- És ezt akarod felvenni?
- Miért, mi baj van vele?
- Ružan k’o lopov, Luka!
- Az… nem tudom, mit jelent.
- Dehogynem tudod!
Ja jó. Akkor tudom.
Anyukám végül az orra alatt mormogva fordult vissza a tűzhely felé kevergetni, én meg még utoljára végignéztem magamon, bár nem egészen tisztázott, hogy miért, mert ez az ing volt az egyetlen tiszta holmi a szekrényemben, nem volt mibe átöltözni. Mentségemre legyen szólva, anyukám majd húsz éve mondogatta, hogy nem mos ki semmit, ami nem jut el a szennyeskosárig, ki látta előre, hogy majd pont mostanra lesz elege a mantraszerű fenyegetőzésből? Így viszont nekem csak egy rendszerváltás előtti időkből megöröklött piros ingem, vagy egy pónilovas kezeslábasom maradt tisztán. Azon a ponton kicsit elgondolkoztam azon, hogy talán tényleg jobban járnék az utóbbival, negyed óra vívódás árán végül aztán csak maradtam a thrift shop vintage hajléktalansítlusnál. Jess egyszer már látott pizsamanaciban, egy kezeslábas abszolút nem emelné a tekintélyemet.
Így esett, hogy buszkárpitnak öltöve álldogáltam a Duke Ellington téren, nyolc egész perccel korábban a megbeszélt időpontnál, mert annyira nem szoktam igénybe venni a new yorki tömegközlekedést, hogy fel sem merült bennem, hogy az esetleg gyorsabb, mint végigtekerni East Harlemen. Csupa meglepetés ez a nap.
Jessnek természetesen nyoma sincs a közelben, ami egyfelől persze nem felróható mulasztás, mert még bőven volt ideje, ugyanakkor viszont elég karakteridegen, mert a Sheldon Cooper féle minidiktátor mivolta mellett azért elvárnám, hogy már előttem itt legyen, és utána leszidjon, mert soha nem lehet elég korán érkezni. A biztonság kedvéért azért még kétszer végignézek a téren, hátha csak a Smurf méretei felett siklott el a tekintetem – mert egyesek ugye nem küldtek magukról outfit selfit, mint én, hogy könnyű legyen felismerni őket – majd végül leülök a szobor körüli, félköríves lépcsősorra. Kényelmes hat perc alatt letolok egy google translate keresést arra az ork rontásra, amit anyukám szórt a fejemre indulás előtt – hangalapú kereséssel, természetesen, mert ha az életem múlna rajta, akkor se tudnék szerbül írni – majd a jelentés birtokában, a maradék időben zaklatni kezdek egy kutyáját sétáltató lányt, arról érdeklődve, hogy szerinte is úgy nézek-e ki, mint egy tolvaj. Először nem akar válaszolni a kérdésre, inkább csak feszengve ránt egyet-kettőt a pórázon, a kutyája viszont töretlen lelkesedéssel, vidáman ugrál körülöttem, rákényszerítve a gazdáját arra, hogy egyhelyben maradjon, ha nem akarja megfojtani.
- Mármint érted, a tolvajok feketét hordanak, nem? A piros szerintem elég feltűnő, azt azért észrevennéd szerintem, mikor este egy pohár vízért indulva látod, hogy épp kipakolom a nappalid – magyarázom töretlenül közben megsimogatom az izgága kis szőrgolyó fejét. – Vagy lehet arra gondolt, hogy a tolvajok így öltöznek, mikor nem dolgoznak? Tényleg nem értem.
Látszólag ő sem érti, de úgy tűnt, őt kevésbé is foglalkoztatja a téma, mert abban a pillanatban, ahogy megcsörren a telefonom, a lány egy utolsót húz a kiskutya pórázán, és végül méterekre nyújtja a köztünk lévő párlépéses távolságot. Csak akkor tűnik fel, hogy meglépett, mikor a telefon képernyőjéről újra felemelem a tekintetem, de addigra meg a vonal másik végén Lord Bolton fenyegeti az életem, olyankor meg ki aggódik azon, hogy random idegen kutyások nem akarnak a barátai lenni?
Nyomban felugrok a lépcsőről és a hang irányába fordulok, aminek sok értelme persze nincsen, mert a telefonom hangszórójából jön, úgyhogy lényegében csak teszek egy száznyolcvanas fordulatot a tengelyem körül, majd egy újabbat, mikor ezt az utasítást kapom. Végignéztem én is a Trónok Harcát, tudom, hogy nem baszakszunk a Lannisterekkel; ha azt mondja, mögötted, én szó nélkül fordulok a kedvéért. Ha nem teszem, még a végén Vörös Nászt csinál a Wendy’s-ben, amit történetesen akkor is nekem kellene feltakarítani, ha az esemény közben esetleg meghalnék. Nem éri meg kockáztatni.  
- Szia Jess! – kiabálok rá véletlenül, mikor végre szembe találom magam mind a hatvan centijével, aztán egy torokköszörülés kíséretében uralmam alá hajtom minden pillanatokkal ezelőtti frusztrációm, és emberi hangnemben folytatom. – Épp időben. Futottál? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt asztmarohamot kap.
Szép. Ha 2020 bók lenne, pont így hangzana.
- Mármint nem azért, jól áll, csak… érted. – Megrántom a vállam, hátha akkor majd nem tűnik úgy, mint aki nagyon erőlködik. Ősellenségek vagyunk, sírig tartó nemezisek, de azért még nem kell gonosznak lenni egymással.
A tekintetem követi a mutatóujját, fel egészen a zongora mellett ácsorgó szoborra, amit számomra érthetetlen okoknál fogva a készítője még csak véletlenül sem akart a földön hagyni. Mármint persze, ez Manhattan azon részének a pereme, ahol már nem lehet bízni az emberek jóindulatában, de néhány párméteres oszlop azért így sem akadályozott meg senkit, aki rongálni akart, feleslegesnek tűnt a belefektetett anyag és energia. Aztán simán lehet, hogy ez a kortrársművészet kifejezőeszközeinek egyike, hála az égnek az én szakirányom nem várt el ilyesfajta filozófiai elmélkedést. Meg amúgy egész eddig a percig össze se kapcsoltam a szobor kilétét Duke Ellington nevével – aki ezek szerint egy létező személy –, vagy épp a jazz műfajjal, mint olyan. Én csak szimplán mindenkivel a zongorás csókánál találkoztam, mert ez frekventált helyen volt. Ki gondolta volna, hogy összeérnek a szálak?
- Azt leszámítva, hogy rímel arra, hogy Jess? – amit egyébként szintén nem tudatosult bennem, egész addig, míg Gyogyós Joe fel nem világosított legutóbb. – Nem sok. A jazz olyan műfaj, amibe bele kell öregedni nem?
Én nem hiszem, hogy tisztességesen megöregszem majd, úgyhogy ebbe a témába valószínűleg nem is nagyon van beleszólásom. Ha el is érem a negyvenes határt, ami felett, mint tudjuk, az emberek már lényegében halottak, én valószínűleg akkor is a Ghostbusters zenéjére fogok twerkelni, amíg be nem csípődik a derekam, amiért pedig természetesen a hatalmon lévő kormányt fogom okolni. Szilárd jövőképem van, nem férnek bele olyan kitérők, mint az általános műveltség meg a jazz.
- Remélem visszanyerted a tüdőd felett az irányítást, mert indulunk – jelentem ki határozottan, majd azzal sarkon is fordulok nyomban, és arccal előre megindulok a Keleti Száztízes irányába ívelő zebra felé. Szigorú menetrendünk van mára, amibe nem kalkuláltam bele, hogy ő esetleg majd légelvonásos tüneteket produkál, szóval jobban teszi, ha összeszedi magát. Még azelőtt kell odaérnünk a Wendy’s-be, hogy Cindy leadná a műszakját, mert a saját havi ingyen fogyasztásom már rég feléltem, úgyhogy kénytelen voltam az övén élősködni. Vagy fizethettem volna négy dollárt egy menüért, de hát kinek van annyi pénze?
- Nagyon, de tényleg életbevágóan fontos tisztáznunk valamit az elején: ketchuppel vagy majonézzel eszed a sültkrumplit? Csak mert ha az utóbb, akkor szeretném előre tudni, hogy legyen időm túltenni magam rajta, amíg odaérünk.
Meg esetlegesen odalökni hajléktalan Larrynek a Száztizenhatos kereszteződésében, de ezt nyilván nem osztom meg vele. Nem akarom befolyásolni a döntését, ha undi, krumplimeleg majonézt akar enni, ismerje be, mielőtt feláldozom a jóízlés nevében.