Lying Doesn't Protect You from the Truth

A férfi a műtétről kimosakodva pár perc múlva már a folyosókat rótta. Az órájára nézett, ami éppen három tizennégyet mutatott: jól elment az idő.
Délelőttre egy mellrekonstrukciós beavatkozás volt kiírva, egyoldali, úgyhogy a számítások szerint kettő körül végzett is volna, ám épphogy fellélegezett, szóltak, hogy menjen át a sürgősségire, mert le kellene zárni egy sebet. A lány alig lehetett tizenkét éves – akárcsak az övé –, volt az első gondolata, a tálcán csaknem ökölnyi kivágott szövetdarab hevert, de a jelek szerint sikerült megmenteni a lábát. Már csak egy csinos sebhelyre volt szüksége, hogy aztán menőzhessen vele a suliban, ez pedig az ő asztala volt, de itt sem minden úgy alakult, ahogy tervezte…
Ahogy a kezelőszobája felé haladt, a gyomra mostanra aktívan jelzett, hogy vihetne be némi táplálékot a kedvéért, így tett egy gyors kitérőt a kávézóhoz, hogy Mrs. Brown, a mindig készségesen érdeklődő, de szörnyen pletykás, negyven körüli nő, akivel egyébként egészen jó kapcsolatot ápolt, papírtasakba gyömöszöljön neki két sonkás-rukkolás szendvicset; többre most aligha lesz ideje. Ha az emlékezete nem csalt – és Nora bizonyára nemsokára meg is erősíti ebben –, fél négyre már konzultációs betege érkezik. Addigra fel kellett frissítenie magát valahogy, talán, ha siet, még egy kávé is belefér abba a tizenöt percbe. Hagyta, hogy egy pillanatra elcsábítsa a gondolat, de aztán hamar lebeszélte magát: nincs ideje megvárni most. Inkább a szokásos, diétás gyömbéres üdítőjét kortyolgatva lépett be az ajtón.
Ez a kis doboz kétségtelenül a legkárosabb szokásai egyike volt, épp a napokban olvasott egy cikket, hogy a cukormentes löttyökhöz kevert édesítő anyagok a patkányokban hevesebb függőséget váltottak ki, mint a kokain, ami azért több szempontból is elég elgondolkodtató volt, de tény, hogy ő is nehezen mondott le a napi adagjáról: azon túl, hogy imádta az ízét, egy hatórás műtét után kifejezetten kívánta az édeset, a koffein mellett ez volt a másik leggyorsabb módja, hogy az energiaszintje ismét helyre billenjen.
Üdvözölte a lányt, majd egyenesen az asztalához lépve, az alumíniumdoboz talpát halk koppanással a pultra illesztette. – Mondja, hogy rosszul tudom, és senki sincs beírva félre – pillantott rá nagy szemekkel és enyhe homlokránccal, mintha csak szívességet kérne. A hangját egy alig hallható, fáradt sóhaj kísérte, de a szeme sarkában vidámság játszott, ahogy egy újabb korty mögül a gyors kattintgatást figyelte.
Nora terebélyes, L-alakú sarokasztala a plasztikai sebészet előterében foglalt helyet, ő igazította útba a betegeket, hogy ki melyik ajtón menjen tovább, fogadta a részlegre bejövő hívásokat, és ő egyeztette le a konzultációs időpontokat is, más szóval nem volt túlzás kijelenteni, hogy jobban ismerte a naptárját, mint ő maga. Önkéntesként dolgozott nálunk, lassan fél éve, és habár a fiatalsága eleinte megosztotta az embereket, hamar bebizonyította, hogy keresve sem találhattak volna nála rátermettebb asszisztenst. Pontos volt, precíz, és néha már-már zavarba ejtően lelkes, ami úgy tűnt, a kezdetek után sem hagyott alább, és ez a férfinak kifejezetten szimpatikus volt. Első kézből ismerte a korosztályát, és ha az idősebb lányára gondolt, nehezére esett elképzelnie, hogy Genna huzamosabb ideig hasonló elszántsággal viseltetett volna lényegében bármiféle önként vállalt kötelezettsége iránt. Ahogy Norára nézett, gyakran az a benyomás környékezte, hogy a lány jó pár évvel érettebb lehetett a koránál, nem ismerte annyira, hogy ennek az okait is meg tudja nevezni, de azt azért távolról sejtette, hogy nem feltétlenül a rózsás és felhőtlen gyermekkor eredménye.
Amit viszont mindennél jobban kedvelt benne, hogy az arcán nyoma sem volt a kórházi környezetre túl sokszor jellemző fásult egyhangúságnak vagy fátyolos gondterheltségnek, akárhányszor ránézett, a tekintetére csillogó zöld szempár és kedves mosoly válaszolt, amitől valahogy számára is mindig kellemesebb hellyé változott ez a kis szoba. De elképzelhető, hogy ehhez a becsempészett virágoknak is volt némi köze.
- Ki az új szerzemény? – csúszott tovább a pillantása a legújabb asztallakóra, és őszintén szurkolt, hogy ne lőjön nagyon mellé. Dísznövények terén azért akadt még mit fejleszteni a memóriáján, de nem csak a potenciálisan új virág tűnt fel neki, hanem ahogy a szeme alkalmazkodott az ablakon beáradó fényhez, az is, hogy a gazdája mintha jóval sápadtabb lett volna a szokásosnál. Nem nagyon volt ideje hosszas beszélgetésbe bonyolódni, de ezt azért nem akarta szó nélkül hagyni. – Jól van? – fürkészte gyanakvóan.

“We're all islands shouting lies to each other across seas of misunderstanding.”

Ujjai sebesen jártak a klaviatúra egyenletes felületén, majd megálltak egy pillanatra, amikor Mr. Belardi  végeláthatatlan időpontjait próbálta némiképp úgy összefésülni, hogy a férfi levegőhöz is jusson. Több szempontot igyekezett figyelembe venni, de néha azon kapta magát, hogy a férfi iránti aggódása talán nem volt a legjobb tanácsadó, és voltaképp nem is fejezhetné ki az aggályait. Mégis, azért próbált úgy szorítani időt, Russell szoros napirendjébe, hogy ha más nem is, de egy falatot, legalább be tudjon kapni. Ez a mai nap viszont, nem a szervezettségről szólt. Russell sürgősségin tett látogatása felborított mindent, és egy apró sóhaj hagyta el az ajkait, amikor arra gondolt, milyen együttérző tekintettel távozott az irodából, amikor meghallotta, hogy egy ugyanannyi idő kislányhoz szólították, mint az övé. Tisztelte benne, hogy mennyire,  emberi maradt az mellett, hogy a munkája azért bőven megterhelte, mint lelkileg és fizikailag. Az ehhez hasonló nyomás, soha nem tett jót az emberrel, ő a saját szemével látta, mennyire megnyomorítja az embert, ha az élet amit kerget, csak akkor valósítható meg, ha mellé elég pénzt keress. A legtöbb ember, észre sem vette, hogy amíg üldözte a pénzt, hogy megvalósíthassa az amerikai álmot, addig ez az egész egyre távolabb került tőle. Remélte, hogy a férfi nem kerül ennek a csapdájába. Bár néha, többször időzött el a tekintette a férfi vonásain, mint ami illendő lett volna, egy olyan viszonyban, mint amit ők ápolnak, de többször azon kapta magát, hogy mélyen próbál Mr. Belardi  apró jeleire figyelni. Persze, tudta hogy ezek a jelek talán nem is őt szólítják meg, de nehézére esett néha megválnia a férfi tiszta tekintettétől, ami ugyan gyakran mosollyal egybekötve pillantott rá, mégsem tudta elhinni neki, hogy az a tökéletes ív az ajkain igazi.  Nem is gondolkodhatna ilyesmin, rázza meg a fejét, magának is ellentmondva, míg a gondolatai tovább fűzik a saját elképzelésüket. Nehezen állította meg  a saját reakcióit, ami nem volt rá jellemző, most mégis többször kellett egymásután pislognia, hogy újra fókuszba kerüljenek a képernyőn leírt feszesen egymáshoz illeszkedő időpontok.
- Szedd össze magadat..- dorgálja meg magát, ahogy a kezeit végig vezetve az arcán, engedélyez magának egy apró masszásszerű mozzanatot. Nem volt egyszerű éjszakája, az édesanyja  a gyógyszer váltása miatt, cserélődtek az epizódok ismétlődő időpontjai, most nappal volt jókedvű, míg este még jobban rátörtek a sötét gondolatok. Ezt is megoldja, tudta, nem volt előtte olyan akadály ami az ellenkezőjéről biztosította volna. Mégis volt, egy oldala, ami félt a bukástól, és attól hogy ez a bukás, akár az anyja életébe is kerülhet, ha nem jár el elég óvatosan. Így a gyomra erősen marokba szorulva mordult fel, de nem tudott egy falatot sem legyömöszölni a torkán. Bár ez nem esett nehezére, hogy megvonja magától az étkezés örömeit, és a teste már talán hozzá is szokott az ehhez hasonló terheléshez. De úgy tűnt a szervezete a maradék energiáját akarta elnyelni. Éppen egy újabb pohár vizet vesz magához, hátha az eltelíti annyira a gyomrát, hogy újra be tudja csapni, de ahogy megjelenik Russell meg is áll a mozdulatban. A férfira pillant, hihetetlen volt számára még mindig milyen lendülettel tarolta le a helyiséget, még akkor is, ha már iszonyatosan fáradt volt. Az illata pedig fátyolosan lengi körbe, az orra pedig az illendőség határait feszegetve élvezkedik  az illatfelhőben, és tompítja le az érzékeit.
- Máris nézem..- tudta, hogy nincs beírva senki, de adni akart magának időt, és inkább a képernyőre szegezte a tekintetét. Pár kattintásnyi idő volt, amely engedélyezte, hogy megváljon,  azoktól a lehetetlen kék szemektől, majd újra visszanézett a férfira.
- Senki nincs beírva,  most már akár meg is állhatna egy pillanatra..- vezeti a tekintetét az üdítős dobozra, amire csak rosszallóan megcsóválja a fejét. Hiába  fogadta meg, hogy nem szólal meg, mégis megteszi.
-  Remélem nem szorongós típus…mert hogy az ott..- mutat a tollával a doboz felé.-  Aszpartám aszparaginsavra, fenilalaninra és metanolra bomlik, ami hatással lehet a szorongás szabályozására is.- jegyzi meg végül, az ajkai pedig játékos mosolyra görbülnek, persze a szemeiben ott játszott a felvett szigor, aminek az imént hangot is adott. Az elhatározás, hogy erről a vacakról leszoktassa a férfit, szokatlan cél volt, és ki is kellett emelnie, hogy nem az ő dolga, de egy próbát megért. Hátha mégis a gyógyteák felé tudja terelni Russellt, amik az egyik hobbijai közé tartozott. Az aprófejű virágok felé nézz, majd megbirizgálja enyhén a szirmait. – Viaszág..- tartja a férfi orra az alá az ujjait, persze nem tolakodva, ha megszagolja, marcipán és  citrom illatának keverékét érezheti. Nem éppen csokornak való  virág volt, de ő szeretett bennük így is gyönyörködni. Míg ő ezt is tette, úgy tűnt a férfi leginkább próbált a vonásai mögé férkőzni, amitől zavarban volt, és tarkója még jobban lüktetni kezdett. Mintha csak a teste arra játszott volna, hogy a férfi elesetten lássa. Így a saját testével szembe szegülve próbált, egyenesen és tiszta tekintettel Russsellre nézni..de fogalma sem volt, hogy sikerült vagy sem.
- Persze…én csak..- keresgéli a szavakat, és lenézz az asztal tükörsima felületére, és zavartan pislog egyet.
- Jól vagyok.- abban sem biztos, hogy jól rakja egymás után a szavakat, de egy félszeg mosollyal pillant fel újra. Ajkainak széle pedig megrezzenek, ahogy feszesen tartja  az arcát, ami úgy érezte, egyre jobban zsibbad.

Lying Doesn't Protect You from the Truth

- Nincs? – szaladt ki a száján a meglepett kérdés. Pedig esküdni mert volna rá. Egy pillanatra homlokráncolva kutatott az emlékeiben, hogy megpróbálja felidézni, akkor mégis mi hagyhatott nyomot a memóriájában. – Egész biztos? – sandított vissza a lányra, mint aki alig akarta elhinni, bár azzal azért hamar kiegyezett, hogy ilyesmivel csak nem ugratta volna.
- Mrs. Newman mikorra van beírva? – tett még egy óvatos próbálkozást; talán csak magának akarta bizonyítani, hogy nem feltétlenül a memóriája a ludas, lehet, a nő időközben átkérte, vagy egyszerűen csak lemondta az időpontot; ritkán fordult elő, de azért megesett. Igazság szerint bármivel szívesebben magyarázta volna, mint azzal, hogy ő tévedett, mert ha igen, talán valóban fontolóra kellene vennie, hogy kivegyen néhány napot, amire mostanában – így belegondolva –, feltűnően sok kollégája célozgatott. Mindig elviccelte a témát, és egyébként biztos is volt benne, hogy mások is csupán csipkelődésnek, komolytalan élcelődésnek szánták, ami a napi rutin része volt odabent, mégis, most először mélyebbre fészkelte magát a gondolat. Tulajdonképpen nem volt nagy csoda, hogy minden igyekezete ellenére, némileg nyúzottnak tűnhetett az utóbbi hetekben. Vagy talán hónapokban?
Hajlamos volt az hinni, hogy majdnem egy év után Jo-val már túl voltak a nehezén, de újra és újra bebizonyosodott, hogy ezzel csak ő áltatta magát. Sokszor egészen úgy tűnt, hogy már túllépett rajta, máskor pedig hullámokban törtek rá az érzelmek, amikkel nehéz volt mit kezdeni. Mostanában pedig az utóbbiból sokszor kijutott, Elsa betegsége, Jo új kapcsolata, a szándékosan vállalt több kórházi óra és ügyelet. Az egyetlen ok, amiért a kollégáinak nem tűnt fel igazán, mennyire igyekezett a munkába temetkezni, az az, hogy megosztotta energiáit a Presbyterian és a Memorial Center között.
Tudta, hogy a határait feszegette, ugyanakkor azt is, hogy szüksége volt rá; álmatlan éjszakáin néha pár pillanatra jeges szorongással töltötte el a gondolat, hogy mi lesz, ha a túlhajszoltság miatt egyszer hibázni fog, ám a józanabbik fele mindig elhessegette előle ezt a hamar irreálisnak tetsző aggodalmat: bízott magában, és abban, hogy a lehető legfelelőségteljesebben végezte a munkáját, ha nem lenne rá képes, sokkal hamarabb észlelné magán a jeleket, mint hogy ilyesmi megtörténhetne.
Ezért is koncentrált annyira a lány ajkain megszülető válaszra, és kérte számon magán szigorúbban ezt az apró feledékenységet, mint amennyi figyelmet egyébként érdemelt volna, de tudnia kellett, hogy elnézte-e azt a beosztást.
Nora kérdésére a szemöldöke újra megrebbent, ám ezúttal inkább kíváncsiság rajzolta át a vonásait, a tekintete pedig automatikusan követte az ujjai között manőverező tollat, ami egyenesen az üdítős doboza felé bökött. A folytatás hallatán mosolyránc húzódott a szája két sarka köré, amint rájött, mire is megy ki a dolog.
- Talán annak tűnök? – kérdezett vissza, miközben hagyta, hogy a hangjába és az arcvonásaira költöző, leheletnyi játékos hangulat érveljen helyette. Szerette azt a benyomást kelteni, hogy ez teljesen elképzelhetetlen róla, hogy maga a megtestesült nyugalom és a kiegyensúlyozottság. – Óvatosan azokkal a tankönyvekkel, a végén még a rezidenseimet is lekörözi.
Pár hónapja behozott párat a régi könyvei közül, azzal a céllal, hogy a rezidensei között szétosztogassa, hátha valakinek könnyebbséget jelent, ha nem kell minden egyes, summás árú kötetet újonnan megvásárolnia, és őszintén szólva kidobni is sajnálta volna őket, de eljött az a pont, hogy végre belátta, nincs értelme tovább kerülgetnie az érintetlen papírdobozokat, amiket még a költözés idején halmozott fel. Az új lakása egyszerűen nem volt alkalmas egy komplett egészségügyi könyvtár befogadására. Nora is lenyúlt belőlük néhányat, de nem bánta, a jelek szerint talán forgatta is, ami jó érzéssel töltötte el, elvégre sokkal több hasznuk volt így, mintha egy családi ház feneketlen könyvespolcán porosodtak vona.
Apró, biccentő mozdulattal közelebb hajolt a felé nyújtott ujjbegyekhez, ügyelve rá, hogy véletlenül se érjen hozzájuk, de fókuszált figyelemmel megízlelje róluk a számára nagyon is szokatlan virág illatát. El kellett ismernie, sokkal finomabb volt, mint amire számított.
- Egészen kellemes – állapította meg hümmögve. – Na és, hol lehet ilyen csodanövényt beszerezni? – pillantott vissza a lányra, miközben újra kiegyenesedett. Nem csinált belőle titkot, hogy nem értett hozzá, de arra gondolt, talán a lakását is feldobhatná néhány élőlénnyel. Miért is nem jutott eszébe eddig?
Talán mert nem sok tapasztalata volt a lakberendezésben, válaszolta meg egy kéretlen gondolat a költői kérdést, ez mindig is Jo szenvedélye volt. Ám ahogy beszélgettek, lassan kezdett feltűnni neki, hogy a lány aurája körül valami nem volt teljesen kerek, amiről többek között a szokatlanul fehér arcszíne is árulkodott. A válaszát nem hitte el maradéktalanul, de nem akarta faggatni sem.
- Tartson egy kis szünetet, egész jó idő van odakint – nézett ki a terebélyes üvegablakokon, amik mögött aranyfonálként csillant meg a napfény. – A helyében biztosan ellenállhatatlan vágyat éreznék, hogy elkortyoljak egy finom kávét az udvaron. Addig majd felveszem, ha csörög – bökött a fejével az asztalon ácsorgó telefon felé, miközben felkapta az üdítős dobozát, és a kezelőszobája felé indult, de mielőtt belépett volna, somolyogva visszafordult az ajtóból, hogy hozzá tegye. – A jelek szerint a következő fél órában úgysincs semmi dolgom. – Nyilvánvaló túlzás volt, de azért tény, hogy nem bánta, hogy lesz ideje nyugodtan elrágcsálni a szendvicseit. Nem is zárta be az ajtót, csak lepakolt az asztalára, és hamar kiderült, hogy jól is tette, mert még volt egy utolsó kérése Norához. – Ki tudná még nyomtatni előtte a reggeli körlevelet? – szólt ki neki, hiszen ez pont jó alkalom lesz, hogy végigrágja magát rajta. Eddig nem volt ideje belenézni, de a délelőtt folyamán elkapott egy-két megjegyzést, miszerint ezúttal kifejezetten vaskosra sikeredett. Jobb, ha nem folyik ki a szeme a képernyőn.

“We're all islands shouting lies to each other across seas of misunderstanding.”

Nyelvévvel idegesen nyal végig a szájpadlásán, annak az esélye, hogy lehet eltévesztette az egyik időpontot, és még a férfit is félrevezette, zavartá tette. Talán most jobban magára is tudta venni, hisz nem volt a legjobb állapotban, így előfordulhatott, hogy hibázott. Sőt, ahogy Russell egyre többször teszi fel a kérdést, lényegében ő is egyre biztosabb benne, hogy ő hibázott, mert Mr. Belardi soha nem hibázott. Ez a gondolat, pedig még jobban készítette, hiszen ha ő emlékszik, akkor elvárható lenne, egy asszisztenstől is, hogy emlékezzen. Csakhogy az ellenkezőjére emlékezett, mint a férfi. Gyenge ráncok jelennek meg a homlokán, ahogy a képernyőre szegezi a tekintetét, amin feketén fehéren ott állt az időpont, ami lehetséges, nem is a jó helyen lenne? Nagyot nyel, nem a férfi reakciójától félt, inkább csak tartott attól, hogy ez a tévesztés pont elég lenne ahhoz, hogy levonjon Russell olyan következtetéseket róla, amire inkább nem is akart gondolni.
- Biztos…- hanghordozása elég bizonytalan volt ahhoz, hogy akármit is teljes meggyőződéssel tudjon állítani. Ajkait idegességében elkezdi rágcsálni, miközben a billentyűzeten újra járni kezd a keze. Keresett valami arra utaló jelet, hogy talán ő itt a hunyó, és nem Mr. Belradi felejtett el valamit.
- De felhívhatom Mrs. Newman-t az időpont miatt, mert ide négy óra van beírva. De előfordulhat, hogy tévedtem, sőt egészen biztos, hogy tévedtem, így inkább fel is hívom, az lesz a legjobb.- hadarja el mély meggyőződéssel a szavakat, míg az asztalon eszeveszetten keresni kezdi a telefont, de valahogy most az is kiesett a fejéből, hogy az mindig minden körülmények között, az asztal szélén áll. Pontosan annyi centiméterre tőle, amellyel, még könnyedén elérte, és kényelmes pozícióban tudott érte nyúlni a másik oldalról, ha arra lett volna szükség. A praktikusság, gyakran kihozta egy olyan oldalát, ami a mániákusság felé hajlott, de az anyja mellett muszáj volt, némileg rendet alakítani az életükben. Akkor is, ha az anyja, néhanapján keresztül húzta a számításait. Számára, ez volt a kapaszkodó.  Most viszont szétesett minden, nem tudta volna megmondani, hogy csak azért mert Russell szavai amúgy is sokat számítottak neki, és igyekezett magából kihozni a legjobbat. Vagy azért, mert a fáradtság, és az energiahiány megnehezítette, hogy végig gondolja tiszta fejjel a dolgokat.
- Sajnálom Mr. Belardi, máris utána nézek..- pillant fel a férfira végül a nagy kapkodásból. Akaratlanul is elidőzik a vonásain, és ahogy az ajkairól az orra  tökéletes vonaláig felfelé halad, végül az árnyékos kék tekintetben végződik a pillantása, enyhén oldalra billentve a fejét. Pontosan nem tudta volna megmondani mi az, de ahogy megvillant a férfi tekintete, mintha egy régen ismert szempárral hozta volna össze a sors. Buta gondolat volt, de nem csak a tenger árnyalatait rejtette megában a férfi íriszei. Látta benne a háborgó hullámokat, amik könnyűszerrel a mélybe taszítják az embert, ha nem elég figyelmes. Régebben sokszor járt a parton, gyakrabban mint most, a kedvenc búvóhelye volt, még akkor is, ha tele volt emberrel.  Ezért is találta olyan veszélyesnek, a férfi szemeit közelebbről megvizsgálnia, így gyorsan elkapta róla a tekintetét, és gyors mozdulattal tűri el a haját az arcából, mintha csak egy elfelejtett mozdulat lett volna, amire az imént is készült.
- Nem egyáltalán nem tűnik annak.- rázza meg a fejét lassan, mint aki még fontolgatja, hogy a folytatással mit kezdjen, hagyja meg inkább magának, vagy ossza meg a férfival is. – De az mellett sem mehetünk el, hogy nem minden szembetűnő, vagy nem mindenki az aminek tűnik.- érvel egy játékos mosollyal egybekötve. Russellel kapcsolatban nem voltak bővebb információi, de legjobb ismerete szerint igyekezett figyelni a férfira. Igaz, a férfi nem kért belőle, hisz van egy felesége, aki ezt megteszi, és nem is akart ebbe belebonyolódni. Inkább csak figyelmes volt, és óhatatlanul is törődik az ember a másikkal, ha együtt dolgoznak nem igaz? Ahogy egy pillanatra elgondolkodik, csak az éleszti fel igazán, ahogy a bőréből párolgó illatot, mindenféle gond nélkül Russel elfogadja. Ujjbegyeit enyhén behajlítja, ahogy a levegő megcsiklandozza a bőrét, majd vissza húzza a kezét, és lassan egymáshoz dörgöli a tenyerét egy ideig, úgy nézve a férfira.
- Ebben azért kételkedem, hogy lekörözném őket, de szeretem a megszerzett információimat hasznosítani.- érzi ahogy enyhe pír kúszik fel a nyakán, amit azzal igyekszik palástolni, hogy az egyik kezével végig simít a felfelé kúszó melegség forrásán.
- A Dekalb Ave metró  feljárótól nem messze van anyukám virágos boltja a flamingó. De gondolom mindenhol lehet kapni.- hazudna, ha azt mondaná, hogy nem táplált némi félelmet az iránt, hogy Russell ellátogat az üzletbe. Nem volt túl ismert, inkább az olcsóbb kategóriás üzletek közé tartozott, az anyja viszont mindig is törekedett arra, hogy különlegessé tegye a helyet. Ő maga is szeretett ott lenni, olyan volt, mint egy apró ékszeres doboz, tele növényekkel és virágokkal, és az anyja összes szerettetettével.
- De …- folytatta volna, hogy mi lesz a telefonnal, de a férfi hamar meg is válaszolja az aggályokat amik a fejében megfordultak. Ez a szünet ötlet annyira nem volt ínyére, már csak azért sem, mert nem fejezett be még egy táblázatot, és nem szeretet befejezetlen dolgokat itt hagyni, kiesett a ritmusból. De ez az állandó szédülés, tényleg friss levegőért kiáltozott, és talán a kávé segít az éhségérzetén is, ami ugyan jogos volt, de jobbnak látta, hogy amíg ennyire izgul addig nem is erőlteti ezt az egészet.
- Magának, szerintem nagyobb szüksége lenne arra a pihenőre, mint nekem.- makacskodott egy picit, de egy ártatlan mosoly ült az ajkain. Fontosabb és felelőségteljesebb döntéseket kellett hoznia a férfinak, ehhez pedig a megfelelő pihenő idő is jár, amit nem állt szándékában tőle elvenni.
- Ne legyen túl elhamarkodott, mert ilyenkor zúdul minden az ember nyakába.- pillant felé és az az apró mosoly, csak még feljebb tornázta a vörös árnyalatot az arcára, amitől újabb kapkodásba kezdett, ahogy az egyik papírt lesöpörte véletlen az asztalról. Komolyan ilyen hektikusan fog ma viselkedni? Tette fel magában a kérdést, és beletúrt szőke fürtjeibe.
- Persze máris viszem. – lép is ki az asztal mögül és a nyomtatóból kivéve talán túl nagy lendülettel lép be a férfi irodájába, vagy Russel irodájában lenne ennyire különböző a hőmérséklet. Maga sem tudta, de érezte, ahogy a csigolyáin alattomosan csordogál le a hideg verejték. Kézfejével megdörgöli ugyan a homlokát, mintha onnan akarná az érzést kimasszírozni, ami egyre súlyosabba vált a fejében…
- Itt…- szólal meg, de ahogy meg tesz egy újabb lépést, hirtelen elveszti minden erejét. és sötétségbe borul minden körülötte.

Lying Doesn't Protect You from the Truth

- Most biztos vagy nem biztos? – vonta fel a szemöldökét egy kissé összezavarodva. Nora szavai tökéletesen ellentétben álltak a hanglejtésével, az egyik megerősítette, a másik elbizonytalanította, nem tudta, melyiknek higgyen, pedig öt perc múlva fél négy volt, neki pedig tudnia kellett, hogy lesz konzultációja, avagy sem. Nem értette, mi okozhatta a lány zavarodottságát, arra számított, hogy csak leolvassa a képernyőről a választ.
- Nem szükséges felhívni, ha négy óra van beírva, akkor az a mérvadó – ingatta meg a fejét, rögtön hárítva az erre vonatkozó felvetést. Ha az ügyfél elindult, már úgysem tudott volna visszafordulni, nem hívhatták fel fél négykor, hogy csak négyre jöjjön, ahogy azt a kérdést sem tehették fel neki, hogy öt perc múlva meg tud-e jelenni a kórházban. Ha probléma lesz, majd valahogy megoldják, de azért őszintén reménykedett benne, hogy nem volt szó ilyesmiről. Nem szívesen írt volna negatív jelentést a lányról, hiszen alapvetően elégedett volt vele, a személyes varázsa pedig olyan plusz volt, amire nagy szüksége volt ennek a helynek. És ha igazán őszinte akart lenni, a hellyel együtt neki is. Kellemes volt látni és beszélgetni vele, még ha legtöbbször csak ilyen pár mondatos párbeszédekre is futotta, de határozottan jó hatással volt a hangulatára, ami a munkamoráljához is hozzáadott. Pedig, ha a beteg lekési miatta az időpontját és reklamálni fog, nem lesz más lehetősége. Ki fog állni az ő verziójuk mellett, de egy hibapont Noránál is lehúzásra kerül.
- Csak egy magabiztos válaszra volt szükségem – tette hozzá végül megnyugtatónak szánt vonásokkal, de nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg újra. – Biztos, hogy minden rendben van? Ha beszélgetne valamiről, csak be kell kopognia azon az ajtón – jegyezte meg, nem akart kéretlenül is a mélyére mászni valaminek, amihez nem volt sok köze, de azért jelezni akarta, hogy ha a lány úgy döntene, erre van most szüksége, az ajtaja tényleg nyitva állt. Ez a nagy kapkodás és dekoncentráltság nem volt rá jellemző eddig.
- Ez után jön az a rész, hogy mindenkinek megvannak a sötét titkai? – somolygott Nora szavait továbbfűzve. – Mert ha igen, egy ártatlan, szorongásos diagnózissal talán nem is jártam olyan rosszul – viccelődött, a bimbózó jókedvét pedig csak legyezgette, mikor észrevette, hogy a dicsérete halványan zavarba hozta a lányt.
- Áh, gondolhattam volna, hogy családi vonás – nézett végig az irodában díszelgő virágokon. El is határozta, hogy egyszer majd ránéz, létezik-e online felülete ennek a boltnak, már csak a kíváncsiság kedvéért is. Ám a lány zárómondatát hallva, kis híján felnevetett. Ezek szerint jól leégette magát. – Akkor elképzelhető, hogy még én is elboldogulok vele. – Ha bárhol kapható volt, nagyon csak nem lőhetett mellé. – Nekem is épp ez a tervem – hangsúlyozta, hogy nem készült semmi életbevágóan fontosra, csak elsüppedni a székében, megebédelni, elkattintgatni a neten, és átfutni azt a bizonyos körlevelet. Az, hogy közben felvesz egy-két telefont, ha egyáltalán szükség lesz rá, nem sok vizet zavart az egészben. – Nana! Ne fesse az ördögöt a falra – feddte meg a lányt szigorúságot mímelve, de közben halvány mosoly szegélyezte az arcvonásait, majd el is tűnt az irodája berkeiben. Mire Nora megjelent a papírokkal, már az asztal mögött ücsörgött, figyelmét a monitorra szegezve kutatott egy szökevény lelet után, amit azért ellenőrizni akart, mielőtt a következő páciense megérkezett volna.
- Köszönöm, tegye csak le az… – Ám mielőtt végigmondhatta volna, a perifériában már látta a hirtelen mozdulatot, az esés hangja pedig kijózanítóan valóságossá tette a tényt, hogy az asszisztense a kezelő padlóján feküdt. – Nora! – mondta ki automatikusan a nevét, majd gondterhelt arccal felált és odasietett hozzá. Ellenőrizte a légzését és megkereste a pulzusát, majd mikor mindkettőt rendben találta, felemelte a földről, hogy óvatosan a vizsgálóágyra fektesse. Egyelőre úgy tűnt, hogy egy szimpla ájulásról volt szó, de azért szeretett volna biztos lenni benne. Kioldotta a blúza legfelső gombját, hogy minél könnyebben levegőhöz jusson, majd ha már ott járt, az ujjait újra a lány nyakához érintette, hogy ismét ellenőrizze a pulzusát, a bőre hűvös volt, és ahogy a tarkójára vezette a kezét, enyhe nedvességet is érzett. Zsebkendőt vett elő, majd jobb híján az asztalán pihenő, hűtött üdítővel megnedvesítve, előbb a lány tarkóját törölgette végig vele, majd gyengéden a homlokát is. – Gyerünk, kislány, térj szépen magadhoz – mormogta, végül pedig a lábaihoz nyúlt, hogy a vérkeringését minél előbb stabilizálhassa. Előbb csak derékszögbe húzta a térdeit, majd a farmeres lábszárait összefogva, feljebb emelte a bokáját, a jobbjával pedig könnyedén megtámasztotta a combját, és folyamatosan az arcát figyelte.

“We're all islands shouting lies to each other across seas of misunderstanding.”

A kétségekkel mindig is nehezen bírt el. Mindig úgy érezte, amikor hibát vét, hogy nem fordítható vissza, vagy éppen erről fogják megítélni a személyét. Nehezére esett elszakadni a gondolattól, hogy Russell milyen ítéletet hozna meg, ha hibázna, vagy ha esetleg tudná, hogy mit tesz meg néhanapján azért, hogy jobb anyagi körülményeket tudjon biztosítani az anyjának, és magának. A gyomra megremegett a gondolatra, mert semmiképpen sem akart úgy a férfi szemeibe nézni, hogy ezt tudja róla. Eddig soha nem okozott neki problémát a Trenttel való viszonya, és megállapodása, de most egészen másként gondolt erre az egészre. Azt sem teljesen értette, hogy miért pont most jut az eszébe, az arcán pedig ez egészen kis pillanatra árnyékot vetett.
- Biztos.- jelenti ki végül, egy bólintás kíséretében. Igyekezett a vonásait is ennek megfelelően rendezni, és próbált arra a lányra koncentrálni, aki mindig minden helyzetből, ki tudta hozni a lehető legtöbbet. Egy levezető mozdulattal végig simít a blúzán, és az orrán engedi útjára a levegőt.
-Én csak nem szeretném, ha gondja lenne belőle.- mentegetőzik, mert elég lehetetlen gondolat volt részéről, hogy felhívja az ügyfelet, nem szerette amikor ennyire nem tudta logikusan átgondolni a mondanivalóját, és csak úgy lepördültek a szavak az ajkairól, meggondolatlanul. Valamiért annak az esélye, hogy a férfi teljesen ostobának nézi még jobban zavarta. Próbált inkább valamire koncentrálni, ami ennél sokkal fontosabb, és azon kattogni, mennyire az érzéseire hagyatkozik, amikor otthon nem teljesen kerek minden. Hisz sokszor volt ilyen, most mégis annyira szokatlanul viselkedik, nem csoda, hogy Russell nem bízott benne.
- Sajnálom, nem akartam összezavarni..- kapaszkodik meg tekintetével a férfi gesztusaiban. Hazudna, ha azt mondaná, hogy közömbös volt számára, Russell. Az pedig még vonzóbbá tette számára a férfit, hogy másodpercek töredéke alatt csitította el a benne dúló hullámokat. Nem szabadott volna ebbe kapaszkodnia, de nem tudta az ösztöneit visszafogni. A kérdésre, mélyet sóhajt mielőtt megszólalna, és inkább félrenézz.
- Otthoni nehézségek, de nem annyira vészes.- próbál lágyítania mondandóján.- Nem kellett volna behoznom ide, én tényleg sajnálom. Ígérem legközelebb nem fog előfordulni.- nézz vissza végül a férfi szemeibe és egy mosollyal próbálja erről biztosítani a férfit, hogy ez így is lesz. Mindenkinek vannak gondjai, mégis el tudják végezni a munkájukat, neki is képesnek kellett lennie rá.
- Köszönöm nagyon kedves, de azért vagyok itt, hogy valamennyire tehermentesítsem, nem azért, hogy én is egy plusz tehet legyek a számára.- a lelkének jól esett volna, ha beszél róla, a férfi pedig pontosan az az ember volt, akinek szívesen meg is tette volna, de nem tudta megszabni a határokat meddig mehetne el, vagy hogy ez mennyibben változtatna az így is bonyolult vonzódásán a férfihoz.
- Hmm, hát nem biztos hogy sötét titkok, de attól még titkok..- kiszélesedik a mosolya, ahogy jobban belemerül ebbe a könnyed beszélgetésbe, szerencséje volt Mr. Belardival, hogy ennyire könnyen megtalálták a közös hangot.
- Ebben van valami, de egy gyömbér teával helyettesítené, ezt a borzalmat, akkor lehet még jobb lenne a diagnózisa.- vág vissza játékosan érvelve. Nem volt kibékülve azzal az üdítővel, legalábbis az édesítőszer részével voltak némi gondjai, de azért igyekezett nem túlzásba vinni a dolgot.
- Igen, az anyukámtól tanultam meg virágot kötni. Bár azért az ő ízléséhez nem érek fel.- a szavaiból süt az édesanyja iránt táplált szeretett. De ahogy a férfi folytatja, egy pillanatra elnyílnak az ajkai a csodálkozástól, amikor rádöbben, hogy valójában burkoltan célzott valamire, amire nem akart.
- Ó, én nem úgy értettem. Mármint biztosan nem okozna ez nehézséget. De persze ha segítségre van szüksége, szívesen segítek..- érzi, hogy kezd egyre zavarosabbá válni, amiket mondd, és nem jön ki belőle jól akármennyire is próbálkozik, így inkább összepréseli az ajkait, és úgy határozz, jobb ha nem szólal meg.
- Meg sem szólaltam.- tesz egy játékos mozzanatot a szája előtt, mint aki összehúzza őket, és ahogy Russel eltűnik az irodában, azzal a jellegzetes mosollyal az arcán, csak nagyot nyel, és igyekszik inkább a nyomtatásra koncentrálni. De úgy érezte, ahogy belép, hogy a túl hirtelen tett mozdulatok, nehéz súllyal hömpölyögtek végig a testén, végül döntötték le a lábáról. Tompán érzékelte maga körül a világot, csak a férfi hangjának rezzenései jutottak el hozzá, ahogy a fülébe mászva ismétlődtek. Az érzékeit csiklandozta, és eleven képek bolydultak fel az elméjében. Érezte a férfi bensőséges érintését, és ahogy az ingét kigombolta, a bőrén megjelentek az apró libabőr pöttyök ahol Russell módszeresen próbált a helyzet ura lenni. Szempillái sűrűn rebbennek meg, majd annak sátra is alól pillant fel a férfira, résnyire nyitott szemekkel, miközben a saját testéből érezte a távozó hőt, amit az érzékei és Russell érintéseinek köszönhetően egyre forróbb volt. Az izmai enyhén megfeszülnek a hirtelen ért derengő izgalom hatására, és halk sóhajjal igekszik kiadni magából. Egészen addig csak a reakcióira tudott figyelni, és a fölé magasodó kutató szempárra, és annak az emlékére, ahogy a férfi ujjai a bőréhez értek, amikor kigombolta a blúzát. De egy pillanat alatt ráomlik a valóság súlya.
- Mondja, hogy csak elestem..és bevertem a fejemet..az sem lenne..sokkal jobb, vagy szörnyűbb. De legalább azt tudom arra fogni, hogy béna vagyok..- sóhajtja elhalkulva a szavakat, míg szinte könyörög a szemeivel ezért a verzióért a férfinak.
- Istenem, annyira sajnálom...- tapasztaja végül a két tenyerét az arcára, reménykedve, hogy újra felébred, és csak az asztalánál bóbiskolt el.
- Nem akartam én plusz problémaként a nyakába zúdulni.- motyogja, ahogy visszavezeti a két perccel ezelőtti mondandóját erre, nesze neked vonzás törvénye.

Lying Doesn't Protect You from the Truth

Az újabb biztos már sokkal meggyőzőbben hangzott. A mély levegő és a ruháját – akár a fejében motoszkáló zavaró gondolatokat – lesimító mozdulat azt az érzést keltette benne, hogy a lány szinte ott előtte erőszakolta magába a kellő magabiztosságot, de megtette, ami már fél sikernek könyvelhető el. Ha egészségügyi pályára készült, nem bizonytalankodhatott, itt túl sok minden múlhatott akár néhány másodpercen is; ugyan még nagyon hosszú út állt előtte, de ez olyasvalami volt, amit sosem lehetett elég korán megtanulni. Szándékában is állt segíteni benne a lánynak, habár nem kötötte az orrára ennyire direktben.
- Azt egyiken sem szeretnénk, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz itt semmi gond. Inkább induljunk ki ebből. – A hangjában pedig ott fészkelt a megnyugtató bizonyosság, hogy valóban hitt ebben. Rosszul emlékezett, de reggel csak futólag pillantott rá arra a naptárra, amelyben Nora és a délelőtti asszisztens közösen szerkesztette az időbeosztását. Azért a biztonság kedvéért majd nála is rákérdez, hogy nem történt-e valami változás Mrs. Newman időpontja körül, most már utána akart járni, de annyi bizonyos, hogy ha így is volt, a jelek szerint nem Noránál intézte.
- Általában nem szoktam hagyni magam – váltott a hangszíne is ismét könnyedebbé, egy átsuhanó, titokzatoskodó homlokránc mögött, csak később hasított belé a felismerés, hogy ez a megjegyzés akár egy leheletnyi flörtnek is beillett volna, ami persze nem volt szándékos. Mindig is hajlamos volt rá, hogy közvetlenebb viszonyt ápoljon az őt körülvevő emberekkel, legyen az a büfés néni, vagy a szomszéd kezelőben ténykedő kollégája, amit a gyerekkorában magába szívott olasz mentalitásnak tulajdonított. Hamar megtanulta azonban, hogy a New York-iak nem így működtek, de azért általában reagáltak a kezdeményezésére, és egy kis átmeneti, bizalmatlan fázis után ők is lejjebb engedték előtte a falat. Az évek alatt azért akadtak kényelmetlen félreértések is, vagy olyanok, amik a kísértés szelével kecsegtették, de mostanra a legtöbben ismerték már, és azt is tudták, hogy a bókjai és ezek az apró flörtölések a személyisége részét képezték, nem pedig házasságtörő szándék vezérelte. Nora viszont relatíve új volt még a részlegen, a fiatalsága miatt is igyekezett visszafogni a kétértelmű megjegyzéseket, de a megszokás nagy úr, nem járt mindig sikerrel.
- Rendben – bólintott megadóan, mintha egyszerre nyugtázta volna, hogy nem vészes az a bizonyos otthoni felfordulás, hogy a lány megpróbálja a kórház ajtaján kint tartani, és hogy ennél jobban nem akarta az orrára kötni, amit teljesen megértett és tiszteletben is tartott. Már csak azért is, mert ő is épp ezt csinálta, a kollégáinak egy szót sem szólt a levegőben lógó válásról, a közte és Jo közötti egyre szélesedő szakadékról, a magányról és hogy az aprólékosan felépített élete az utóbbi egy év leforgása alatt darabokra hullott. Tudta, hogy érezték rajta, hogy valami más, de ő sem beszélt róla. – Remélem, hamar megoldódik – tette azért még hozzá, az újabb kifogást hallva viszont nem állta meg, hogy egy apró fejcsóválással ne cáfolja meg rögtön. – Ettől igazán nem kell tartania. Nem hinném, hogy bárkinek is terhet jelentene, ha meg akarna inni vele egy kávét – nézett rá úgy, mintha roppant nehezére esne elképzelni, és ezt nem csak magára értette. Lehet, volt olyan, akivel szívesebben beszélgetett volna, mondjuk az egyik helyes rezidens fiúja, vagy egy másik asszisztens. A lényeg, hogy beszélje ki magából, mert láthatóan nyomasztotta a dolog.
- Minden titok sötét, különben nem rejtegetnénk őket annyira – ellenkezett Nora szavaival, egy apró, kihívó szemvillanással üdvözölve a lány arcán megjelenő mosolyt. Az ő titkai is a sötétséget kedvelték inkább, és néha fogalma sem volt, mennyire mélyen lehet az alja annak a bizonyos doboznak, amibe igyekezett beleszuszakolni őket, pedig nem voltak igazán komoly elhallgatnivalói, Jo-val kapcsolatban is nagyrészt tiszta volt a lelkiismerete, mindketten hibáztak néhány dologban, ez ennyi év házasság után elkerülhetelen, de nem gondolta, hogy olyan szörnyű férj lett volna. Az is lehet, hogy az volt, csak a mai napig nem vette észre. A titkai nagy része inkább onnan származott, amikor lehetősége nyílt volna valamire, de végül mégsem lépte meg. Ezek a gondolatok rendszerint még sokáig őrlődtek a fejében.
A gyömbéres tea hallatán időt sem hagyott magának, hogy mérlegelje a javaslatot. – De akkor le kellene mondanom a buborékokról. Márpedig, a buborékok fontosak – adta elő mély komolysággal, egyenesen Nora szemébe nézve, kíváncsi volt, a lány kibírja-e, hogy parancsoljon az ajkainak.
Felmerült még benne néhány kérdés a szóbanforgó virágkötés témával kapcsolatban, de jobbnak látta, ha inkább nem égeti magát tovább, és utánanéz, mielőtt kinyitná a száját. Orvos létére, a negyven kapujában, jobb, ha nem tűnt ilyen tájékozatlannak. Nora tágra nyílt szemein és a zavarba esett reakcióján viszont ezúttal tényleg elnevette magát. – Most már ne is tagadja, hogy viráganalfabétának tart – szította az arcán keletkezett pírt, még egy apró ráadással, majd el is tűnt az irodájában.
Mikor a lány egy-két perc után kábán felnyitotta a szemeit, vele együtt ő is fellélegzett, lassan és óvatosan letette a lábait, majd míg fokozatosan magához tért, újra megvizsgálta az életjeleit, ezúttal a csuklóján tapintva ki a pulzusa dobbanásait. – Hogy érzi magát? – tette fel a kérdést, amivel magára akarta csalogatni a zöld szempár bágyadt figyelmét. Be is vált, mintha varázsszót mondott volna ki, Nora arcáról egyértelműen leolvashatóvá vált, hogy tudta mi történt. A tekintetében játszó kétségbeesés viszont váratlanul érte. Nem volt biztos benne, hogy minek is tulajdonítható, így inkább konkrétan rákérdezett. – Volt már ilyen máskor is? – Az arca ezúttal komoly volt, minden szigorúságot mellőzve, egyszerűen csak koncentrált a válaszokra és kutatta a jeleket. Nem tetszett neki ez az időzítés, akaratlanul is arra gondolt, hogy az ájulásnak talán köze lehetett ahhoz az elkendőzött problémához, amiről néhány perccel ezelőtt beszéltek, de egyelőre nem akart megint előjönni vele. – Nincs mit sajnálnia. Elájult, nem az édességes dobozomat akarta kifosztani – akasztotta újra az övébe a tekintetét. – Maradjon fekve egy kicsit – mondta, mielőtt elindult volna az ablak felé, hogy engedjen be egy kis friss levegőt, és egy félliteres ásványvizes palackot is felkapott az asztal mellől, majd a kezelőágy melletti kis szekrényre állította, hogy ha a lány majd felül, legyen miből innia pár kortyot. – Megvizsgálom a fejét, hogy nem ütötte-e meg magát – jelezte a lány felé is, hogy mire készült, mielőtt mögé sétált, és megérintette volna. A kezét először is finoman a tarkója alá csúsztatta, hogy leheletnyit megemelje a fejét, épp csak annyira, hogy a haját hátra tudja húzni a vállai fölött, és ne akadályozza. A selymes tincsek engedelmesen siklottak végig az ujjai között, és az édeskés, gyümölcsös illat is egyből az orrába kúszott. – Fáj valahol? – kérdezte, mielőtt az ujjbegyei itt-ott finoman félresimították a hajszálait, hogy utat engedjenek a fejbőrig.

“We're all islands shouting lies to each other across seas of misunderstanding.”

Ennél alaposabb szokott lenni. Ami még ennél is jobban zavarta, hogy nem tudta jelen pillanatban mit gondolhat róla a férfi. Az hasizmai enyhén megfeszültek ahogy visszatartotta a levegőt, majd alig láthatóan kieresztette, várva az enyhülést a levegő távozásával. Nem igazán tudta volna megmondani, hogy pontosan mi ütött belé, abban nem volt újdonság a részéről, hogy ennyire ráfeszült a férfi véleményére, de nem szokta kimutatni. Amikor először munkába állt, emlékezett mennyire izgatottan kutatta a férfi jégkék tekintetét, amibe gyakran belefeledkezett, amikor Mr. Belardi hozzá beszélt. Persze, azért nem annyira, hogy figyelmen kívül hagyja a szavait. Most pontosan úgy érezte magát, mint az első napon, amikor az jelentette a kapaszkodott, hogy Russell hozzászólt, és próbált lágyítani az idegességén. A hangja olyan megnyugtatóan visszhangzott a fülében, hogy a szavak rezdülései úgy hatottak rá, akár egy tibeti tál harmonikus frekvenciái.
- Rendben, induljunk ki ebből.- remélte hogy a férfi pozitív hozzáállása nem lesz alaptalan. Így ő is próbálta inkább vonásait ehhez igazítani, mintsem ahhoz, ami az álmatlan éjszaka alatt a szöveteibe égtek. Azzal együtt, hogy az anyja megint gyógyszert váltott, nehéz volt nem arra gondolnia folyamatosan, hogy vajon most a hullámvasút melyik felén ülhet. A legvégén? Ahol legutoljára tapasztal meg mindent? Vagy a legelején? Ahol rögtön tudta, hogy a mélybe fog zuhanni, és egy éles kanyar után megint fent lesz. Ujjai játékosan kéregették a billentyűzet gombjait, majd ahogy a férfi újra megszólal, játékosan szűkülnek össze a szemei és villannak meg a napfényben zöld íriszei, akár egy macskáé, aki most találta meg a kedvenc gombolyagját.
- Azt hiszem ezt jobb ha megjegyzem.- húzódnak féloldalas mosolyra az ajkai, ami inkább szólt annak, amivel igyekezett inkább azon a határon belül maradni, amit a helyzet megkíván tőle. De egy picit azért mégis belement a játékba, nem volt az a fajta, aki kihagyja az ilyesmit. Azzal viszont tisztában volt, hogy Russell talán csak így akarta a sűrűsödő gondolatait elüldözni, ami minden bizonnyal az arcára volt írva. Minden bizonnyal ez állhatott mögötte, így helyén tudta kezelni a férfi közvetlenségét, amit egy egészen más környezetben simán félreértene.
- Köszönöm..ez sajnos állandó megoldás kereséssel jár, de törekszem arra, hogy ne legyen kihatással sem az itteni feladataimra, sem pedig másra.- nézett mélyen a férfi szemeibe mert ha más nem is, de az biztos volt, hogy szeretett itt lenni, és a férfi kezei alá dolgozni. Ez pedig elég motivációt adott neki mindennap. Persze, amúgy sem volt rá jellemző a céltalanság, és hogy csak úgy lézengjen a semmiben, inkább csak a folyamatok, amik a háttérben dolgoztak szorgosan, egy pillanatra útját állták, de képes volt rá, hogy felfedezzen minden lehetőséget, amit az élet adott neki.
Elmosolyodik, ahogy Russell bíztatni próbálja, és félre söpör egy nem létező porcicát az asztalon, mielőtt válaszolna.
- Igazából..nem nagyon ismerek itt senkit annyira. – teszi hozzá kissé zavarba esve, mert tudta mennyire furán hangozhat. Mindig is nyitott személyiség volt, de rá kellett jönnie, hogy a korházi közegben, ez inkább hátrány volt, mint előny. Főleg, akkor ha inkább azért keresték a társaságát, mert többet akartak megtudni Russell magánéletéről, amit jelek szerint hermetikusan elzárt a munkájától. Persze nem akart teljesen elzárkózni, de inkább kitartott az elvei mellett, aminek egyáltalán nem volt része a pletyka. Akaratlanul már így is hallott, ezt azt amit inkább kizárt volna, mert nem akart olyasmit tudni, amit Dr. Belardi nem saját döntéséből osztott meg vele. Hátba szúrásnak érezte, és ez már éppen elég volt arra, hogy kerülje a társaságot idebent.
- De kávézás címszó alatt, boldogan megmutatok önnek alternatívákat az édesítőszeres löttyije helyett.- tér vissza szórakozottan a témához, és ahogy a férfi a sötét titkokról beszél, az érzelmek, amik a férfiból sugároznak, és a játékosság ami mellé párosul, őt is megérinti, most rajta volt a sor, hogy megcsóválja a fejét, mielőtt ellenkezne Russell szavaival amik mögött többet érzett ki.
- Szerintem nincsenek sötét titkot. Inkább csak félünk a másik reakciójától, és azért rejtjük el. Nem merünk nyitottak lenni, mert az sebezhetőséggel is jár, így inkább megbélyegezzük saját magunkat, és tiltó listára tesszünk minden olyat ami kockázatos lehet. De az más kérdés, hogy a maga mércéje szerint, mi számít sötét titoknak.- egy fel nem tett kérdéssel pillant Russell szemeibe, és finoman fel is vonja a szemöldökét. Inkább csak igyekezett megtartani a játékos hangulatot, bár ettől amiket mondott a legkevésbé sem tűntek súlytalannak, de így is gondolta, és így is érzett a titkokkal kapcsolatban. A kíváncsiság ott játszott a tekintetében, de ez volt az a bizonyos határ, amit nyilván nem lépett át.
Már-már büszke mosollyal nézz vissza a férfira, amikor egy ideig nem hall ellenérvet a gyömbéres tea ellen. Mindenképpen jobb irányba akarta terelni a férfi azon szokásait, amik szorosan kapcsolódtak ahhoz, hogy a szervezetét roncsolja. Ám amikor meghallja a választ, pislog. Egyszer…aztán még egyszer. Ajkai csücsörítésbe hajlanak, ahogy nagyon koncentrál arra, hogy felmérje a helyzet komolyságát, de a hasából kiinduló jóleső érzés, egyre feljebb kúszott, míg nem az egész testét ki nem töltötte. Felszabadulva engedd teret az öblös nevetésnek, ami egyre inkább kezd rajta eluralkodni.
- Szóval… a buborékok, nagyon fontosak..- teszi hozzá még továbbra is nevetve, míg egy picit megszédül a nevetés magával ragadó energiától.- Lehet jobb, ha ezt is feljegyzem, hogy még véletlen se tévesszem szem elöl a buborékok fontosságát.- kuncog szórakozottan, de a jókedvét hirtelen zavar követi, ahogy Russell tovább fűzi a szavakat a növénytudásával kapcsolatban.
- Én ezt egy szóval sem mondtam…- szólal meg, hevesen ellenkezve, ahogy a férfi hátát nézi, amikor eltűnik az irodájában.
Voltak helyzetek, amikre még ő sem tudott felkészülni. Az ájulás mindenképpen ezek közé tartozott, az pedig a fejében még rosszabbul festett, hogy mindezt a férfi előtt tette meg. A kábasága ellenére az érzékei, nagyon is éberek voltak, az orra kimondottan élvezte, hogy Russell illatát még közelebbről szimatolhatja meg, és szinte rásimulva a bőrére issza be magát.
Oldalra fordítja a fejét, ahogy megérzi a férfi ujjainak lágy érintését, nem tudta figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy egy ilyen apró érintésbe, mennyi szinten mozgatta meg..vagy legalábbis ébresztette fel, vagy talán ez annak volt az oka, hogy nem volt teljesen tiszta a feje.
- Én…- fordul vissza a kék szempárba mélyedve.- Jól vagyok…- sóhajtja ki magából, enyhe fáradtsággal ötvözve a szót. Legalábbis reménykedett, hogy nem pontosan úgy hangzott, mint aki a látványtól alélt el.
- Nem, nem volt. De biztos vagyok benne, hogy most is csak hirtelen mozdultam, és megszédültem.- keres valami elfogatható választ, azon kívül hogy a mai nap folyamán, csak víz volt benne, és az anyja iránti aggódása nem igazán volt, ami táplálta volna energiával.
- Nagyon remélem, hogy legalább abban a dobozban nincs semmiféle édesítőszeres édesség.- mosolyodik el lágyan, igyekezve azon, hogy oldja egy kicsit a saját feszültségét. Engedelmesen fekve maradt, és figyelte, ahogy a férfi mozog. Bűntudata volt az miatt, hogy a szabadidejét is sikerült úgy kitöltenie a férfinak, ahogy nem igazán akarta..és…a gondolat abban a pillanatban megszakad, ahogy a férfi figyelmeztetésnek ható szavai után megérzi az érintését.
Egy időre bennakad a lélegzete, és lassan engedi ki, ahogy érzi hogy a fejbőrével találkoznak Russell ujjai. A hajhagymái bizseregni kezdenek, és a testében cikázó melegség, mintha egyre erőteljesebb lenne, de mégsem állította meg csak egyszerűen lehunyta a szemét, és egy elégedett halk sóhaj szökik le az ajkairól.
- Mondták már, hogy isteni keze van?- mélyül el a hangja a szokásosnál jobban. Olyan természetességgel mondja ki a szavakat, hogy egy pillanatig fel sem fogja. Majd másodpercek töredékével pattannak ki a szemei.
- Mármint….öhm, nem fáj sehol.- pislog fel a férfira köszörülve, egy erőteljeset a torkán

Lying Doesn't Protect You from the Truth

Jobb, bizony; de a választ csak a mosolygó szemei üzenték, több lapáttal már nem akart rátenni a témára. A fülét viszont megütötte egy szó, ahogy Nora azt mondta: törekszik majd rá, hogy a magánéleti gondjai ne akadályozzák a munkában. Az "igyekszem" és társaival sosem volt kibékülve, számára mindig is azt üzente, hogy valójában te magad sem bízol a sikerben. Majd próbálkozol, de nem ígérsz semmit. Ez pedig nem az a válasz volt, amit a lánytól hallani szeretett volna. Míg ezen gondolkodott, a tekintete elkalandozott a vonásain, végül pedig úgy döntött, hogy inkább mégsem hozza szóba. Így is ideges volt. Talán majd máskor.
Bólintott, és belekortyolt az üdítőjébe. Az, hogy Nora nem kerülte a tekintetét, hanem egyenesen a szemébe nézett, azért sokat javított az üzenetén. Látta rajta, hogy komolyan gondolta, és perpillanat ez volt a lényeg. Szívesen meghallgatta volna a problémáját, nem tudta megmagyarázni, de erős késztetést érzett, hogy tovább faggatózzon, úgy kellett visszafognia magát, nehogy túlságosan rámenősnek tűnjön. Bizonyára, mert hozzászokott, hogy orvosként épp ez volt a munkája, a szándék és a megszokás már anélkül irányította, hogy tudatosan aktiválta volna.
- Hogyhogy? – kérdezett rá meglepetten, mikor Nora azt mondta, nincs annyira jóban a többiekkel. – Én úgy látom, egész könnyen megtalálja a hangot az emberekkel. – Ő is több időt töltött ennél az asztalnál, mint ami feltétlenül szükséges lett volna, de bármilyen sok dolga is volt, nem tudta rávenni magát, hogy egy köszönés és egy kurta mondat után bevegye magát az irodája falai közé. Arról nem beszélve, hogy a kellemes táraság mellett Nora nagyon is szemrevaló lány volt, nehezére esett elképzelni, hogy a rezidensek ne csapták volna neki a szelet. Ha a helyükben lett volna, ő biztos nem gondolkodott volna sokáig, bár az is igaz, hogy a mostani fiatalok dolgaira már maximum csak a lányán keresztül volt némi rálátása. Vészesen közeledett a negyvenhez, amiről sokáig úgy gondolta, hogy őt aztán nem fogja megérinteni, de az utóbbi hónapok kezdték rádöbbennteni, hogy ez nem volt teljesen igaz. Hogy a felborult házassága tehetett-e róla, vagy amúgy is eljött volna, ki tudja? De nem is akart ezzel foglalkozni.
Mikor a lány újra megbökte a gyömbéres üdítőre célozgatva, elmosolyodott.
- Én pedig boldogan elfogadom, de előre szólok, ha olyasmit forgatna a fejében, hogy leszoktat róla, nem lesz könnyű dolga – billentette felé a dobozt, miközben beszélt, mintha csak az egér hergelné a macskát, hogy szándékosan az orra előtt húzza el a csíkot.
A lány titkoktól formált véleménye elgondolkodtató volt, ahogy hallgatta az érvelését, azon töprengett, hányszor tartott magában ő is túlságosan kényesnek ítélt információkat, csak hogy Jo-t megkímélje a nem kívánt valóságtól. Vagy talán azért, hogy magát a haragjától. A csalódástól. Az elutasítástól. Tényleg ennyire félt volna a kockázattól?
- Ebben sok igazság van – ismerte el, és próbálta nem kimutatni a meglepettségét, hogy a lánynak a korához képest milyen érett gondolatok jártak a fejében. Egy üveg bor mellett órákig tudott volna beszélgetni hasonló kérdésekről, most viszont inkább csak egyetlen mondatra szűkítette a témát. – De van, ami nem éri meg a kockázatot. – Márpedig az ő mércéje szerint egész sok minden belefért ebbe a kategóriába, még csak azt sem vallotta be senkinek, hogy tönkrement a házassága, mintha egyedül őt minősítené, ami történt. Néha valóban szégyellte magát, hogy nem tudta összetartania a családját, hogy Jo szerint egyfolytában csak dolgozott, és hagyta elvérezni a kapcsolatukat. És még mennyi minden sorakozott azokon a polcokon. A terapeutájának nem volt könnyű dolga vele, nem is olyan rég elgondolkodott rajta, hogy újra fel kellene keresnie, de végül inkább lebeszélte magát. Jo-val szakítottak, ez a része most már úgyis mindegy volt.
- Erre majd akkor válaszolok, ha cserébe lesz mit felajánlania – simította el egy kis titokzatossággal a lány kíváncsiságát. A nevetése őt is megmosolyogtatta. – A helyében kétszer is aláhúznám – cukkolta még egy kicsit, mielőtt befelé vette volna az irányt.
Nora ájulása azonban egészen gyorsan átírta a forgatókönyvet. – Ez nem volt túlságosan meggyőző – kommentálta a lány válaszát. – De pihen egy kicsit, iszik pár kortyot, szív egy kis friss levegőt és máris sokkal jobban érzi majd magát – ígérte meg, hogy hamar túlesik majd ezen a kába állapoton. Ám a következő válasz hallatán sem volt biztos benne, hogy maradéktalanul elhiheti a lánynak. – Elmondaná, ha lett volna? – kérdezte halk komolysággal, és a tekintete Noráéba tévedt, a szemei válasz után kutattak, és elárulták, hogy vacilált valamin.
- Nos, az a helyzet, hogy nem szoktak csak úgy megszédülni és elájulni egy hirtelen mozdulattól, pláne ilyen fiatalon, hacsak nincs valami más ok is a háttérben. Ezzel nem megijeszteni akarom, hanem rákérdezni, hogy van-e, amiről még tudnom kellene a helyes diagnózis felállításához – tartotta továbbra is a tekintete nyomása alatt a lányt, azt sugallva, hogy pontosan tudta a választ, de tőle akarta hallani. Valójában viszont maximum csak halvány sejtései voltak, azt remélte, hátha most kicsalogathat belőle valamit; nem akart visszaélni a helyzettel, épp csak egy kicsit pontosabb képet kapni.
Akármennyire is próbált komoly arcot vágni, az édesítős megjegyzés hallatán egy aprócska mosoly bújt elő az arcán. – Egy szál se – nyomatékosította. – Igazi, kéjes bűnbarlang, aminek lehetetlen ellenállni – túlozta el, hogy viccbe csomagolja az édességek utáni sóvárgását. – Ezért sem tudja senki, hogy hol van – tette hozzá titokzatosan, mielőtt az ágy mögé lépett volna. Valóban így volt, a doboz létezését mély titokban tartotta, annál is inkább, mert ő csak szerdánként praktizált ebben az irodában. Ha világgá kürtölte volna, seperc alatt kifosztották volna a készleteit, amire a rezidens évei alatt elég sok példa megesett a múltban.
Beszélgetés közben vizsgálgatni kezdte a lány fejét, igyekezett minél óvatosabb és alaposabb lenni. Látta, ahogy Nora lehunyta a szemeit, azok a lehetetlenül hosszú pillák gyakran magukra vonzották a tekintetét; először azt hitte, hogy azért, mert fájdalmat érez, de a vonásai nem árulkodtak feszültségről, a szemei és az ajkai körül is el voltak lazulva az izmok. – Előfordult már – mosolyodott el halványan, mikor rájött, hogy miről lehet szó. – A műtétek után sokan hálásak, és hajlamosak túlzásokba esni, de egy plasztikai sebész jobb, ha nem tör isteni babérokra. – Azért kedves emlékként őrizgette ezeket a pillanatokat, különösen, ha valakit egy kifejezetten nehéz folyamaton segített át a beavatkozással.
A lány viszont nem erről beszélt, hanem bizonyára csak jól esett neki, hogy ezzel a minimális fejmasszázzsal serkentette a vérkeringését, amit elsősorban a mélyebb tónus árult el neki. Ahogy a hangja egy árnyalatnyit megbicsaklott, az alkarján apró libabőrcsík futott végig.
- Az jó hír. És máshol sem?  – engedte le végül a kezeit, majd visszasétált a kezelőágy mellé. Szerencsére nem talált rajta látható sérülést. – Elvégeznék egy gyors abdominális vizsgálatot, ha nem bánja. Hajtsa egy kicsit feljebb a blúzát, aztán készen is vagyunk – nézett rá biztatóan. Ez nem tartozott szorosan hozzá az ilyenkor végzett vizsgálatokhoz, de valamiről szeretett volna meggyőződni, mielőtt kieresztette volna a kezei közül a lányt. Amennyiben megtette, amit kért, az ujjai előbb a köldöke egyik majd a másik oldalánál nyomták meg enyhén a hasfalát. – Ez milyen érzés? – kérdezte, majd felette és alatta is elidőzött még néhány ponton.

“We're all islands shouting lies to each other across seas of misunderstanding.”

Sokszor feszengett. Ez annak is köszönhető volt, hogy a saját maximalizmusa gyakran az egeket verdeste, és még akkor is próbált magból többet kicsikarni, amikor már érezte, hogy nincs tovább. Muszáj volt kitartására támaszkodnia, és még véletlen sem az emberekre, akik egyszer csak eltűnnek az életéből, ahogyan az apja is megannyiszor megtette már. Ígéretek halma sorakozott mögötte, amiket soha nem váltott be, és megannyi sajnálkozó recsegő telefon hívás, amit éppen a világ túlsó feléről kapott tőle. Ezt meg elnézte, de azt semmiképpen sem, hogy az apja minden alkalommal kerülte az anyját érintő témákat, és meg sem akarta hallani, hogy több segítségre lenne szüksége. Választás híján, pedig egy opció maradt, egyedül oldotta meg. Nem sajnálta sem az időt, sem a pénzt, hogy az anyja aki oly sok mindent tett érte, jobb életet biztosítson. Számára természetes volt, hogy amit ő kis korábban megkapott törődést, az kölcsönösen működhet csak. Talán éppen ezért nem is akart senki mást közelébe engedni, mert egy biztos pontja volt, még akkor is ha ingatag lábon állt néha, az az anyja.
-Nincsen különösebb oka.- pillant mosolyogva Russellre, még mielőtt azt gondolná, hogy valami mélyebb oka van. -Csak szeretek a munkámra koncentrálni, és a legkisebb esélyét megadni Dr. Troynak, hogy valami hibát találjon.- ebben is nagy igazság volt, hisz Dr. Troy teljesen más volt, mint Dr Belardi. Nem mosolygott, nem kérdezett, csak elvárta, hogy a munka zökkenőmentesen menjen. Egy hajszálnyi hiba nélkül. Valahol ezt ő is természetesnek vette, hisz ha műtéti szakasszisztens lesz nem engedheti meg magának a hibákat. Mégis akármikor Russell megsimogatta a lelkét hetente, amikor itt tartózkodott, hajlamos volt magát beleélni a bánásmódba, ami számára különlegesebb volt. Még akkor is ha Dr. Belardi, nagyrészt igyekszik mindenkivel kedves lenni.
- Mármint nincs Dr Troyjal probléma, és nem is panasznak szántam. Csak nagyon…oda kell figyelnem.- hadarja el a szavakat, amikor rájön, hogy idegességében, túlmagyarázza a dolgokat. Mély levegőt vesz, szemei egy kicsit tágabbra nyílnak, és igyekszik lassan kifújni, még mielőtt Russel teljesen őrültnek nézné, ha már ez nem történt meg.
- Én pedig előre szólok, hogy elég makacs tudok lenni. Egy idítőfüggőség már igazán nem fog rajtam kifogni.- húzza ki magát, mint aki biztos a dolgában. Az ellenérzései az üdítő kapcsán pont elegek lesznek ahhoz, hogy még több adatot gyűjtsön össze, és listába foglalja majd Russelnek, hogy milyen szörnyűségeket művel odabent, amit minden alkalommal, könnyelműen elfogyaszt.
Figyeli a férfi vonásait, ahogy elmélyül a tekintete, az ajkai enyhén összepréselődnek, amikor elgondolkodik. Az elhangzott mondatok, mintha teljesen más következtetésekre juttatták volna Russellt. Kíváncsi volt mi rejtőzik a pillanatra merevvé vált vonások mögött, de nem tehette meg, hogy kérdezzen, talán már így is messzire ment. De nem tudta megállni, hogy a következő állításra ne válaszoljon. Tekintete egy pillanatig, csak áthatóan szökik a férfiéba, és egy aprót bólint, hogy érti amiről beszél.
- Minden lépés kockázatos. De ha nem teszi meg talán egy életre bánni fogja, hogy nem tette meg. – rázza meg alig láthatóan a fejét, majd mielőtt megszólal mérlegel, mit mondhat és mit nem, de úgy érezte talán a férfinak szüksége van még többre.
- A nagyszüleim apai ágról Alaszka egyik legészakibb városában élnek. Nagyon sok nyarat töltöttem náluk, és ott szerettem meg a repülést. Nagyapa bozótpilóta volt, és akkor élt igazán ha repült..- pillant le a kezeire, majd vissza Russell szemeibe.- De a nagyi halálra aggódta magát minden alkalommal, így csak irodai munkát végzett a reptérnek, és csak néha szállt gépre. Ez éltette, mégis lemondott róla. Végül megbetegedett, és elhagyott minket. Sokszor azt hiszem, hogy a vágyak amiket elnyomott, és a kockáztatástól való félelem betegítette meg. Persze tudom ez butaság..én csak megértem azt is, hogy fél a kockázattól, és azt hogy közben szeretné is.- nézz együttérzően a szemébe. Nem pontosan tudta, hogy a férfit mi nyomasztotta, de megannyiszor látta hogy mit tehet az emberrel, ha nem hozz meg néha olyan döntéseket, amik lehet a másiknak fájnak, vagy éppen nem tud vele mit kezdeni, de hitt abban, hogy ez megoldható, ha kölcsönösen támogatják egymást.
- Nekem mindig van valami a tarsolyomban.- mosolyodik el a szokottnál azért huncutabban, de igyekszik megtartani a határt. Előkapva tartóból, egy rózsaszín kiemelő filcet, úgy nézz fel a férfira, mint aki elfogadta a kihívást, és alaposan alá is húzza a buborékok szót, amit az előbb oda firkantott.
- Alá is húzva, olyan színnel, ami ki égeti a szemeimet.- kuncog szórakozottan.
Az ájulás egészen újszerű élményként hat rá, főleg hogy Dr. Belardi kék szemeibe pillant fel, ami miatt nem tudta eldönteni, hogy még mindig el van ájulva, vagy csak…
- Tényleg jól vagyok, csak megszédültem, nincs semmi baj.- igyekszik az élét elvenni annak, hogy elájult. Egyrészt zavarban volt az egész miatt, pont akkor kellett elájulnia, amikor Russellnek kéne, hogy segítse a munkáját. Másrészről, pont ezért volt hálás, mert abban is biztos volt, hogy Dr. Troy miután felébredt, kihajította volna azzal a címszóval, hogy alkalmatlan. Ő pedig nem engedhette meg megának, hogy alkalmatlan legyen bárhol is.
- Igen biztosan jobb lesz.- erősít rá ő is az elhangzotakra, amiktől ő is arra számított, hogy felállhat és folytathatja a munkáját, fejben keres valamit, amitől talán előbb kikecmereg ebből az állapotból, de a férfi őszintén csengő kérdése, és mellé a mélyre hatoló kék tekintet, megakasztja a saját akaratában. Enyhén összepréseli az ajkait, hogy még véletlen se nyaljon végig rajta, mintegy levezető mozdulat gyanánt. Már csak azért sem, mert inkább a hirtelen ért kérdés, egyszerre volt kétségbeejtő, hogy vajon milyen következtetésre jutott Russell, másrészről pedig hízelgő, hogy ilyen esetben elvárja a bizalmát. De persze nem akart magának semmit bemesélni, biztosan ez is a jelleméből fakad, és az orvosok már csak ilyenek.
- Elmondanám, de tényleg semmi gond.- igyekezett meggyőző lenni, mielőtt még más diagnózist állít fel a fejében.
- Ha ön mondja én elhiszem magának. De közel sem vagyok olyan rosszul, mint az most látszik.- mosolyodik el kábán, nem igazán tudta, hogyan mondja el a férfinak, hogy esélyesen azért ájult el, mert az izgalom ami megfeszítette folyamatosan, az édesanyja gyógyszerváltása miatt, alig engedte hogy bármit is egyen. Úgy érezte a gyomra olyan kicsire húzódott össze, hogy esélytelen lett volna anélkül ennie, hogy ne is jöjjön ki belőle azonnal.
- Ha ilyen szavakat használ, lehetséges hogy ellenállhatatlan vágyat érzek majd, hogy megkeressem, hol is van az a bizonyos kéjes bűnbarlang.- ismétli meg a férfi szóhasználatát, az amúgy is mély hangja enyhén rekedtessé vált, ahogy kimondja. Játékos tekintettel nézz fel a férfira, habár nem volt olyan élénk, de Russell energiái, hirtelen elérasztották. Kapaszkodni akart a férfi tekintetébe, de ahogy az érzékei meglazulnak az eddig feszességben tartott, kétségektől. Hirtelen minden túl könnyűnek tűnt. Szemhéja enyhén megremeg, ahogy lassan magához szív mélyen levegőt, igyekszik figyelmenkívül hagyni Dr. Belardi friss fás illatát, ami több ízben is életre kelti a fantáziáját. Nem szabadott volna engednie ennek, de ha csak egy pillanatra is, legalább az idegei lazán simultak bele a mozdulatokba, ami meggondolatlan szavakkal üdvözölte Russell érintését.
- Nem hiszem, hogy túlzásba estek.- mosolyodik el lágyan a férfira nézve, érezte ahogy a teste váratlanul túl élénk érdeklődést mutatott Dr. Belardi érintése után, ami enyhe fészkelődésre késztette, de közben folyamatosan figyelte a férfi mozgását. Már éppen szóra nyitotta volna az ajkait, amikor Russell megelőzte. Az aggodalma még mindig úgy hatott rá, és ahogy tüzetesebben nézte a testét, mint egy gyengébb ajzószer. Most kéne ennek gátat szabni, de nem bírt.
-Máshol sem.- rázza meg a fejét óvatosan, majd egy újabb vizsgálat hallattán, megint pislog egyet, és már azelőtt felhajtja engedelmesen a blúzát, mielőtt a szavak utolérnék a mozdulatot.
- Nem bánom…nagyon kedves, hogy ennyire aggódik de..- akad el a mondatban, ahogy megérzi a hasán a mozdulatot. Tudta, hol fogja megérinteni, mégis váratlanul éri, és szaporábban vesz magához levegőt. Érzi, ahogy az alhasában fellángol a melegség érzete, és az izmai enyhén kínlódva feszülnek meg odalent. Nem kellett volna így reagálnia, de ahogy megérezte Russell kezeit, túlságosan is előre szaladt a fantáziája és a belsőizmainak fasza engedelmesen feszültek meg, amit azzal próbált lágyíntani, hogy alig láthatóan széttárta őket.
Az aprólékos mozdulatok, egyre inkább forróbbá tették a bőrét, és le akart pillantani a férfira, de nem tudta anélkül kivitelezni, hogy ne lenne túl feltűnő. Ráadásul a kezeit, erőszakosan tapasztotta az ágyhoz..mielőtt még az ujjai kényelmes utat találnának magágának a férfi hajában, és jelzésképpen a hasához nyomta volna az ajkait. Az arca egyenesen lángolt a gondolattól, hogy a férfi borostája végig karcolja az érzékeny bőrét, a szemei pedig a maguk zöldes mélységében csillogtak, most egészen másként.
- Jó érzés..- préseli ki magából sóhajtva a szavakat.- Nem érzek semmi rosszat.- helyesbít, még gyorsan a szavakon túl, és engedve a késztetésnek végignyal a kiszáradt ajkain. Muszáj lenne szólnia a férfinak, hogy az egyetlen baja az evés hiánya. Csakhogy túlságosan is élvezte azt, amit csinált.

Lying Doesn't Protect You from the Truth

A lány szavaiból azt szűrte le, hogy introvertáltabb, visszahúzódóbb természet volt, amit már csak azért is furcsállt, mert a mosolya, a nyílt tekintete és a kis beszélgetéseik alkalmával tapasztalt elő-előbújó cserfesség alapján inkább az ellenkezőjére tippelt volna. Lehetséges lenne, hogy csak vele viselkedett így? Mondjuk, az igaz, hogy ő általában kevés esélyt adott a visszavonulásra, de ez a kis bimbózó, törékeny szárnyú kapcsolat, még ha csak hetente egyszer találkoztak is, nagyon kellemesen hatott rá, és valamiért azt érezte, hogy a lány felől sem erőltetett vagy megfelelés-szagú. Aztán persze lehet, hogy ezzel is óriásit tévedett, be kellett látnia, hogy a nők terén jobb, ha nem adott sokat a megérzéseire.
Nem mintha Norát potenciális nőként kezelte volna, ahhoz annyira szemtelenül fiatal volt, de a neme elől senki sem menekülhetett, és azért azt is el kellett ismerni, hogy a nőiességével semmi probléma nem volt.
- Dr. Troy mellett rengeteget tanulhat, bár a stílusa, elismerem, nem mindig olyan, amiről az ember lánya az egyetem padját koptatva álmodozik. De a látvány legalább kárpótol – fűzte hozzá egy hamiskásabb mosollyal, majd óvatosan körbe néz, hogy a szóban forgó férfi nem hallotta-e esetleg. A kollégája sokat adott a megjelenésére, élénken foglalkoztatta a testépítés és a nők között is igazán népszerűnek számított, csak a modora hagyott olykor némi kívánnivalót maga után; ami őt illeti, tudta kezelni, de sosem engedte volna túlságosan közel.
- Nem vagyok függő – jelentette ki naivan, előbb az üdítősdobozra pillantva, aztán vissza a lányra. – Csak szeretem az ízét – tette hozzá ártatlanul. – De bármikor le tudnék mondani róla.  
Nora szavait hallgatva, azon tűnődött, vajon azért ismerte-e ennyire ezt az állapotot, mert neki is volt valami, amire vágyott, de mégsem lépte meg. Nagyon úgy hangzott a szájából, mintha saját tapasztalatból beszélt volna, de ahogy belekezdett ebbe a kis családi történetbe, meg is értett mindent. – Az emberek sokszor nagy áldozatot hoznak a szerelemért – jegyezte meg végül, tisztelegve az említett nagypapus előtt. Jo is nagy áldozatot hozott annakidején, mikor a családja heves tiltakozása ellenére mégis hozzáment. Azok az idők még a nehézségek ellenére is olyan szépek voltak, ő is sok mindent megtett és meg is tett volna a kedvéért, de azt, amit Nora mesélt, nem tudta elképzelni. Ha Jo azt kérte volna, hogy hagyjon fel az orvoslással és engedje el a karrierjét, nem… erről egészen biztosan nem tudott volna lemondani. De az ő neje inkább azt kérte, hogy a családját engedje el. Ez sem volt sokkal könnyebb. – Az olaszok nem veszik ennyire aggódósra az életet, ha gyerekként nem voltam otthon vacsorára, anyám maximum annyit kérdezett: hát Rocco? Ha pedig senki nem tudta megmondani, elintézte annyival, hogy majd megjön – mesélte mosolyogva, ahogy visszagondolt az otthon töltött évekre. Azóta azért ő is változott valamennyit, de a gyerekeit igyekezett nem agyonsanyargatni az aggodalmával. Abban Jo úgyis két embert is kitett. – Nem butaság – nézett végül a lány szemébe, visszautalva az ő történetére. Manapság már az orvostudomány is kénytelen volt elismerni, hogy a lélek dolgai képesek betegségek formájában testet ölteni, de ezt azért nem akarta ilyen nyíltan kimondani, meghagyta annak a két szónak, hogy átadják az üzenetet. Tiszában volt vele, hogy az elnyomás káros folyamat, de azért az ember mégsem engedhetett mindennek. Nem igaz? Vékony volt a határ, hogy mi fért bele és mi nem.
- Nos, ha ön mondja, én is elhiszem – válaszolt vissza végül a lány saját szavaival, miután az ájulást követően sokadszorra igyekezett meggyőzni róla, hogy jól van, és nincs semmi, amit elhallgatna előle. A tekintetében benne ült, hogy megbízott benne, legvalószínűbb magyarázatként a folyadékhiányra tippelt. Ahogy a lány lecsapott a szavaira, elmosolyodott. – Próbálkozni lehet, de előre szólok, alaposan el van rejtve.
Ha belegondolt, ez nem csak az édességeire volt igaz, hanem minden másra is. A szakítás óta csak vegetált, bezárkózott és a sebeit nyalogatta, és a legrosszabb, hogy fogalma sem volt, mi zökkenthetné ki ebből az állapotból. Egy része reménykedett benne, hogy Joval még egy család lesznek, de a racionálisabb fele tisztában volt vele, hogy ha eddig nem történt meg, már nem is fog.
Mielőtt útjára engedte volna a lányt, eszébe villant, hogy egyvalamit még megnézhetne rajta. Ahogy felhúzta a blúzát, óvatos nyomással körbe is tapogatta a gyomrát, majd a hasa vonalát, az apró remegések, amik végigkísérték az útját, egészen elszórakoztatták, de ezen kívül semmi mást nem talált. – Érzékeny? – kérdezett rá, ahogy felpillantott a lányra, és látta, hogy az arca egészen rózsáspirossá vált. – Vagy zavarba hoztam? – nevezte nevén a másik tippet is, habár sejtette, hogy ha igaz, ezzel csak még vörösebb árnyalatot idéz elő. A lánynak hihetetlen vékony dereka volt, és olyan feszes, napbarnított hasfala, hogy egy-két pillanattal tovább is időzött rajta a tekintete, mint feltétlenül szükséges lett volna. A csípője és a köldöke íve szinte hívogatta, hogy érintse meg, de még mielőtt fontolóra vehette volna, egy lépést hátrébb is lépett. – Készen vagyunk. Most már felülhet. – Azzal el is fordult, és az asztalához lépve, rápillantott az órára. Jól elment az idő, már négy óra tíz perc volt, a kliens, akit a konzultációra várt, úgy tűnt, nem érkezett meg. – Úgy látszik, Mrs. Newmannek jobb dolga akadt. Lenne kedve velem ebédelni? – mutatott rá az asztalon várakozó két szendvicsre, majd invitáló tekintettel felnézett a lányra. – Már amennyiben este négy után még nevezhető annak, de ha az uzsonnához kíván csatlakozni, az is lehetséges – tette hozzá halvány mosollyal, mintha csupán ez a két választási lehetőség lenne.