You move through the room Like breathing was easy

- Ne, ne, ne, ne, lécci ne csináld, ne halj meg, lécci, lécci, lécci...!
Már egészen sírásba görbülő hanggal könyörgök a saját ajtómnak, amiben hiába fordítottam el a kulcsot, egyszerűen semmi sem történik. Alig fordul el, nem hallom a fordulással járó halk kattanást, miszerint a zárnyelv megmozdult, rángatom, csapkodom, egy ponton igazság szerint már rúgdalom, de nem történik semmi, ami egyetlen nyilvánvaló dolgot jelenthet – hogy kész, vége, ennyi volt, a kilincsem és ezzel együtt az ajtó zárja végérvényesen megadta magát. Nem nagyon értek hozzá, de arra tippelek, hogy leginkább az egész zár szétesett és/vagy beletörött az ajtóba, és mondhatnám, hogy nem láttam ennek jeleit közeledni, de úgy voltam vele, hogy nem mehet tönkre még ez is, vagy ha tönkre is megy, majd úgy veszem észre, hogy épp nyitva van az ajtó, vagy legalábbis én odabenn vagyok, nem pedig ezen az istenverte sokadik emeleten, amerre rajtam kívül többnyire a madár sem jár, és nem zárom ki magam.
Az egész tényleg tök nyilvánvaló, de én még percekig nem vagyok hajlandó erről tudomást sem venni. Mintha az, hogy nem adom fel, hanem tovább rángatom a kulcsot, két kézzel kapaszkodva belé próbálom elfordítani, csapkodok mindent, amit érek, miközben a szemembe lóg a hajam, a táskámat már rég a földhöz vágtam, és úgy egyáltalán, erőmön felül igyekszem nyílásra bírni a bejárati ajtót, változtatna bármin is.

De egy ponton túl azért már elég nehéz hinni ebben, én pedig elcsigázottan elengedem a kilincset, az ajtólapnak döntöm a homlokomat, szinte úgy lapulok az ajtóhoz, mintha azt hinném hirtelen szupererőm lesz és át tudok menni a falon, vagy legalább eltűnhetek a világ szeme elől, de semmi sem történik, naná hogy semmi, épp csak annyi, hogy a kétségbeesés hullámokban átcsap a fejem felett, majd szépen leterít úgy öt percig, amíg azon merengek, fel kellene-e hívnom Pault, hogy csináltassa meg, mégis csak az ő lakásuk, meg akkor már kezdhetnének valamit azzal is, hogy a zuhany folyton eldugul, de semmi késztetést nem érzek arra, hogy felhívjam Pault. Mert akkor Paul megkérdezi, miért nem futunk össze, ha azt mondom nem, arról akar beszélgetni, hogy vagyok és nekem nincs kedvem azt hazudni, hogy jól, Paul, tényleg, minden marhára jól alakul az életemben, miközben semmi sem alakul sehogy, de leginkább jól nem.

Az mégis elkerülhetetlennek tűnik, hogy valakit felhívjak, nyilvánvalóan nem fog varázsütésre kinyílni az ajtóm, és hacsak nem akarok valakinek a kanapéján csövezni beláthatatlan ideig, akkor nem nagyon van hova halogatni a dolgot. Mondjuk perpillanat elég jó ötletlenk tűnik hátat fordítani ennek a problémának (is, mint egy csomó másiknak), biztosan van valaki, aki nem bánja, ha elkezdek nála aludni nap nap után, de közben meg nem ártana, ha hozzá tudnék férni például a saját ruháimhoz, úgyhogy egy öt perces gyász szünet után felmarkolom a táskámat, előkeresem a telefonomat, és csak azért indulok el lefele, hogy ne egy helyben tipródjak, ami most elviselhetetlennek tűnik.
Gondolom, felhívom a tudakozódót, hogy adják meg a legközelebbi zárosok, ajtósok, nem is tudom, hogyan hívják ezt, számát Brooklynban, és lehetőleg egy olyanét, akik ki is tudnak jönni belátható időn belül, de alig magyarázom el, mire van szükségem, a hívás váratlanul megszakad, én meg állok egy fél lépcsőfokkal feljebb, mint a második emelet, és bámulom a telefonom teljesen sötét képernyőjét.
Nyilván a legjobbkor merül le.

Mint valami utolsó, megsemmisítő csapás, úgy fogadom az újabb balszerencsés fordulatot. Lezuttyanok a lépcsőfokra, kicsit ledobom a telefonomat, direkt, de azért nem annyira erősen, hogy végleg meghaljon, amúgy meg már nem nagyon számít neki, mert úgyis legalább két helyen törtem be a kijelzőjét, szóval ennek már mindegy. Nekem is mindegy. Nyilván nem lehetetlen megoldani a helyzetet így sem, nem vagyok hülye, én is tudom, épp csak erősen demotiváló, hogy a körülmények mostanában mintha folyton összeesküdnének ellenem, úgyhogy csak ülök, összefonom magam előtt a karjaimat, nekidőlök az oldalammal a falnak, és azon gondolkodom, vajon minek kell még történnie ahhoz, hogy esetleg tényleg eltűnhessek a földnek még a színéről is.

You move through the room Like breathing was easy

Nyilván hallom a mozgolódást a lépcsőházban, de nem különösebben kapom fel rá a fejemet. Többnyire azt remélem, idáig épp most nem jön fel senki, vagy ha mégis, hát jó (értsd, megszokott) New York-iként majd csak továbbmegy, mondjuk anélkül, hogy köszönne, vagy bármilyen módon észrevenne. Nem tartom ezt udvarias viselkedésnek, de sokszor éreztem már úgy a városban, hogy szeretem ezt a fajta láthatatlanságot - egészen biztosan rémesen érezném magam egy olyasfajta kisvárosban, ahol kávéért sem tudsz leugrani úgy, hogy ne kérdezzék meg öten, felgyógyultál-e már az influenzából. Az emberek itt nem különösebben kedvesek, ami persze, szomorú, de én szeretem a nagyvárosi léttel járó anonimitást, azt hogy eltűnhetek, ha úgy tartja kedvem és nem kell másokkal beszélgetnem, ha nincs kedvem.

Nem tudom, hogy szerencsésnek érezzem-e magam, amiért a hangokból ítélve mégis csak erre jön valaki. Mint sokszor máskor, most épp megint olyan a hangulatom, hogy nem igazán tudom eldönteni, mit akarok, mit nem, és bármelyik eshetőségért mit vagyok hajlandó megtenni… vagy épp mire van erőm és motivációm. Most mondjuk azt hiszem, elég egyértelmű, hogy semmire, és a kedvem sem feltétlenül a lehető legszociálisabb, szóval amikor az egyik szomszédom felbukkan a látóteremben, és láthatóan észreveszi a földre hajított telefonomat, az első gondolatom az, hogy hogy fel ne vedd, de komolyan, mert akkor meg kell köszönnöm, nem ártana kedvesen megköszönnöm, és a végén még meg is kéne magyaráznom, miért volt a telefonom eleve a földön, szóval a hangulatom azt hiszem, tényleg afelé hajlik, hogy hadd legyek láthatatlan. Pedig lehet, valójában pont az kéne most nekem, hogy beszélgessek valakivel és eltereljem a figyelmemet a bejárati ajtómat ért kis balesetről, de most épp mindenhez is fáradtnak és nyűgösnek érzem magam.

- Aha, köszi - azért a helyzethez mérten megpróbálok egy borongós mosolyt varázsolni az egyébként valószínűleg eléggé lehangolt arcomra, ahogy leengedem a magam előtt összefont karjaimat és kinyúlok a saját, félhalott telefonomért, hogy elvegyem a szomszéd sráctól.
Mármint, ha valakire illik a “szomszéd srác” kifejezés, az pont ez a fiú, láttam már párszor jönni-menni a legtöbb szomszédomhoz hasonlóan, és olyan kimondottan ártatlan ábrázata van. Meg biciklije és kutyája, vagyis biztosan környezettudatos és állatbarát, szóval ismeretlenül is azt kell gondolnia az embernek róla, hogy biztos “jó gyerek” volt egész életében, sosem zárta ki magát a lakásából és bizonyára nem szenved semmiféle önértékelési zavarban. Velem ellentétben, mert a fentiek közül maximum a környezettudatos és állatbarát dobozokat pipálhatnám ki, de például nem hiszem, hogy mostanában képes lennék rendesen gondoskodni egy állatról, és hát környezettudatósnak lenni egész egyszerű, ha egyébként is az az életcélod, hogy a lehető legkisebb helyet se foglald el ezen a bolygón.
Ezeket a következtetéseket levonva nem tudom, miért csodálkozom azon, ami jön, de csodálkozom, és egyszerre akarom elsírni magam, meg elszaladni, és csak azért nem teszem egyiket sem, mert ciki és/vagy goromba lenne. Pedig többnyire nem vagyok ekkkkora nyomorék, mint ma, ennél azért pár fokkal normálisabban szoktam hozzáállni embertársaimhoz, meg kimondottan kommunikatív és kedves vagyok, csak… csak. Ez a nap haljon meg.

- Igen, összefutottunk már párszor. Meg a kutyáddal is. Cece - mondjuk nem hiszem, hogy megijednék attól, ha amúgy nem itt lakna, perpillanat nem sok olyan dolgot tudok elképzelni, ami ronthatna a helyzetemen, vagy akár általánosságba véve az életemen, szóval felőlem akár erre jöhetne egy sorozatgyilkos is, tenne nekem egy szívességet… jó, ezt amúgy természetesen nem gondolom teljesen komolyan, itt még nem tartunk, de a lényeg, hogy ettől sem választ el túl sok.
Ahogy attól sem, hogy őszintén válaszoljak Colin természetellenesen (mármint egy tisztességes New York-ihoz mérve természetellenesen) kedves és őszintének ható érdeklődésére, miközben nagyon-nagyon-nagyon utálok panaszkodni és legalább ennyire utálok másokra utalva lenni, meg segítséget kérni. Képes vagyok rá, de nem szeretem, úgy vagyok vele, hogy az ember épp csak annyit érdemel mindenből, amiért hajlandó maga megküzdeni, szóval majd akkor fogok felállni erről a lépcsőfokról, ha összeszedem magam és elindulok keresni egy nyilvános telefont, és kihívni valakit, hogy megcsinálja az ajtót.
Ebben a folyamatban nem kimondottan van helye egy ilyen Colin-féle kedvességnek, aztán mégis úgy érzem, hogy nem nagyon tudok annyira bunkó lenni, hogy ne mondjak semmit, meg szándékosan elkergessem, hogy legyen dolga máshol.

Halkan, röviden sóhajtok, vagy sokkal inkább szusszanok egyet - Semmi különös, csak ez nem az én napom. Azt hiszem, meghalt a bejárati ajtóm zára, mert nem tudom kinyitni, és még a telefonom is lemerült - bánatosan megbillentem felé a kissé meggyötört készüléket, de ettől függetlenül nem sok hajlandóságot mutatok arra, hogy bármilyen más mozdulatot tegyek. Beleértve azt is, hogy mondjuk akár fel is állhatnék innen, alátámasztva, hogy ez a helyzet tényleg csak egy szokásos “semmi különös” és véletlenül sem katasztrofális a helyzet, annak ellenére, hogy naná, hogy annak érzem.
- De amúgy semmi különös, tényleg, mindjárt felkerekedek intézni valamit - majdnem hozzáteszem, hogy “csak röviden megpihentem itt, mint egy átlagos rakás szerencsétlenség”, de azt hiszem, az valami akaratlan cry for help lenne, és remélem, ott még nem tartok.
Lécci, ne tartsak még ott…!

You move through the room Like breathing was easy

Beleegyezés-szerűen félrehajtom a fejemet. Igen, elsorolva valójában ez a fő problémám, de azért ha jobban megvizsgáljuk a helyzetet, ezek nem is olyan nagy problémák. Mármint, az első gond megoldására elég lenne elmenni valami netkávézóba, biztosan fel tudnám tölteni a telefonomat. Vagy átugrani valakihez, akit ismerek ennyire, és töltőt kérni ott. Vagy ugye ott van a nyilvános fülkék lehetősége, és azt hiszem, egy hívásra még csak lenne is elég apróm, szóval ezek nem lehetetlen problémák, nem olyan rossz a helyzet, mintha mondjuk meghalt volna valaki, csak nyilván ezzel nem poénkodik az ember. Az meg nem is kérdés, hogy szerelőt kell hívnom, de ha van telefonom, akkor hívhatok szerelőt.
 Szóval nem olyan rossz ez - folyamatosan ezzel győzködöm magam és nem értem, hogy akkor mégis miért úgy érzem magam, mintha valaki tényleg meghalt volna. Mostanában a legkisebb dolgok is indokolatlanul ki tudnak akasztani és tudom, hogy ez nem oké, de mégis mit csináljak? Egyszer biztos elmúlik ez is, mint ahogy az ember meggyógyul egy kis megfázásból, vagy tudom is én.

- Hát, tudod, már vacakol az ajtóm egy ideje, szóval azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt. Meg kellett volna csináltatnom már korábban - ami ugye felveti a kérdést, jogosan, hogy akkor miért nem csináltattam meg, de hát biztos nem csak az én életemben vannak olyan dolgok, amelyeket halogatok. Különösebb ok, vagy értelmes magyarázat nélkül, egyszerűen csak nem volt kedvem foglalkozni vele. Meg az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem vagyok itthon túl sokat, sőt, annyira kevés időt töltök ebben a lakásban, amennyit csak lehet, tekintetbe véve, hogy gyakorlatilag egy tetőtéri lyuk, elromlott a fűtés és huzatosak az ablakok, szóval folyton fázok, de ezek is olyan dolgok, amelyekkel nincs kedvem foglalkozni és nem akarom megoldani. Végtére is nem az én lakásom, Paulnak meg nem akarok panaszkodni, örülök, hogy van hol laknom, és alig kerül valamibe, szóval… közben meg tudom, hogy ezek _sem_ megoldhatatlan problémák, csak én nem bírok el az életemmel, mint mindig.

Biztos ezért van az, hogy gyakorlatilag képes lennék elsírni magam attól, hogy Colin leül mellém, aztán felém nyújtja a saját telefonját. Komolyan, kéne nekem valami idegerősítő, vagy valami. Legalább mondjuk egy feles, Vagy egy cigi. Nem is tudom azonnal rávenni magam, hogy elvegyem tőle a mobilt, csak nézek rá, aztán meg a telefon világító hátterére a cuki kiskutyával, és hirtelen elkezdek irigykedni, hogy lehetnék ilyen tisztességes ember is, biciklivel, kutyával, barátságos arckifejezéssel - pedig semmit sem tudok Colinról, az is lehet, hogy semmi irigyelnivaló nincs az életében, én most mégis irigylem kicsit, és némileg zavarban is vagyok a nem várt ajánlkozástól.

- Köszi - szusszanom aztán végül bátortalanul, mert azért még én is fel tudom mérni, hogy ez egy ilyen “most vagy soha” lehetőség, amivel legalább egy kicsit könnyíthetek magamon, még akkor is, ha úgy érzem, nem érdemlem meg egy ismeretlen kedvességét, úgyhogy megint tárcsázom a tudakozódót és megkérem, hogy kapcsoljanak nekem egy céget, aki tudna küldeni valakit zárakhoz. Ezt követi egy pár perces, kissé kínos beszélgetés egy férfival a vonal túlsó végén arról, hogy mi a probléma, milyen típusú a záram az ajtón, vagy legalább a kulcsom, mikor tudnának jönni, és akkor persze realizálom, hogy nem nagyon van kedvem sürgősségi felárat fizetni, szóval arra a remek megegyezésre jutunk, hogy majd holnap délután ötkor jönnek, úgyhogy bediktálom a nevemet, a címemet, meg a telefonszámomat, abban a tudatban, hogy most akkor el kéne másznom Queensbe, hogy Linánál aludjak, vagy előrukkoljak valaki mással, akinek felbukkanhatok a küszöbén, és lehetőleg nem dob ki. Ja, és le kellene vennem kápét. Minden oké, minden oké, minden oké…

- Köszönöm, ez most jól jött, mondjuk csak holnap fognak kijönni, de mindegy - nyújtom vissza a telefont Colinnak, pár fokkal életrevalóbban, mint eddig - Majd valamivel meghálálom, komolyan. Mit szeretsz? Kávét, sütit, bagelt…? - nem mintha majd én tudnék neki bármelyikből is királyat csinálni, de venni azért tudok, vagy nem tudom, hozok jutalom falatokat a kutyájának, vagy valami, hogy ne érezzem magam olyan haszontalannak.