Nem nagyon szoktam bárokba járni. Mi több, ha a szabadidőmről beszélünk, a lehető legmesszebb el szoktam őket kerülni. Az én koromban, az én személyemnek már aligha van szükségem új barátokra, bájologni meg utálok. A két ok, ami miatt ilyen helyekre járok, az legtöbbször a munka, ritkán pedig a meglévő cimboráimmal való kapcsolat fenntartása. Az ivást azonban meghagyom a többieknek, nem nagyon szoktam alkoholizálni, rontja az ítélőképességemet, a reflexeimet. Leparkoltam hát az autómmal a kocsmától párszáz méterre és ha már az éjszakák az enyémek, beleástam magam. Eltelt egy, eltelt kettő, és már a harmadik órában jártunk, mikor megtörtént a baj. A „barátom” úgy döntött, hogy előhozza az elvetemült énjét és a mosdóból kifele jövet elkezdett arcoskodni az egyik törzsvendéggel. Vagy fordítva volt? Nem igazán láttam a távolból, csak azt, hogy nagyon mondják egymásnak a magukét. Más esetben nem foglalkoznék vele, de a munkámból rám ragadt baljós előérzetem hamar felülkerekedett rajtam, ezért még megittam a maradék vizemet, mielőtt odaballagtam volna a két verébhez. Egyik dolog követte a másikat, alig fél óra múlva pedig már az autómban ültem, bal alkarom bekötve, az ingem sérült ujja és melli részén kisebb-nagyobb vércseppek, én pedig szitkozódva haladok az éjszakában. A katonaságban az ilyen sérüléseket szanitéc hiányában mi magunk látjuk el, de ha jelen volt az egészségügyis, én hagytam, hogy szükség esetén a meglévő ellátást felülbírálja. Amennyire csak lehet, el akarom kerülni az esetleges fertőzéseket, illetve a katonaságban a beágyazódott srapneleket, jelenleg a sörösüveg darabjait. Ettől függetlenül a kocsimban található elsősegély-dobozból, amennyire lehetett, fertőtlenítettem, és bekötöttem a sebet, de nem nyúlkáltam túlzottan hozzá. Még az a szerencse, hogy a bal karom sérült, mert a jobb kezem a domináns, azzal könnyebben el tudtam látni magam. Nem mintha a másikat sokkal rosszabbul használnám, de inkább az erősebbikre hagyatkozom legtöbbször. A srácot kirakták, tőlem még megkérdezték, hogy hívjanak-e mentőt, amit illedelmesen – és kicsit idegesen – elutasítottam, aztán kisvártatva már a kocsimban is ültem, egy negyed órával később pedig a kórház sürgősségi ügyeletére fordulok be. Keresek magamnak egy parkolóhelyet – ami szerencsére van így éjnek évadján -, majd befelé vezet az utam. Az adminisztrátorhoz sétálok, akinek elmondom, hogy balesetem történt és igénybe szeretném venni az egészségügyi ellátást, majd a karomat is megmutatom. Csak ekkor látom meg, hogy kicsit átvérzett a kötés, de még nem túlságosan. Elmondom még, amit kell, majd helyet foglalok szépen az egyik széken és türelmesen várok az ügyeletesre. Hátrahajtom a fejem és lehunyva a szemeimet kicsit pihentetem őket, míg az ellátóm megérkezik.
- Dr. Waldorf – ahogy a nővér száját elhagyja a nevem, sóhajtva lehúnyom a szemem, és egy teljes tüdőt betöltő lélegzetet veszek, mielőtt felé fordulok. – Dr. Waldorf, meg tudná vizsgálni az urat? – az urat meglátva valahogy meg sem lepődöm, azon sem, hogy nem a mentő hozta egy ilyen sérüléssel, az viszont kifejezetten érdekel, hogy mennyire komolytalan sebekkel fordult szeretett országunk egészségügyi rendszeréhez. Mert az úrról inkább azt tudom elképzelni, hogy a saját készítésű, hanyag kötése alatt még egy beletört penge is található, vagy maga a késelő, vagy mondjuk, találgatás helyett akár meg is nézhetném. - Foley merre van? – szólok a nővérhez mozdulatlanul állva, amíg tüzetesen végig nem nézlek tetőtől talpig. - Egy sebet varr össze a 6-os ágynál – kapom a jelentést a kedvenc gyakornokomról, akire most is nagyon szívesen rábíztam volna a sebvarrást, de azt hiszem, hogy egy perce pontosan ezt tettem. - Kísérje az urat a 2-esre – szólok oda, és a pulthoz menve magamhoz veszem a kitöltendő lapokat.
Újabb éjszakai műszak a sürgősségin, egyelőre műtét nélkül. Csendesnek egyáltalán nem mondható, de néhány műtétnek sokkal jobban örülnék, mint a 3 centis sebek bevarrásának, az elég egyértelmű ételmérgezések megállapításának vagy a gyógyszerért áltüneteket produkáló függőknek. Ilyenkor általában kényelmesebb ruha van rajtam, mert valljuk be, elég kevés az esélye annak, hogy a műszak közepén, amikor meglehetősen kollégáktól mentes a kórház, épp egy randira kell mennem. Ma azonban Charlie-val vacsoráztam, és azóta nem voltam otthon, műtőbe nem kellett bemennem, úgyhogy még az a testhezálló, térdig érő, szolid bézs szoknya van rajtam a derekánál betűrt fehér inggel. A fehér köpenyem nem ér le a szoknya aljáig, de anya szerint, ha kötök rá egy övet, akkor tökéletesen kiemeli a homokóra alkatomat. Csak anya nem tudja, hogyha övet kötök a köpenyemre, az legalább egy perccel növeli az átöltözés idejét sürgős műtét előtt, vagy egyszerűen csak kitessékelnek a kórházból, mert ez nem egy divatbemutató.
Odasétálok a vizsgálóágyhoz, ahova a nővér kísért, és elhúzom a többi ágytól elválasztó függönyt. - Mi a neve és a születési dátuma? – állok meg előtted, kezemben a beteglap egy írótáblára fogva. – Van bármilyen allergiája, különösen gyógyszerre? Dohányzik? – igyekszem a lehető legjobban eltakarni minden érzelmet és belső gondolatot, nem ítélkezni előre és nem arra tippelgetni, mit fogok találni a kötés alatt. A válaszaidat szorgalmasan jegyzem a papírra, minden kötelező kérdést eminensen felteszek, majd egyszer csak leteszem a táblát az ágy melletti szekrényre, és a homlokodra teszem a kézfejemet. – Elmondaná, hogy mi történt? – közelebb hajolva a szemedbe nézek, leginkább a pupilláid érdekelnek, hogy be vagy-e állva bármitől. És mindeközben árad a ruhádból a sörszag. – Fogyasztott bármilyen tudatmódosító szert vagy alkoholt az elmúlt 12 órában? – a tekintetedet elengedve észreveszem a vérfoltokat az ingeden, de nem kérdezősködöm tovább, mielőtt – reményeim szerint – készségesen válaszolsz. Fejsérülést keresek rajtad, de külsőt nem látok, hezitálás nélkül a nyakadra helyezem két ujjam, és a karórámra nézek, hogy lemérjem a pulzusodat. Egyelőre minden normálisnak tűnik, remélem, hogy nem fogsz eszméletlenül eldőlni két percen belül.
Abszolút nem így terveztem se az estémet, se az elkövetkező napjaimat – mégpedig bekötött alkarral. Szerencsére az ing és zakó alatt ez nem különösebben fog látszani, az már más kérdés, hogy nélküle látva Miranda lehet szívrohamot kap. Na mi az, már Miranda, nem is Dr. Ward? Remélem kipihentebb fejjel és munkába állva vissza fogok tudni térni a hivatalos, szakmai formához. Bekísérnek a vizsgálóba, én pedig türelmesen ülök le az ágyra. Nézegetem az alkaromat, ahol egy-két helyen a kötésen keresztül is látom, hogy apró foltokban átvérzett a sebem. Sóhajtok egyet, és azon jár az agyam, hogy muszáj leszek új baráti társaságot keresni. Őszinte vagyok, meglep, hogy a doktornő veszi fel az adataimat. De nem szólok közbe, helyette csak készségesen válaszolok. - Arthur Crowley. 1974. március 23.-a, Brisbane, Ausztrália. Azóta már amerikai állampolgár - megyek elébe a potenciális kérdésnek. - Nem, nincs allergiám, vérhígítót sem szedek, korábbi ismert betegségem sincs, öröklődő családi betegségről sem tudok. Nem dohányzok, alkalomadtán fogyasztok csak alkoholt - sorolok fel mindent, ami csak eszembe jut, hátha ezzel is megkönnyítem a dolgát. Ismerem már a kérdések zömét, de biztos vagyok benne, hogy a listám nem teljes. De legalább a lényeges dolgokon túl vagyunk. Nem sok kedvem van itt lenni, főleg nem itt éjszakázni, ezért próbálok minél gyorsabban válaszolni a kérdéseire. Legyünk túl ezen mindketten, aztán pihenjük át az éjszaka további részét és felejtsük el egymást. - Nem élek kábítószerekkel és alkoholt sem fogyasztottam - felelek a feltett kérdésekre ellentétes sorrendben. - Egy bárban voltunk az egyik barátommal, aki kicsit túl sokat ivott, és előjöttek az elemi ösztönei. Arcoskodni kezdett egy nem épp labilis személlyel. Szó követett szót, én pedig próbáltam szétszedni őket. Hát… ez lett az eredménye. Egy olcsó sörösüveg szétcsattanása az alkaromon. Voltak rajta kisebb-nagyobb vágások, illetve pár üvegszilánk benne. Jobbnak tartottam inkább bejönni, minthogy elfertőződjön és le kelljen vágni. Egyelőre még szükségem van a balosomra is - idézem fel a történteket röviden, tömören. - 50 és 55 között, igaz? - szólalok meg halványan mosolyogva, miután végzett a pulzusom számlálásával. Alacsony lenne ez egy átlagos embernél, de valószínűleg látja rajtam, hogy a korom ellenére formában tartom magam. A nyugalmi pulzusom szerintem már vagy 10 éve nem volt 60 fölötti. - Nézze… elhiheti, hogy nekem sincs kedvem az éjszakámat itt tölteni. Ha azok az üvegszilánkok nem lennének benne, és csak egy kés vagy üveg metszette volna fel a karom, valószínűleg be sem jövök. Az ilyenek ellátására már bőven megedzettek minket - mert hát a szanitéc sem lehet mindig ott, ha valakinek van egy vérzése. - Viszont lehet, sőt biztos, hogy kicsit lazábban kötöttem meg egy-két helyen, mint az kellene, ezért is vérzett át azokon a helyeken. De hát mit lehet tenni, egy kézzel nehéz kötözni - ha szakképesítéssel rendelkeznék, valószínűleg akkor sem tudtam volna bármivel jobban megcsinálni.
Álcázott türelemmel hallgatom, ahogy kényszerűen bemutatkozol, és közben felírom a nevedet és születési dátumodat. Mindent kipipálok, amire válaszoltál, de többet nem kérdezek, nem indokolt, és miközben azt ecseteled, hogyan landoltak a szilánkok a karodban, a papír alján lévő „diagnózis” fülhöz firkantom a következőt: Jason Statham-szindróma. Egyszer kapni fogok a fejemre a hanyagul kitöltött betegfelvételi lapok miatt, de amíg a páciens életét nem veszélyezteti, nem fogok nővért játszani csak azért, mert a személyzet fele egyszerre megy szabadságra. Lehet, hogy szívességgel kerültem ide, lehet, hogy nem vagyok elég jó ebbe a kórházba sem, és mindegyik betegem esetében lehet, hogy ő lesz az utolsó, de a kétségeimen és a vélt méltóságomon kívül, úgy érzem, semmim sincs itt. És egyik másik kórházban sem. - Nos, határozottan nem gerjed a nővérekre – állapítom meg bármilyen különösebb arckifejezés nélkül, sőt, rád sem nézek, mert épp a gurulós székért nyúlok, hogy az ágyhoz húzhassam. – Jól tette, hogy befáradt. De legközelebb csak inkább kerülje el az ilyesféle megmérettetéseket – magam alá húzom a széket, majd a lábammal közelebb görgetem magam hozzád. Eszembe sem jut azt mondani, hogy feküdj fel az ágyra, mert úgy szabályos, én pedig majd odaülök az ágy mellé, és ellátlak, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Bevallom, marha álmos vagyok, ez megint a harmadik éjszakai műszakom egyhuzamban. Te pedig nem olyannak tűnsz, aki szemérmességed miatt bepanaszolsz majd bárkinél, úgyhogy az egyik lábam becsúsztatom a tieid közé, a másikkal pedig közrefogom az egyik térded. Óvatosan elkezdem letekerni a kötést. - Ön orvos? – rád nézek, kissé kérdőn, valamennyire számokérőn, mert ha nem vagy orvos, akkor jó lenne, ha nem instruálnál, hogyan végezzem a munkám. – Ha ennyire magabiztosan tudja, mit kellene tennie, akkor akár meg is ihattam volna azt a levesízű automatás kávét, amiért az imént indultam – félreteszem az átvérzett kötést, és a karodat fogdosva, kissé közelebb hajolva felmérem a károkat. Az ágy melletti szekrényről fertőtlenítős gézt veszek le, óvatosan körbekenem a sebeket és a még bent lévő szilánkokat, majd csipeszt fogok a kezembe. – Ha jól viselkedik, és mozdulatlanul kibírja a következő 15-20 percet, amíg ellátom, akkor töltheti máshol az éjszakát – egy pillanatra sem emelem fel a tekintetem a sebekről, szilánkokat keresek, a már kihalászottakat pedig a szekrényen lévő tálkába ejtem. Van egy nagyobb darab, amit azonnal észrevettem, de azt hagyom utoljára, mert lehet, hogy varrni kell. - Miért avatkozott bele egy verekedésbe egy ilyen drága öltönyben? – nem tudom meghazudtolni a származásomat, anyának itt most a legnagyobb gondja egyébként is az lett volna, hogy ez az öltöny tönkrement, de engem leginkább csak az érdekel, miért hősködsz, vagy miért vagy ilyen ostoba, és ez is csak azért, mert zavar a kisugárzásod. Zavar, mert nem tudom eldönteni, hogy hidegen hagysz vagy kiráz a hideg a felsőbbrendűségi érzésedtől, vagy épp ellenkezőleg, kíváncsi vagyok a mesédre, mert addig is elfelejtem, hogy mennyire felemelő volt minden nap több órát műtőben tölteni a kocsmai verekedések után takarítás helyett. – Most ne mozogjon! – suttogom erősen koncentrálva egy méretesebb szilánkra.
Kezdőlap
vagy mondjuk, találgatás helyett akár meg is nézhetném.