- Negatív. – állt meg előttem az a nő, aki egykoron álmaim asszonya volt. Mindenférfit legyőzve álltam ki, minden apró próbát, hogy megkaparintsam. Azok a kétségbe esett szemek! Nem tudtam mit felelni. Féléve, féléve minden hónapban izgatottan jön velem szembe, hogy terhes. Végre. Minden hónapban szomorú arccal jön ki a fürdőből, hogy nem. Még sem. Rossz megérzés volt. Teljesen bebeszéli magának, de attól nem fog megfoganni a gyerekünk.
Az egész téma már nem is tudom, hogyan jött fel, de azt tudom, hogy nagyon akarom, hogy legyen egy. Nem csak azért, mert anyámat megtudnám nyugtatni, hanem mert lenne valaki akihez haza jönnék. Nem csak úgy, hogy haza megyek, itt van az a nő, akit egykoron annyira imádtam. Hanem, mert várna egy csöppség. Engem az sem érdekelne, hogy fiú vagy lány. Csak az, hogy az enyém.
Nem mozdultam előle. Láttam, hogy a félelem végig szalad a szemén. Gonosz mosolyra húzódtak ajkaim. Ahogy az is izmaim ráfeszültek az ajtóra.
- Megmondtam, megmondtam, hogy menjünk el kivizsgáltatni magunkat. De te, te nem. Még a kedvem is elveszed, hogy rád nézzek, úgy, hogy most megdugjalak. – vágom a fejéhez. Megértem, hogy nehéz lenne neki hallani, hogy meddő, vagy nekem hallani, hogy nem vagyok termékeny. De istenre esküszöm, legalább tudnánk, de így. Így csak azt érzem, hogy direkt engem akar idegesíteni. Olyan közel vagyok ahhoz, hogy valamit a földhöz vágják, hogy inkább eltolom magam az ajtótól.
- Most hova mész? – kérdezi kétségbe esve. Én pedig még arra sem vagyok hajlandó, hogy végig hallgassam, éppen milyenkifogással akarja megmagyarázni, hogy miért nem esett teherbe. Hogy miért nem akar ebben a hónapban elmenni az orvoshoz, hogy miért kellene többször szexelni. Nem. Én nem akarok. Belefáradtam. Vagy csak a munka miatti stressz miatt érzem most így. De egy biztos. Most kell a friss levegő.
Ahogy végig szaladok a lakáson, hogy elő vegyem a kocsim kulcsait és a telefonomat, szinte automatikusan kerülöm ki, hogy érezze most már meguntam, hogy hallgassam őt.
Amint kiléptem a lakásunk ajtaján, minden féle érzelem végig szaladt rajtam. Talán nem kellene ennyire türelmetlennek lennem. Hogy én is akadályozom a sok negatívitással. De nem akarom, hogy én legyek az oka. Nem. Ez annyira bántaná az egómat, hogy nem akarok még gondolni se rá.
Mikor a kocsihoz érek, oldalra nézve látom, hogy megint valami karcolás van a feleségem verdáján. Még vezetni se tud, lehet jobb is, hogy nincs gyerekünk. Még kinyírná. Várjunk, nem is tudja kinyírni, mert nem tud teherbe esni.
Amikor beszállok, a kocsiba a derekamban ismét furcsa fájdalom hasít végig. Pár napja furcsán rosszul érzem magam, mintha valami nem lenne rendben, azon kívül, hogy az életem egy katasztrófa. És tudom is mi a baj, a vesém. Még pedig örökletes vesebetegségem van. Talán ezért akarom ennyire a gyereket, hogy ne ezen kattogjak. Talán a  haveromnak is el kellene mondanom, ha már Nefrológus. De talán félek. Ezért lettem még jobban elviselhetetlenebb. Kitudja?! Még az s lehet, hogy pár antibiotikum és minden rendben. Nem kell ide semmi, ahhoz, hogy ellássam magam. Még is csak orvos vagyok. És rohadtul makacs. Majd kezelem én magam.