Rebecca and Elijah

Én és a karácsony mindig különös kapcsolatot ápoltunk, amolyan kettős szeretlek, de nem viszonyt. Otthon mindig a vallásról, a szeretetről és megértésről akart szólni, de mellette végtelenül üres volt és kimért. Mint egy kirakat. A szavak és gesztusok nagyok voltak, de mögöttük nem volt jelentés, csak egy ritkásan berendezett üzlet tele vitákkal és fogcsikorgatással. Minden éjféli mise csak kötelesség volt, minden ajándék csak – ahogy a szegényes szókinccsel áldott egyének mondanák - faszméregetés, amivel a rokonokat próbálták minden évben túllicitálni. Mindig minden nagy volt, mindig minden hangos és mozgalmas, nem olyan, mint amit az igék tanítottak: A szeretet pedig csak nyomokban volt jelen, mert már a vacsoraasztalnál előkerültek a pletykák és az egykedvű odaszúrások, amivel a másik ünnepét úgy egészében el lehetett rontani.
Nem szerettem hát a karácsonyt fiatalként, főleg mert évről-évre egyre jobban át tudtam látni a karácsonyi díszekbe és sárga égőkbe burkolt köntösön, kamaszként pedig az ember megpillanthatta, hogy valójában nem volt alatta semmi.
Amikor már New Yorkban éltem, akkor is évekbe telt egyáltalán megtanulnom újra szeretni az ünnepet. Az elején a vallási vonatkozása miatt nem szerettem, majd azért, mert egyedül voltam kénytelen megünnepelni… Aztán egyszer fordult valami gép egyszerre a fejünkben és a testvéreimmel megbeszéltük, hogy Hawaii-ra repülünk minden karácsonyra, hogy anyával töltsük az ünnepeket. Az ottani légkör pedig apánk nélkül pedig már teljesen más volt; A harmincas éveimre hát megtanultam értékelni az ünnepet és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kezdtem el megszeretni is a karácsonyt.
Mint egy szentimentális vén öregember vásároltam évente a díszeket, még a macskáknak is volt külön szettje, amit rájuk kényszerítettem minden fényképhez, hogy utána anyának mutogathassam, ha már az én oldalamról nem voltak unokák, akiket büntethettem volna kis karácsonyi manó ruhácskákkal.
Idén a bátyám úgy döntött, hogy először engem látogat meg és majd együtt repülünk ki anyához. Nem volt ezzel különösebben semmi probléma azon túl, hogy egy héttel korábban érkezett, mint számítottam rá, az én lakásom pedig nem épp két személyre volt optimálisan kialakítva; Ha pedig ez nem lett volna elég, ő szökőévente se járt New Yorkban, szóval az év végi munka rush mellett még azt is némán (mert szóban nem mondta volna ki) elvárta, hogy vigyem körbe a városba és találjunk ki programokat, legyek a személyes útikalauza…
Fogalmam sincs, hogy miért nem számítottam arra, hogy az egyik ilyen program pont az lesz, hogy el kell mennünk a Rockefeller Centerhez jékorcsolyázni. Nem lett volna semmi problémám az ötlettel, ha Huan szó szerint nem a legforgalmasabb helyszínt találta volna meg az egész városban. Mondtam is neki, hogy ennél már csak az lett volna szebb, ha az Union Squarehez akart volna menni forralt borozni, amire nagy bánatomra annyi volt a reakciója, hogy „olyat is lehet?” Néha komolyan nem értettem, hogy honnan és miért volt még ennyi energiája a dolgok felfedezéséhez negyven évesen is, de beláttam annak, hogy Californiában biztos ráragadt a start-upok és influncerek egyszer élünk mentalitása…
Lassan húsz éve éltem New Yorkban, de ez volt talán a harmadik alkalom, hogy a téli időszakban kijöttem a városba és úgy tényleg, istenigazából belevetettem magam a karácsony előtti hangulatába, nem csak a hatvanadik emeleti stúdióapartmanom minden szegletébe lógattam fel égősorokat. Ahogy a pálya széléhez kiépített büfé pultja előtt álltam, még talán élvezni is tudtam volna az egészet, ha Huan - szokásához híven - nem hagy egyedül a rengetegben: vécét ment keresni, szóval úgy számoltam, hogy van röpke fél órám meginni a forralt csokim, mert annyi idő mire talál, korcsolyát húz és visszatalál hozzám.
Apropó, tömeg… A második oka annak, hogy miért nem tudtam élvezni az egész városi karácsonyozást. Valaki mindig meglökött oldalról, hiába volt méteres hely köztem és a pálya közt; Hiába volt rajtam egy sárga kabát, ami kiütött New York egész szürke téli képéből, így is volt mindig valaki, aki legalább a vállamat megsúrolta. Nem voltam kifejezetten introvertált, de a munkahelyemen bőven elég emberrel találkoztam ahhoz, hogy nagyobb társaságban munkaidőn kívül iszonyom legyen egyszerűen…
…Ráadásul valakinek így is, hogy mozdulatlanul álltam a jégen, meg kellett találnia. Olyan erővel csapódott nekem valaki, hogy fenékre ültem a földön, a forralt csokim pedig a fejünk felett átbukfencezve találkozott a jéggel. A fiatal nő, aki nekem jött viszont kicsit, hogyan is mondjam… egészségügyi tekintetben szerencsétlenebb pozícióban volt elnyúlva a jégen. Nem voltam orvos (apám nagy bánatára, átkozott légy Devon), de első ránézésre még én is meg tudtam mondani, hogy valószínűleg kettőnk közül ő járt rosszabbul és nem csak a farcsontja fog az ütközéstől sajogni pár napig.
A hirtelen jött haragom, amit a váratlan találkozás okozott ezt a realizációt követően szerte is foszlott; Sajnáltam a forrócsokim ugyan, meg azért az esés is fájdogált, de mégis összekapartam magam a földről és morgolódás helyett egyből az incidens elkövetőjéhez fordultam.
- Jól van, minden oké? – kérdezem megtalálva az egyensúlyt a jégen és kezem nyújtva felé, hogy ha tudott akkor abba kapaszkodva tápászkodjon fel a földről… Valahol biztos voltam abban, hogy egy ekkora esés után magától nem ment volna neki a felkelés, mert sütött róla a gyakorlatlanság - már ahhoz kezdőnek kellett lenni, hogy egy egyhelyben álló idegennek neki menjen az ember; És feltételeztem, hogy ez nem valami nyálas karácsonyi filmbeli húzás volt ahol így próbálta felhívni a figyelmem, hogy ripityára töri magát nekem.
- Megtud állni? – kérdezem tovább, mikor már felkelt a földről, de a kezét egészen egy helyeslő válaszig nem engedtem el, ha igény volt arra, hogy tartsam. – Ne haragudjon, azt hittem nem vagyok már útban ééés… Igen – nem volt értelme magyarázkodnom, mert legalább annyira áldozat voltam a forró italommal együtt, mint ő – Ha gondolja lekísérem a jégről vagy bármi. Hívok egy taxit, ha nagyon nem megy ez a séta dolog.