Izgultam. Szerintem ez ebben a helyzetben teljes mértékben természetesnek számít. Az emberek amúgy is nagy általánosságban utáltak orvoshoz járni, legyen az bármire szakosodott doki. Nem volt könnyű egyébként rávenni magam, de hosszas diskurálás után, amelyet a tükörképemmel folytattam le, arra jutottam, hogy szükségem van erre. Tudnom kellett az igazat, tudnom kellett kettőnkért, hogy minden rendben van-e, velem, vagy minden reményt elengedhetek örökre azzal kapcsolatban, hogy anyává váljak.
Rettegtem egyébként, hogy a doktornő majd közli velem, hogy az én hibámból nem lehetséges, hogy szülő legyen belőlünk. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, ha ez esetleg bekövetkezik, de egyelőre valószínűleg még korai lett volna temetni ezt az egészet. Bizakodnom kellett, muszáj volt, és ha bizonyosságot szerzek, talán minden jóra fordulhat. Talán képes leszek tovább lépni, noha már volt egy babám – mert én annak tekintem a korai időszak ellenére is -, akit már sohasem ismerhetek meg, de mindig az életem része lesz. Bármi történjen is, nem fogom elfelejteni.
Gondolataimból a mellettem ülő nő lapozása zökkentett ki. Egy pillanatra odakaptam a tekintetem, aztán vissza a kezemben szorongatott kávés pohárra. Odalent vettem a büfében, gondoltam jól fog jönni afféle lélekerősítőként.
Mielőtt időpontot kértem volna, alaposan utána néztem, és megérdeklődtem, hogy ki a legjobb ezen a területen a városban. Nem volt könnyű bejutni, és még nehezebb volt az egészet elhallgatni Jerry elől, de ezt egyedül akartam végig csinálni. Egyedül kellett utánajárnom, utána pedig talán már őt is beavathatom majd. Ha szükség lesz több találkozóra, de megint előre szaladtam egy kicsit. Kénytelen voltam türelemre inteni magam, és ok nélkül nem túlaggódni az egészet. Nem akartam sokat kombinálni, annak semmi értelme nem lett volna.
- Mrs. Lemmon, ön következik! – úgy kaptam fel a fejem, mint akit rajta kaptak valamin. Tekintetem valószínűleg elég űzöttnek tűnhetett, mert az asszisztens nő kedves, biztató mosolyt küldött felém.
- Persze, máris! – szedtem össze magam zavartan, és a mindeddig ölemben tartott mappákat a fél kezembe fogtam, miután felsegítettem a vállamra a táskámat. – Erre? – böktem a fejemmel az egyik ajtó felé, bár teljesen szükségtelennek tűnt, hiszen azon szerepelt Dr. Keats neve. Ennek ellenére megerősítésképpen kaptam egy bólintást, én pedig egy nagyobb nyelést követően óvatosan lenyomtam a kilincset, és benyitottam az ízlésesen berendezett helyiségbe.
- Jó napot, Dr. Keats! – álltam meg kissé tanácstalanul, miután ügyeskedve bezártam magam mögött az ajtót. Lopva körülnéztem, mint minden ember teszi, ha új helyen jár. Tekintetem aztán odatalált a doktornőre, majd hezitálva egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom. Nem tudtam, hogyan tovább. Nem tudtam pontosan, hogy mit kellett volna magammal hozni, ezért minden korábbi vizsgálati eredményem nálam volt. Igyekeztem megacélozni magam, pedig egyáltalán nem volt borítékolva, hogy szörnyűséget fogok hallani. Minden esélyem megvolt egyelőre arra, hogy megkönnyebbülten távozzak majd.

Számtalan dobozt, papírtáskát, néhány kisebb, henger alakú holmit pakolok ki szépen sorban a kocsiból a felhajtóra. Lassan már egy kisebb dombocska keveredik belőle, de én még mindig derékig hasalok a csomagtartóban. A kora reggeli párás ködben ha halványan is, de már látszódik a leheletem. A tél szépen lassan lopakodott be New York utcái közé, észrevétlen seperve ki az ősz egyre gyérülő színes leveleit, melyeket eddigre már levetkeztek a fák. A férjem derült nevetésére kapom fel a fejem, és nézek a hátam mögé amúgy csak féloldalasan. Ott áll Jeffrey kedélyes reggeli derűjével egy polár felsőben és elmélyülten engem bámul. Pontosabban a…..ó egek! Szemforgatva fordulok meg teljes testtel.
- Egek, Jeff! Mi lenne ha nem a fenekem bámulnád, hanem segítenél? Már így is késésben vagyok a Blumbergről és ma rengeteg beteg van előjegyezve.
- Meg kell, hogy állapítsam, hogy neked van a legjobb hátsód az egész utcában.
- Miért, hány feleség hátsóját bámultad meg errefelé?
- Csak a tiédet, de az akkor is a legjobb.
- Rémes vagy!
Nevetve fordultam meg, és mivel elég közel jött hozzám, hát beleboxoltam a mellkasába, majd a következő mozdulattal már nyomtam is a karjaiba egy közepes méretű dobozt.
- Kérlek...kérlek, kérlek! Hord fel ezeket a kis gardróbba! Majd este ha hazajövök elrendezem. Egyszerűen nem tudtam időben végezni, és már indulnom kellene.
- Sokkal jössz ezzel nekem!
- Az egész életem a tiéd!
Apró, arcára sietve lehelt búcsúcsókot követően próbáltam a lehető legkisebb késéssel beérni a klinikára, ami a helyzethez képest sikerült is. Kávéra már nem maradt időm, ahogy arra sem, hogy valamit reggelizzek. Hozzá voltam szokva, hogy nálam az ebéd gyakorlatilag a reggeli, a vacsora pedig többnyire az ebéd, a vacsora pedig majdhogynem kimarad. Kivéve amikor mindketten otthon vagyunk. Ami persze az időbeosztásunkat tekintve nagyon ritkán fordul elő. Jó lenne lassítani, jó lenne egy kicsit megállni, és megbeszélni az elmúlt időszak eseményeit, és jól tudom lenne is miről. Jeffrey gyakran kérdez a zárdában tett látogatásomról, én pedig szinte ugyanazokkal az olcsó, lassan átlátszóvá váló kifogásokkal térek ki előle.Nem tudom hogyan mondjam el neki, azt sem tudom, hogy egyáltalán én hogyan dolgozzam fel az egészet. Túl hirtelen és túl váratlanul zúdult rám a múlt, túlságosan elevenné vált a bűnöm , amit egykor elkövettem. A lányom felnőtt, és én még azt sem tudom mi a kedvenc színe. Más nőknek segítek, hogy anyává váljanak, miközben én magam nem tudtam élni a lehetőséggel, amikor a sors így rendelte. Azt hiszem ettől nagyobb vezeklést nem is tudok a magam számára. Mégis, semmi másra nem vágyom azóta a nap óta, hogy találkoztam vele, mint hogy egyszer megbocsásson, egyszer megértse, hogy miért tettem azt egykor, amire talán ésszerű magyarázat mai szemmel nem is létezik.
Zavarba ejt a mai napig a kérdés, amit a hozzám forduló nők egyik vagy másik alkalommal feltesznek nekem: “Dr Keats, magának van gyereke?” Én pedig hosszú percekig állok ott, nem tudva, hogy mit mondjak, végül valami olyasmivel szoktam kitérni, hogy néha hamarabb válunk anyává lélekben, semmint kézzelfogható módon, egy apró életet szorongatva a karjainkba. Nyilvánvalóan nem várja senki, hogy az éltem olyan részleteibe avassam be, ami rajtam kívül nem tartozik másra, mégis rosszul viselem a hazugságot. Még akkor is, ha ebben élek negyed százada.
Belebújok a köpenyembe, és az asztalomra, Sophie által már gondosan odakészített dossziékra vetek egy pillantást. Nagyjából tíz betegem lesz. Ez hirtelen nem tűnik soknak, de ha azt vesszük alapul, hogy mindegyikkel minimálisan is egy órát szoktam foglalkozni, az első alkalommal esetleg még többet, akkor látható, hogy lesz este mire innen szabadulok.
Sophie, az asszisztensnő dugta be az ajtón a fejét, a színes szemüvege mögül vidám, zöld íriszei mosolyogtak rám. Nem tudom hogyan csinálja, hogy minden nap ilyen jó a kedve, de tartsa meg a jó szokását, mert rám is átragad a mosolygása.
- Hívhatom az első beteget, Yuna?
Bólintottam, és amíg megérkezik, addig belepillantottam az első dossziéba, ami a kupac tetején pihent: 33 éves fehér nő, heteroszexuális, rendezett házasságban él. Korábbi terhességei száma egy, spontán vetéléssel végződött,egy baleset volt a kiváltó ok. Petefészek vizsgálat megtörtént, a méh és az egyéb szervek jó állapotban. Igaz három hete egy kisebb felfázása volt, ami ráhúzódott a petevezetékre, de antibiotikummal kezelték. A kontroll mindent rendben talált. Úgy tűnt, hogy semmi akadálya annak, hogy Mrs Lemmon a várandósság nehéz, de annál gyönyörűbb örömei elé nézzen. Ám úgy tűnik mégis van valami, ami miatt nem érkezik el ez a csoda. Én ilyen esetekben nem csupán szervi okokat keresek, talán ezért is jó ez a beszélgetés. Időnként kiderül, hogy a háttérben sokkal inkább lelki gondok állnak, amelyek hatással vannak a testre is. Ilyesmit sejtek a hölgy esetében is. Egyértelmű következtetést azonban nem szokásom levonni, ezek csupán a kapott anyag alapján valamiféle benyomások, és elképzelések.
Az ajtó nyílik, én pedig odakapom a fejem, és mikor meglátom a belépőt felállok a székről és elé sietek. A kezem nyújtom bemutatkozás gyanánt,ha elfogadja. Ez a legtöbb esetben oldani szokta a helyzet okozta kellemetlenséget, amit a nők ilyen helyen éreznek. A legtöbbje magát hibáztatja, a legtöbbje tanácstalan, a legtöbbje pedig fél. Vagy mindhárom együttesen.
- Üdvözlöm, Mrs Lemmon. Foglaljon kérem helyet!-mutatok egy szabad székre az asztalommal szemben, és még előzékenyen kicsit ki is húzom, hogy könnyebb legyen kényelembe helyeznie magát. Én pedig megkerülve őt visszatérek az asztalom mögé, hogy az anyagát magam elé húzzam.
- Tegnap lekértem a kartonját a Presbiterből. Járt még esetleg máshol is bármiféle vizsgálaton azon kívül? Mert ha igen, úgy szükségem lesz azokra a papírokra is. Egyelőre ezeket tekintettem át csupán. Nos, Mrs Lemmon- kulcsoltam össze az ujjaimat,és finoman az asztalon heverő vegyes irathalomra helyeztem, és rá figyeltem.
- Elárulná kérem, hogy miért kereste fel a Blumberg Klinikát? És személyesen engem keresett, ami megtisztelő, köszönöm. Remélem rászolgálok a bizalmára.- Bár talán sokan úgy gondolják, hogy minden beteg esetleg kifejezetten engem kér mint orvosi konzulens a meddőségi problémák kezelésére, ez koránt sincs így. Igyekeztem az évek alatt valamiféle pozitív reputációt szerezni magamnak, és úgy érzem, hogy a munkámban mindig a maximumot nyújtottam mégsem vágytam soha hírnévre, vagy éppen arra, hogy valamiféle sztár-specialistának kiáltsanak ki a  szakterületemen. Ettől függetlenül mostanában elég sokszor fordult elő, hogy az új páciensek kifejezetten az én nevemet mondták.
- Annyit látok az irataiból, hogy két terhessége volt idáig, mind a kettő természetes úton fogant magzat volt, és mind a kettőt elveszítette. Őszintén sajnálom.- ez minden esetben így volt. Együttéreztem azokkal a nőkkel, akik a várandósságuk tudatában szinte a fellegekben érezték magukat, majd pár héttel később a természet visszavette tőlük, amit kegyes és áldott ajándékként adott a számukra.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~

Tudtam, hogy hogy néz ki az új orvosom, mégis kicsit rácsodálkoztam úgy az egész kisugárzására, miután beléptem az irodába. A gyomrom természetesen továbbra is apró görccsé húzódott össze a bennem uralkodó feszültségtől, és ezúttal meg sem próbáltam palástolni, hiszen úgy gondoltam, hogy ez itt teljesen normális reakció tőlem. Ennek ellenére egy mosolyt mégiscsak sikerült kipréselnem magamból, ahogyan elfogadtam a felém nyújtott kezét.
Nem szorongattam túlságosan, épp csak elég határozottan ahhoz, hogy ne tűnjek gyengének. Aztán elfogadva a felkínált helyet, a székhez léptem és lepakoltam a táskámat, aztán kibújtam a kabátomból. Csak ezután fogtam meg újra minden holmim, és vettem őket az ölembe.
- Köszönöm! – ujjaimat összefontam a mappán, úgy vártam meg, amíg velem szembe került a doktornő. – Tényleg? – kérdeztem kissé meglepetten. – Nem rémlik, bár a biztonság kedvéért azért elhoztam mindenféle orvosi papíromat, amiket otthon gyűjtöttem az elmúlt évek folyamán. – azzal meg is emeltem, és örültem, hogy legalább nem feleslegesen rendeztem őket mindig szépen. – Ha volt még valami, amire nem emlékszem, akkor annak benne kell lennie ebben a halomban, bár valószínűleg már mindent tud rólam. – újabb futó kis mosoly szaladt végig az ajkaimon, épp csak alig látszott.
- Alaposan utánanéztem az ön szakterületének, ezen felül többen is ajánlották már nekem ebben a témában. Ezért is gondoltam, hogy a legjobb lenne magához bejutni. – vallottam be, de szerintem a mai világban egyáltalán nem volt meglepő, hogy az internet segítségével tájékozódtam a problémám megoldása kapcsán. Eddig azt állapítottam meg, hogy nem volt rossz döntés Dr. Keats-et választani, mert szimpatikusnak találtam. Még annak ellenére is, hogy alig néhány perce mutatkoztunk csak be egymásnak. Szerintem az első benyomás mindig nagyon fontos, és kellett, hogy ne feszengjek annyira, ha erről kellett beszélnem.
- Köszönöm… - egy pillanatra lesütöttem a tekintetem, és vettem egy mély levegőt, mielőtt folytattam volna. – Egy autóbalesetünk volt, lassan egy évvel ezelőtt. Bevallom, még mindig nem voltam képes maradéktalanul túllépni a veszteségen, pedig már pszichológus segítségét is kértem ennek orvoslására. – mivel ő is orvos volt, és nem éreztem azt, hogy bármit is szégyellnem kellene előtte, ezért beavattam könnyedén. Könnyebben, mint a tulajdon férjemet.
- Igazából azért szerettem volna felkeresni, mert megállapították ugyan korábban, hogy nincs szervi problémám – vagy legalábbis eddig nem találtak semmit -, de már az első terhességem is nagyon nehezen sikerült. Évekig próbálkoztunk a férjemmel, de mégsem értünk el változást, egészen a múlt évig, pedig már hét éve vagyunk házasok. – nyeltem egy nagyot. Próbáltam megnyugodni, és nyíltan beszélni, mert úgy véltem, hogy egy új orvos-beteg kapcsolatban ez nagyon fontos. Nem lett volna értelme bármit is elhallgatnom, azt akartam, hogy jól belelásson, mert abban bíztam, hogy így könnyebben tud majd megoldást is javasolni.
- Azóta ugyan nem gondolkoztam azon, hogy kész lennék újra belevágni, de nagyon szeretném megtapasztalni az anyaságot, és talán most… - átgondoltam, hogyan is fogalmazzam meg. – Szóval most az érdekelne, hogy a vetélés óta egyáltalán van-e esélyem arra, hogy újra teherbe essek, vagy esetleg az amúgy is nehézségekbe ütköző fogantatás immár lehetetlenné vált. Nem tudom a baleset befolyásolt-e ezen a téren bármit is… - kínomban elkezdtem tördelni az ujjaimat. Rossz szokás, de önkéntelenül jött. Szinte félve pillantottam a doktornőre. – Nem szeretnék hamis reményt dédelgetni, ha esetleg már nem vagyok rá képes. – és Jerryt sem akartam áltatni.