Doctor to the rescue!

Brie & Perci

A műszakom alatt néha a karórámra pillantok, megfigyelve hogyan is telnek a percek, mennyi van még hátra. Egy probléma van vele: régi, az a számlapos fajta. Így mikor észreveszem, hogy már több mint nyolc órája vagyok bent a kórházban, először megörülök, hogy lejárt a munkaidőm. Aha, csak aztán kapcsol az agyam, hogy amúgy hosszú műszakom van, a nyolc órához legalább plusz négyet hozzá kell adnom és még örülhetek, hogyha annál tovább nem fognak marasztalni. Ez a héten a második… Nem, harmadik ilyen műszakom? Nem tudom pontosan, de valaki tuti jó mókának gondolta, mikor a beosztást összeírta.
Ráadásul ügyeletes voltam a gyerekosztályon. Ez persze az első pár órában még nem volt olyan vészes. Akkor még a nővérpultnál érdeklődtem helyzetjelentésért, szigorúan tőmondatokban és a lényeget kérdezve, nehogy még félreértsenek. Múlt héten elég volt az egyik raktárhelyiséget átpakolni, nem kérek belőle ráadást. A hét elején meg sikerült elaludnom a nyakamat és úgy dolgoztam le egy műszakot, hogy nem is tudtam rendesen balra fordítani a fejemet, így elég „viccesen” néztem ki mikor vizsgáltam meg a pácienseket. Volt néhány csibész kölyök, aki megpróbált gúnyt űzni ebből.
Ők vizsgálat befejeztével aznap nem kaptak sajtot.
Általában minden gyereknek adok, mikor végzünk a vizsgálattal. Ha véletlenül mégsem lenne annyi, ha kifogyok belőle, akkor maradnak a színes matricák, melyek egérkések és sajtosak. De a rossz gyerekek nem érdemelnek jutalmat. A mai vizsgálatoknál is felkészültem, igaz a sajtkészleteim fogytán voltak, főleg, hogy a hosszabb ideig bent lakó gyerekeket is meglátogattam. Néha, tényleg csak néha, ha a szabadidőm engedi, akkor szórakoztatás miatt lógok a gyerekosztályon. Akadnak gyerekek, akik szeretik a verseimet, sőt, még illusztrációkat is rajzolnak hozzá, a kisebbek pedig a rögtönzött, ingyenes bábjáték előadásaimért vannak oda.
Olykor még a nővérek is csatlakoznak a közönséghez és sugdolóznak maguk között. Lehet kibeszélnek és kritikával illetnek, de a főorvosnál még nem jelentettek fel. A késési szokásaimról szerintem már mindegyik felettesem tud, még az apám is, pedig ő nem is a gyerekosztályon dolgozik. De a dolgaimat rendszerint becsületesen végzem el és nem sumákolok el dolgokat.

Most az elmúlt másfél órát a sürgősségin töltöttem. Egyik vizsgálógól alig búcsúztam el az egyik pácienstől, a folyosóra kilépve rögtön megtalált egy nővér és értesített, hogy érkezett hozzánk egy újabb kis beteg, fejsérüléssel és egy eléggé hisztérikus nővel, mint kisérő. Időm se volt megkérdezni, hogy pontosan mit is ért fejsérülés, avagy hisztéria alatt, csak azt mondta meg, hogy merre találom őket és már ment is tovább az ellenkező irányba.
Jó, Perci, menni fog csak koncentrálj a munkádra! Odamész, szépen kivizsgálod a gyereket, megnyugtatod a nőt és majd utána iszol egy kávét és eszel egy kockasajtot. Nyugatom magamat, véve egy mély levegőt miközben gyorsan az említett vizsgáló felé veszem az irányt.
– Rezidens vagyok – válaszolok a kérdésre, mely akkor fogad, mikor belépek a vizsgálóba. Az állítólagos hisztériás nő tette fel a kérdést, melyet talán egy másik pillanatban kicsit sértően gondoltam volna, de látom a tekintetén, hogy volt nyugodtabb napja is, mint ez és kicsit idegesnek tűnik, mely miatt nem is tudom hibáztatni.
– Nem vettem sértésnek – rázom meg a fejemet és miután látom, hogy erősen a köpenyemen lévő névtáblára nézz, észbe kapok, hogy talán illendő lenne kezet nyújtanom neki és rendesen bemutatkozni.
– Elnézést, Doktor Yosef Percival Eastonnak hívnak – nyújtom feléje a jobb kezemet és mutatkozok be a teljes nevem, melyet csak hivatalos ügyek intézésekor és a munkám során szoktam.– De röviden persze Doktor Easton – bólintok. Amúgy meg Percinek szólítanak, nem hivatalos körökben, mert az rövid, könnyen megjegyezhető és kiejthető, főleg a gyerekeknek. De ugyanilyen az Easton név is, még ha ahhoz egyesek alaptalanul is negatív előítéleteket és érzelmeket kötnek.
– Önt hogy hívják? Gondolom, hogy ön a kisfiú… – pillantok le a síró kisfiúra, majd újra a nőre. Azt hiszem látom kettőjük közöttük a hasonlóságot, de nem tudom belőni a pontos rokoni kapcsolatot.
– Rokona? – kérdezek rá. Nem merem az anyjának nevezni, bár a legjobb tippem ez lenne. De lehet a nénikéje is. Esetleg a bébiszitter, hogyha mégsem rokonok.
Látom, hogy a sírás kerülgeti, így azt se merem neki mondani, hogy nyugodjon meg. Tudom, hogy ilyen és hasonló helyzetekben nem szabad azt mondani egy nőnek, hogy „Nyugodj meg!”, hiszen három lánytestvér között nőttem fel. Azt is észreveszem, hogy a nővér, aki eddig itt volt papírokat akar kitöltetni a nővel. Protokol. Még ha valljuk is be, szar az időzítése. Mérgesen ránézek, üzenve neki ezzel, hogy várjon néhány percet. Aztán vagy leesik neki a tantusz, vagy nem.
– Mindjárt megvizsgálom – mondom a nőnek címezve, próbálva megnyugtatni őt. – Hogy is hívják a kisfiút? – érdeklődök az ő neve iránt is, mikor a kisfiúra nézek és ezúttal már közelebb lépek hozzá, hogy észrevegyen.
Nem sok olyan kisgyerekkel volt itt már dolgom, aki akkora lett volna, mint ő, de remélem, hogy megtudok birkózni a feladattal. Kedvesen rámosolygok a tipegőre, hogy lássa nem kell tőlem félnie és egyúttal remélem, hogy a sírást is hamarosan abbahagyja. A köpenyem mellzsebéből előhúzom a toll lámpámat, ekkor véve észre, hogy az egér ujjbábomat a toll végén hagytam.
– Szia Connor! Én Perci vagyok! – szólítom meg vidáman a kisfiút, miután megtudtam a nevét és bemutatkozok neki is. – Nézd, ő meg itt Egérlovag! – mutatom be a bábot neki, az arcához kicsit közelebb tartva, hogy felfigyeljen a játékra. Mikor ez sikerül, kicsit jobbra, aztán balra mozgatom a bábos tollat, figyelve, hogy követi e a tekintetével. Követi, klassz.
– Akarsz vigyázni rá nekem egy kicsit, míg megvizsgállak? Jó, csak előtte még a lámpámat is nézd… – használom a toll lámpámat, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a látásával nincsen baj. Oké, ennél se látok problémát. – Tessék, most már vigyázhatsz rá – veszem le a bábut a tollról, melyet visszarakok a zsebembe, a bábut pedig a kisfiú kezébe adom.
Ezek után gyorsan a térdreflexét is megvizsgálom, majd a fejét is, kicsit úgy fordítva őt, hogy a tarkóját is lássam. A tarkójánál észreveszek egy kis vágást, felületit, inkább horzsolásnak mondanám. A nővér már letisztíthatta a sebet, mert már nem látom, hogy nagyon vérezne. De azért egy kis gézt én odaragasztanék rá.
A vizsgálóasztal melletti toló kocsi egyik fiókjából egy tiszta gumikesztyűt húzok a kezemre. Először is letisztítom a kisfiú sebét, majd egy másik fiókból steril vattát veszek elő, melyből egy kis pamacsot a sebre teszek és sebtapasz csíkkal odarögzítem. Ez még arra az esetre is jó lenne, hogyha újra elindulna a vér a sebből. A ragtapaszban annyira nem bízok.
– Oké. Megvizsgáltam és úgy tűnik számomra, hogy a reflexei rendben vannak és a seb nem olyan mély, hogy össze keljen varrni. Egy kis vattát azért a biztonság kedvéért odaragasztottam – tájékoztatom a nőt a vizsgálat eredményéről és a véleményemről mialatt a gumikesztyűt leszedem a kezemről és közelben lévő fém kukába dobom.
– Ha gondolja, a kisfiú bent maradhat mára megfigyelésre, de én nekem a vizsgálat alapján úgy tűnik, hogy nincsen agyrázkódása – folytatom lassan, közölve vele a véleményemet.

Szószám: 1105 Megjegyzés: Remélem, hogy tetszik és bocsi, hogy ennyit kellett rá várnod   | ⚶