Határozott, magabiztos jellemnek tartom magam, aki nem riad vissza a kihívásoktól, mi több, magához öleli őket. Maximalista vagyok, ahogy a munkámban, úgy az életben is próbálom mindenből a legtöbbet kihozni.
A mindennapi életben alapvetően egy kennyére kenhető ember vagyok, főleg ha a lányaimról van szó. Szeretek viccelődni, sportolni, főzni. Segítőkész vagyok, de egyébként teljesen átlagos, ami a munkán kívüli életemet illeti. De erre a részemre vajmi kevés idő jut, amit viszont tény, hogy én választottam magamnak. A munka testileg és szellemileg egyaránt lefoglal, én nekem pedig ennél egyelőre nincs több szükségem. A szabadidőmben így tehát leginkább csak alszom, illetve próbálom formában tartani magamat, így 46 évesen is.
A munkában igazából azt a stílust hozom, amit a munkaadóm megkíván. Ha kell, csendben szobrozom végig a műszakomat, viszont ha kell, a magam száraz módján viccelődök és beszélgetek. De általában utóbbit sem viszem túlzásba, mert a figyelmem lankadása csak a munkám rovására megy.

Az igaz barátainkat a harctéren találjuk meg, ahogy azt sokszor hallottam már a feletteseimtől. Ha valaki képes az életét is kockáztatni annak a csekély esélyéért, hogy te túléld, az már jelent valamit. Sokszor próbálták a fejünkbe verni ezeket a szavakat, és akármennyire is látok benne igazságot… már nem is emlékszem annak a srácnak a nevére, aki legelőször rángatott vissza a biztos halálból. Se annak a szanitécnek a nevére, aki szaktudásával és gyorsaságával segített nekem, mikor egy elszabadult repeszgránát brutálisan felsértette a bal karomat.
A bátyám csak két évvel volt idősebb nálam, de mire én a seregbe kerültem, ő már öt éve ott szolgált. Segített a babaléptek megtételében, és egyengette az utamat. Megtanított arra, hogy a saját életemet magasabbra tartsam, mint másokét, mert az egységem 90%-a is így fog tenni. Ismerjem meg azt a 10 százalékot, akik az utolsó utáni pillanatban is tűzbe nyúlnának értem, és hasonlóképpen járjak el velük. Ugyanakkor azt is véssem az eszembe, hogy nem gyávaság a saját életed mentése, főleg ha van is mit vesztened. Ezt a mondatát addig nem tudtam mélységesen átérezni, míg meg nem születtek a kislányaim.
Janine és Rebecca, az én két kis szerelmem. A születésnapjuk egybeesett a sajátommal, így napra pontosan 28 év van közöttünk a csajokkal. Mindig is megmosolyogtatott ez a tény, főleg ha épp távol voltam a családomtól. Tudtam, hogy legyek akármilyen messze is, akármilyen veszélynek kitéve, ők sosem felejtenek el engem.
A testvérem egy évvel később leszerelt és hazaköltözött Brisbane-be. Ajánlotta nekem, hogy kövessem a példáját, de én hajthatatlan voltam. Mi tagadás, a hadsereg jól megfizeti az embert és a családját. Minél többször kiküldenek minket, annál több pénzt küld haza az állam, főleg ha még hozzászámoljuk a különböző pótlékokat, biztosításokat. Szerettem volna eltartani a családomat, és mivel máshoz nem értettem, hát maradtam. Bár valószínűleg ez volt életem egyik legnagyobb ballövése.
Egy egyszerű felderítő hadművelettel indult az egész. Elmegyünk egy, a bázistól távoli magaslatra, amiről az egyik tálib különítményt megfigyelhetjük, lejegyezzük amit kell, majd hazajövünk. Közvetlen harcra nem számított egyikünk sem, de protokoll alapján a fegyvereinket magunkkal kellett vinni. A tervet nálam okosabbak állították össze, mi nekünk csak végre kellett hajtani. Egyszerű, nem?
Minden a tervek szerint haladt, egészen addig, míg az arcunkba nem robbant egy páncéltörő rakéta. Majd még egy. Majd még egy. Ugyanakkor igazam volt, harcra nem került sor, hisz az öt emberem közül egy élte túl mindössze, akit velem együtt elzártak valami sötét zárkába a semmi közepén. Megfosztottak minden fegyverünktől és felszerelésünktől, így esélyünk sem volt segítséget hívni.
Nem tudtuk eldönteni, hogy éjjel van, nappal, hogy hány nap, hét, vagy hónap telt el egy-egy kiengedésünk között, de nem is számított. Tartanom kellett a fiatalban a lelket, hogy ne motyogjon ki semmilyen kényes információt, se magáról, se a hadseregről. Ő még nem volt olyan harcedzett, de az mindenképp segített neki, hogy ott voltam mellette és támogattam. Valószínűleg megsejtették, hogy együtt erősebbek vagyunk, és a megtörésünk miatt úgy vélték, a legoptimálisabb különválasztani minket – és milyen igazuk volt.
Pár hét (hónap?) után döntés elé állítottak: vagy ő, vagy én. Próbáltam keresni a kiutat, próbáltam kitalálni hogyan bánhatnánk el ketten egy tucat állig felfegyverzett tálibbal, de nem találtam a megoldást. Csak a családomra tudtam gondolni, a két kislányomra és hogy sosem fogom őket felnőni látni. Ordibálás, szitkozódás, a fejem kavargása – majd teljes sötétség. A következő valódi emlékképem az, ahogy a fiatal összetört, véres arca mered rám üres tekintettel.
[…]
A hazaérkezésemkor egyedül a bátyám köszöntött. Furcsának találtam, de nem kérdeztem rá az okára. Elég sok minden járt a fejemben, valószínűleg ezért sem vettem észre a jeleket, hogy gond van. Hazaérve egy üres ház fogadott - azaz nem teljesen, mert szinte minden ugyanúgy nézett ki, mint korábban, csupán a feleségem köszöntését nem hallottam, illetve a lányaim üdvrivalgását. Ekkor kérdeztem rá először. Ha addig nem volt PTSD-m, ez a plusz trauma mindenképpen rásegített, hogy az utána következő két-három évben mindenféle dilidokikhoz kelljen járnom.
36 évesen éreztem először azt, hogy újra sikerülni fog talpra állni. Nagyon nehezen, de elfogadtam a táliboknál történteket, illetve azt is, hogy a feleségem lelépett és magával vitte mind a két lányomat. Nem állt szándékomban visszamenni a katonasághoz, ugyanakkor muszáj volt lefoglalnom magam valamivel. Szerencsére hamar szállni kezdtek az ajánlatok – többnyire a bátyám révén. Először biztonsági őrként próbáltam ki magam, majd miután visszaszedtem magamra a leadott kilókat és újra viszont köszönthettem a csúcsformámat, csatlakoztam egy testőri céghez. Végső soron annyira megtetszett nekem ez a fajta munka, hogy egyre feljebb és feljebb tornáztam magam a ranglétrán, majd amint érkezett a lehetőség, tovább álltam egy nevesebb társasághoz. Egy olyanhoz, ami nem csak a testőri munkával foglalkozott, hanem az egyéb katonai készségeimet is szívesen kihasználták – edzés, tanítás, kémkedés. És ahogy mondani szokták, a többi már történelem.