Dr Keats-et mindenki úgy ismeri mint a türelem és a kitartás különös összefonódását. A naptára mindig telve kezelésre jelentkező páciensekkel, vagy éppen olyanokkal, akik tőle remélik, hogy végre beköszönt a családjukba a várva várt gyermekáldás. Példás családi életet él, a férjével immáron húsz éve házasok. Mindig kifogástalan a megjelenése, az egész lénye kifinomult szakmaiságról árulkodik a külső szemlélőnek. Sokan úgy vélik, mióta a Blumberg Klinikán dolgozik nem nagyon volt még szabadságon, pedig azért ez nem így van. A férjével minden évben, a házassági évfordulójukat Hawaii szigetén ünneplik, távol a munkától. Ez az ő “titkos házasságmentő akciójuk”. Számos elismerést gyűjtött az évek alatt, de mindegyiket otthon őrzi a dolgozószobájában, nem szokása kérkedni velük. Ritkán,és kizárólag szakmai témában publikál, de nyitva áll az ajtaja az ifjú medikusok előtt. Szívesen osztja meg a tudását az ifjú orvosgenerációval.
A magánéletéről, a korai éveiről nem sokat beszél, sőt kifejezetten kerüli az ilyen jellegű beszélgetéseket.
Egyetlen szenvedélye a sakk, amelyet úgy öt éve tanult meg a férjétől. Azóta csiszolgatja és fejleszti a tudását, szívesen leül bárkivel játszani, de mindig hozzáteszi, hogy ő csupán lelkes amatőr.
Igazi home-made lakberendező, az otthonuk belső kialakítása, a dizájn az ő keze munkáját és fantáziáját dícséri.
Odavan a vörös színért, legyen az akár ruha anyag, vagy éppen rúzs.
A tésztafélék nagy rajongója és soha nem utasítana vissza egyetlen szem gumicukrot sem.
Kedveli a telet, noha a karácsonyok mindig szokatlan melankóliába taszítják. Minden évben megír a sosem látott lánynak egy karácsonyi, születésnapi lapot, de sosem adta még postára. A mai napig őrzi őket.
A férjével közös gyermekük nem született, saját döntésük szerint, bár ez inkább Yuna döntése volt.
Életének egyetlen, és mindennél fontosabb vágya, hogy egyszer együtt ünnepelhesse a karácsonyt egyetlen lányávak, akit huszonhat éve elhagyott.

1. Kevélység
„Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok”

A kevély ember sosem néz másfelé, csak pontosan maga elé. Mert csak azt a világot látja, amiben ő maga is jelen van. Ritkán még az ég felé is emeli a fejét, azt gondolva, hogy ott lenne az ő méltó helye, az isteni magasságokban. De lefelé sosem néz a kevély ember. Éppen ezért csak olyan vehet észre a Canal Street metrómegállójában egy vörös kabátban csatangoló loknis, kisírt szemű, öt éves forma  kislányt, aki szívében alázattal tekint le. Tarka, tubarózsás, élénkzöld alapú ruhájában a Nagyi akkor, 1980. augusztusában olyan volt mint egy igazi, tavaszi virágoskert. Mosolyogva hajolt le hozzám, a táskájából előkerült egy friss, élénken csillogó hatalmas piros alma. Éhes voltam, hát gondolkodás nélkül elvettem.
- Merre vannak a szüleid, kicsikém?
De nem tudtam neki válaszolni. Még a nevemet is csak sejpítve tudtam kimondani, és bár lehet nem így hívtak, a Nagyi mégis így nevezett el: Yuna.
Mindig arra tanított, hogy nem csupán az előttünk lévő teret kell szemlélni, hanem minden mást, ami alattunk és fölöttünk is létezik. Én pedig megtanultam ezt. Egy időre legalábbis, mert az életemben volt egy olyan pillanat, amikor lehunytam a szemeim és inkább sehova nem néztem.

2. Fösvénység
„Adjatok, és adnak majd nektek is… Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek!”

Hivatalosan soha nem fogadott örökbe, bár folyamatosan kérvényezte, és mindig meghosszabbították számára a külső nevelőszülői státuszt. Arra hivatkoztak, hogy nem tudna számomra megfelelő jövőképet biztosítani, hiszen már közel járt a hetvenhez. De az én Nagyim mindent megadott nekem. Volt otthonom, volt mit ennem, voltak játékaim, és voltak csodaszép meséim, amiket ő olvasott nekem esténként, és én akkor elhatároztam, hogy ha majd nekem is egyszer gyerekeim lesznek, akkor én is így fogok nekik olvasni. Dallamosan, elhalkulva, és amikor a mese végét már csak szuszogva hallgatják, akkor csókot adok a homlokukra.
A fösvény ember kétszer elvesz, semmint egyszer adna. Az én drága Nagyim nem volt fösvény ember. Mindenét odaadta nekem amilye csak volt. És mindig azt mondta, hogy megédesítettem neki az utolsó éveit. Ugye én sem voltam akkor fösvény?
Épp csak elkezdtem a középiskolát, amikor magamra hagyott. Ekkor kerültem vissza az Állam Gondozásába egészen tizennyolc éves koromig. Akkor jutottam hozzá az örökségemhez. Mert az én Nagyim tudott nekem jövőképet adni. Lehetőséget arra, hogy valaki legyen belőlem. Lett is, csak egy nehezebb és viszontagságos úton.

3. Bujaság
“Isten Lelke nem lakhat olyan személyekben, akik istentelenek, mert Isten kegyelmét bujálkodásra fordítják”

A pénzből amit rám hagyott, fizettem az egyetemi tanulmányaimat később. Orvos akartam lenni, embereket gyógyítani. Kicsit talán túlságosan álmodozó, hiszékeny, és roppant naív lány voltam. Olyan akinek a lelkét még óvni kellene, semmint hagyni, hogy védtelenül járkáljon a világban.
Bíztam az emberekben, és ha kértek én adtam. Fényt, csókot, álmokat, virágot, süteményt, sajtos tésztát, időt.
Aztán jött az a Valentin napi éjjel 1993-ban. Boldog voltam. Szerettek és szerettem. Csillogó karton szívet adtam, meg marcipános cukorkát Bobnak. A fiúnak, akiről azt hittem semmi mást nem akar, csak a kezemet fogni, csak csókot lopni, még egy utolsót. Lopott is. Mindenemet. Azt is amit nem akartam neki adni.
Mocskosnak éreztem magam, és azóta is így érzem. De én is kaptam tőle valamit, aminek értékét akkor még nem fogtam fel. Csak később. Majd negyed század kellett hozzá. Mennyi elpocsékolt idő!

4. Irigység
„Irigység… részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.”

Elrejtettek a világ elől olyanok, akik segíteni akartak nekem. Azt mondták így lesz a jó mindenkinek. Én nem tudtam mit akarok. Össze voltam zavarodva. Féltem, egyedül voltam, és néha, éjszaka a saját szívem dobogása mellett egy másik is ott zakatolt bennem. Azt hittem, hogy könnyű lesz majd elbúcsúzni tőle, ha megszületik, hiszen nem akartam őt, senki nem akarta. Neki itt sem kellene lennie bennem. Nem akartam megosztani vele a testem, nem akartam, hogy bennem növekedjen, nem akartam semmi mást csak megszabadulni tőle.
Irigyeltem tőle az életet, amiben ő lehetőséget kaphatna általam.
Aztán egy napon megmozdult. Olyan kötelék volt ez amit nem lehetett megszakítani. Én nem ilyen vagyok. Nem tehetem ezt.
Hirtelen eszembe jutott Nagyi és a meséi, minden amire tanított, minden amit ajándékul a lelkemben tőle kaptam. Meg akartam tartani.
- Tessék! Itt ez a papír. Válaszd ketté! Az egyik oldalára írd le, hogy mit tudnál te adni a gyermeknek, akit a szíved alatt hordasz. A másik oldalára pedig, hogy mit tudna egy jómódú család, akinek Isten nem adott lehetőséget arra, hogy saját gyermekük legyen.- az apáca hangja olyan kegyetlennek és ridegnek tűnt, pedig csak szembe akart állítani a valósággal.
Bal oldalon, annál a jómódú családnál megjelentek a szavaim írottan: egész család, szép otthon, ennivaló, ruha, boldog jövő
Jobb oldalon, ahol én voltam, csupán egyetlen szó szerepelt: A SZERETETEM.

5. Torkosság
„Az igazi mértékletesség arra tanít, hogy tartózkodjunk minden olyan dologtól, ami káros, és használjuk józanul azt, ami egészséges!”

Karácsony volt, amikor megszületett. Odakint a hó hatalmas pelyhekben hullott, és az apró szoba, ahol az elválás előtt még az éjszakát eltölthettem a kislányommal egészen meghitt volt. Egyetlen fenyőág, bár kiszuperált, de még működő karácsonyi izzó vetült az apró arcocskára zöld és vörös színben. Csak ültem a székben, ringattam őt és meséltem neki, amint velem tette a Nagyim. Mértéktelenül akartam őt szeretni, és nem tudtam hogyan leszek képes majd kiadni a kezeim közül. A hangom elcsuklott, amikor énekelni kezdtem neki egy régi Johnny Cash dalt.

You are my sunshine
My only sunshine.
You make me happy
When skies are grey.
You'll never know, dear,
How much I love you.
Please don't take my sunshine away

Sunny-nak neveztem el, mert ő volt az én Napsugaram. Aztán a hajnal elvitte tőlem. Huszonhét évre.

6. Harag
“Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret az ördögnek.”

Sosem tudtam megbocsátani magamnak amit tettem. Nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe.
Haragudtam a világra, amelyik erre kényszerített. Haragudtam a férfira, aki ezt tette velem. Velünk. A csillapíthatatlan harag csalódottsággal és tehetetlenséggel társult. Évek teltek el, és én minden évben írtam neki egy lapot a születésnapján, amit sosem küldtem el. Nem küldhettem, hiszen nem kerestem. Talán féltem, talán fogalmam sem volt, hogy mit mondanék majd neki. Hogy magára hagytam, akkor amikor még éppen csak megérkezett a világba?Hogy nekem kellett volna mellette lennem, amikor először elindult, amikor először rámosolygott valakire? Nekem kellett volna vigasztalni ha elesett, ülni az ágya mellett ha lázas volt. Nekem kellett volna megtanítani cipőt kötni, és befonni a haját. Helyette csak gyötrődtem, és hogy a lelkiismeretem zaját csillapítsam orvosként olyan embereken próbálok segíteni, akiknek természetes úton nem lehet gyermekük.

7. Jóra való restség
„Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak."

2000-ben, a millenáris évében mentem férjhez egy olyan emberhez, aki mellett megtaláltam a nyugalmat és a biztonságot, és aki elől mégis elhallgattam életem legnagyobb titkát. Tíz éve voltunk házasok amikor végül egy kissé kapatosabbra sikeredett közös esténken színt vallottam neki a múltamról. Két hétig nem láttam, elköltözött itthonról. Belepusztultam a várakozásba, úgy éreztem az egykori cselekedetemért Isten most fog elégtételt venni, hogy a férjem elhagy. Két hét után visszatért és egyetlen szó nélkül átölelt.
- Keresd meg! Tedd jóvá az időt amit elvesztegettél!
Én pedig megtettem. Megtaláltam. Mindennek már két éve. Két éve készülök arra, hogy elmondom neki
- Amelia Sunny, én vagyok az édesanyád.