban már harmadjára kelljen neki újat adni. Agatha, a házvezetőnőm, már a második szárzeller felvágása után elvette tőlem az összes alapanyagot (és a kést is), de ennek ellenére is kétpercenként lövellt felém aggodalmas pillantásokat. Nem hibáztatom; egyrészről a ma hajnali események után spontán fizetésemeléssel lett kedvem megjutalmazni a hűségét, és kifejezni a hálámat a gondoskodásáért, másrészről pedig ugyan teljesen jogos mozdulat volt, de talán ráhoztam a frászt, amikor bedobtam a pulton díszelgő kristályvázába a privát telefonomat. Pechemre, vízálló. Így már egy vastag réteg kristály mögül élvezhetem a virágok szára között úszkálva felvillanó névjegyeket. Apa, anya, a húgom, a nagyanyám (jesszus, akkor már nyomtatott médiában is megjelent a hír), barátnők, az ex-férjem. Tudnám, utóbbi mit akar, de a kíváncsiság messze nem elég erős indok, hogy a rezgő kütyüért nyúljak. Elég magam elé képzelnem az apám vörös fejét, és szívem szerint még egy kis hipót is a telefon után öntenék, hátha az kinyírja. Egy pár óra, és el kell hallgatnia. Ugye? Terveim voltak erre a napra; szigorú menetrendet követő terveim, különböző megjelenésekkel, fotózásokkal, és pontosan előkészített utazástervvel, illetőleg egy ahhoz hozzácsapott számolással, ami előzetesen megbecsülte, hogy vélhetőleg mennyi idő vész azzal kárba, amíg a New York-i forgalomban A-ból B-be érek. Általában fogalmam sincs róla, hogy pontosan hogy fog kinézni egy napom, mert egyrészről a lista túl kaotikusnak bizonyult, másrészről pedig azért állt a hátam mögött egy kisebb seregnyi ember, hogy az ő fejük fájjon a logisztika okozta gyötrelmekkel, nem pedig az enyém, a viszonylagos gondtalanságért cserébe viszont hozom az elbűvölő és karizmatikus énem, ami ideális esetben mindenki bankszámláját gazdagítja. Voltak persze megszokott mozzanatok; reggelente mindig megjelent a személyi asszisztensem, aki nagyvonalakban vázolta, hogyan fog kinézni az elkövetkezendő pár óra - hogy aztán én rögtön elfelejtsem -, majd őt követte a már jól bevált fodrász-sminkes párosom (stylistom a hétköznapokon nem volt, mert ha valaminek, jó ízlésnek nem vagyok híján szerény véleményem szerint), mindeközben pedig már a munkaügyben használt telefonomon lógtam az ügynökömmel és a sajtósommal, akik a saját kis csapatukat irányították az irodáikból. És ők csak a legfontosabb fogaskerekek; egy komplett team dolgozik azon, hogy a karrierem szerkezete olajozottan működjön. A hajnalban publikált cikkek nem csak az én és a fiam magánéletébe léptek bele pofátlanul, de ennek az egész csapatnak a hónapokkal ezelőtti felkészülését, munkáját és terveit húzta keresztül. Ha ez egy rendes nap lenne, annyiban lennék biztos, hogy a hajnali készülődésem után már a teljes pompámban megetettem volna a kicsit később ébredő Connort – valami többé-kevésbé pépes zöldségkrémmel vagy főzelékkel, és valami hússal, a melleim legnagyobb örömére -, felöltöztettem és megszeretgettem volna egy kicsit, mielőtt a sofőröm első útja a bölcsibe vezetett volna minket. Egy igencsak elit bölcsibe, ahol annyiba fájt egy évi tandíj, mint egy kisebb gyémántgyűrű, ellenben garantálták többek között az elsőosztályú készségfejlesztést, korai nyelvtanulást, és a legmodernebb nevelési technikákat (gőzöm sincs, ez mit jelent, és ugyan minden szülő mélységesen elégedettnek tűnt ezt hallva az év eleji szülőin, szerintem ők sem), illetve a gyerekek abszolút biztonságát is. Ebbe technikailag beletartoznának a személyiségi jogaik is, ergo a sajtótól való védelem, gyakorlatilag az egyik dada úgy döntött, itt az ideje az ő tizenöt perc hírnevének, és nyilatkozott Markról annak a nevetséges pletykalapnak. A kis kedvességének köszönhetően hajnali három óta nem tudok aludni, fél háromkor ugyanis megjelent a cikk, háromra pedig annyira felrobbant a kettes számú telefonom, hogy hiába a némítás, a képernyőfény konstans diszkófényt vetett a háló plafonjára. A szivárogtatásért olyan pert akasztok az egész kóceráj nyakába, hogy arról koldulnak, efelől kétségem sincs, de azért egyenesen ölni tudnék, hogy végre elérkezett az idő, amikor aludhatnék az éjszaka, és végül nem az eddigi elkövető, alias a kilenc hónapos fiam köp a levesembe, hanem egy ostoba tyúk. Amíg teljesen fel nem ébredtem, ez volt a legnagyobb problémám. Aztán felfogtam, hogy mi történik, és a görcs a gyomromban azóta nem igen akaródzik oldódni. A sajtósommal beszéltem elsőként, aki már hajnalban megkezdte a kárelhárítást, és az ő javaslatára mondtunk le mindent mára. Connor nem ment bölcsibe, mert nem bízom többet azoknak a ribancoknak a gondjára, főleg akkor nem, amikor a bulvármagazinok licitversenyeket hirdettek a róla készült jó minőségű fényképekért. Itthon maradásra kényszerültünk; a pompás art déco stílusú otthonom hófehér falai még sosem érződtek ennyire fojtogatónak. Agatha javaslata volt, hogy próbáljam meg annyi mindennel elterelni a figyelmemet, amennyivel csak tudom. Öltözzek fel, sminkeljek, készülődjek, mintha egy átlagos szabadnap lenne, majd pedig főzőcskézzünk együtt, addig is lefoglalom magam. A megjátszott idillt erősen megtörte az időről-időre megcsörrenő (még nem ázó) másik telefonom, a tény, hogy nagyjából két perc után Agatha eltiltott minden élestől, és a beszélgetés emléke, amit az ügynökömmel folytattam egy pár órája. Emlékezetes volt, az biztos. - Van képed ezek után felhívni? Mit műveltél?! – csattantam a telefonba egy tizedmásodperccel azután, hogy rányomtam az elfogadóikonra. – Hogy volt merszed magánakcióba kezdeni a hátam mögött és veszélybe sodorni a fiamat?! Ő volt. Tudom, hogy ő volt, abból a végtelenül egyszerű okból kifolyólag, hogy neki, és csakis neki tettem utalásokat az apára. Hogy ügyvéd, hogy családos, hogy idősebb, és éppenséggel nem is egy ősrégi ex, ha mostanában csinált fel. Hozzávetőlegesen öt percébe telhetett rákeresni Ophelia Dermot ügyvéd pasijára, hogy hozzájusson Mark nevéhez. A válasz Patrick önelégült nevetése volt, melynek visszataszító hangja percekig visszhangzott a fülemben. A halántékomon veszélyesen dobolni kezdett az ér. – Neked is jó reggelt, Ophelia! Nem tudom, hogy a hormonok vakítják-e el az ítélőképességed, vagy előzetesen gyakorolsz egy anyatigris szerepre - ez esetben csak így tovább -, mindenesetre vegyél pár mély levegőt, és gondold ezt át újra. Köszönetet kellene mondanod nekem, hiszen mindenki erről beszél; nem csak New York, de Hollywood is! Megcsináltuk, drága! Egy címlapon szerepelsz Angelina Jolie-val, ez elképesztő! Emlékszek, hogy csak egy vékony, töredezett hajszál választott el a tényleges toporzékolástól a nappali közepén, Agatha és Connor szeme láttára. – Komolyan minden férfi csak a farkával tud gondolkodni?! Csak egy percre használd már az agyad, Patrick, és gondold végig, hogy mégis miért szerepelek a címlapokon; házasságtörésért! Kérlek, magyarázd már el, hogy ez miért és hogyan segít nekem! A fáradt sóhajt, ami fogadott, régi kedves ismerősként üdvözöltem: ez volt a „buta szőke színésznőcske, úgyse érti, miről van szó” sóhaj. Belerúgtam az egyik díszpárnába a méregtől, amire aztán a kúszást gyakorló Connor egy boldog „víííí”-vel hasalt rá, Agatha pedig szolidan keresztet vetett a kandalló portörlése közben, és ha tippelnem kellett volna, halkan egy áldást kezdett dünnyögni. Ha tudná, hogy ezt a démont nem lehet kiűzni. - Persze, hogy ez szerepel a szalagcímeken, valamivel el kell adni a hírt, de elég az első három mondatot elolvasnod, és nyilvánvalóvá válik, hogy ki mellett áll az összes médiaportál. Kérlek, Ophelia, nem vagyok kezdő, nem keltettem rossz híredet. Nos, túl rossz híredet. Nem mintha létezne negatív reklám – tette hozzá kuncogva. A háttérzajokból ítélve pont egy olyan csatornát nézett, ahol az ügyről számoltak be, ami mintha csak még vidámabbá tette volna. – Lazíts, drága, minden a legnagyobb rendben lesz. - És mivel fogom megmagyarázni, hogy viszonyom volt egy házas férfivel? Erre is van válaszod? Kihasználjuk a hülye szőke cica kártyát, aki a tévét sem tudja bekapcsolni, hogy halljon a híres-hírhedt, családos Mark Schneiderről? Remélem eleget fizettek a hírért, mert ki vagy rúgva! – Úgy tartottam az arcom elé a telefont, mint a mikrofonokat szokás, ahogy belekiáltottam a hangszóróba. Agatha ekkor látta jobbnak, ha úgy, ahogy van, felkapja a földön csúszó-mászó Connort és elhagyja a háborús területet. - Könyörgök, Ophelia, ne drámázd túl, te sem vagy éppen ártatl… - KAPD BE, TE FAROK! – sikítottam egy banshee-t megszégyenítve, mielőtt rányomtam volna a telefont, és csak az tartott vissza, hogy kidobjam az ablakon az egész szaros készüléket, hogy tudnom kell, mi történik, mit fogunk nyilatkozni, és hogyan befolyásolja ez a már leszerződött filmszerepeimet. A Palace of Sandből nem rakhatnak ki, én vagyok a hősnő, konkrétan nincs nélkülem használható anyag a filmhez, de mi lesz a Rule-beli sorozatszerepemmel? A Palace of Sand miatt a következő évadban sokkal nagyobb szerepet (és gázsit, de ez a kevésbé fontos) szántak nekem és a karakteremnek, mi lesz, ha most kiírnak? Vagy ami rosszabb, lecserélnek? Szeretem azt a sorozatot, azt a karaktert és legfőképpen azt a stábot, akik végig támogattak a terhességem alatt, és a legkreatívabb trükkökkel fedték el a hasamat; eszem ágában sincs feladni. Pontosabban nem fogom feladni, önként semmiképp sem. Vajon menthető a nevem, ha bedobjuk a feminizmus mindent elsöprő bombáját? Ez volt talán másfél órája. Talán csak egy. Lehet, hogy csak fél. Nem tudom. Azóta a konyha lett a mentsvárunk. Legalábbis annak kellett volna lennie, de mégsem az, mert nincs, ami lekössön. Nem bírom ezt a semmittevést, a még működő telefonom csendjét, a hírek hiányát. Ha ez így folytatódik, kommenteket fogok olvasni, és nem hiszem, hogy azért hálás leszek. Egy sast is megszégyenítené a tempó, amivel felkapom a fejem a dörömbölésre. Világosan megmondtam a portásnak, hogy ne engedjen fel senkit, és ebbe a családom is beletartozik! Te jó ég, mi van, ha az apám az? Vajon megelégszik azzal, hogy kitagad az örökségből, és az orrom alá dörgöli, hogy bezzeg a húgom? Elmenne utána? Szeretek hisztizni, de most valahogy nem érzem magamban a kellő energiát hozzá. Ostoba voltam, amiért azt hitem, itt biztonságban leszünk; össze kellett volna csomagolnunk és hotelbe mennünk a korai órákban, amikor még nem akadályoztak a paparazzik hadak a lakás környékén. Újabb ökölverés az ajtón. Agatha a meglepetéstől lever egy teljes csomag cukrot, és a tompa puffanást a szerteszét szaladó cukorszemek követik. - Ophelia! Nyisd ki az ajtót! – hallom meg. A picsába, már csak ő hiányzott nekem. Számítanom kellett volna rá, hogy előbb-utóbb az ördög kibaszott ügyvédje is befut, de úgy érzem, kisebb gondom is nagyobb volt, semmint Markért aggódjak, feleség és három gyerek ide vagy oda. Önző gondolat, de fogadok, hogy az ő agyában egy percre sem fordult meg, hogy esetleg nem én szúrtam hátba, az aggodalom emlegetésével pedig nem is nevetettem ki magam. Ő, aggódni, értem? Vagy a fiáért? Ugyan már. Az ismerős hangot hallva Connor eltátja a száját. – Dada – suttogja, és olyan lelkesedéssel nyújtja a pöttöm karjait a bejárati ajtó irányába, hogy szinte bedönti az egyensúlyom. Annyira kurvára jellemző, hogy a kölyök az apjára kezd elsőként hivatkozni, csak azért, mert egy pár hónapig ő hozta-vitte az oviba. Az, hogy én préseltem ki magamból, az én mellemen lógott naphosszat, és én szerettem igazán, már el is van felejtve. Remélem legalább a fogzással az őrületbe kergette Markot. Az egyetlen, amit nem bánok a külön töltött pár hónapban, hogy erről a csodálatos élményről lemaradhattam. Lecsatolom magamról a kengurut és gyerekestül Agathának nyújtom. – Fogja. Mindjárt elintézem – jelentem ki, a „vendégünkre” célozva. Connor szája legörbül, amikor tudatosulni kezd benne, hogy nem fogja a Dadáját látni, egy pillanattal később pedig bömbölni kezd elégedetlenségében. – Nyugtassa meg, ha tudja – teszem még hozzá, mielőtt behúznám magam után a kétszárnyú ajtókat. A cipőm sarkának kopogására összpontosítva igyekszek összekaparni magam, míg lesétálok azon a néhány lépcsőfokon, ami a szintkülönbséget adja a konyha, a fürdő és az étkező, illetve a nappali tere között. Elhaladok az aranyozott csigalépcső mellett (hogy lehet nem emeletes apartmanban lakni, elképzelni sem tudom), és vetek egy gyors pillantást a falat csaknem teljesen beborító, elegáns keretű tükörre. A ruhám csodás, a cipőm magas, a sminkem hibátlan, a hajam besütve, és a bőröm aranybarnán ragyog a marokkói nap emlékétől – hiszen ahogy Coco Chanel is megmondta, minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned. A véreres szemeimet pedig majd ijesztgetésre használom. Nem engedhetem meg magamnak a gyengének mutatkozást, és ha Mark botor módon megpróbál a saját otthonomban leteremteni, isten engem úgy segéljen, de rajta fogok elverni mindent. Amúgy is az ő hibája minden; az ő spermái ellen nem elég a fogamzásgátló! Ha egy atombombát is túlél, bebizonyosodik, hogy tényleg egy csótány. Veszek egy mély levegőt, és kitárom az ajtót. Az vár, amit sejtettem; egy a sodrából szokatlanul kihozott Mark Schneider. Milyen eredeti. – Nem kapkodtad el – vetem neki oda, és kérdés nélkül a nappali, pontosabban az italos asztal felé veszem az irányt. Kétlem, hogy megúszhatnám ezt a találkozót a folyosó falai között. Connor a háttérben sír, nem nehéz belőni a hang irányát, de mielőtt azt is a fejemhez vágná, hogy gondatlan anya vagyok, Agatha csitító dallama is becsatlakozik a kórusba. – Kérsz valamit inni? Whiskyt? Rád férne. – Noha még csak… - a faliórára pillantok – reggel kilenc óra van. És vélhetőleg kocsival érkezett. Habár, ha ittas vezetéssel kerülne a hírekbe, az elterelné az én szeretői létemről a figyelmet. Vagy a tényről, hogy egy – másfél, ha a pelenkás felet is számításba vesszük - férfi miatt népszerű a #OpheliaDermot. Nem, vélhetőleg azzal is csak szívnék. Ha kórházban köt ki, rossz anya színében tündökölnék, ha egy alkoholista apát látogatok, és szimplán csak szívtelennek, ha be sem teszem a kórtermébe a lábam. A válaszától függetlenül töltök magamnak egy pohár vörösbort, aminek az esetek többségében a konyhai kamrában lenne a helye, a hűvösben, de ez még szerencsésen nem került elpakolásra, frissen kaptam. Az idegeim hálásak érte. - Tipikus, hogy ez volt az első gondolatod – fordulok felé, immáron egy borospohárral a fél kezemben, az arcomon egy mosoly, ami a szavaimnál is hangosabban üvölti, hogy mennyire nem vagyok meglepve. – Feltételezem, az meg sem fordult a fejedben, hogy akár ártatlan is lehetek. Ha az nem is, akkor esetleg az elképzelés, hogy talán van annyi eszem, hogy tartsam magam az írott szavamhoz? Oh, vagy netalántán az, hogy szeretem a fiamat, és nem akarom pokollá tenni a gyerekkorát? – Minden kérdésemmel egyre feljebb vonom a szemöldököm, mígnem egy szemforgatással ejtem a témát. Pazarlom itt a levegőt olyan hipotézisek gyártására, amik kapcsán úgysem én lennék az első gondolata. - Az ügynököm volt – avatom be egy korty bor után. Meglötyögtetem az italt a pohárban. Igazából kissé szégyellem, hogy kígyót melengettem a keblemen, és még csak észre sem vettem, amíg belém nem mart. – A volt ügynököm, ha egészen egzakt akarok lenni. Elégedett vagy? Téged is átbasztak, engem is átbasztak – mosolygok rá negédesen.
Valamiért helytelennek tűnik ott állnom az ajtaja előtt. Nem valami túljátszott bűntudat miatt, vagy mert felismerném, hogy nincs igazam és haragból cselekszem – nagyon is igazam van, különben nem cselekednék –, hanem egyszerűen… Elkönyveltem magamban, hogy többé nem kell ide állnom az ajtó elé. Lezártam, megkapta a pecsétet, és felkerült a múltbéli akták közé, pont úgy, mint egy sikeresen véget ért tárgyalás. És hasonló csavart is érzek a gyomromban, amikor mégis megint szembesülök vele; nem ez a dolgok menete. Én pedig nem szeretem, ha felrúgják a lefektetett szabályokat. Hallom, hogy bent beszél valakihez, azt nem, hogy mit, csak a halk duruzsolást. Mégis Connor nélkül nyit ajtót. És hívhatná-e magát valóban Ophelia Dermot-nak, ha nem a legújabb tavaszi kollekcióból választott virágmintás ruhában, belőtt hajjal és teljes utcai sminkben nyitna ajtót? Nem tartozom azok közé, akik álszent mód mondanák: jobb szeretik a természetességet, miközben a szobájuk magányában meg agyonvakolt pornószínésznők plasztikmelleire verik ki, és azok közé sem, akik botor mód elhiszik, életük szerelme (legalábbis a nő, akivel éjszaka még hempergett) aranyszínű szemfestékkel és vérvörös ajkakkal született. Megvan az a halvány vonal valahol a kettő között, amin kevesek tudnak járni; tetszik, ha valaki szép. És van annyi pofám is, hogy ezt erőltetés nélkül vállaljam fel. Ophelia szépsége viszont nem téveszt meg. Olyan ez a tökéletes kikészítettség neki, mint másnak a papucs, amibe reggel belebújik. Vagy maga az ébrenlét. – Nem kapkodták el a tájékoztatást – felelem hunyorogva, változatlan hangszínnel. A keretnek támaszkodom, és megvárom, hogy beljebb lejtsen. Mellékesen jegyzem csak meg a csípője ringó ívét; nem érdeklődésből, ez a komótos, szándékosan nőiesre vett mozdulatsor is a külcsín része. Csak azt nem értem, miért. Miért érzi most úgy, pont velem szemben, hogy úgy kell tűnnie, mint akinek ez a világ legátlagosabb napja? Hacsak nem azért, mert a dolgok épp a tervei szerint alakulnak. Megnézve a helyzetet, azt, hogy a PR szerint rossz reklám nincs, legfeljebb rossz megítélés, és egyébként is az volt a célja, hogy a címlapokra kerüljön, most pedig így viselkedik… Ki vonna le más konklúziót? – Te is tudod, hogy nem ezért jöttem – lépek be utána, becsukva az ajtót. Nem akarom a szomszédok orrára kötni a dolgot; annak idején, némileg Connor valószínűsíthető fogantatása előtt, is megvártam, hogy becsukódjon mögöttünk az ajtó, nála vagy nálam, mielőtt az ajkaim a bőrére tapadtak volna. Általában. Van egy egyszerű összeköttetést biztosító híd a harag és a vágy között, most viszont messze túl ingoványos talajt érzek a lábaim alatt, hogy egyáltalán ránézzek. Bár ha Angelina Jolie és Brad Pitt játszana minket, valószínűleg rég egy pofonnal lennék gazdagabb, aztán jön egy szenvedélyes szexjelenet. Szenvedély most legfeljebb abban a borban volt elrejtve, amit magának töltött. Mint egy különösen népszerű, #elegance Pinterest tábla. Nagyjából dimenziót is annyit látok most belé, mint egy képernyőbe; és nem értem, miért. Megüti a fülemet Connor sírása. Jenn mindig mondta, hogy a babáknak megkülönböztethető a különböző sírás-stílusuk, nem csak egymástól, de attól is, hogy épp mit akar. Connor öt hónapig volt nálam, és ez a sírás most nagyon olyannak tűnt, mint az, amikor utoljára láttam, ő pedig az öklét a szájába tömve, vöröslő fejjel nyalta a taknyát-könnyét, amikor rájött, hogy én nem szállok be abba az autóba. Nem fordulok arra, amerről a hangot hallom, elnyomottnak tűnik, nincs egy légtérben velünk; csak a szemem sarkából figyelek oda, mielőtt megint Ophelia felé fordulnék, aki végre válaszolni méltat. Hitetlenkedve nevetek fel. – Mert teljesen logikátlan, ugye? – szegezem neki a következő kérdést. Tudtam, hogy nem mondja csak úgy el azt, hogy ez a sztársághoz vezető útja egyik jól megkomponált eleme volt. Mint az a tincs a hajában, ami úgy tűnik, mintha véletlenül állna más irányba, mint a többi, de egészen biztos vagyok benne, hogy ez nincs így. Ettől függetlenül meghallgatom, amit mondani akar, megpróbálva kizárni Connor még mindig jól hallható hüppögését és az ismeretlen nő duruzsolását. Nem lep meg, hogy neki is van dadája. Egyébként biztos, hogy az enyém jobb volt. – Connor még csak most jött rá, hogy nem szűnsz meg létezni, ha nem lát téged. Nem hiszem, hogy különösebben nagy törést okozna neki bármi – jegyzem meg szárazon, beljebb engedve magamat. Meglazítom a nyakkendőmet, amit azóta meg akarok tenni, hogy egyáltalán felhúztam, így némileg enyhül a szorítás a gégémen. A többi inkább a bizonytalanság hozadéka. Hallgatom, amit mond, és minden szaváról mentális jegyzetet készítek; mint a bíróságon. Nem azért, mert érdekel, hanem tudnom kell, hol hagy támadási felületet. – Közel sem – rázom meg a fejem, arcomon tükröződik az ő negédes mosolya. – Ugyanis az ügynököd legjobb tudásom szerint nem gondolatolvasó. Ipso facto kurvára nem volt mit megosztania, hacsak Te, színésznők gyöngye, előtte el nem árultad neki. Tudom, hogy nem a jogtudásodért szeretnek, de ezzel ugyanúgy megsértetted a szerződést. Közelebb lépek hozzá, nem fenyegetés céljával, de a fizikai fölény ad egyfajta baljós tökönrúgást a pszichének. Elég közel állok ahhoz, hogy érezzem a parfümjét, és az abba keveredő savanykás alkoholillatot a poharából. Aztán megrázom a fejem és széttárom a karom. – De ez az egész már úgyis mindegy, nem? Szart sem érek azzal a szaros szerződéssel, meg a pénzeddel. Ez volt ugyanis a szerződés megszegésének egyik hozadéka; pénzbüntetés. A bevétele az imádott filmjéből. Nem mintha szükségem lenne rá; bár lassan ki tudja? Dermot a városi tanács feje. Jó ügyvéd vagyok, nevezetesen az egyik legjobb, de ha eléggé meg akar vágni, akkor meg fog. És nem pénzben. Az asztalhoz lépek és inkább leülök; egyik kezem az asztallapon könyököl, ami fényesre van suvickolva, látom benne a tükörépem. A halántékom a mutató- és középső ujjaimra támasztom, hagyva, hogy az általános fejfájás helyett legalább a fájdalom egy része azon a két ponton koncentrálódjon. – Már hívott az apád. Az irodámat is hívta. Hallt is hívta. Mégis, mi a szart kéne mondanom neki? Bocs, de a lányod majdnem annyira képtelen jó ügynököt találni, mint amennyire beszedni a bogyóit? Bocs, véletlen volt? – Az is, hogy kiderült, meg az is, hogy egyáltalán volt minek kiderülnie. Nem, ezt a sztorit nyilván nem lehetett eladni úgy, hogy közben ne bukjak el mindent. Egészen eddig, míg itt nem ültem vele szemben, nem realizálódott bennem a helyzet sürgető mivolta. A legtöbb tárgyalásra hónapokon, sőt, néha éveken keresztül készülünk. Mindig akadnak váratlan meglepetések, a védőügyvédi szakma ilyen, de kérhetsz halasztást. Itt a halasztás legfeljebb odáig tart, míg valaki meg nem elégeli, hogy lenémítottam a telefonom, és egyszerűen felkeres személyesen. Addig valószínűleg alig pár óránk volt, talán annyi se. Lehunyt szemmel gondolkodom egy darabig; Connor végre elhallgatott, és ha Ophelia meg is találna szólalni, akkor is felemelem a szabad kezem, hogy csendre intsem. Hallanom kell a gondolataim, ebben a mesterséges, makulátlan csendben. – Az ügynököddel később foglalkozom – jelentem ki végül. Egyes számban; nem bízom rá, hogy majd bármit is ő intéz el vele kapcsolatban. – A netes újságcikkeket pedig néhány órán belül leszedetem. – A telefonom után nyúlok, figyelmen kívül hagyom a millió értesítést, és csak néhány szavas SMS-t írok az egyik nekem dolgozó ügyvédnek, hogy keresse fel az összes újságot, amelyik csak megjelentette a képet, és fenyegesse meg őket polgári perrel. Nem véletlenül lett az az óvoda választva; a szabályzatuk szerint a területükön tilos a felvételkészítés, épp azért, mert sok ismertebb személy gyerekét-unokáját küldik oda. Ráadásul magánterületről van szó, attól függetlenül, hogy parkoló, ráadásul, bár Connor egyelőre nem tud róla, a gyerekeknek is annyi joga van a magánszférához, mint a felnőtteknek. Nem illegális posztolni egy ismeretlen gyerekről készült képet, bizonyos keretek között, még pénzért sem; megnevezés és károkozás után viszont könnyen akaszthatnak a nyakukba pert. Nem ez lenne az első ilyen eset. Amint elküldöm az üzenetet, visszafordulok Ophelia felé. Immár indulatok nélkül; most, hogy át tudtam gondolni a dolgokat, már valamivel könnyebb csak egy újabb megoldandó ügyfélpanaszként kezelnem. – Ettől függetlenül még mindig nyakig ülünk a szarban. Úgyhogy a kérdés az, hogy mit fogsz mondani az apádnak. Mert vele szemben Neked kell vállalnod a negatív szerepet. A többit megoldom én, vagy közösen, de ha róla van szó, csepp kételye sem lehet afelől, hogy kettőnk közül én vagyok az… áldozat, ha úgy tetszik. Különben nem csak a jövőbeli, de a jelenlegi pozícióm is veszélybe kerül, ezt pedig érthető okokból nem engedhetem meg. Az apád a te gondod, ha közösen akarsz valahogy kimászni ebből. – Némileg nyugodtabban dőlök hátra, figyelve a reakcióját. – Persze nyugodtan dönthetsz úgy, hogy inkább elválnak útjaink, de attól tartok, érdekkülönbözet esetén ellentétes oldalra kerülnénk. És igazán nem lenne lovagias tőlem, ha pert kéne indítanom Connor elhelyezési jogáért. De megtenném. Azért, mert úgy én jönnék ki belőle jobban a publikum színe előtt; vétettem, persze, hivatalosan házas vagyok, de az efféle dolgokat egy férfinak meglepően könnyen elnézik. Na de egy anya, aki képes öt hónapra maga mögött hagyni egyetlen gyermekét, akit alig néhány holdtöltével korábban hozott a világra? Az aztán igazi szentségtörés, nem? Nem úgy tűnik, de tényleg nem akarom ezt a módszert használni. Ronda, nem mutat jól, elhúzódik. A konszenzus szokott leghamarabb a legoptimálisabb véget elhozni. És bízom benne, hogy Ophelia van ennyire intelligens, hogy ezt maga is belássa, akkor is, ha az apja előtt el kell ásnia magát.
Alkalomadtán eltöprengek rajta, hogy mennyire különösen is működünk mi, emberek. Semmi túlzottan filozofikus vagy világmegváltó gondolat, csak a villámszerűen belém hasító felismerés a saját érzelmeimmel kapcsolatban, amikor néha (többször, mint amennyit engednék bevallani magamnak), az álmatlanságtól forgolódva eszembe jut Mark. Hogy mennyire meglepő a szenvedély, amivel gondolni tudok rá – és nem a pozitív értelemben. Nem folytonosan, a nap minden pillanatában – azért annyit nem gondolok rá, van annál jobb dolgom is -, kinek lenne ahhoz energiája, pláne az én életvitelem mellett, de időről-időre úgy érzem, felemésztenek a gyűlölet heves lángjai. Irracionális, tudom, egyrészt, mert ezt talán még ő sem érdemli meg, másrészt, mert nem sokkal korábban ez a hév még valami egészen másnak szólt, harmadrészt pedig azért, mert nem akarok semmiféle szenvedéllyel gondolni Mark Schneiderre. Szokták mondani, hogy a szerelmet és a gyűlöletet csak egy vékony hajszál választja el, ami teljességgel nevetséges, és aki először kiejtette ezeket a szavakat a száján, összekeverte a teste biológiáját a szerelemmel. Biztosan férfi volt. Mégis, amikor hajnali háromkor tápszerért indulok a konyhába, és harmadjára verem be a lábujjam a lefelé vezető úton, vagy amikor a hátam sikít a megnövekedett melleim okozta tehertől (miközben Connor a háttérben szó szerint sikít, mert olyan kedve van), és a nadrágok is nehezebben jönnek fel a kiszélesedett csípőmre, nehéz nem átkozni az ördög ügyvédjét. Én mindig is annak a híve voltam, hogyha csinálsz valamit, azt csináld jól, adj bele mindent, vagy menj haza; nem elég csak melegebb éghajlatra kívánni Mark mindenhova-beteszem-ahol-pulzust-érzek Schneidert, és a szerencsétlen nőt, aki világra hozta (részvétem, kedves mama), majd továbblépni, nekem utálnom KELL. Az pedig messzemenőkig hidegen hagy, hogy egykoron kedveltem annyira, hogy nem csak az ágyamba engedtem, de nyilvánosan mutatkoztam is vele, egynéhány helyen – ahol nem kellett tartani a házas mivoltától – még azt is felvállalva, hogy nem feltétlenül csak barátok vagyunk. Mondanám, hogy régi szép idők, de előbb harapom le a saját kisujjamat. Azt hittem, legalább módom lesz viszonylagos nyugalomban utálni őt, a tényleges jelenléte nélkül. Ez sikerült is volna, ha nem ejt kibaszottul teherbe a védekezés ellenére (kezdem kapisgálni, miért van három lánya), és ha épp nem verné úgy az ajtómat, mintha kötelező lenne. Mondjuk, még mindig jobb, mintha az apám lenne. Édes Jézus, erre gondolni sem akarok. Beengedem, és töltök magamnak egy pohár vöröset, ha pedig bemerészel rá szólni, megfontolom, hogy kiderítem, mennyire lennék tehetséges baseballban – az üveg lesz az ütőm, és a feje a labda. Érzem magamon a tekintetét, feltételezem, épp a hátsó felemre tapadnak a szemei, és egy pillanatra sajnálattal tölt el a tudat, hogy Mark ugyan talán túlságosan is élvezi a „gyengébbik” nem okozta örömöket, nem idióta. Nem tudom egy villantással megoldani az egészet. Nem mintha megtenném, és már az is a helyzet okozta kétségbeesésemről árulkodik, hogy ilyen megfordul a fejemben, amikor mindig is az volt a célom, hogy ezek nélkül haladhassak előre az életben. Persze a magánélet más, de Mark nem a párom, vagy bárki annyira fontos, akivel kapcsolatban megengednék magamnak valami ennyire intimet. Szemet forgatok a nevetését és a kérdést hallva. Régen beszélgettünk róla, hogy a saját erőmből akarok előretörni a szakmában, hogy úgy érzem, ha nem elég a színészet iránti elhivatottságom, és trükkökhöz kell folyamodnom, legyenek azok bármilyenek is, akkor nem is akarom ezt csinálni. Most mégis képes megvádolni a szivárogtatással. Nem mondhatnám, hogy csalódott vagyok. Jellemző, hogy így gondolkodik. Talán azt még meg is érteném, hogy túlzásnak tartja, hogy Connor védelmével jövök (noha őszinte), miközben hónapokra magára hagytam. Fáj bevallani, de ez touché; ugyanakkor könyörgöm, ne pont Mark Schneider akarjon nekem kiselőadást tartani a szülői felelősségről, mert falra mászok. - Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezzel fogsz érvelni? – kérdezek vissza, immáron felé fordulva, a poharat tartó karom könyökét a másik kezem tenyerén pihentetve. Magamra öltöm a színésznő maszkomat, részben ugyanis igaza van: a fáradt pillanatokban valóban megemlítettem ezt-azt Patricknek. Ugyanakkor a google mindenki számára elérhető. – Bárki, aki képes 9 hónapot visszaszámolni Connor születésétől és rákeres, hogy milyen képek születtek akkortájt rólam, könnyedén eljuthat hozzád. Ha valakit hibáztatni akarsz, Mark, fáradj a tükör elé; te villogtattál bizonyos körökben, miattad készültek rólunk közös fényképek, és te voltál az az idióta, aki nem volt képes magára kapni egy baseball sapkát és egy napszemüveget, miközben lepasszolta a gyereket az oviban. Nem tudsz semmit rám kenni, mert te is legalább annyira sáros vagy. Képtelen vagyok megállni egy elégedett mosolyt, ami csak akkor fagy az arcomra, amikor közelíteni kezd. Nem félek tőle, mert ha egy valamiben biztos vagyok, az az, hogy a velem szemben álló férfi nem egy erőszakos személy, és ha az lenne sem merne kezet emelni rám, mert túl nagy fegyvert adna a kezembe. De mégiscsak ügyvéd, az egyik legjobb a városban, biztos vagyok benne, hogy legalább annyira jelentőségteljes minden mozdulata, mint az enyémek, amikor a kamera mögött állok. Felsóhajtok, amikor leül. Kissé… összetörtnek tűnik. Tanácstalannak. Egy percig sem sajnálom meg, de ezzel együtt tudok érezni, mert ugyanezek az érzelmek kavarognak bennem is. Nem tudom, hogyan tovább. Igazából várom a csodát a sajtósomtól, miközben tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy még ő sem varázsló; talán javít a helyzeten, de eltörölni nem fogja tudni. - Fogalmam sincs – felelek neki csendesen, és az asztalnak dőlök, aminél ül. Az együttérzésem aztán egy pillanat alatt tovasuhan, amikor megint vádaskodni kezd. El kell számolnom tízig, hogy ne öntsem a nyakába a poharam tartalmát. – Mondogasd csak magadnak, hogy az én hibám, ha ettől jobban alszol, de az én bogyóimmal vagy azok bevételével semmi gond nem volt. A te rohadt spermáid akkora túlélők, hogy egy csótány sírva könyörögne a receptért. Ismételten sóhajtok. Vele ellentétben ÉN nem akarok támadólag fellépni, sőt mi több, ha őszinte akarok lenni magammal, sokkalta szerencsésebb lenne, ha valamilyen úton-módon összetudnánk fogni. Már nyitnám a számat, hogy megfogalmazzak valamit, ami talán ennek a kezdete lehetne, amikor csendre int. Szúrós szemekkel pillantok rá, de nem szólalok meg. Legalábbis egy darabig. - Nem érsz el vele semmit – jelentem ki a fejemet rázva. – A kár már megtörtént, ha a bulvár nem is lesz ezzel tele, a social media mindenképp. Nem perelhetsz be mindenkit, aki szóbahozza a dolgot. Ő is ezt a konklúziót vonja le, aztán valahogy ott lyukadunk ki, hogy az apám szemében nekem kell elvinnem a gonosz szerepét. A hajvonalamig szalad a szemöldököm, a meglepetéstől és a kétkedéstől egyaránt. - Már megbocsáss, és ezt hogy érjem el? Mondjam azt, hogy megerőszakoltalak? – Gúnyosabb a hangom, mint amit ez a téma megérdemelne, de ezúttal nem érdekel. Persze, tisztában vagyok vele, hogy túlzok, és azzal is, hogy apám hogyan működik; tudom, mit kellene mondanom és hogyan, hogy Marknak legyen esélye a túlélésre, és apám ne akarja rögtön megölni és derékba törni az egész karrierjét. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. Nem biztos, hogy működne, de egy próbát megérne. Habár a következő szavait hallva minden porcikám tiltakozik ellene, hogy akárcsak megpróbáljak neki segíteni. Felnevetek. Nem tudok mást tenni, vagy ez, vagy sikoltozni kezdek az idegtől és a hisztériától. - Komolyan képtelen vagy rám szövetségesként tekinteni, ugye? Elképesztő! Ismerlek, jobban, mint szeretnélek, tudom, hogy neked az egész élet csupa zsarolás, megegyezés és szerződés, és mégis meglep, hogy hiába evezünk egy csónakban, hiába lenne mindkettőnk érdeke, hogy minél jobban kerüljünk ki az egészből, és aztán magunk mögött hagyjuk, még a gondolatot is abszurdnak tartod, hogy esetleg őszinte partnerséget javasolj a sakkban tartás helyett. Mindeközben pedig abban reménykedsz, hogy kellően tudatlan vagyok, és azt sugallod, hogy ha nem akarom megütni a bokámat, jobb, ha úgy teszek, ahogy mondod – ingatom meg szórakozottan a fejem. Veszek egy mély levegőt és magamra öltök egy ijesztően kedves mosolyt, ahogy közelebb hajolok hozzá. Örülök, hogy ül, így fel kell rám néznie, amit bátorítok is a leheletfinoman az álla alá helyezett ujjaimmal és a finom nyomással, amit kifejtek velük. - Elhiszem, hogy rendkívül okosnak tartod magad, Mark, de bármit is gondolsz rólam: nem. Vagyok. Ostoba. Biztosan fáj a férfiúi egódnak, de nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegethess. – A hangom csilingel, a mosolyom töretlen, de szándékosan művi, és érzem a tekintetem hűvösét. - Te sem hiheted el, hogy lenne esélyed egy perben, vagy akárcsak részben jól jöhetnél ki belőle. Nem csak Marshall Dermot lánya vagyok, akinek elég kétszer megrebegtetnie a szempilláit és elejtenie egy könnycseppet, és neked oda a munkád és a hitelességed, de van egy példányom a szerződésből is, amihez annyira ragaszkodtál. Oh, biztos vagyok benne, hogy csodásan festene a bíróságon a papír, amit TE fogalmaztál meg, és amiben kristálytisztán kijelented, hogy az öt hónap után az égvilágon semmit nem akarsz Connortól. Ki bízná rád ezek után a fiút, akit már egyszer megtagadtál, ráadásul írásban? – billentem vidáman oldalra a fejem, és játékosan félresöprök egy tincset az arcából, mielőtt visszaegyenesedek az eredeti pozíciómba. - Abba pedig hadd ne menjek bele, hogy a kicsapongó életednek hála egy jó magánnyomozó biztosan találna némi bizonyítékot arra, hogy én nem csak egy egyszeri botlás voltam, hanem rendszeresen csaltad a feleséged. Úgy már kicsit nehézkesebb lenne kijátszani a bűntudatos, hibázó férj kártyát, amit az esküdtek biztosan imádnának – teszem még hozzá a természetesen tökéletes körmömet szemlélve. A sort a végtelenségig folytathatnám, van még ötlet a tarsolyomban. Bizonyára nem lenne olyan könnyű a helyzet, mint ahogy lefestem, hiszen Mark jó ügyvéd, jó kapcsolatokkal, de még úgyis biztos vagyok benne, hogy a földbe döngölném, ha tényleg gyermekelhelyezésit akarna, hogy nem vagyok túl járatos a jogban. A városi tanács elnöke az apám, könyörgök. Már ő önmagában egy aduász, máskülönben Mark nem akarna beetetni vele, hogy az egyetlen lehetőségem, hogy mindenki jól járjon, az az, ha az apám szemében én vagyok a hárpia. Hirtelen ötlettől vezérelve csüccsenek fel az asztalra, a lábaimat egymásra helyezve, gondosan eligazgatva a ruhám szegélyét. - Most jön az a rész, ahol bocsánatot kérsz – fordítom Mark felé az arcomat, a szabad kezemmel kecsesen megtámaszkodva magam mögött. – Nyeld le az egódat, tedd meg, és ha megígéred, hogy nem kezelsz sem úgy, mintha ez az én hibám lenne, sem pedig ellenségként, illetve megadod nekem a kellő tiszteletet, elkezdhetünk kidolgozni valami mentőötletet. Közösen. Ha viszont úgy érzed, nem vagy képes rá, inkább csak távozz, mielőtt rád hívom a biztonságiakat – emelem felé a poharamat, és kortyolok egyet a boromból. Azt hiszem, ez is egy touché.
Persze, hogy komolyan gondoltam az érvelést. Próbálhatja úgy homályosítani, ahogy szeretné, a tény tény marad; kitalálhatott volna bármilyen hazugságot, eladhatta volna Connort akárki más gyerekének, vagy, neadjaisten, szólhatott volna nekem, mikor megtudta. Nem örültem volna jobban, mint most, de talán… Több opció lett volna előttünk. Több idő gondolkodni a megoldáson. Most az eldugdosott hónapok minden szarsága egyszerre hullott a nyakunkba, és nem tűnt egyszerűnek a felszínen maradni; márpedig alábukni senki sem szeretne. A magánéletem sosem olyasmi volt, amit feltétlenül annyira titkoltam volna, egyrészt azért, mert jól mutatott a dolog (az is, ha Nicole jelölt meg valami instagram fotón, meg az is, ha a megfelelő emberek mellett kaptak le a bíróságon, csak más okból), másrészt pedig sosem éreztem szükségét. Ki akarna az én magánéletemben vájkálni? Mármint, más ügyvédeken kívül, akik esetleg abban találnák meg a szánalmasan csálé lábakon álló ügyük megszentelő kegyelmét, hogy engem próbálnak meg aláásni. Ami már csak azért is igen nevetséges, mert ezzel legfeljebb maguk alatt ássák a vermet; ha azt hiszi, talált rólam bármit, amivel elbizonytalaníthatja az esküdteket, nekem már két hasonló nagyságú kártya lapul az ingujjamban. Sokféle támadás kivédésében jártas voltam, de ebben épp nem. Már csak azért sem, mert most magamat kellett mentenem. Érdekes fordulat. Majdnem annyira, mint a tény, hogy Ophelia szerint Neki személyesen semmi köze a dologhoz. És már majdnem elhiszem neki. Majdnem, mert az emberek sunnyogó dögök, szóval némi kétely mindig jóérzéssel adódik a megegyezésekhez. – Legalábbis állítólag az enyém – morgom, de nem igazi válaszként vagy vádként. Valamiért úgy döntöttem, még hónapokkal ezelőtt, hogy ezzel a kérdéskörrel nem foglalkozom, pedig aligha volt exklúzív a kapcsolatunk, és minden lehetősége megvolt összeismerkedni valaki mással, ahogy én is tettem. De mégsem kérdőjeleztem meg Connor apai hátterét. Fogalmam sincs, miért. Most pedig már nem is akarom tudni. – A drámai túlzásokat hagyd meg a kameráknak – emelkedik meg kissé az egyik szemöldököm a nyilván szándékosan eltúlzott kérdésére. – Természetesen nem arra gondoltam, hogy hadd tagadjam le azt, hogy szándékosan szexeltem veled. A gond nem azzal van. Majd túllép rajta – vonom meg a vállam. Bár a médiában hajlamosak úgy tenni, és még baráti körben is repkednek a „veszek egy légpuskát” poénok, de az embernek nem sok köze van a lánya szexuális életéhez. Legjobb esetben nem is tud róla semmit. Ha pedig mégis, mert mondjuk korábban jön haza, mint kellene, és véletlen félreértelmezhetetlen hangokat hall, akkor inkább törli az emlékezetét, kifordul az ajtón, és elmegy enni egy steaket. – De egyikünk sem jár jól azzal, ha apád azt hiszi, mondjuk Én vettelek rá arra, hogy titokban tartsd Connor apjának kilétét. Nekem érthető okoknál fogva jönne rosszul; nem a fizikális konfrontáció az, ami zavar, és még csak az sem, hogy most bizonyos mértékig mindenképp meg kell hunyászkodnom. A nagyobb célok megérnek kisebb botlásokat. Azt is tudom, hogy Marshall Dermot sem őszinte atyai szeretete végett védené Opheliát; inkább csak azért, mert csúnyán mutatna, ha a családja helyett más pártjára állna, no meg az unoka. Úgy hallottam, rá megmagyarázhatatlan oknál fogva büszke, és az sem állna ettől távol, hogy az Y kromoszóma az oka. Nem akkora szexista barom, mint a legtöbben az ő korában és hátterével, de azért egyenlőségi futamon se próbáljon indulni. Kirúgni nem tud, mert annál jobb ügyvéd vagyok, és bőven akad ügyfelem, aki akkor is a pártomon maradna, ha saját szakállra kéne dolgoznom. De elnehezíthetné a dolgom; és teljesen ellehetetlenítené a kerületi ügyészi pozíciót. Neki pedig én intézném el, hogy ne járjon jól. Nehezemre esik elfogadni, hogy semmi köze ahhoz, hogy az összeomlás szélére sodorta az életem. Lehet érvelni azzal, hogy eleve az én hibám volt, amiért megteremtettem a helyzetet, de az én rendszerem köszöni szépen, tökéletesen működik, mindaddig, míg valaki más bele nem trappol a közepébe. Ophelia menedzsere nagyon meg fogja bánni még a napot, mikor találkoztak. Ezt akkor is garantálom, ha mellette a másik kezemmel mindenki mással kell viaskodnom. Nem érsz el sokat ebben a szakmában, ha nem szerzel olyan ismerősöket, akik jól jönnek ilyenkor. Szívességekkel. Igaza van abban, hogy ugyanazon metaforikus csónakban evezünk; csak éppen ellenkező irányba, ezért sehová sem mozdulunk. Valamelyikünknek muszáj erősebbnek lennie a másiknál, különben öröke egyhelyben pörgünk. És nem tudom, ezek után miért gondolja olyan nehéznek, hogy inkább másra bízza a dolgok-gondok megoldását. – Nem gondolom, hogy ostoba vagy, Ophelia. Ha így lenne, egyszerűen átvernélek – billentem oldalra a fejem, de a gyanakvás nem tűnik el a tekintetemből. Miért is tűnne? Azóta viseli az álarcát, hogy beléptem. Amíg nem hagyja el, nem is fogok máshogy tekinteni rá. Ezt tudhatná. Ehelyett pedig inkább élvezi, hogy míg hallgatom, amit mond, rá figyelek. Lényegében rajta van a rivaldafény. Nem különösebben ítélem el miatta, mert az érzés ismerős barátként kacsint, épp csak most legfeljebb általános próba van, színfalak mögötti megbeszélés, nempedig nyitóest. Rengeteg nyitva hagyott kiskaput hallok ki a monológjából, ami majdnem olyan tökéletesen megszerkesztett, mintha egy forgatókönyvből olvasná fel. Érzem az izmaim megfeszülését, mintha ugrásra készülnék, ösztönből törne elő az ellenvád, mégis lenyelem. Órákig tudnánk vitatkozni, ebben biztos vagyok. Számtalan módon lehetne kiforgatni az elképzelt válaszát. Az aláírás lehet hamis, el is tűnhet, de ha meg is marad, akármilyen körülményeket lehet köré festeni; a polgári peres közegben a törvényeknek még annyi szerepük sincs, mint a büntetőjogiban, az egész egy jól megkomponált színdarab, minél szórakoztatóbb, annál jobban fogadják. Ophelia talán jó színész, de csak színész, aki teszi, amit a rendező mond, némi sajátos manírral, legfeljebb. Én viszont az egyik legjobb mesélője vagyok a történetnek, és úgy alakítom, ahogy gondolom. A városi tanács elnöke az apja, ez igaz; de nem örökre. És kit indítana velem szemben, a lánya védnökeként? Mindketten jól tudjuk, hogy ha más ügyről lenne szó, engem kérne fel. Névlegesen talán Hallt, de ő annyit ér, mint erdőtűz ellen a vízipisztoly. Hogy biztos vagyok-e abban, tudnék nyerni? Nem. De abban igen, hogy veszíteni sem fogok, nem egyedül. De ez csak az egyik lehetőség, amire kétségtelenül készen állok, mégsem preferálom. Az ember elmegy kihúzatni a fogát, ha fáj, de vágyni azért nem vágyik rá. Felnéztem rá ültemből, ahogy akarta, de amint befejezte a monológját, legalábbis az első felét, az ujjaim az övére fonódnak, és elhúzom őket az államtól. A mozdulat, ahogy ezután a számhoz emelem és csókot nyomok az ujjaira, más körülmények között még romantikus indíttatásúnak is felfogható volna. Ha valaki viszont tovább nézett volna, mondjuk az összeakaszkodó tekintetünkre, abban egy világháború kirobbanását vélte volna inkább felfedezni, alighanem. – Szép beszéd volt, nagyon szép. Mármint… A lényeg felett elsiklottál, és sok volt a hiba, de a próbálkozás mindenképp értékelendő, ahogy az előadásmód is. – A hangszínem szinte már kedélyes, ami erőteljes váltás ahhoz képest, amit elsőre belépve ütöttem meg. A mosolyom pedig egészen az övét idézi. Nem mondok többet, csak nézem, ahogy felül az asztalra; hátrébb dőlök a székben, és végignézek rajta. Nem egészen őt nézem, inkább a pózt, amit felvesz. Aztán mikor a bocsánatkérésről esik szó, a mosolyom kiszélesedik, és egy halk nevetés is elhagyja a mellkasom, mielőtt a kezem az övére helyezném, amivel támaszkodik, és megpaskolnám. – Még szoptatsz? – kérdezem, miközben felállok és az italos szekrényhez lépek. Tudom, hogy öt hónapig Connor nem volt mellette, de van, akinek ennyi kihagyás után is beindul a termelés, vagy eleve el sem apad igazán. – Jennifer Nicole-nál jött rá arra, hogy ha iszik két ujjnyi whiskyt, attól nem csak ő nyugszik meg, de a gyerek is könnyebben átalussza az estét… Állítólag ez még nem káros. Bár régen biztonságiövek sem voltak a kocsikban, és túléltük. – Kiszolgálom magamat, előveszek egy poharat és kettő helyett kicsivel több, talán három ujjnyit töltök, mert ez most nem az ízlelgetés-szagolgatás időszaka. Egyébként sem fél óra múlva tervezek elmenni. Ez annál tovább fog tartani. – Ha rám akartad volna hívni a biztonságiakat, már megtetted volna. És ha lenne bárki más az életedben, aki tudna segíteni, akkor nem egyedül gubóztál volna be a lakásodba, mint egy önjelölt remete. – Az alkohol égeti a torkomat, ahogy végigfolyik a gyomromig, a megmaradt felének viszont adok még egy kis gondolkodás időt, és Ophelia mellé rakom a poharat. – Nincs miért bocsánatot kérnem, nem több, mint neked. De igazad van. – Kibújok az öltönyömből, mert már kezdi kényelmetlenné tenni a mozgást, és meleg is van, már amennyire ebben az ógörög amfiteátrumnak beöltöztetett üvegbarlangban meleg lehet. A szék háttámlájára terítem, aztán háttal nekidőlök az asztalnak. – Ahogy Hall is mondani szokta néha, Hitler sem tudott két fronton harcolni eredményesen. – Én mondhatom, ő nem; ez olyan, mint az „n” betűs szó. – A releváns rész az… Hogy tagadni kár lenne. Nyilván van apja a gyerekednek, és ha nem paliztál be eddig valaki mást, hogy az övé, most sem fogsz. Úgyhogy a legcélszerűbb mód a legegyértelműbb, mert azt könnyen elfogadják; hogy az enyém. Jenn meg fog ölni. Úgyhogy jobb, ha elkerülöm. – Egyébként, hivatalos szeparáció a megfelelő elnevezés – nézek aztán rá végre az oszlopfő tanulmányozásából. – Nem válás, de nem is vagyunk teljesen házasok. Hogy az értelme mi, azt ne kérdezd. Ő nem akar elválni. És ha találkoztál volna vele valaha, akkor megértenéd, hogy mennyivel egyszerűbb nem vitatkozni vele. A helyzet nem fog tetszeni neki, de ő legyen a legnagyobb gondunk. – És ez kivételesen nem megjegyzés volt Jennifer magasságára, de véletlenül egészen jó helyzetkomikuma lett. – Nem mi vagyunk az elsők, akiknek véletlenül lesz gyereke, kapcsolaton kívül. Legnagyobb szerencsétlenségünk pedig a legnagyobb erény; az emberek most épp baromira kajálják az átérezhető sztorikat. Ezért az az elnökünk, aki. Mert állítólag nem az elit tagja. – Ez mondják meg a milliárdjainak, köszönöm! A pohár után nyúlok, lötyögtetek rajta egy kört eltűnődve, aztán lehúzom. Összeráncolt szemöldökkel meredek a sarokba, az egyik ajtó irányába. Ha jól értelmezem, az lehet Connor szobája. – A furcsa történeteket is szeretik. A sikersztorikat, mármint. Úgyhogy el tudjuk adni. Ha Kylie Jenner apja lehet az anyja, akkor az a legkevésbé megdöbbentő, hogy nevelhetünk úgy gyereket, hogy nem vagyunk kapcsolatban. Mert ez volt a legjobb terv, ami eszembe jutott. Ha nem tudsz az árral szemben úszni, akkor menj srégen. Azért visszapillantok a nőre, hogy felmérjem, ő mit gondol. Nem mintha jelen helyzetben különösebben sokat számítana, hogy bármelyikünk is mit szeretne.
Jobban belegondolva, Mark valóban nem kérdőjelezte meg egészen eddig egyszer sem, hogy Connor tényleg az övé-e, és hiába a vádló kijelentés, ha a mögötte meghúzódó hang üresen cseng – még felháborodni sem tudok a feltételezésen, olyannyira szenvedélytelen. Természetesen ő Connor apja, és ágálhatna ellenne napestig, az igazságon az sem változtatna. Nincs okom elferdíteni a valóságot, tekintve, hogy egészen addig nem is akartam az életünk részesévé tenni, amíg erre a körülmények nem kényszerítettek, arról nem is beszélve, hogy a legkisebb kétségem sem lehet felőle, hogy ő az apa, és nem csak azért, mert ugyanazon a szemszínen osztoznak. Mark talán (biztosan) alig mászott ki az én ágyamból, és már ugrott is valami csitriébe, ellenben nekem kicsit több gusztusom van ennél, és nem váltogatom alsónemű módjára a szeretőimet. Mindezekben ugyan Mark nem lehet biztos, mégis, valamiért hisz benne, hogy Connor az ő fia, és nem sikított DNS-teszt után a szerződésünk megkötésekor sem; ha nem ismerném jobban, még akár azt is feltételezhetném, hogy van szíve. Milyen nevetséges gondolat. - Talán igazad van – jegyzem meg semmitmondó hangnemmel az apám meggyőzésére tett szavaira, de nem igazán hiszek bennük, amit nem is rejtek véka alá. Tudom, hogy ezzel csak befolyásolni akar, a számára kényelmes útra terelgetni, hogy minél jobb színben jöjjön ki az apám előtt. Igazság szerint megértem, miért; a helyében engem is ugyanez motiválna. Ugyanakkor azt egyáltalán nem értem, nekem miért célom őt kihúzni a szarból és magam venni át a helyét, különösen, hogy még mindig azon filozofál, mennyi közöm is van a szituációhoz. Ha nem tudnám, hogy így van, akkor is érezném a gyanakvást minden pillantásában. Érzem is. Hiába mondtam, hogy nem csalódtam a reakciójában, és részben talán igaz is, részben viszont érzem a hazugság keserű ízét a számban. Egy egészen LEHELETNYIT fáj, hogy tényleg csak ennyit jelentettem neki, és akkora benyomást sem hagytam rajta, hogy megjegyezze az ambícióimat, az önerő iránti vágyamat. Mekkora farok. Rémesen jól esik helyretenni a baromságokat a fejében, amik minden bizonnyal a mérhetetlen egójának és az idegességének az eredményei, mert a Mark, akit ismerek, megfontoltabb ennél. Vagy legalább kétértelműbben fogalmaz, hogy nehezebb legyen belekötni. Szinte meglep, hány ponton tudom megtámadni a gondolatait, és ha nem lenne még tíz további ötlet a tarsolyomban, azt hinném, fel akarja fedetni velem a kártyáimat. Öregszik? Tény, szarabbul fest, mint amikor legutóbb láttam, és ez mérhetetlen elégedettséggel tölt el, még ha csak a helyzet számlájára is írható. A kezemre nyomott csók egy röpke, semmitmondó pillanat erejéig kibillent a magabiztosságomból, mígnem az ajkaim szoros vonallá nem préselődnek. Nem ezt akartam. Ennek nem így kellett volna történnie. Nem szabadna ilyen nyugodtnak lennie, továbbra is ennyire lekezelőnek. A szabályaim szerint kellene játszania, vagy dühösen elviharzania. Az istenit, még annak is jobban örülnék, ha földhöz vágta volna a kedvenc vázámat az asztalról és patáliát rendezett volna! Akkor legalább lesikíthatnám a haját a fejéről. Úgyis illene már kopaszodnia. Akaratlanul is megroggyan egy kicsit a vállam, amikor mindennek megkoronázásaként még ki is nevet. Dühös akarok lenni, büszke maradni, de… nincs hozzá erőm. Belefáradtam ebbe a napba, ebbe a helyzetbe, Markba. Talán jobb lett volna, ha soha meg sem ismerem. - Nem – felelek csendesebben, mint szeretnék, reflexszerűen ingatva a kezemben tartott borospoharat, mintha még mindig az illatát élvezném. Azt se tudom, milyen bor ez. Most nem is érdekel. – Már akkor sem nagyon volt tejem, amikor nálad hagytam Connort. Túl hamar visszaállt a ciklusom, nem szerette az ízét. Egy idő után már nem is fogadta el, és elapadt. Amikor még volt tejem, gyűlöltem szoptatni. Kellemetlen volt, olykor egyenesen fájdalmas, és ha épp nem azért kellett könyörögni egy újszülött kisbabának, hogy egyen már, és nyugtasson meg, hogy nem vagyok rögtön a legelején egy kudarc ebben is, akkor a mellemről kellett leimádkozni, mert elaludt rajta. Amikor egy hónappal a szülés után megjött az első menstruációm, hálás voltam, mert a pluszkilók vízesésszerűen folyni kezdtek rólam – csak azt nem vettem számításba, hogy Connor meggyűlöli a szopizást. Elvileg ez teljesen természetes; nem tetszik nekik a hormonok okozta új íz, nem lehet érte hibáztatni őket, és az anyukának sem szabad magára vennie. Mondják ezt valakinek, akinek a mellét ellöki magától egy kéthónapos, és csak sírni képes. Mármint, kivételesen az anya, és nem a poronty. Amikor már nem volt tejem, és Connor végérvényesen tápszerezett, azt is gyűlöltem. Egy igazi anya legalább egy éves koráig szoptatja a gyermekét. Egy igazi anya élvezi. Egy igazi anyának VAN teje. Egy igazi anya tejét ÉLVEZI a saját babája. - Talán nekem is ezt kellett volna tennem. Élveztem volna egy kis alvást az első időszakban. Melyik is Nicole? A legkisebb? – Tudom, hogy három lánya van, és ha magamtól nem tudnám, hogy Jennifer a felesége, a kontextus mindenképp elárulná. Nem sokszor emlegette őket, érthető okokból, de Nicole neve halványan rémlett. Ő többször szóba került, mint a többiek, gondolom ő lehetett a kedvenc. Mint az én családomban a húgom, azt hiszem. Hiába ugráltak engem többet körbe, nekem ezért trükköznöm kellett, majd pedig fiút szülnöm. A húgomnak elég volt okosabbnak születnie. Kissé hipnotikusan nézem, ahogy tölt magának. Elkövettem az ősi hibát, és túl mélyre eveztem a gondolataimban, nehéz elszakadni tőlük. - Nem önjelölt remete vagyok, szimplán csak így a legokosabb ÉS a legegyszerűbb a megfelelő stratégia kidolgozásáig – tiltakozok, felkapva a fejem. – Ezt pont egy hozzád hasonló ügyvéd nem érti? – vágok vissza, fele olyan kreatívan, mint ahogy általában szeretek, de képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek. Követem a tekintetemmel, ahogy immáron a pohár társaságában csatlakozik mellém és dől az asztalnak. Fintorognék, de nincs erre pazarolható felesleges energiám, ezért csak bízok benne, hogy odaképzeli a kifejezést az arcomra. Hallgatom egy darabig a terveit, néhányszor mentálisan felszólítom magam, hogy ne csak hallgassam, de figyeljek is a hangjára, ami sokkal nehezebbnek bizonyul, mint amennyire azt jogosnak ítélném meg. Az értelmezőkészségemet mindig is kiemelkedőnek gondoltam. Nem tudom, miért, de az erő és tartás, amivel ajtót nyitottam, kártyavárként omlott össze bennem. A hajnali három órás kelés vélhetőleg csakugyan nem segítette az ügyemet. - Most komolyan képes vagy a második világháborúhoz hasonlítani egy médiabotrányt? – hitetlenkedek, noha magam sem tudom, miért. Semmin nem kellene már meglepődnöm, ha Mark Schneider neve kapcsolódik hozzá. És még én vagyok kettőnk közül a drámai. - Tehát, felvállalnád Connort – foglalom össze némileg tömörebben. – Ez szép és jó, de merem remélni, hogy azt is belekalkuláltad a terveidbe, hogy amennyiben ezt megléped, onnan már nincs visszaút. Háromszoros apaként, feltételezem, te is tisztában vagy vele, hogy egy gyerek nem éppen az a fajta felelősség, amiről lemondhatsz, ha ráunsz. Ha a média elfogad Connor apjaként, mindenki így fog rád tekinteni, köztük Connor is, ha nagyobb lesz. Nem bújhatsz ki alóla később sem. Az apjának kell lenned – nézek mélyen a szemébe. Ha kicsit kipihentebb lennék, tiltakoznék, és foggal-körömmel keresnék valamilyen másfajta megoldást. Akármit, amit megúszhatok mind Mark segítsége, mind az életünkben való szerepe nélkül. De nem vagyok – és őszintén? Nem látok más lehetőséget. Ha volt is, azt már elpuskáztuk. Így az egyetlen, amiért küzdök, az Connor boldogsága. Talán. Ez így kimondva nem olyasminek hangzik, ami illene hozzám, nem tudom hát hova tenni az inditékaimat. Ha valaki pár hónappal korábban azt mondja, hogy egy napon burkoltan kérlelni fogom Mark Schneidert, hogy legyen megfontolt, és gondolja át alaposan, hogy kész-e a fiam – fiúnk – apja lenni, mert nem akarok törést és apakomplexust okozni az egy szem gyermekem életébe, nem csak kinevetem, de talán fel is pofozom. És mégis itt vagyunk, ha akarjuk, ha nem. Feleslegesen titkolóztam ennyit, feleslegesen kötöttük a szerződést. - Akarod látni? – kérdezem, látva, hogy Connor hangjai alapján a konyhaajtó felé pillantgat. Lehet, hogy szentimentális vagyok, és jobban kellene fókuszálnom a problémánkra, de valahogy akarom, hogy lássa a fiamat, mielőtt rábólint bármire is. Hogy tudatosuljon benne, hogy mit is javasol, és annak miféle tétje van.
– A középső. Johanna a legkisebb. – Nem mintha különösebben számítana, legalábbis Ophelia szempontjából; bár lassan hozzá kell majd tennem: a legkisebb lányom. Ha végigviszem a tervet, Opheliával fenenagy egyetértésben… Akkor Connor is a Schneider-család része lesz, aminek az anyámon kívül senki sem igen fog örülni. Legalább vérileg, ha már névben nem is. Szerencsésebb, ha Dermot marad; nem csak azért, mert Opheliával sincs erről vitatkozni, hanem azért is, mert Jenniferrel sem, na meg a ma divatos női emancipációba oltott férfigyűlölet mellett ez az egész önmegvalósító sztori jól tud működni. – Nem mondtam, hogy buta döntés lett volna. Csak azt, hogy magadtól nem választottad volna, ha nem lenne muszáj – felelem lassan, külön odafigyelve az artikulációra, mintha egy elefántot próbálnék nyugtatni; nem mintha olyan sokszor előfordult volna, de a tévé igen ritkán ad jobb műsort az Animal Planetnél éjjel, én pedig igen ritkán nézek tévét a nagyon késői órákat leszámítva. De abban egyébiránt tényleg igaza van, hogy így volt a legokosabb. Békén egészen biztosan nem hagyták volna, akárhová megy publikusan, egyéb privát helyre pedig alighanem nem volt lehetősége. Nem mondanám, hogy mindent tudok Opheliáról, de abban egészen biztos vagyok, hogy nincs túl sok őszinte barátja, akiben ebben a helyzetben eléggé tudna bízni. A szüleihez szintén érthető okoknál fogva nem tudott volna menni; maradt hát ez. A modern klasszicista káosz, amit a lakberendező minden bizonnyal felettébb ízlésesnek és egyedinek gondolt, nekem viszont egy szó jutott eszembe: giccs. Szerencsére sosem a lakását kedveltem benne, s ő sem az enyémet. Ha jól emlékszem, kifejezetten jellegtelennek és ridegnek nevezte. Nem én hasonlítottam a helyzetet a második világháborúhoz, hanem Hall, bár a magam univerzumában eléggé hasonlatosnak élem meg a szituációt – főleg, hogy ha belemegy a tervembe, akkor ezt a média világháborút hamarosan a Jennifer által vezetett hidegháború követi majd. Már előre fájt tőle a fejem, de még mindig élhetőbb jövő volt számomra, mintha a karrierem egy stílusos atomrobbanás keretében tűnne el a világ, de legalábbis New York City színéről. – Ez a racionális döntés – bólintok határozottan. A legminimálisabb veszteséggel járó pozitív hozammal kecsegtető út, amire muszáj vagyok befizetni. Valahol mertem elbízni magam és azt gondolni, hogy ez őt is meggyőzi. Elvégre, ő is azt akarja, mint én, ahogy ezt kifejtette; de legalábbis a nem teljesen közös céljaink valahogy ugyanarra az egyenesre illeszkednek. Egy dolgot viszont nem vettem számításba: Connort. Vagyis, Ophelia felé érzett felelőségtudatát. Őszintén megmondom, azért nem, mert nem gondoltam, hogy faktornak számít – elvégre, képes volt egy forgatás miatt nálam hagyni majdnem fél évre. Úgy látszik, ebben tévedtem, és ez a meglepettség halványan az arcomra is kiül. – Tudom, hogy egy gyerek nem egy kutya, ami nagyobbra nőtt, mint gondoltad, ezért visszaviszed a kereskedésbe, Ophelia – sóhajtom. Komolyan veszi; az jó. Kettőnk közül talán nekem van több gyerekem, de a mindennapi nevelésükben hozott döntésekben ritkán konzultáltak velem. Azt mindig Jennifer döntötte el, az anyja, meg az enyém. Amolyan megcáfolhatatlan triumvirátus, akik mindeközben egymás életére törnek – már képletesen szólva. – Kételkedsz bennem? – vonom fel az egyik szemöldököm. Talán kijelentésként volt megfogalmazva a mondandója, mégis vádnak hatott. Meglepne, ha nem tenné, elvégre, jóval kevésbé mozgatják az észérvek, inkább az érzelmek, és nem feltétlenül azért, mert nő. Inkább azt mondanám, azért, mert színésznő. Sok rosszat el lehet mondani róla (mint a legtöbb emberről, úgy általában), de mindannak ellenére, amit logikusan gondolnék, törődik Connorral. Ami jó. – Egy gyerek mindig inkább az anyjáé, mint az apjáé – mondom aztán, az asztalra helyezve a poharat. – A kételyeid jogosak, de a tieid. Úgy rendelkezel velük, ahogy gondolod. Ez a legjobb ötletem. – Amit nyilván ostoba lenne nem megfogadni, de az emebri természet nem olyan, hogy az ésszerű dolgokat a szív ügyei fölé helyezze, hogy úgy mondjam; sokszor még engem is elkap… valami. Csak utólag látod be, mekkora barom is voltál. Annak idején például annyira meglepett, hogy beállított hozzám Connorral, és az állítása, hogy a váratlansága végett némileg meg is ijedtem. Mindaz lejátszódott bennem, ami most is, csakhogy akkor még el tudtam kerülni a lebukást, vagy így szerettem volna hinni. Ezért írtam meg azt a szerződést, amit egyébként dobhatok ki az ablakon. Ekkor üti meg Connor hangja sokadjára is a fülem. Sírás utáni hüppögés; amit általában egy nagyon rövid alvás után ismét sírás követ, mert a babák ritkán csinálnak mást. Egyszer azért sírt, mert nem adtam oda neki azt a ronda kék plüssnyulat, amit még talán Jo kapott tíz évvel ezelőtt az egyik születésnapjára, aztán ahogy az lenni szokott, két hét alatt megunta, és valahogy nálam kötött ki a tárolóban, Connornak pedig megtetszett. Szóval sírt, mert nem kapta meg. Aztán azért sírt, mert megkapta. Nem értem a babákat. Ezen hangok alapján épp a lenyugodás fázisában volt. Úgyhogy bólintok, és hagyom, hogy ő menjen előre, mert egyrészt aligha hagyná máshogy másrészt pedig mégis ő a házigazda. Úgymond. Connort egy idegen, idősebb nő próbálja csitítani az ajtó túloldalán, az egyenruhája alapján bébiszitter, vagy házvezetőnő, valami hasonló. Halványan ismerős volt, lehet, hogy egyszer vagy kétszer találkoztam vele. Connorhoz nyilván közeláll, mert félig-meddig a kulcscsontján pihen a feje, míg meg nem hallja az ajtó nyílását, és megpillant engem. Nagyjából úgy tágul ki a pupillája, mint ahogy Gordo szemei kerekednek el, ha bármi olyasmit lát, ami labdára hasonlít. Aztán nekiáll felém nyújtózni és valamit gügyögni, a cumitól nem hallani jól. – Üdv – köszönök végül a morcos tekintetű bejárónőnek, és épp emiatt a morcos tekintet végett (talán Ophelia sokat mesélt rólam, csak nem a jó részeket) várom meg inkább, hogy Ophelia vegye el tőle Connort, és csak azután lépek hozzá közelebb. Ezt viszont ő felhívásként értelmezi; úgyhogy most már az anyja kezéből próbál meg elérni. – Nagyon kitartó vagy, ugye? – kérdezem tőle, nyilván válasz nélkül maradva, és úgy ítélem meg, még túl fiatal egy „már spermaként is az voltál” kontrázásra. És a közönség további tagjai sem értékelnék. Úgyhogy végül egy sóhajjal adom meg magam, és egy kérdő pillantást vetek Opheliára – megengeded? –, a kölyök felé nyújtva a kezem. Még Anjánál meglepődtem, hogy egy gyerek valahogy mindig nehezebb, mint elsőre tűnik. És állítólag minél többedik gyereke az anyának, annál nagyobb, lévén egyre tágul a hely, ahol növekedni tud. Abban viszont fogadni mernék, hogy Connor nehezebb, mint a lányok volta ennyi idősen. Vagy csak túl régen volt már. – Megtennéd, hogy nem nyálazod össze a…? Mindegy – ekkorra ugyanis Connor már a fele nyakkendőmet a szájába tömte. Bizonyára rendkívül jó íze van. Azt nem is tudom, mikor kezdtem ösztönösen ide-oda lépegetni, amit így, hogy a nyakkendőmet tartja a szájában, könnyebb kivitelezni, mint ringatni. Nem mondom, hogy ne tűnne fel, mennyire vörös az egész feje, de jóval többször tartott ébren öt hónapon át éjjel, minthogy annyira meghasson. Kedvelem a kölyköt, amikor épp nem ordít. Szeretet… Azt hiszem, ahhoz anyának kéne lenni, hogy ez ösztönösen megszülessen valahol a fogantatás után nem sokkal. Amíg nincs különösebben nagy személyisége, nem tudom azt mondani, hogy szeretem. Az ehhez nagy szó, és hosszú hónapok alatt ragad rá az emberre az érzés, mint egy elnyúló nátha, amitől aztán nem igen szabadulsz. Talán öt hónapot volt nálam, de annak az első felét aktívan azzal töltöttem, hogy minél kevesebb időt legyek vele. A második felében… Megszoktam. Elfogadtam. Talán ha tovább maradt volna… Akkor még tudtam úgy tekinteni rá, mint akinek nincs köze hozzám. Annyit mondtam a lányoknak, hogy csak baráti szívességet teszek, hogy szinte már én is elhittem. Opheliának viszont igaza lehet abban, hogy mostantól ez nem lehet így. Úgyhogy az öt hónap ellenére most egy kicsit mégis olyan, mintha először látnám Connort, a maga nyálazó, nagyfejű, taknyos mivoltában. – Szeretném, ha kidobnád a szerződést – mondom aztán, reméhetőleg mikor már csak ketten, vagyis, hárman vagyunk bent. A házvezetőnő felismerhette, hogy nincs szükség rá jelenleg. Csak ezután pillantok fel Opheliára és keresem meg a tekintetét. – A bizalmad jeleként. Én is ezt teszem majd. És kitöltök egy módosított apasági nyilatkozatot, a névváltoztatási kérelem nélkül.
- Persze, hogy kételkedek! Azzal sem voltál tisztában, hogy a kanapék alapvetően a stock fotókon rajtuk heverő kutyák nélkül érkeznek, mégis miféle reakciót vársz tőlem? – vonom fel a szemöldököm, és követve Mark mozdulatát, az én megüresedett poharam is az asztallapon köt ki. Más esetben majdnem bizonyos, hogy felcsattantam volna, és őszintén, úgy válogathattam volna az indokok között, mint az ajándékba kapott bonbonosdobozokban a különböző töltelékű csokoládékban; egyrészt ott van az a nevetségesen irritáló lósuttogó hangja, mintha kettőnk közül ÉN lennék az érthetetlenül irracionális, másrészt elvárná tőlem, hogy tisztában legyek az apasággal kapcsolatos tapasztalataival, harmadrészt pedig olyan mélységes döbbenettel bámul rám, ahogy felvetem Connor érdekeit, hogy az messzemenőkig átlépi a sértő határait. Nos, talán nem annyira mélységes, de Markról van szó, ha ő meglepett, az jelent valamit. Mégis miféle anyának néz ez a bunkósbot? Tudom, hogy nem vagyok jó, és az életem hátralévő részében azért fogok gürcölni, hogy legalább az átlagosnak mondható szintjén megüssem, és elkerüljem a tinédzserkori „utállak!” felkiáltásokat, mert a jóisten tudja, hogy akkor mit csinálok, de ez azért mégiscsak túlzás. De nem teszem; hosszú nap volt a mai, és még csak tíz óra lesz. A mazochista énem heves szenvedéllyel szereti Markot a helyére tenni, ahová oly’ ritkán talál el magától, ha a farka éppen nem abba az irányba bök - és általában iránytűként nem éppen megbízható a műszer -, de mostanra kiadtam magamból mindent, amit hirtelen fontosnak ítéltem meg, és ez alaposan ráakaszkodott a megmaradt energiáimra. Csak aludni akarok, Connorral foglalkozni és kizárni a külvilágot, amíg helyre nem áll minden – vagy legalább ma. Szokatlan érzés, általában nem szeretek tétlenkedni, de most úgy érzem, nagyon szükségem lenne rá. Fáradtan szemet forgatok és elfojtok egy sóhajt. „A kételyeid jogosak, de a tieid. Úgy rendelkezel velük, ahogy blablabla”; létezik a világon valami pöcsszótár, amiből időről-időre ihletett meríthet, vagy csettintésre jönnek az ajkaira ezek a burkoltan lekezelő hivatalszövegei? Válaszra sem méltatom – inkább az ő, semmint az én érdekemben. Spontán jön a gondolat, hogy megmutassam neki Connort. Amikor elhoztam tőle a marokkói forgatások után, az egyik fő agendámmá lépett elő, hogy innentől fogva teljes mértékig kizárom Markot az életéből, hogy aztán soha többet ne engedjem be. Tudom, hogy a gyerekek rugalmasak, és minél fiatalabb korban vészelnek át egy „válást”, annál könnyebben feledkeznek meg róla. Nyilvánvalóan, a mi helyzetünk ennél jóval bonyolultabb volt, tekintve, hogy Connor engem nem látott öt hosszú hónapig élőben. Nem elég, hogy el kellett szakítanom a férfitől, aki ebben az öt hónapban az élete egyik legállandóbb szereplőjévé vált, de emlékeztetnem kellett arra is, hogy én ki vagyok neki. És most mégis itt vagyunk; azt tervezgetjük, hogy ezeket a céljaimat a porba döntjük, és még egyszer összezavarjuk a fiamat. Kivételesen én vagyok a nagyobb bűnös. Én megyek önként és dalolva Connorért, én veszem őt át Agatha karjaiból, csak azért, hogy Markhoz lépjek vele, ezzel talán hiú reményt hintve el a gyerekemben, miközben Mark még bármikor kihátrálhat a stratégiánkból. Én annak örülnék a legjobban, még ha nincs is más megoldás a kezemben. De Connorra is gondolnom kell, és ha Mark komolyan venné ezt az egészet… ő ezzel járna a legjobban. Lenne apja. Ez több, mint amit én egyedül megtudok neki adni. Egészségtelen mértékű örömmel tölt el, ahogy látom a szemmel verést, amiben Agatha részesíti a volt szeretőmet, miközben szigorúan visszazárkózik a konyhai birodalmába. Hirtelen bánom, hogy nem emeltem még magasabbra a bérét, de észben tartom az év végi jutalmánál. - Szia, édesem – puszilom meg Connor ártatlan és tejes illatú homlokát, akit ez a legkevésbé sem hat meg. Már Agatha karjaiból felfigyelt Markra, és innentől fogva minden más megszűnt számára létezni. Úgy ficánkol a kezemben, hogy kénytelen vagyok szorosabban magamhoz ölelni, ami természetesen csak erősebb ellenállást vált ki. Soha nem hittem volna, hogy ezt mondom, de szinte hálás vagyok, amikor Mark kérdőn felé nyúl. Megfordul a fejemben, hogy nemet mondok, már csak azért is, mert megtehetem, de ha Markkal könnyedén lennék is ennyire kegyetlen, Connorral nem áll szándékomban, így hát lassan átengedem az apja kezeibe. Soha nem láttam őket így. Amikor Marknál hagytam Connort, egyszer sem vette a kezébe, amikor pedig elhoztam, a hordozójában pihent. Ha nem ismerném magam jobban, azt mondanám, hogy egészen megmelengeti a szívemet a látvány, de ez nem lehet az igazság. Az aggodalom az egyetlen, ami elönthet. Keresem a mozdulatot, amibe beleköthetek, ami veszélybe sodorhatja a fiamat, de nem találom – Mark biztos kezekkel fogja, Connor pedig elég nagy már hozzá, hogy tartani tudja a saját fejét, és aktívabban mocoroghasson. - Éppen fogzik, most mindent a szájába vesz. Múltkor a lábujjait rágcsálta. Egy kicsit jobb a helyzet, amióta kijöttek az elülső fogai – lépek közelebb, miután kivettem a járókájából egy rágcsálásra szánt kis kék… izét. Fogalmam sincs, mi a neve, de a kis rücskök elvileg masszírozzák a babák ínyét, amikor azt irritálja a fognövés. Azt hiszem, elefánt alakja van. Vagy legalábbis arra akar hasonlítani. Megsimogatom Connor puha hajacskáját, és odanyújtom neki a játékot. Abban reménykedek, hogy ezzel elengedi Mark nyakkendőjét, helyette csak ezt is betömi mellé. Elmosolyodok. Biztosra megy. - A te szemeidet örökölte – jegyzem meg, magam sem tudom miért. Igazság szerint mindegy, mindketten kékszeműek vagyunk. És szőkék, ami azt illeti, így az egyetlen, ami alapján behatárolhatjuk, kinek a haja csücsül a fején, hogy az göndörödik-e majd, vagy sem. – És ő is horkol álmában. Halkan, de horkol – teszem hozzá, lassan elvigyorodva. Korábban nem gondoltam volna, hogy a babák képesek ilyesmire – ugyanakkor azt se hittem volna, hogy letudják kakilni a nyakukat, miközben pelenka van rajtuk, de valahogy ez is sikerült. Arra inkább gondolni sem merek, amikor kipöttyözött a feneke pelustól, és a gyerekorvos azt javasolta, hogy „szellőztessük” annyit a fenekét, amennyit csak lehet, így a délelőttök nagyját pelus nélkül töltötte a járókában. Kellemes volt, amikor egy ilyen alkalomnál elkapta a hasmenés. Még mindig Connor hajával játszadozok, amikor bólintok. - Rendben, kidobom – egyezek bele, és ebben a pillanatban nem is gondolom úgy, hogy ezzel probléma lenne, vagy hogy ne tudnám tartani a szavam. Később, amikor ténylegesen sort kell kerítenem a szerződés megsemmisítésére, mindenképp elgondolkodok majd rajta részletesebben, hogy ez milyen formában válik az én előnyömre, és nem járnék-e jobban a megtartásával, pláne, ha belegondolok, hogy talán Mark most is csak játszik velem valahogy, de most úgy érzem, meg fogom tenni. Ha pedig megbánom, mert kiderül, hogy tényleg át akar verni valami cselszövő tervvel, majd bosszankodok miatta, és tönkreteszem valami mással. Szerény véleményem szerint igazán kreatív tudok lenni, ha pusztításról van szó. – És beszélek az apámmal. Lebeszélem bármiféle ostobaságról, amit a fejébe vett. Nem kérdezek rá, miért nem akarja Connort a nevére venni, csak örülök, hogy legalább erről nem kell újabb vitát nyitni. Igaza van, a gyerekek mindig inkább az anyjuké, mint az apjuké, és Connor az én fiam, én pedig Dermot vagyok. Ergo, Connor is az, és az is marad. Ha nem is akarnám így, biztos vagyok benne, hogy az apám kitérne a hitéből, ha az unokáját Schneidernek hívnák. Máris nem lenne olyan könnyű meggyőznöm, hogy Mark jelenléte Connor életében mindenki érdeke. - Megadom az elérhetőséged a sajtósomnak, miután tájékoztattam a fejleményekről, ha megengeded – pillantok fel rá, csak félig figyelve a karjaiban Connorra, aki fél kézzel a mutatóujjamat fogja és húzogatja jobbra-balra. – Közösen megfogalmazhatjátok a nyilatkozatunkat. Gondolom azzal kapcsolatosan is össze kellene ülnünk egyszer, hogy megbeszéljük, Connor mikor lehet nálad. Valahogy kétlem, hogy megosztott felügyeleti jogra vágynál. Nem mintha belemennék. - Meddig tervezel maradni? – érdeklődök, egészen udvariasan, tekintve, hogy Markról van szó. A konstans tüskéről az oldalamban, akit a hátam közepére sem kívánok. De látva Connor édes pillantásait, amiket az apjára vet, ő biztosan örülne egy kis plusz együtt töltött időnek. – Akarsz itt ebédelni? Kérsz valamit, ami nem alkohol?
Ha nem tudnám jobban, azt gondolnám, Ophelia direkt úgy időzítette valahogy Connor nem létező napirendjét, hogy azon rövid időszakban kapjam el itt, mikor nem büdös, és a pelenkája alapján a közeljövőben még nem is lesz az. Mintha ezzel akarna megfogni; elvégre, a babás reklámokban is mindig csak a pozitív oldalát mutatják a dolgoknak, a nevetést és az édesded alvást, az összes többit, az unalomból is fakadó hisztit, a csapkodást, a különleges képességet, hogy mindig akkor akarjanak üríteni, mikor cseréled vagy felraktad rá a frisset… Ezek kimaradnak. Pont úgy, ahogy az iskolai felvilágosító órák is csak a szexre és a veszélyeire térnek ki, a szülést pedig legfeljebb azon bizonyos szülési görcsökig taglalják, azután pedig már a gyerek jön. Arról egy szó sem akad, miféle procedúrák előzik meg az egészet, a hashajtókról meg katéterekről meg a szétszakadó nemi szervekről nem is beszélve. Azt hiszem, ha mindezt jobban tudatosítanák magukban, kevesebb gyerek születne. Nem mintha Connor feltétlen direkt történt volna; mint elég sok másik gyerek. Épp ezért tudom azt is, hogy Opheliának a legkevésbé sincs szándékában rávenni arra, hogy maradjak, vagy jobban próbáljak ragaszkodni hozzá. Azt hiszem, szeretné kisajátítani, ezért nem is igen vonta bele a saját családját a dologba, pedig a felszínen legalább civilizált volt a kapcsolatuk. Tapasztalataim alapján nem csak a gyereknevelésben ilyen; szereti a saját útját járni, ha mást nem, csak azért, hogy kezében érezze az irányítást. Ha nem jön közbe az a forgatás Marokkóban, ami nem épp gyereknek való hely, talán sosem mondja el, hogy Connor egyáltalán létezik. – Mmm. Ha nem vigyáz, úgy fog kinézni, mint Tapsi Hapsi – jegyzem meg, majd Opheliára pillantva gyorsan hozzátesze: – Vicceltem. – Sok anya hajlamos nagyon magára venni bármiféle megjegyzést, ami a gyereküket éri, mintha a munkájukat kritizálnák, pedig arról tényleg nem ők tehetnek, ha például csúnya lesz a kölyök. Mert a közhiedelemmel ellentétben van csúnya baba. A múltkor az egyik parkban olyat láttam, akinek a fülei elállóságával csak a szeme gülüsége versenyezhetett. Connor szép baba; a fogai meg úgyis kiesnek majd. Ophelia szinte szeretetteljes megjegyzésére előbb rápillantok a szemem sarkából. Ugyanezt eljátszottuk már Jenniferrel is annak idején; a boldog nagymamák jószerivel egymás torkának estek, mikor megpróbálták eldönteni, a két kék szem közül melyiket örökölte. Később amúgy is változik; talán egyedül Nicole-é maradt az enyémhez hasonó, a kék egy sötétebb árnyalata, ami távolabbról zöldnek tűnik. Állítólag. Ritkán látom magamat távolról, vagy tudom meghatározni a halvány különbséget zöldeskék meg kékeszöld között. Nem megyek bele megint ebbe a vitába. – Mindenki horkol néha. Te is – somolygok, óvatosan odafordítva Connort kettőnk közé, amolyan természetes védőpajzs gyanánt. – Csak azért nem hallod, mert alszol. Bár én kérem meg rá, hogy dobja ki a szerződést, meglep, hogy vita és kérdés nélkül belemegy. Lehet, hogy csak Connor közelsége teszi; természetes hangtompító. Jennifer is csak ritkán kiabált velem mások társaságában. Olyankor inkább a passzív-agresszív sziszegéshez fordult. – Mármint arra gondolsz, hogy a Times Square-en húzzon karóba, aztán a bíróság épületére rakja ki a levágott fejemet? – Csak tippelek, hogy Marshall Dermot milyen hangulatban lehet mostanság, mert mindezidáig sikerült elkerülnöm őt is meg a haragját is, de azt hiszem, nem állhat messze a füstölgő dühtől. – Igen. Azért hálás lennék. Különben nem sokáig lesz apja Connornak. Alighanem ez a gondolatfoszlány az, amire ő is jutott, és ami valójában meggyőzte. Nem hiszem, hogy szándékában lenne segíteni rajtam csak azért, mert megszánt. Annak ellenére, hogy tudom, hogy néha horkol, ami elég domesztikus jelenetnek hathat, valójában még csak nem is jártunk. Ha Connor nem lenne, már rég nem beszélnénk. – Remélem, őt nem ugyanaz választotta, mint Patricket – mondom, csak félig viccelve. Az a sunyi dög is megkapja majd a magáét, de jó lenne, ha nem két tucat ember életét kéne tönkretettünk, mert nem bízhatunk bennük. A magam részéről tudom, hogy aki az én bizalmas információimhoz hozzájut, abban bízhatok. Látták, mi lesz akkor, ha nem. Az erőszak híve nem vagyok és soha nem is voltam, inkább a türelmemről vagyok híres, így például akár évekig járni a bíróságra ugyanazon ügy miatt. Mellesleg a vitáimból fakadó sértődéseket is szeretem megőrizni. Még mindig felemlegetem a bátyámnak, hogy azért nem tudtam egyetemen kosarazni, mert ő a hálaadási családi focimeccsen direkt a térdembe rúgott. Mintha én tehettem volna arról, hogy bejöttem a barátnőjének. – Nem akarom elvenni tőled, a jó sajtó nevében. Úgyhogy akkor lesz nálam, amikor gondolod. Már találtam egy jó bébiszittert. Ha fix heti vagy havirendet tudok adni neki, szerintem vállalja a dolgot. – Már csak azért is, mert a korábbi diszkréciója miatt elég jól megfizettem az alapbérén túl. – Mondanám, hogy a lányok szívesen segítenek, de csoda lesz, ha nem vágnak ki minden családi fotóról ezek után. – Bár Connor úgy bámul fel rám, mintha értené, tudom, hogy nem, és csak ezért mosolygok. Az ember ösztönösen elnyomja a negatív érzéseket a babák körül. Mint a káromkodást. De tudom, hogy hülyeséget csináltam azzal a szerződéssel Opheliával, és hogy nem mondtam el az igazat a lányoknak. Talán belementek volna, hogy titokban tartsák; nem hibáztatom őket, ha úgy érzik majd, hazudtam nekik. Opheliára pillantok, és megvonom a vállam. – Majd megnyugszanak. Pontosabban, majd Jennifer megnyugszik. Előbb-utóbb. Az ő haragja tovább tud tartani, mint a francia-angol háborúk. Egy rágókával és a nyakkendőmmel a szájában sem elég neki az elfoglaltság, a figyelme az arcomra irányul, és megint feltétlenül bele akar nyúlni a számba. Próbálom elhúzni a fejem, mert ismerem a kölyköt. Nem tudni, hol járt a keze. – Csak nem ki akarsz rúgni? – vonom fel a szemöldököm. Aztán kajánul felfelé görbül a szám széle. – Vagy hiányoztam? Ha most nem próbálja meg visszavenni tőlem a gyereket és rám szabadítani a házvezetőnő haragját, hogy seprűvel kergessen el a liftig, akkor soha, úgyhogy gyorsan odébb lépek, igazítva egyet Connoron, aki kezd lefelé csúszni. Az ingemnek már úgyis mindegy, tiszta gyűrődés és nyál. – Nos, nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan konszenzusra jutunk, úgyhogy… Szabad vagyok háromig. Akkor lesz egy tárgyalásom. – Ahol alighanem tarolni fogok, mert a felvételek alapján, amit a védencem kihallgatásáról készült, kétértelmű mondatokkal próbáltak a nyomozók hatni rá, hogy inkább ne hívjon ügyvédet, beszéljen, és kap vádalkut. Csakhogy ez törvénytelen. Nos, az lesz, mire a végén kihozom belőle, hogy jogtalanul próbálták inkriminálni. A kölyök egyébként tényleg nem annyira sáros, mint megpróbálták beállítani, csak eszeveszettül ostoba. De az apja legalább gazdag; sok ember menekül meg a hülyesége elől eformán. – Látod, Connor? Anyukád azt mondja, nem kéne többet innom, pedig láttam a borospoharát. Ezt hívják úgy, hogy bort iszik és vizet prédikál. Szó szerint. – Connor elmosolyodik, de nyilván nem a szellemességem végett, hanem mert értelmezte, hogy épp hozzá beszélek. Ez a csoda is csak két másodpercig tart számára, mert közben a konyhában edényekkel zörögnek. – A Senora csinálja az ebédet? Mert akkor alighanem az enyémbe extra fűszer kerül majd – kérdezem, a piszkálódáson túl őszintén. – Ha úgy érzed, nem próbálsz meg tíz perc múlva a borosüvegeddel halálra verni, akkor szívesen maradok. Egy kávét például elfogadnék. Beszélgethetünk, felnőttek módjára… Például, milyen volt Marokkó? Elkaptak az arab éjszakák csodái?
Érzem, hogy vélhetőleg szórakozottan csillan meg a szemem. Kivételesen nem zavar, hogy megmutatkozik, amit ténylegesen érzek; egy gyémántbányáért sem tagadnám le, hogy milyen önfeledt, már-már gyermeki öröm és elégedettség kúszik a szívembe, valahányszor szem- és fültanúja lehetek annak, amint Mark gyorsan hozzátesz valami engesztelőt vagy mentegetőzőt a szavaihoz, mielőtt a harag elönthetné a fejem – függetlenül attól, hogy megérdemelné-e, vagy sem. Nem tudom, mi okozza ezt a szinte perverz önelégültséget; az általános tudat, hogy félnek tőlem, vagy hogy Mark teszi ezt – és az agyam szelektíven nem hallja meg, hogy talán csak nem kíván újabb vitába bocsátkozni; nem, igenis fél, és punktum -, gyanúm szerint egy kicsit az előbbi, és nagyon az utóbbi, mindenesetre nem teszem fel ezek kapcsán a jogos miérteket. Nem akarom tudni. Nem mintha félnék szembenézni a személyiségem mélyebb bugyraival, Ophelia Dermot legfeljebb attól tarthat, hogy túl nagyok a pórusai a vörös szőnyegen készült fotókon, de nincs szükségem felesleges önismeretre. Pontosan tudom, ki vagyok. Ha pedig azt nem is, akkor azt, aki lenni akarok – és ez sokkal fontosabb, minthogy nevetséges terápiát tartsak az elmém falai között. - Egészen biztos vagyok benne, hogy nem teszem – tiltakozok, feljebb biccentve az állam. Megvan a maga előnye a 155 centis "magasságnak", tekintve, hogy egy felhőkarcolót is húzhatnék a lábamra, még mindig nem számítanék magasnak, de néha megnyugtatná a lelkem, ha lenézhetnék egyesekre. – Csak azért mondod, mert nem tudom bizonyítani az ellentétjét. Ahogy te sem, hogy horkolnék – teszem hozzá, kecsesen összefonva magam előtt a karjaimat. Elmosolyodok. – Talán. Bár szeretném azt hinni, hogy elegánsabban vetne véget az életednek. Hasonló drámai kreatívsággal, de egy leheletnyit finomabban – felelek, habár kételkedek benne, hogy az apám akárcsak felismerné az „elegáns” és „finom” szavakat, amikor olyan vörössé válik a dühtől, mint a kedvenc rúzsom. Marshall Dermotról sok mindent el lehet mondani, pozitívat és negatívat egyaránt, de a hidegvér ritkán tartozik ezek közé, kiváltképp, ha a lányairól van szó. Nem kezdek neki különböző mentális képek kreálásának, hiába a kísértés. Ellenben felírom a mentális listámra a teendőimről, hogy vélhetőleg szükségem lesz egy új telefonra. És ki kell dobnom azt, ami a vázában úszik. Oh, well. A mosoly helyét sebesen átveszi egy mérgemben összevont szemöldök és fintor kombinációja. Már csattannék, amikor Connor békésen gügyögni kezd valamit a betömött száján keresztül. Hát persze. Ezért ilyen bátor. Mekkora farok. Már másodjára. Veszek egy mély levegőt, amire a jógaoktatóm büszke lenne, és megpróbálok a levegő kifújásával együtt az indulataimtól is megszabadulni. - Tisztában vagyok vele, hogy ez nálad egy rendkívül idegesítő, ámde annál kitartóbb alapállapot, mégis, nem lennél képes csak öt percig nem úgy viselkedni, mint akinek egy farkat ragasztottak a homlokára a már meglévőn farok mellé? – sziszegem felé, reflexből befogva Connor apró füleit, mintha értené, vagy akárcsak eltudná ismételni a szavaimat. Nem ez volt életem legjobb sértése, és ezt beismerően magam elé is emelem az egyik kezem. – Túl sok Grut néztünk. Van benne egy unikornis-plüss, az agyamra ment – magyarázom, noha erősen kételkedek benne, hogy Markot érdekelné. – A lényeg, hogy nem, a sajtósomnak semmi köze Patrickhez. Bízhatsz benne, professzionális. Majd meglátod. Tényleg így volt. Talán a mai napig azt hittem, hogy Patrick is megbízható, de George mindig is más munkamorált képviselt, mint Patrick, és helyesen. Más volt a feladatuk, más eszközökkel kellett élniük. Patrick pontosan ezért tette azt az orbitális ostobaságot, amit; olyanhoz nyúlt, amihez nem ért – a megítélésemhez. A magánéletemhez. - Tessék? – kapom fel a fejem. – Hogy érted azt, hogy bébiszitter? Azért akarnál a gyerekkel lenni, hogy aztán lepasszold? Még mit nem! Nyilván, amikor dolgozol, nem sózom rád, de nem fogom arra odaadni Connort, hogy aztán tojj a fejére, miközben megdöntöd a „hány év legyen köztem és a legújabb játékbabám között” játékodat! Felejtsd el! TE leszel vele, nem egy idegen! Vagy igen, a lányaid. A… testvérei, gondolom. Amilyen hevesen kezdtem, annyira bizonytalanul fejeztem be az első, és legfontosabb szabályunk lefektetését. Heves voltam, mert elképeszt, hogy Mark képes lenne csak úgy odaadni valakinek a FIÁT, miután még engem oktatott ki arról, hogy igenis tudja, mivel jár egy gyerek, és bizonytalan, mert eddig a pillanatig sosem gondoltam igazán úgy Mark lányaira, mint Connor nővéreire. Nem meglepő; Markot is csak biológiai szinten gondoltam Connor apjának, azon túl pedig úgy voltam vele, hogy sajnos, vagy nem sajnos, de nincs igazi apja. - Persze, hogy megbocsátanak. Az apjuk vagy, ők pedig lányok. Minden lány imádja az apját, ha az adott apa egy kicsit is odafigyel rájuk, és ennyire még te sem lehetsz reménytelen – értek vele egyet legyintve. A gondolat is nevetséges, miszerint egy életen át haragudnának rá. Szemet forgatok. – Mint a pestis. És ne forgasd ki a szavaimat Connor előtt. Az ittas vezetéstől akartalak valamilyen rejtélyes oknál fogva megóvni, de ha bármikor lecsúszott alkoholistává szeretnél vágyni, az italszekrényem áll a rendelkezésedre – mosolygok rá negédesen, épp csak nem lehet kiolvasni belőle az intenzív „távozz egy melegebb éghajlatra, és soha ne gyere vissza” kívánságaimat. Ha megengedi, kihalászom a kissé tiltakozó Connort a kezei közül, és a járókájába helyezem, ahol szinte rögtön fel is csücsül, hogy elégedetlenül nézzen rám, és megpróbáljon megdobni egy plüss Woody-figurával. Legalább nem kezd sírni. Remélhetőleg, amíg látja az apját, nem lesz gond. - Kérlek. Én nem te vagyok; forgatni mentem oda, nem azért, hogy bebújjak valaki megkérdőjelezhető korú ágyába – jelentem még ki, mielőtt a konyha felé venném az irányt. Agatha feljebb emeli a kését, és talán csak a képzelőerőm játszik velem, de mintha kérdőn a nappali felé bökne a fejével. Felvonom a szemöldököm. Hirtelen nem is értem, miért nem kommunikáltunk eddig többet ezzel az áldott nővel, aki ugyan démonnak néz, de ezek szerint nem akkora démonnak, mint aki épp a nappaliban rontja a levegőt. - Nem, Agatha, ma nem ölünk meg senkit – rázom meg a fejem szórakozottan. A végén Marknak igaza lesz, és meglehet, az ő tányérjára kerülő étel meghaladja majd az ideális Scoville-skála értékét. – Még nem. Talán később. Maradjon csak, csak egy kávéért jöttem. Az egy kávéból aztán kettő lesz, illetve egy Micimackós csőrös pohár, frissen facsart narancslével. A járóka mellett elhaladva a csőrös poharat Connornak adom, a kávéval, és az azokhoz való cukrot, édesítőt és tejet tartalmazó tálcát pedig a kávézóasztalra helyezem. - Ettől függetlenül egy élmény volt – folytatom a félbeszakadt beszélgetést, mintha mi sem történt volna. Leülve az egyik lábamat a másikra helyezem, és gondosan eligazgatom a szoknyám ráncait, mielőtt nekiállnék megízesíteni a saját kávémat; két édesítőszer, közepes tej. Zsírszegény. – Marokkó gyönyörű. Indokolatlanul meleg, kihívás volt nem leégni, de gyönyörű. És ilyen színed nem lesz szoláriumtól – mosolyodok el elégedetten. Mindig is szerettem aranybarna lenni, New Yorkban és télen pedig kiváltképp. - Te hogy vagy mostanság? Bármi, amiről szeretnél eldicsekedni? Egy megnyert ügy, egy új kocsi, netalántán egy újabb szőke? – fordul a mosolyom gunyorosabb irányba. – Talán a lányaid, ha családiasabb hangulatban érzed magad.
Nem akarok vitatkozni Opheliával. Egyébként szeretem csinálni, és biztos vagyok benne, hogy Ő is, egészen vad vágyakozás gyúlik a szemében, ha veszekedhet, de most túl sokat akarok ettől a találkozótól, hogy sértődésből, még ha csak pillanatnyilag is, nemet mondjon. Tudom, hogy nem kötelessége segíteni bármiben is, Connor érdekében teszi. Úgyhogy nem hívom fel a figyelmét a tényre, hogy neki sem véletlenül van itt a házvezetőnője, és biztos vagyok benne, hogy nem tölt 0-24-ben azzal az idejét, hogy Connor mellett legyen. Nem is hibáztatom érte; ez majd úgyis alakul a maga medrében. – A testvérei – bólintok, némileg megerősítve a kijelentésében, ami hozzá képest meglepően gyámoltalan volt. Alighanem nem tette eddig össze a kettőt, még ha logikusan tudta is. Úgy, ahogy én. Valószínűleg magára venné, ha tudná, hogy meglepően sok közös van bennünk. – Látszik, hogy nem volt még túl sok dolgod zsidó nőkkel. A sírig való haragvás a vérükben van – vigyorodom el, még ha közben figyelembe is kell venni a tényt, hogy lényegében csak félig azok, és ha rajtam múlik, akkor semennyire sem. De sajnos vagy sem, miután Washingtonból elköltöztünk, csak még közelebb kerültek az anyámhoz, akit a legkevésbé sem zavart meg a tény, hogy lényegében vallás nélkül lettek nevelve. Egy gyerekkel meg nem nehéz megetetni az édes barcheszt mézzel, majd azt kiáltani, hogy Rós hásánákor zsidó kalácsot ettek, szóval lényegében ők is azok. Meg amúgy sem hiszünk a pokolban, szóval nincs mivel fenyegetni őket, ha rosszak. (Legfeljebb azzal, hogy elküldöm őket az anyámhoz. Ő az én zsidó poklom.) – Anyu egy kicsit ingerült, de ne aggódj, mindig csinálja, ha meglát – beszélek Connorhoz, aki egészen addig felettébb élvezi a figyelmet (én pedig Ophelia halvány, néma duzzogását), míg végül ki nem veszi a kezemből hogy berakja a járókába. Hirtelen elég sebezhetőnek érzem magam a kölyök által nyújtott védőpajzs hiányában, úgyhogy próbálok nem nevetni, mikor Opheliához vágja a játékát. Még el is fordulok kicsit, hogy a konyhát és a nappalit elválasztó gerenda stukkódíszítésére nézzek, hogy ne lássa a vigyorom. – Én inkább a piacokra gondoltam. De megértem, miért ugrott más következtetésre az agyad – fordulok felé, fel se véve a sértést. Jennifer is hasonlókat szokott hozzám vágni, úgyhogy jól tudtam, felesleges megmagyaráznom a helyzetet, és kijavítani, miszerint a legtöbb nő, akivel dolgom van, harminc feletti. Ophelia… kivétel. Bár nem látom benne a kivetnivalót, és nem kell, hogy érdekeljen a véleményük ezzel kapcsolatban, mert a szurkálódó megjegyzések mögött némi féltékenység lapulhat. Nem konkrétan rám féltékenyek. Inkább csak bosszantja őket, hogy megtehetem, amit ők nem, vagy amit úgy gondolnak, nem. Jennifer esetében mondjuk kissé érthetőbb. Ő beskatulyázta saját magát az anyuka szerepbe, de Ophelia aligha tervezi az egész életét ennek szentelni. Szereti Connort, ezt nem vitatom, de nem fogja feladni a karrierjét. Ha képes volt rám bízni öt hónapra, az igazán kétségbeesését bizonyítja, ahogy megpróbálja fenntartani az egyensúlyt a kettő között. Míg Ophelia a konyhába vándorol, addig én kioldom a nyakkendőmet és próbálom felmérni benne a nyál okozta kárt. Azt kell mondanom, ez a katona elesett a harcmezőn; szerencsére mindig tartok egy pótnyakkendőt a kocsiban, és egy komplett öltönyszettet az irodámban. – New York nem egy napozóváros – ismerem el. Aztán, ha már felhozta, végigpillantok azon területein, amik kilógnak a ruha alól. Ami, lássuk be, nem sok, de Ophelia esetében a lábai felérnek sok más nő egészével. – Tényleg szép színed van. Akaratlanul eszembe jut, hogy minden bizonnyal Monának is pont ilyen szép színe van most Tahitin, ha már képes volt itt hagyni decemberben egy szó nélkül, mondván, művészi kiteljesedését keresi. Mona tökéletes példája annak, hogy hiába múlt már harminc az ember, az nem jelent semmit, ha ígéretek megtartásáról van szó. Belepottyanok egy cukrot a kávémba, elvigyorodva, miközben megint gúnyolódni kezd. – Ha tudni szeretnéd, a legutóbbi barna volt. Műgyűjtő. A Parsonson végzett. És egy szó nélkül lelépett Tahitire decemberben. Állítólag megálmodta, hogy aznap lesz tökéletes az utazása. És fel akarja fedezni ugyanazt a művészi szabadságot, amit Gauguin is megtalált ott kétszáz évvel ezelőtt, távol a… Hogy is mondta? „Műviségtől és konvencióktól”. Szóval lehet, hogy mégis visszaszokom a szőkékre, ha már így felhoztad. – És a butákra, tenném hozzá, de nem igazán megy. Nem gondolom, hogy az én beosztásom és hátterem mellett lenne esélyem vagy akár kedvem egy „rendes” kapcsolatra, úgyhogy megelégszem a jó szexszel, és azzal, hogy kedveljem az illetőt. Nem kell szeretned is hozzá. Erre tökéletes példa Ophelia. A mélyebb érzésekkel csak a baj van, de csak a valódi idióták mondanák, hogy néha ne lenne jó csak úgy kávézni egyet valakivel, például. Ilyesféle értelemben még a randevúkat is kedvelem. Mona pedig tökéletesnek tűnt. Szabadlelkű volt, amit kedveltem, de nem gondoltam, hogy ez egyet jelent azzal, a repülési vágya magasabban foglal helyet, mint az ígéretei, és ezért el kell hívnom valaki mást magammal a Carnegie Hall karácsnyi előadására. – Új asszisztensem van – jutott aztán erről eszembe. – Elliot Greene. Barty lánya. Biztos vagyok benne, hogy tudja, ki Barty Greene; ha az apja végett nem tudná, hát tudja általam, mert sosem resteltem szívni a vénség vérét, már ami maradt a papírvékony múmiabőre alatt. A városban, sőt, három államnyi körzetben az ő cége volt az egyik legnagyobb vetélytárs. Olyan oldmoney família, mint Hallék vagy a Dermot család, olyan, amilyen az enyém nem, és pont ezért rettenetesen jó érzés látni, ahogy sorra bukják el a nagy ügyeket velem szemben. Úgy értem, a Hall & Schneider LLP-vel szemben. – Ő keresett meg, akörül, hogy beállítottál Connorral. Azt hittem, csak viccel, és az apja küldte valami kicsinyes terv gyanánt. De úgy tűnik, hogy inkább saját részéről kicsinyes bosszú. Utálja az apját. Látnod kellett volna az arcát, mikor megtudta, hogy a lánya nekem dolgozik. – Nem tudok nem elvigyorodni az emléket felelevenítve. Már három hónapja is megvolt, de azóta sem tetszik kevésbé. Úgy hallottam, el is vesztették azt a tárgyalást, amire épp vártak a bírósági folyosón. Belekortyolok a kávéba, és ekkor üti meg a fülemet a járóka felőli dünnyögés. – Dada. Daada…! – Szerinted tudja, mit jelent egyáltalán? – teszem fel a kérdést, igazából költőinek szánva. – Lehet, hogy csak Gordót akarja. Nem ő lenne az első gyerekem, aki csak miatta kedvel. Szia, Jo! Aztán megcsörren a telefonom. A legtöbb hívást már átirányítottam hangpostára, csak néhány számot tettem a kivételezett listára. Az egyik az iroda flottaszáma; Hall száma, a lányoké, és… Az anyám. Könnyen tippelhető, kinek a neve villan fel a képernyőn. – Ajaj. Az anyám hív – magyarázom meg gyorsan Opheliának a reakciót. – Lehet, hogy csak elhagyta a szemüvegét. Remélem, hogy elhagyta. – És ma nem beszél senkivel. Mennyi esély van rá? Semennyi, én is tudom. – Valamit mondanom kéne neki. Nem vagy véletlenül zsidó? Vagy meggyőzhető a körülmetélésről? Viccelek. Ha ennyi idősen csinálnánk, már muszlim lenne. – Kinyomom a telefont, ami olyasmi, amit az ember nem csinál az anyjával. A zsidó anyjával pedig csak akkor, ha felkészült a halálra.
- Tudom – csapom hátra a tökéletesen beszárított fürtjeimet a vállam felett egy önelégült félmosoly kíséretében. Más esetben megpróbálnék szerénységet tanúsítani, és csak mosolyogva legyinteni a kapott bókra, de Mark egyik, ha nem a legnagyobb előnye, hogy előtte nem kell szerepet játszanom. Ha érdekelne is a véleménye, nem ítélhet el az egészséges önbizalmamért, tekintve, hogy legalább annyira hiú, mint én. Legfeljebb tagadja, de engem nem tud átverni. A kávémba kortyolok, és kétkedő pillantásomat a porceláncsészéből vetem rá. – Nem hittem volna, hogy eshet még a tekintélyed a szememben, de úgy tűnik, tévedni kényszerülök. Mióta vonzanak a spirituális, hippi művésznők? Ha ennyire szeretnéd magad átejtetni valakivel, igazán szólhattál volna nekem is. Megadom egy feltörekvő színésznő telefonszámát; szőkét, ha arra vágynál – mosolyodok el negédesen, óvatosan lehúzva a kiskanalamat a csésze szélén, mielőtt a szalvétámra helyezném. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy nem merne tőlem ilyet kérni – ahhoz túlságosan félti az életét, és joggal teszi. Nem mintha visszatartanám bármitől is - mindaddig, amíg a perverzióit a fiamtól távol műveli -, hiszen nem vezérelt semmiféle féltékenység (pfff), ám nem voltam kíváncsi a nőivel kapcsolatos részletekre. Nos, NÉHA kíváncsi voltam, de ezt csakis a gúnyolódás vágya vezérelte. Némi hitetlenkedéssel vonom fel a szemöldököm. Természetesen tisztában vagyok a Greene család tagjaival, és jelentőségükkel, illetőleg Mark színes véleményét is rendszeresen hallgathattam, valahányszor szóba került a családfő, Barty neve. Úgy minden második találkozónkon. - Érdekes… gondolom mondanom sem kell, hogy légy óvatos, ugyanakkor, én a helyedben nem kételkednék egyelőre Elliot szavában. Kevés dolog erősebb egy lány megvetésénél az apja felé – jegyzem meg finoman. Ha valaki, én már csak tudhatom. Ophika, aki szép, bájos, és szórakoztató, de sohasem okos, nem úgy, mint a húga, aki már megint megnyert egy tetves fizikaversenyt. Ha nem lenne annyi tapasztalatom, amennyi, összeszorultak volna az ujjaim a csésze körül, azonban volt, ahogyan annyi eszem is, hogy felismerjem, Mark miként értelmezheti a szavaimat a saját helyzetéből nézve. - Nem rád értettem – teszem hozzá határozottan, mert… tényleg nem. Talán ütnivaló férfi volt, de apának jóval szimpatikusabbnak tűnt, mint az enyém. Még ha csak azért is, mert valóban nem az enyém. Nem tudhatom biztosra. – A lányaid - és Connor - szeretnek, ezt a vak is látja. A tinédzserkort pedig mindenki kinövi. Halkan sóhajtva dőlök hátra a drága és hőn szeretett kanapémon, Connor felé pillantva. Úgy tűnt, megnyugodott, és épp egy éneklős, interaktív könyvet lapozgatott, amatőr DJ képében mixelgetve a London Bridge Is Falling Down-t, és a Wheels On The Bus-t. Talán ideje lenne aggódnom, hogy már nem önt el menten agyvérzés, amint meghallom az idegesítő dallamokat. - Nem tudom – vallom be. – Ahogy olvastam, egyelőre a „da” azon kevés hangok egyike, amit kitud mondani, így azt mondanám, hogy nem tudja, hogy a „dada” apát is jelenthet, de nyilvánvaló, hogy téged hív így. Talán véletlen. Nem tudom, a kisbabák szeretik nem betartani, amit a tájékoztató könyvek írnak róluk. Csak ha a szimpla, hétköznapi problémákkal nem lenne elég fáradtságos az anyák élete. Hirtelen felkapom a fejem. – Remélem, nem engedted, hogy a kutyával aludjon. A kedves anya hívására viszont csak gonoszkodva elmosolyodok. Kétlem, hogy Markban az az érzés járna végig, ami engem kapott el, meglátva apám nevét a telefonomon (én nem mertem kinyomni), de a kevés káröröm is káröröm. Az egyetlen, amiből a kevés is elég. - Nem, sajnos teljes mértékig gój vagyok, Connor pedig majd választ magának vallást, ha felnő, de add át szíves üdvözletem a drága mamának, amikor visszahívod. Most viszont gyere – állok fel a helyemről, Connor járókájához lépve, hogy kivegyem. – Megmutatom a gyerekszobát teljes fényében, hogy elüssük az időt ebédig. Mint egy igazi család, milyen csodálatos! Bahahaha! Jó vicc.
Kezdőlap
Ez volt talán másfél órája. Talán csak egy. Lehet, hogy csak fél. Nem tudom.
Egészségtelen mértékű örömmel tölt el, ahogy látom a szemmel verést, amiben Agatha részesíti a volt szeretőmet, miközben szigorúan visszazárkózik a konyhai birodalmába. Hirtelen bánom, hogy nem emeltem még magasabbra a bérét, de észben tartom az év végi jutalmánál. 
//