We inherit the sins of the fathers, now reap the vengeance. From the ashes of your nightmares, from the cradle to our grave, we blazed our path through the darkness that you left us in.

miles & mason & jojo

Dr. David Stoop szerint a megbocsátás nem csupán egy folyamat, annak művészete van, aminek a megismerése és elsajátítása az egyik legnagyobb kihívás az emberi életben. Hatalmas szerencse, hogy ő, mint megmentője ennek a gyarló és esendő fajnak, 5.99$-ért, dedikálva árulta a kulcsot a boldog élethez. És, mint minden valamire való, önsegítő könyveket író, középkorú félimpotens nyomorult, hittérítő szöveggel is készült azok irányába, aki kétméteres ívben kerülték meg a dedikálóasztalát a Word Up-ban a múlt hónapban. Mert ezeknek a szektásoknak a szemében a véleménykülönbözés elfogadhatatlan, a másik fél igaza pedig nem létező; mert ők annyira ráéreztek a harmonikus létezésre, hogy teljességgel elfogadhatatlan, ha egy normális felnőtt az ő módszereik helyett inkább vodkát tölt lányától lenyúlt Capri Sun-ba, és azt kortyolgatja hajnalig a tévé előtt.
Baszd meg, David Stoop.
Legyen igazad, megbocsátok én mindenkinek. Az idióta apámnak is, aki „kölcsönvette” az öt éves lányomat ma reggel, mert ha ő is ott ül a kocsiban, mikor belehajt egy fába, akkor több pénzt tud kicsalni a biztosítótól. Istenre esküszöm, megbocsátok neki, az lesz az első dolgom, miután megöltem.

Nem várom meg, hogy Mason leparkoljon, még azelőtt tépem fel a kocsija ajtaját, hogy neki egyáltalán esélye lenne üresbe rakni az autót és megakadályozni benne. Azt még hallom, hogy utánam kiabál, de kettessel kezdődő vérnyomásom és a fülemben dübörgő szívverésem gondoskodik róla, hogy az égvilágon semmit ne érzékeljek a külvilágból.
A kocsiból kiszállva – ugorva, lényegében - célirányosan törtetek végig az előkerten, fel azon a néhány lépcsőfokon, ami elemeli az omladozó házat az utcafrontról, majd akkorát rántok a kilincsen, hogy kis híján kiszakítom vele a bejárati ajtót a helyéről. Szívem szerint be is rúgnám, de sajnos kifelé nyílik, mert az istenverte apám semmit nem képes jól csinálni.
- Hol vagy, te szemétláda?! – ordítom bele a látszólag teljesen nyugodt házba, mert Joe hivatalosan is elérte azt a pontot, hogy nem érdemli meg a köszönésre pazarolt 0,04 másodpercemet se. Harminchat évig húzta, de azért csak sikerült.
Keresztülviharzok az előszobán, át az üres nappalin, és arrébb rúgva egy kartondoboznyi vackot az utamból végül a konyhában kötök ki. A tekintetem futólag átsiklik Rodney sziluettjén, és a csőlátásra szűkült tudatom annyira Joe ütnivaló képét keresi mindenhol, hogy fel sem tűnik, hogy valójában a másik álldogál értetlenül az étkezőasztal mellett. Mentségemre szóljon, Miltonnak ilyenkor dolgoznia kéne, indokolatlan a jelenléte. Nem csak a házban, úgy egyáltalán ezen a bolygón is, de jótestvér módjára kötelességem szeretni, úgyhogy ezt csak ünnepnapokon és minden harmadik pénteken teszem neki szóvá.
Köszönés azért neki sem jár, bassza meg ő is. Nem tudom, miért, de biztos csinált valamit, amiért megérdemli.
- Hol van? – morgom bele Miles arcába a kérdést, közben felkapom a tűzhelyen hagyott serpenyőt. Egyetlen lendületes mozdulattal teszek egy kísérletet arra, hogy a mosogatóba öntsem azt a sűrű valamit – valószínűleg fáradt olaj, de kátránynak tűnik, remélem valaki vacsorája –, ami benne van, mielőtt feljebb emelném a hangom, mert a kérdésemre nem érkezett azonnal válasz, és az természetesen elfogadhatatlan. – Komolyan mondom, megölöm! Hol van?!
Élhettem volna a gyanúval, hogy Joe – mert ezek utána a lófasz fogja az apjának nevezni – esetleg nincs a házban, mert ha itt lenne, valószínűleg a kanapén heverve találom a tévé előtt, és mostanra már túl lennénk az első csonttörésen. Csakhogy az agyvérzés határát súrolva nem igazán tud logikusan gondolkozni az ember. Én egyébként sem, de most tényleg különösen nehéz.
Végül nem várom meg Miles válaszát, vagy legalábbis nem figyelek rá, hogy válaszol-e; a serpenyővel a kezemmel elindulok az emeletre vezető lépcsősor irányába, mikor meghallom a bejárati ajtó csapódását és Mason sietős lépteit. Még azelőtt tervezem beverni Joe koponyáját, hogy az öcsém – az ünneprontóbik – megakadályozna benne, úgyhogy még olyanra is hajlandó vagyok, amire máskor nem: kettesével szedem a lépcsőfokokat és futva tűnök el az emeleten. A saját testi épsége érdekében remélem, hogy Miles nem árul be, mert én ma egész biztos megütök valakit, és ha Joe híján ő marad, mint választási lehetőség, nem lesz bűntudatom.

nesztek, srácok    | ⚶

I'm just trying to put some meaning to the struggles that we're currently going through with currency, going through with family. I could tell you it'll change but it never does.

miles & jonathan & mason

Nem az a legbosszantóbb tulajdonsága, hogy néha igaza van, hanem, hogy amikor az van, akkor szörnyen nagyon hangosan és bosszantóan van igaza. Mintha az, hogy ő épp nem téved, együtt járna azzal, hogy akkor mindenki más viszont igen. Kötelező jelleggel. Kivétel nélkül.
Épp ezért, egész addig, míg ki nem ugrik a mozgó kocsiból, az én füleim süketek Jonah minden fenyegetőzésére. Mostanra már egy gyereke se maradt apánknak, aki ne akarta volna hat láb mélyen látni, nem volt ebben semmi újdonság. Abban a pillanatban viszont, ahogy kiszáll a még guruló autóból, bennem is tudatosul, hogy ez most más. Nem képletesen értett öncsillapító mantra, ez most ígéret.

Futva indulok utána, miután sikerült leparkolni – nem teljesen szabályosan, de épp nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy parkolási bírság vagy kerékbilincs miatt aggódjak, mikor a bátyám épp egy másodfokú gyilkosság elkövetésén fáradozott. Nem volt ellenemre, ha tönkreteszi az életét, de egy McAllister már így is börtönben volt, ha még egy odakerül, az már engem is érint. Így is nagymértékben hagytam, hogy megnehezítse az életem, eszemben sem volt erre egy újabb 15-25 évet rádobni.
Abban a pillanatban tűnik el az emeleti folyosón, hogy átlépném a küszöböt; megkönnyebbülve sóhajtok egyet, mikor látom az elmosódott alakját eltűnni a mintás tapétával borított fal mögött. Ha venné a fáradtságot, hogy tovább lásson a haragján, ő is tudná, hogy Joe nincs itt. Ha itt is volt, mostanra már kimászott az emeleti ablakon, le az ereszcsatornán és eltűnt. Mert, vele ellentétben az apja (és higgye el mindenki, nekem épp annyira fáj ezt beismerni, mint bárki másnak a családból) nem volt teljesen hülye, most egy pár napig valószínűleg a ház közelébe se jön majd. Számlát nyit valamelyik környékbeli, lerobbant ír kocsmában, és már előre elszórja a biztosítótól kicsalt pénzt. Nagyjából egy hét múlva aztán felbukkan a birodalma romjai között, leégve és részegen, mint mindig, és leül majd a tévé elé, mert ennek az egésznek itt mind ő a királya. Így működött régen is, így is fog működni már ezután is.
Sosem értettem, hogy lehet Jonah ennyire jó megfigyelő, miközben ilyen nyilvánvalóan vak a környezetére.  

Nem indulok utána. Ha kitombolta magát, úgyis megjelenik önként, addig meg legalább nincs útban. Nekem tökéletesen megfelel így. A nappalin átvágva Miltont találom a konyhában, ami amúgy is sokkal érdekesebb, mint a bátyám.
Nem különösebben remekelek az emberi érzelmek fejtegetésében, de Miles egészen úgy néz ki, mint aki nem érti, mi történik. De ki hibáztatná érte? Én tudom, hogy mi történik, és még én sem értem.
- Szia – engedek meg egy némileg zavart köszönést. Ide jönni mindig egy kicsit olyan, mintha betolakodók lennénk. – Bocs a fennforgásért, mindjárt lehiggad, aztán hazaviszem. – A fejemmel felfelé biccentek egyet az emelet felé, félve, hogyha nevén nevezem Jonathant, még a végén megjelenik. Nem, mintha hallgatna a nevére ilyenkor. Vagy úgy egyáltalán, ami azt illeti.
- Szabadnapos vagy? - A pultnak dőlök, mellkas előtt összefont karokkal, némi semleges érdeklődéssel az arcomon. Nem vagyok szemben az öcsémmel, ami egy kicsit zavaró, de innen egyszerre látom a konyhából nyíló összes ki-, és bejáratot, ami most különösen elengedhetetlen a lelki békém érdekében. Hármunk közül épp egyedül nekem van rá esélyem, úgyhogy elkövetek érte mindent. Jól fog jönni.

player 2 has joined the game   | ⚶

Cold world out there, kids, grab your coats. Been a minute, I know, now I'm back to roam, lookin' for the antidote to crack the code. Pretty vivid, I admit it, I'm in classic mode. Don't need pity given to me, but I can't condone. Talkin' down to me, I'ma have to crack your nose for crackin' jokes. I'm lookin' for the map to hope, you seen it?

jojo nyuszi & borongós őrmester mason & selejt miles

„Hogy legyen végre valami hasznod is, édes fiam.” Asszem nem vagyok egyedül azzal a kijelentéssel, hogy egy ilyen kedves megnyilvánulás után kurvára nem volt kedvem átmenni abba a rozoga háznak csúfolt szarba, ahol drága gyermekkorom nagy részét töltöttem. Családi fészek? Boldog otthon? Valahogy sose ugrott be egyik megnevezés se, mikor arra a lyukra gondoltam.
Ez pedig akkor is így volt, mikor azon az ominózus napon átléptem a küszöbét. Rodney mint kiderült a haverjaival bandázott valahol, apámat nem láttam sehol, csak anya várt rám tárt karokkal – ő is csak addig, amíg közölte merre találom a gabonapelyhet – mert ugye, maximum már csak az van otthon – és a számítógépet, amit meg kellene néznem miért működik olyan furán.  Nem igazán érdekelte hogy velem mi van úgy általában, de ezen már meg se lepődtem. Bővene elégszer kifejtette már, hogy ő lemondott rólam, de ha jobban belegondolok, már így kezelt születésem első pillanatától kezdve. Foghatnánk arra, hogy fiatal anya, aki rossz társaságba került, de mindig van aza pont, amikor már a kifogások nem elegek. Volt időszak, mikor utáltam őt, hogy képtelen szembeszállni apával és simán benyalta az összes baromságot, amit mondott neki… na meg az öcsém és köztem lévő megkülönböztetés is az agyamra ment. Ha Hazel bármikor is megemelte a hangját apával szemben, akkor az csakis Rodney miatt lehetett. Benne már az ő nevelését látta, a „jobbik gyereket”, a sikeresebbet… más kérdés, hogy Rodney távol állt a tökélestől. Nem csodálkoznék ha pár év múlva már Maddox celletársa lenne, de persze, már megint csak a „negatív beszél belőlem”.
Így aztán egy öt perces gyors pofavizit után magamra hagyott a koszfészekben, ahol kiszolgálhattam magamat és örülhettem, hogy legalább ennyi dolog a rendelkezésemre állt. Se köszi, se puszi, csak csináljam már meg a gépet, mert ugye, „így legalább hasznom is van”. Szeretem a családom… ja, nem, igazából kibaszottul nem.
Épp ezért, a konyhaasztalra dobtam a laptopot és vártam, hogy beüzemeljen, addig pedig gondoltam belapátolok némi müzlit, mikor is hallottam ahogy kicsapódik az ajtó. Rossz a lelkiismeretem, ja, így reflexszerűen pattantam fel az asztaltól, rögtön keresve a menekülési útvonalakat. Nevezhetnénk szakmai ártalomnak, de még időben kapcsoltam, hogy nagy eséllyel ez nem az a helyzet, amikor gyorsan olajra kellene lépni – vagyis akkor még úgy hittem. Hibásan. Sokkal jobb lett volna inkább kimászni az ablakon és vissza se nézni, minthogy drága testvéreimmel találkozni. Ha valami hiányzott az életemből… hát ez pont nem volt az.
Első pillanatban még kedvem lett volna bevágni azt Jojo arcába, hogy na, mire ez az idegbaj, csak nem egy újabb reklám tervezetét dobták a kukába, vagy használják kávé alátétnek, de ahogy elnéztem, ez pont nem az a pillanat volt, amikor értelmes reakciót kaptam volna tőle. Inkább belegyömöszölt volna a szemetesbe – amiről aztán az utolsó kétségem is eloszlott, mikor előttem termett hörögve, mint valami kiéheztetett véreb. Hogy honnan jön a hasonlat? Pár napja Bradie elvitt magával egy kutyaviadalra, ahol volt lehetőségem látni egy-két felhevült állatot, szívesen dobtam volna be közéjük Jojot is, legalább ténylegesen levezette volna a feszkót.
Nem mintha nem sértett volna a viselkedése, de természetesen őt ez annyira érdekelte mint mindenki mást a családunkban – semennyire. Egy kibaszott seggfej volt ő is, a vérünkbe kódolt baromság volt ez is, vagyis erről mélyen meg voltam győződve.
- Honnan a faszomból tudjam? Itt nincs – felőlem puffoghatott az arcomba napestig, abban a pillanatban baromira nem adott rá okot hogy megértő és együttérző testvér legyek. Vagyis… leginkább sose tett ezért semmit, így kurvára leszartam minden kínját. Persze, teljesen feleslegesen jártattam a számat, két másodpercen belül ugyanúgy levegőnek nézett, mint bármikor máskor az életünkben… ja nem, ha egy bébiszitterre volt szüksége, akkor kurvára eszébe tudtam jutni. Mert mi se természetesebb ennél. Faszkalap.
- Helló – nem tűnhettem túl lelkesnek Mason számára se, de hát egy ilyen pompás belépő után mire számítottak? Örömfanfárra? Hogy megkérdezem tőlük mit szeretnének inni? Nem sok mindent tudtam volna felajánlani csapvízen kívül, vagy legalábbis volt egy ilyen tippem. Étel? Nos, még hozzájuk vághattam volna a maradék müzlit, vagy a tányérom tartalmát, bár azt inkább csak ráöntöttem volna Jonah fejére, hátha lehűti egy kicsit. Tele voltam szeretettel az nap is. Nem.
Bár kár lett volna az ételért, pont emiatt inkább visszaültem, hogy legalább egy kanállal elfogyasszak a gabonapelyhemből… ami persze már szottyos volt. Ez is Jojo hibája.
- Hm… ja nem. Felmondtam – jé, valaki akinek feltűnik, hogy kurvára nem megszokott részemről a jelenlét. Meg úgy az utóbbi néhány évben eleve nem az, mióta sikerült lelépben erről a lepratelepről… egy másikba. De ott legalább csak én amortizáltam a környezetem, már ha Rodney nem rúgta be a lakás ajtaját.
Tény, a vita elmélyülését az mentette meg, hogy Jonah elvonult és nem játszott a továbbiakban kérdezőbiztost, mert még így is intenzív méreggel toltam magamba a már nem éppen jó állagú kaját. Meg akkor is elég más lett volna a reakcióm, ha hozzám tör be így, de szerencsére, ez nem így volt. Még a végén kénytelen lettem volna Jonahn gyakorolni miképp rúghatom ki egyszerűen mások alól a lábát, meg egyéb sunyi dolgokat, mert valljuk be, kettőnk közül ő volt erőfölényben, de nem neki kellett nem egyszer menekülőre fognia és mondhatni az életéért futnia. Na jó, túlzok, inkább azért, hogy ne kerüljön börtönbe.
- Amúgy… mi a fasz baja van már megint? – elhumorkodhattam volna azzal, hogy biztosan klimaxol, már megint tolja a dráma királynősködést, de… Mason sose vette ezekre a lapokat, meg én se feltétlen voltam az a humoros fajta, csak akkor épp szívesen elmondtam volna bárminek a drága urat. Őszintén szólva kész csoda volt, hogy eddig nem küldtem semmilyen vírust a számítógépére, bár abban a pillanatban az „eddig”-en volt a hangsúly. Még szebb az egészben az, hogy nem is gyanakodott volna rám. Átkozottul lenézett, mint mindenki más ebben a hülye családban, épp ezért tuti nem jutott volna eszébe, hogy esetleg én lehetek a ludas.

minden jó dologra várni kell… hát ez pont nem olyan | I've been dealin' with some things like every human being | ⚶