Néha még mindig látom őt. Ha becsukom a szemem, éjszaka álmodom, néha még két pislogás közben is elképzelem tejföl szőke haját, kék szemeit. Látom magunkat az új lakásunkban, Budán, a Gül baba utcában. Ha kinézünk a gyerekszobának szánt helyiség ablakán, tökéletes, szemet gyönyörködtető látványban lehet részünk a budai hegyek által. Ikreket vártunk. Lilla a Semmelweis egyetem klinikájára járt terhesgondozásra, pont oda ahol azelőtt én is rezidens voltam. Minden ultrahang vizsgálatra elmentem, mosolyogva fogtuk egymás kezét, az ikrek szívhangjai életerősek voltak. A szobájuk falát nap sárgára festettük. Egy fiú, egy lány. Kellett egy semleges szín. Hogy mind a ketten jól érezzék magukat.
Lilla animátorként dolgozott, a kézügyessége páratlan volt, csodálatosan festett és rajzolt. Én kifestettem a szobát, ő klasszikus mesehősöket festett a falra a két kiságy fölé foszforeszkáló festékkel, ami a sötétben világított. Már minden készen állt a fogadásukra. Mindennap elképzeltem, milyen lesz az életünk két apró, a világgal szemben védtelen, a gondozásunkra szoruló csecsemővel. Elképzeltem a pillanatot, amikor értük megyek a kórházba, hogy a hazafelé vezető úton békésen szuszognak az autós hordozójukba, otthon pedig csaholva, óvatos érdeklődéssel fogadja őket Eper, a magyar vizslánk.
-Van egy hívásod a sürgősségiről, Dean. - A messziről érkező ismerős hang hallatán megrázom a fejem, kirázok belőle minden gondolatot, minden féltve őrzött emléket, amik nem is léteznek, amik soha nem történtek meg, és már nem is fognak. Sóhajtva nyomom el a félig elszívott cigarettámat, néhány másodpercig még figyelemmel kísérve ahogy az utolsó adag füst komótosan beleveszik az éjszakába, a zajos város nyüzsgő forgatagába. Már kezdem megszokni az itteni életet. Lassan az agyam is átkonvertálódik, hozzászokom az amerikai angolhoz, már egyre kevesebbszer akarok megszólalni imádott anyanyelvemen. Attól még hiányzik. Éppen ezért -és hogy ne felejtsem el-, minden filmet magyar szinkronnal nézek a magányos, többnyire álmatlan éjszakáimon. Inkább nem alszom. Mert ha alszom, akkor álmodom, és ha álmodom, utána rémeket látok. Többnyire csak bóbiskolni szoktam.
-Valami fiatal nőt várnak a CT-ben, alhasi görcs. Biztos megvan neki. Vagy már rég vágta be alá valaki az egyszemű kobráját. - Szinte elfehérednek ajkaim ahogyan összepréselem őket lehajtott fejjel, így próbálva meg felülkerekedni a mocskos gondolataimon, ezzel együtt igyekezve elfedni a vigyoromat. Egy éjszakai ügyeletben négyen dolgozunk. Még szokatlan az egész. Otthon orvosként egyedül ügyeltem az osztályomon, százszor annyi felelősséggel a nyakamon, mint ami jelenleg betegszállítóként terhel. Sokszor visszavágyom. A régi életembe. Mindennap a rablás előtti mivoltomra gondolok. Arra az időszakra, amikor a legnagyobb problémám az volt, hogy a pesti reggeli csúcsforgalomnak köszönhetően megint le fogom késni a reggeli referálót, amit a prof tartott. Magyarországon voltam valaki, a kórházban megismerték a nevem. A pácienseim ragaszkodtak hozzám, a nővérek szerettek velem dolgozni, a kollégákkal mindig meg tudtam beszélni, ha valahol, valamiben elakadtam, egy betegem kapcsán tanácsra volt szükségem. A gyógyítás olyan hatalommal ruházott fel amiről azt gondoltam, örökké fog tartani. Erre most itt bolyongok teljesen céltalanul egy new yorki kórházban, ide-oda tologatom a betegeket a folyosón, hazudok mindenkinek az életemről, magamról, nincsenek céljaim, a jövőm kilátástalan. De legalább a kollégáira számíthat az ember...
-Mit szólsz hozzá Wolf? Az onkológián a lányok múltkor nagyon el voltak tőled ragadtatva. - Megint csak össze kell szorítanom a számat. Mark állandóan hülyít. Azt mondták, hogy minden zöldfülű újat szívat. Ezzel tesztel minket állítólag. Ő úgy van vele, hogy aki hagyja magát, és lehet szekálni, az gyenge, az még most essen ki. Magamhoz veszem a cigimet, az ügyeletes telefonomat, a lift kulcsot.
-Menj a picsába Mark! - Szólok oda neki, mire hangosan elröhögi magát, úgy hogy majd lefordul a székből miközben lapoz egyet a New York times-on, majd az asztal tetejére pakolja a lábait, amitől a mellette ülő, amerikai focit néző, szotyizó kollégája hangos káromkodásba kezd, én pedig megkezdem az esti portyámat. Időbe telik, míg eltalálok a sürgősségire. Még mindig kész útvesztő számomra ez a hely. Percekig lavírozok az ellátásra váró embertömegekben mire eljutok az említett vizsgálóig. A nő egy kerekesszékben összegörnyedve várja, hogy történjen vele valami a vizsgálatokon és fájdalomcsillapításon túl. Az alhasát fogja. Ez nőgyógyászati, esetleg urológiai probléma lehet. Talán petefészek gyulladás, vagy cysta, esetleg hólyaghurut, vagy akár vesekő, méhen kívüli terhesség. Szakmai ártalom...! De én nem vagyok orvos. Itt nem. Nem adhatok tanácsot, nem ülhetek össze a többiekkel, hogy együtt keressük az okokat, hogy felállítsunk egy lehetséges diagnózist. Én csak egy betegszállító vagyok, akinek semmi más dolga nincs, mint az, hogy eljuttassa a betegeket A-ból B-be. A kórház ilyenkor este már kihalt. Jobbára csak a sürgősségire érkezett betegek ülnek egy-egy folyosón vizsgálatra várva. Ahogy tolom végig a nőt, úgy érzem, hogy mindenki engem figyel. Pont úgy néznek rám, mintha mindenről tudnának. Némelyikük tekintete lesújtó, elítélő, vagy éppen sajnálkozó. Ideges leszek. Az ítélkező nézésüktől, attól ahogyan összesúgnak a hátam mögött. Kezeim szorosabban markolnak rá a kerekesszékre, ujjperceim szinte belefehérednek a szorításba. Egy szót se szólok a nőhöz. Amikor megérkezünk a CT-hez, kisegítem a kocsiból, betámogatom a CT-be ahol az asszisztensek bár készségesen, de nagyjából nulla életkedvvel veszik át. Visszamehetnék a pihenőbe, de nincs értelme. Inkább el kéne mennem a pszichiátriára valami nyugtató után nézni, de amikor kinyitom magam előtt a vizsgáló ajtaját, olyan váratlanul ütközöm bele valakibe, hogy még én magam is hátra tántorodom. Mogyoróbarna haja tökéletes egyensúlyt alkot zöldes árnyalatú íriszeivel. Abban az esetben, ha volt nála valami, és a nagy lendületben kilöktem a kezéből, már hajolok is le érte, hogy visszanyújtsam neki.
-Ne haragudjon! Siettem, nem figyeltem. - Idegesen megvakarom a tarkómat, hogy aztán rossz hímnemű szokásomhoz híven végigmérhessem az elém táruló látványt. Nem tehetek róla, belém van kódolva!

“When there's no one left to blame
So never mind the darkness
We still can find a way
'Cause nothin' lasts forever
Even cold November rain”

Axl Rose rekedtes, közepes hangerővel csendül fel valamikor az éjszaka közepén. Én legalábbis annak gondolom, mert alvás közben, álomtalan bódulatban nem nagyon tudom behatárolni a kint uralkodó sötétségből, hogy hány óra lehet. Nekem úgy tűnik csak egy órát aludhattam, valójában már hajnal kettő volt. Jeff is megmozdult mellettem, lágyan morgó hangját egy vállsimogatással próbáltam elnyomni, és egy apró csókot leheltem a nyaka környékére, miközben másik kezemmel a telefon után nyúltam, hogy felvegyem azt. A világító neon fénnyel együtt mozdultam és kissé még szédelegve sétáltam ki a hálószobából.
- Ne haragudjon Dr Keats, hogy felébresztettem, de azt mondta, hogy bármikor kereshetem, akár éjszaka is. Teddy vagyok…- a hangja kétségbeesett volt, a háttérben hallottam a brooklyn-i gyorsvasút rettenetes, nyikorgó hangját.Az igazat megvallva fogalmam sincs milyen Teddy hívott, hiszen legtöbbször a pácienseimet tartom nyilván, akik hölgyek, a hozzátartozókat nem igazán. Talán egy családnév többet segítene….épp csak kigondolom, a következő másodpercben már érkezik a pontosítás.
- Olsen. Melissa Olsen férje.- felkattintom az apró lámpát a konyhában, de még ezt is vakítónak érzem az eddigi sötét után. Babrálok a mosogatónál, kávéscsésze után keresgélek, és reménykedem, hogy az este folyamán nem hörpintettem fel az utolsó adag főzött kávét még néhány publikálásra váró anyag rendezése közben.
- Két hete végzett a feleségemnél in vitro-t.- mintha csak a saját számból hallanám, még a hangsúly is egyezik, bár én inkább az IVF kifejezést szoktam használni. Azt hiszem kezd derengeni, hogy kiről van szó pontosan. Harmincas fehér nő, akinek fiatal korában egy petefészek gyulladást követően többször előjött szövődményként az elzáródás, emiatt pedig nehezen esett teherbe. A férjére is emlékszem. Hatalmas, riadt, barna szemek, és olyan fizimiska, mintha egy hétig alvás nélkül lebegett volna Woodstock-ban.
A jótékony, utolsó adag kihűlt kávé életmentő jelleggel csobban a bögrében, én pedig hallgatom a férjet, aki kicsit összefüggéstelenül jut el a lényegig. Melissa az éjszaka folyamán bevérzett és nagyon erős alhasi görcsök jelentkeztek nála, ami miatt kórházba kellett vinni. Szüksége lenne rám. A mikró csilingelve adja a tudtomra, hogy a kávé megmelegedett, én pedig próbálom megnyugtatni Teddy-t, bár azt hiszem ez esetben az lenne neki a megnyugtató, ha minél hamarabb a kórházba mennék. Nyilvánvalóan meg is fogom tenni, elvégre a betegeimért én felelek, nyilvánvalóan úgyis keresnének, ha előkerül Mrs Olsennél az IVF-et igazoló kis kártya, rajta az elérhetőségeimmel.
- Teddy, próbáljon megnyugodni. Felöltözöm és elindulok. Ha közben előkerül egy orvos, mondja meg neki, hogy úton vagyok.
Bontom a vonalat, mielőtt a férfi hisztérikusabbá válna, vagy ugyanazt elismételgetné még egyszer. Ilyen esetben, bármennyire is érzem, hogy valószínű nagy a baj, legalábbis az elmondottak alapján, telefonon nem hozhatom rá a frászt. Elég baja van így is.
- Nem mondom, hogy nem imádtalak a hátadra dönteni erre a számra valamikor a kilencvenes évek utolsó éveiben, de erre ébredni, már annyira nem szeretek.- mikor megfordultam a pulttól, Jeff támasztotta a konyha félfáját lazán, hanyagul egy szál boxerben meg fehér trikóban. Még mindig észbontónak találtam. Valószínű hatvan évesen is annak fogom találni.
- Sajnálom, hogy felébresztett. - lépek oda hozzá, hogy átöleljem, és a válla felett a bögrét átvezessem.
- Nem számít. Gondolom menned kell. Elvigyelek?
- Nem kell. Próbálj meg visszaaludni.
Majdhogynem félmondatok, amiből mi tökéletesen megértjük egymást. A hivatásom mindig is itt volt közöttünk, ez az évek során mit sem változott. Most sem fog. Elhivatott vagyok.
Egy bögre kávé, pár csók, egy “maradj még egy kicsit” és néhány “engedj kérlek, tudod, hogy nem lehet” után már belevetettem magam a gyérnek még ilyenkor sem nevezhető manhattani forgalomba. Óvatos vezető vagyok, elsősorban a biztonságra megyek, és ritkán lehet holmi szabálytalankodásokkal felhúzni. Van elég sok dolog ami miatt az ember stresszeli magát, ne ez legyen a következő. Az orvosoknak fenntartott parkolóhelyek egyikén rakom le a kocsit, és előveszem a Presbitertől kapott plasztik kártyát, amit a szélvédőre helyezek. Külsős orvosként is járt nekem, mivel a betegeim többsége később itt hozta világra a gyermekét.
Némi bürokratikus formalitásokon még át kell esnem, mielőtt végre találok valakit, aki útba igazít, és azt is elmondja, hogy Melissát jelenleg felvitték CT vizsgálatra, ami még egy ideig eltart, addig megpróbálják előkeríteni Dr Zewinsky-t, az ügyeletes orvost. Várjak. Várok. Kávéra nincs szükségem, éhes sem vagyok, így aztán a táskámat a vállamra igazítva, kicsit talán idegesen kezdek fel alá járkálni. Azt szokták mondani, hogy az orvos a legrosszabb beteg, és ez igaz arra a részére is, amikor egy orvosnak kell várakoznia. A bizonytalanság, kivált arról, hogy mikor kapok végre a páciensemről információt felőröl. Kiveszem a nadrágom zsebéből a mobilomat, amivel különösebb szándékom nincs ugyan, de pótcselekvésként tökéletesen megteszi a mozdulat.Épp csak csusszan az ujjam egyet rajta, amikor a semmiből, számomra legalábbis így tűnik, egy ajtónyílásból feltűnik valaki. Majdnem elsodor engem is a lendülete, vele együtt a mobilom is koppanva terül el a kórházi folyosó bizalomgerjesztő fehér műanyag padlóján.Egy halk sikkantásra még futja, ami elsősorban inkább reflex, semmint valódi félelem lenne, és nyúlnék a mobil után. De az egyelőre ismeretlen, a kórházi fertőtlenítő nehéz szagán át is érezhető kellemes, kesernyés arcvizének illatával velem együtt mozdul ugyanazért a tárgyért. Ennek következtében a homlokunk pontosan középen koccan össze. A bocsánatkérésére szinkronban, kicsit derültebben én is ugyanúgy elnézést kérek.
- Ó jesszus, lehet ezt még fokozni? Ne haragudjon. Én is figyelmetlen voltam. Mi a csudának mobilozik az ember potenciálisan veszélyes ajtók közelében?- emelem meg a fejem, immáron a kezemben tartott mobillal, és nézem meg magamnak. Orvosnak tűnik. Vagy rezidensnek. A köpeny megtévesztő, bár első ránézésre, aztán lehet csak én vagyok kevésbé szemfüles, nem látok névtáblácskát rajta. Kíváncsi, mégis kissé szomorúnak ható mélybarna szemek, amelyek engem fürkésznek ugyanúgy. Felegyenesedem és remélem ő is hasonlóan tesz. Megigazítom némiképp a hajam, ami az előző, futball meccsekre is beillő vetődése után összekócolódott kissé.
- Én csak….maga lenne Dr Zewinsky? Vagy...én ugyanis őt várom.- mutogatok a hátam mögé, mintha ott lennék én még számtalan kivitelben, bár ez azt hiszem mindenkinél valamiféle zavarodottan berögzült magyarázási szokás. Tekintetemmel azonban őt fürkészem, valamiféle válasz után kutatva.
- Amúgy Dr Keats vagyok. Yuna Keats, a Blumberg Meddőségiről. Pár órája hozták be az egyik páciensemet….vagy rossz embernek magyarázok?- billent oldalra kíváncsian a fejem, miközben figyeltem őt, próbálva leolvasni az arcáról, hogy vajon tudna segíteni nekem, vagy még véletlenül sincs semmi köze ahhoz, hogy kit hoztak be, lehet csak egy asszisztens a sok közül.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~