Amint kimásztunk az ablakon, a hátamat a falnak vetettem, ahogy elhelyezkedtem odakint a tűzlépcsőn. Az ölembe fektettem azt a félrehangolt gitárt, amit még egy közeli kukából mentettem ki, és fásultan a haveromra emeltem a tekintetemet. − Hé, Lucky… − Egyik kezemmel zavartan a hajamba túrtam, miközben a másikkal a gitárt öleltem magamhoz. – Kösz… Tudod, hogy lehozhattam a kölyköket. Nem szerettem erről beszélni, ahogy hálálkodni is gyűlöltem, de mivel Lucky az alsó szomszédom volt, ezért amúgy sem tudtam volna tagadni a nyilvánvalót: anyám már megint elveszítette az önkontrollt, és olyan patáliát rendezett odafent, hogy komolyan elcsodálkoztam azon miért nem hemzsegtek még rendőrök az ajtónk előtt. Szóval jobbnak láttam Jeremyt, Alanist és Hayleyt lecipelni az egyetlen személyhez, akiben valamennyire is megbíztam. Az ő családja sem volt az a tipikus amerikai álomcsalád, neki is rengeteg nyűgje akadt, de hálistennek egyikünknek sem volt szokása túlzottan lelkizni. − Remélem, ellesznek odabent egy kicsit – böktem az állammal az ablak irányába, ahonnan halkan ugyan, de kiszűrődött a tévé hangja. Kifejezetten kellemetlen volt ez az egész szituáció. Folyamatosan fészkelődtem ültömben, de sehol nem akadt egy kényelmes pozíció, ahol ellazulhattam volna. Kelletlenül felsóhajtottam, és a farmerom zsebéből előhúztam egy lapos, fém cigarettatartót. − Kérsz? Westől csórtam, amikor múltkor olyan csúnyán bebaszott – nyújtottam felé a felpattintott dobozt. Részemről kivettem egy szálat, és némi hezitálás után bekaptam a végét, majd az öngyújtómat előkotorva rágyújtottam. − És mi a helyzet mostanában? Egy ideje már mindketten másfelé jártunk – fújtam az ég felé a füstöt, hiszen hiába voltunk szomszédok, teljesen más helyeken tanultunk, arról nem is beszélve, hogy tök más helyen dolgoztunk. Én pedig egy ideje kurvára nem voltam szociális hangulatban, és ezt nap, mint nap megkaptam Westől is, aki szerint valami lotyó állt a háttérben, pedig csak az itthoni helyzet nyomasztott igazán. Volt elég bajom, nemhogy még mások faszságait is hallgassam, és most a mások alatt Wesleyt és Spencert értettem. Lucky akármilyen hülye volt, és sokkolt le néha azzal, hogy időnként életképtelennek tituláltam, jó arc, és meg tudtam bízni benne.
Mrs. Espinosa - korábbi 2B lakos – jóformán egész életét a második emeleti kis lakásban élte le, négy gyerekkel, el csalfa férjjel és papírok nélkül, mint oly’ sokan ezen a környéken. 96 évesen végül, mikor négy évvel lekörözve a férjét dobbantott erről a világról, nem is igazán hagyott hátra mást, csak 72 dolcsit egy üres konzervdobozban, a férje hamvait a könyvespolcon, és a lakást magát, amiért immáron második éve ment a pereskedés a gyerekei körében. Egyetlen pozitív vonzata ennek a szomorú helyzetnek kétség kívül az volt, hogy amíg a hálátlan kölykei egymást tépték a tulajdoni jogot illetően, az olyan apróságokról, mint a kábeltévé, például, teljesen megfeledkeztek, így immáron második éve fizette nálunk a megboldogult Mrs. Espinosa – négy gyereke – a tévéadást és az HBO GO-t a 3B-ben. Ezen tények fényében, mikor Silly – kínos mellékcselekvéseivel övezve – megköszöni a délutáni agyrombolást, amit a tesói műveltek a jobb napokat is látott tévénk előtt, én csak egy vállrántással felelek. - Szerinted mikor vesznek össze azon, hogy mit nézzenek? – vigyorodom el a tűzlétra lépcsőjén ülve, amin egyébként Sillyvel közlekedni szoktunk, mikor az említett személy épp nem többedmagával érkezik a negyedikről. Engem mondjuk nem különösebben zavartak a kisebbek, anyám meg egyenesen imádta az ikreket, és valószínűleg Jeremy-t is, csak hát a fiú jelenlét nem volt újdonság számára, ellenben a lányok! Minden esetre attól nem kellett tartani, hogy munkából hazaértve szívbajt kap majd még három gyerek láttán a nappaliban, amolyan megszokott látvánnyá vált már nálunk, mióta rendelkezésükre bocsátottam a korlátlan meseforrást. - A tárcáját kellett volna elemelned annak a parasztnak. – húzok ki egy szálat én is a fényesre suvickolt fém dobozkából, ami valószínűleg többet ért, mint minden cucc, ami jelenleg nálunk volt a tűzlétrás randink magányában, beleértve a telefonokat, a teljes ruházatunk és azt a szakadt gitárt is Silas védelmező ölelésében. Nem köszönöm meg a felkínálást – majd talán Wesnek – viszont amolyan néma igényjelzésként felé nyújtom a tenyerem, hogy elorozzam a gyújtóját. A feltett kérdésére, ami burkoltan a hogylétem és hollétem felől érdeklődik, szintén csak egy vállrántással válaszolok, mert én ugyan nem kezdek el picsogni arról, hogy a munkám szar, az egyetem szar, meg hát úgy összességében az élet is szar. Erre, ismerve a helyzetét, úgyis rájött már magától is. - Eltörtem a kormányrudat Bunny-n, szóval most túrhatok valahonnan egy full új kormányt, mert nem hiszem, hogy a szigszalag sokáig megtartja. – követve a példáját, a fejem a tűzlétra fokainak hátra döntve, én is az ég felé fújom a lentartott füstöt, ami határozottan kevésbé égeti a légcsöveimet, mint az a tekert hulladék, amit általában ciginek csúfolok. Azért csak van haszna Wesley létezésének is. – Metróval kellett órára mennem, mint a szegényeknek. Szörnyű. Ott?
Kényelmesen elhelyezkedtem odakint, miközben Lucky a tesóimról kérdezett. Halványan elmosolyodtam, miközben a fejemet az ablak irányába fordítottam. −Jó gyerekek, nem szokásuk veszekedni. – Ez így is volt. Anyám ordibálása többször bezengte a házat, viszont a testvéreim hangját szinte alig lehetett hallani. Egyikük se szeretett otthon lenni, mert féltek, és teljes mértékben megértettem őket. Azonban nem tudtam sokat tenni az érdekükben. Nem voltam milliárdos, hogy anyám kivételével elköltöztessem az egész családot, egyszerűen mindannyian kibaszottul kiszolgáltatott helyzetben voltunk, és próbáltunk túlélni. Hayley és Alanis ízlése nem sokban különbözött, Jeremy pedig volt annyira alkalmazkodó és diplomatikus, hogy hagyja kibontakozni az ikreket, szerintem ő leginkább felszabadultabb légkörre vágyott, és annyira nem izgatta a tévé. − Egyszer megtettem – vigyorodtam el, és az a barom hiába kereste-kutatta, bizony jó pár bankó az én zsebemben landolt, viszont most nem volt lehetőségem csórni tőle, ezért csak a cigijét nyúltam le. Még mindig hatalmas vigyorral az arcomon löktem át az öngyújtót Luckynak, bár az agyam folyamatosan azon pörgött, hogy fent az öreglány mikor fogja már kiütni magát a tömérdek alkohollal. − Hogy a faszba csináltad? – nevettem fel, bár leginkább azon a tényen kellett röhögnöm, hogy mivel ragasztotta vissza a kormányrudat. – Nincs valami kukás ismerősöd, akitől tudnál szerezni? Csak beenged valaki egy roncstelepre turkálni – vontam meg a vállamat. Valahogy a biciklije nem érintett annyira érzékenyen, mint amikor meg kellett válni a kocsinktól. Azt valahogy nagyobb csapásként éltem meg. − Ó, a csóró! Mintha nem lennél te is ugyanolyan suttyó, mint bárki más. – Magamba szívtam a füstöt, miközben átgondoltam a kérdését. Az ég felé tekergő fehéresszürke csíkot figyeltem. − Szokásos. Anyám még mindig agybajos, de ezt te magad is hallhatod nap, mint nap. Wesék még mindig seggek, és nem ártana valami jobban fizető melót találni a suli mellett. Bár azon töprengek, hogy abbahagyom, aztán elmegyek a faszomba dolgozni teljes munkaidőben. – Szabad kezemmel a húrokat piszkáltam, a másikban meg az égő cigarettát tartottam. Kurvára szenvedés volt az élet. − Baszd meg! Elfelejtettem mesélni! – vigyorodtam el, amikor eszembe jutott mit akartam mesélni Luckynak. – Courttel kitaláltuk, hogy kicsit megszopatjuk West. Tudod, mostanában rohadtul rákattant a Tinderre, szóval csináltunk egy kamuprofilt, és azt mondtam Courtnek, hogy ha Wes találkozni akarna a lánnyal, akkor öltöztessen már be engem csajnak, aztán majd eljátszok vele egy kicsit. Látni akarom annak a faszkalapnak az arcát, amikor megtudja, hogy hetek óta szopatjuk. – Beleröhögtem a markomba. Wesnek igencsak kijárt már egy alapos szopatás, már csak azért is, mert mostanában kicsit elszaladt vele a ló. − Van valami ötleted a szívatásához? – kérdeztem, elvégre Lucky mindig elő tudott állni valami orbitális faszsággal, hátha most valami használható baromságot mondana.
Afelől nem volt kétségem, hogy Silly tesói jó gyerekek, mert tudtam, hogy azok. A jóság és a fiatalkori veszekedésre való hajlam viszont nem zárja ki egymást, mert én is jó vagyok – többnyire – de azért valószínűleg tömegmészárlásba kezdenék, ha végtelenítve kéne néznem a Paw Patrolt. Mondjuk az ikrek sem három évesek, szóval valószínűleg nem Paw Patrolt néznek, de csak az állítás kedvéért tételezzük fel, már csak azért is, mert arról tudom, hogy mind a hét évada a nyugalom megzavarására alkalmas mindenki számára, akinek legalább eggyel több IQ pontja van, mint egy közönséges szobafikusznak. Ezt a díjnyertes gondolatmenetet persze nem tudom Silly orrára kötni anélkül, hogy ne vetődjön fel az a teljesen jogos kérdés, miszerint miért gondolom, hogy okosabb vagyok, mint egy fotószintetizáló gaz, mikor képes voltam hét évadnyi időt elvenni az életemből egy olyan mesével, amit még csak nem is tetszik. Meg aztán, kettőnk közül pont egyikünket sem érdekelte, hogy mit gondolok, szóval. A cuccait kereső Wes buta arckifejezésének puszta gondolata ellenben elég ahhoz, hogy jobb kedvre derítsen bárkit, mert aki azt mondja, hogy nem szép dolog a káröröm, az még nyilván nem találkozott ezzel a nagyképű fasszal, aki feljogosítva érezte magát a görénykedésre, pusztán azért, mert az apjának telt arra, hogy aranyrudakkal támaszon ki minden szobaajtót a házukba. Silly vigyorát mintázva veszem el tőle a gyújtót és végül nem adom vissza azután sem, hogy meggyújtom a saját cigim. Neki ott a gitárja, én jobb híján a gyújtóját kezdem pörgetni az ujjaim között, ügyelve arra, nehogy leejtsem, mert valószínűleg nem nagy érték, de úgysem ez lesz az utolsó szál, amit elszívunk az ingyencigiből, aztán meg a fasznak van kedve lemászni érte a harmadikról. - Természetesen egy backflip no hand közben, és még véletlenül sem azért, mert benéztem egy padot a Riverside Parkban, mellé csapódtam, elestem és pápá merevítő kormányrúd. – grimaszolok egyet, amolyan vegyes érzelmek vezérelte gesztusként, mert egyfelől inkább a kezem tört volna el, mint a bringám, másfelől meg nem csak az esés, de az azt követő sufni-tuning is pont annyira volt röhejes, mint amilyennek hangzott. – Csak az apám, de Ő nem annyira szereti, ha fosztogatom a telepet, meg hát bmx alkatrészt ritkán dobnak ki, még a legszarabbat is el lehet adni a hozzá nem értőknek. A semmiből raktam össze Bunnyt, a legtöbb részét még csak hulladéknak sem lehetett volna csúfolni, mert sokkal szarabb állapotban volt annál. Folyamatosan cserélgetnem kellett a darabjait, szóval nem mondhatnám, hogy volt értéke, se anyagi, se eszmei, nem is rázott meg túlságosan, hogy eltört. Az, hogy metróznom kellet, na, az igen. Persze némi földalatti tömegközlekedésnél is voltak rosszabb dolgok a világon – az enyémben pláne – de eddig jól működött a szőnyeg alá söprős megoldás, én meg amúgy is csak részegen szerettem panaszkodni. - Ne hagyd abba a sulit. – csóválom meg a fejem, mert a filmekben a bölcs emberek mindig ingatják a sajátjukat, esetünkben meg különösen kellett a vizuális alátámasztás, mert amúgy jól összerakott érvrendszerem nem igazán volt arra, hogy miért ne hagyja ott a sulit. A mert csak ide most valahogy nem tűnt elégnek. – Mármint a suli szopás, az oktatási rendszer is szopás, melózni mellette is szopás, tudom, de most már tényleg mindjárt vége. Legalább érettségizz le, mert ha most nem fejezed be, akkor tuti, hogy nem ülsz vissza az iskolapadba még egyszer, és úgy még kevesebb esélyed lesz várat építeni a szarból. A „tesóid érdekében”, habár maximálisan megállta volna a helyét, olyasfajta érzelmi terrornak tűnt, amivel nem akartam terhelni, pláne nem most, mikor épp elég szarul nézett ki az én közbenjárásom nélkül is. Meg aztán, amúgy sem igazán van jogom életvezetési jótanácsokkal okoskodni, pont nekem, aki szintén nem tud kimászni egy hasonlóan elbaszott helyzetből. Kettőnk között pusztán annyi a különbség, hogy Ő még kesereg azon, hogy az élet szopás, én meg már hozzászoktam a térdeléshez. A lánnyá transzformált Silas képe olyan hirtelen bukkan fel a gondolataim között a tervismertetője után, hogy a hirtelen felszakadó nevetésem visszaszorítja a cigifüstöt a tüdőmbe, ami eredményez némi fuldokolást. - Nem vagy te egy kicsit túl szőrős nőnek? Amúgy is, mit fogsz csinálni az ádámcsutkáddal? - kérdezem köhögve, hatalmas vigyorral az arcomon, mert legyünk őszinték, ez akkora barom ötlet, hogy nem lehet nem megmosolyogni. Idióták. Miután megbizonyosodom róla, hogy az összes cigifüstöt kipréseltem a tüdőmből, beleszívok ismét, nehogy már csak a Spanyol Harlem mocskos levegője mérgezze a szervezetem, mert arra már úgyis immunis vagyok. - Persze, hogy van, de ez attól függ, mennyire tudsz hiteles nőt csinálni magadból. Meg, hogy mi a terv. Elviteted magad randizni? Wes tuti uncsi szar randikat szervez, valami mozi-vacsi, vagy hasonlót, a fasz. Érdeklődő tekintetem nem szakítom el róla, szabad kezemmel viszont előre nyújtózva megpengetem a gitárja egyik húrját, mintha csak úgy hallásra meg tudnám állapítani, hogy pontosan van-e hangolva. Azon generáció szülötte voltam én is, aki tizenéves korában el tudott játszani nagyjából féltucat botegyszerű akkordból álló dalt, és úgy gondolta híres zenész lesz. Nem lettem. Kiderült, hogy hangszeren játszani sokkal bonyolultabb, mint gondolná az ember. Mármint, rendesen, ahogy például Silly tud, és nem úgy, ahogy a szaros indie bandák nyikorognak rajta. Nem igazán tudom, miért cipelte le magával, de igazából azon is csodálkoztam, hogy az anyjával való heves viták közepette még nem törte rocksztárosan ripityára az egészet. Minden esetre remélem, hogyha eleget macerálom, átengedi nekem kicsit, mert már ezer éve nem volt normális méretű gitár a kezembe. Meg aztán, ha szarul sül el a randija Wesleyvel, és végrendelkeznie kell, rám hagyja majd, Ukulele Lucille imádna egy nagytesót.
Nem óhajtottam visszacsaklizni tőle az öngyújtómat, elvégre én is loptam azt Westől, meg aztán, úgy voltam vele, olcsó játék hülye gyerekeknek… Ha Lucky ezzel tudta levezetni a felesleges energiáit, amíg én a rozzant gitáromat basztattam, akkor nem szóltam érte semmit. Így is kurva sokkal tartoztam neki már csak azért is, mert még nem küldték rá a szüleimre a rendőrséget az állandó zaj miatt, továbbá a testvéreimet bármikor menekíthettem ide, ha a helyzet úgy kívánta. − Magyarán: balfasz voltál – fojtottam horkantásba a nevetésemet, hiszen kész csoda, hogy ez a szerencsétlen csak a bringáját baszta szét. – Hallod, csoda, hogy te még egyben vagy. Valaki kurvára vigyázhat rád odafent, mert amilyen ön- és közveszélyes vagy, úgy a statisztikák szerint már rég ki kellett volna csinálnod magad. – Nem szántam sértésnek, ő is tudta jól, hogy trollkodtam vele. Ahogy azt is brutális trollságnak tartottam, hogy LuckyCharmnak hívta magát. Mégis kinek lett volna az? Mert magának folyton csak a bajt vonzotta be, arról pedig nem szólt a fáma, hogy megváltotta volna bárkinek is az életét. − Vágom. Te… Szerinted Wesleynek nincs bmx-e? Értem én, hogy távoláll tőle a testmozgás, de szeret mindennel felvágni. Szétszedhetnénk az övét, ha van neki. – Szerettem volna segíteni neki, de hát nem voltam úgy eleresztve lóvéval, hogy csuklóból hozzábaszhassak egy köteg pénzt, mondván: „Nesze baszd meg! Javíttasd meg a bringádat!” Szóval csak az általános opciót tudtam felajánlani: lehúzni Wesleyt. Viszont a téma olyan hamar terelődött át a nyomorúságom életemre, amilyen hamar Lucky szétcseszte a bmx-ét, ergo: kurva gyorsan. Elárultam neki azt is, hogy fontolgattam a suli otthagyását, mert… Ez tényleg kurva sok volt nekem. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy nem bírom már tovább. Persze, Luckyboi olyan volt, mint az a kibaszott tücsök a Pinokkióban, és arról akart meggyőzni, hogy ne adjam fel ilyen könnyen az egészet. Kedvetlenül húztam végig az ujjaimat a húrokat, és nagyjából ugyanannyi lelkesedéssel pillantottam fel Luckyra. – Tudom, tudom jól, csak kurvára nehéz. Fárasztó. Folyamatosan attól félek, hogy mi lesz, ha kitudódik ez… − pillantottam az emelet irányába, ahonnan hál’istennek már nem szűrődött ki üvöltözés. Fogalmam se volt, hogy mihez kezdtem volna suli után. Mármint, nyilván el kellett volna mennem dolgozni, de hát sok helyen egy érettségivel kitörölhettem a seggemet. Az igazi álmaimat meg még akkor fel kellett adnom, amikor a szüleim elbasztak mindent. Ennyi inkompetens barmot… Szóval, minél előbb szerettem volna átevezni más vizekre, és erre tökéletes téma volt az, hogy csajt varázsoltatok magamból. Persze Luckyból is nevetést váltott ki ez a dolog, mint Courtből, akinek benyújtottam az igényemet arra, hogy én fogok randizni Wesszel. Lucky kérdésén akaratlanul is elvigyorodtam: − A cél szentesíti az eszközt haver. Ki mondta, hogy szőrös leszek? – A mosolyom még jobban kiszélesedett, hiszen akármennyire is őrült ötlet volt, imádtam az egész szitut elképzelni magam előtt. Aztán persze mégis talált valamit, amibe beleköthetett, és amivel ténylegesen nem tudtam mit kezdeni, de… Wesleyről beszéltünk. Arról a Wesleyről, aki elfelejtette a saját haverjai nevét, és olyannyira figyelt a környezetére, hogy ha szembementél vele az utcán, akkor se biztos, hogy felismert volna. − Amúgy meg, tudod milyen geci vak… Meg amilyen önimádó farok, nem mellesleg full agyatlan, kelleni fog neki egy kis idő, mire feldolgozza a látottakat – vontam meg a vállamat. Luckynak azért kicsit sikerült elbizonytalanítani, mégis bíztam a terv sikerességében. − Ne haragudj, de én vagyok a legcsajosabb csaj a világon! – fakadtam ki, mint egy igazi hisztis picsa, és tökéletesen utánoztam még az ilyen libák gesztusait is. Mire nem volt jó, hogy egyszer szurkolólánynak adtam ki magam, és a csajok segge bámulása mellett volt arra is időm, hogy tanulmányozzam ennek a fajnak a viselkedését… − Amúgy meg, a Lilah nevű hölgyeményt, aki én leszek, már elhívta randira, de nem árulta el, hogy mit tervez. Idézem: „Valami nagy dobásra készülök, cicám!” – Ez volt Wesley utolsó üzenete, és hogy azóta mi az istent csinált, arról gőzöm nem volt. Biztosan pornót nézett, vagy éppen apu megmutatta neki a legújabb aranyrudat, ami a házat fogja díszíteni… − Különben is… Te utoljára hova vittél csajt randira? – érdeklődtem, mert hát a szerelmi élete véleményem szerint éppolyan lapos volt, mint az enyém. Az övé, mert hülye volt, az enyém pedig azért, mert nem kellett még egy stresszforrás az életembe. A gitárom viszont szent és sérthetetlen volt, hiába szedtem össze egy kuka mellől, attól még egy valóságos kincs volt, így rácsaptam Lucky koszos mancsára, amikor piszkálni akarta azt. − Na! Tiéd az öngyújtóm, a gitáromat ne basztasd, mert ezt is eltöröd! – Eszem ágában nem volt átadni neki a hangszert, helyette inkább a húrokat pengetve játszani kezdtem a Green Daytől az American Idiotot, de a franc se tudja miért ugrott be ez a szám.
Kezdőlap
