Peter Bishop az a fajta srác akivel nem kell feltétlenül jóban lenni, de nem árt ha az ember legalább ismeri. Vagy legalábbis annyira mindenképpen, hogy tudja: nála aztán minden beszerezhető, ami egy egyetemistának kell. És nem feltétlen az ártalmatlannak tűnő vizsgatételekre gondolok, hanem sok minden másra. A bulik kelléke nem mindig csak a pia meg a bikini, és a jó zene. Persze ez inkább azokra vonatkozik, akik élnek ilyesmivel. Én inkább kihagyom. Nem csak azért mert Felipe gyaníthatóan egész hátralévő egyetemi éveimre megvonná tőlem a havi apanázsom, hanem mert onnantól számíthatnék a nullhuszonnégyes felügyeletre is. Nyakamba akasztana valami melák koloncot, aki mindenhova kísérget. Nem köszönöm, akkor inkább egy ideig még viselem a jókislány álarcát, legalábbis látszólagosan. Peter Bishop tudvalevőleg minden második lánnyal kikezd, és tudvalevőleg a lányok kilencven százaléka be is dől neki. Mert Peter Bishop mocskosul jóképű….mindamellett, hogy rengeteg mindenhova van bejárása, rengeteg mindenkit ismer, és szinte nincs olyasmi amit ne tudna megszerezni. Azt szokta mondani, hogy a leheletetlen csak egy áthúzott szó az ő szótárában.Én azok közé a lányok közé tartozom, akiket rémesen cukinak tart, de nem feltétlenül akarna tőlem többet. Persze nem lep meg, a srácok többsége pontosan így gondolkodik: Óóóóó Bébé nagyon édes, nagyon helyeske, de tipikusan havercsaj. Hát nem tudom mi minden kellene ahhoz, hogy ennél tovább lássanak velem kapcsolatban. Ja, hogy nem ártana az apa-komplexusból lefaragni? Ó az lehetséges. Peter Bishop az a fajta akiről jobb ha a bátyám nem tud. Mármint azt sem, hogy egyáltalán ismerem, arról meg végképp nem, hogy szóba is állok vele, mégpedig azért mert annyira meg akarok szerezni valamit. Információt. A titokzatos szomszédról, aki hetek óta birizgálja a fantáziámat, és akármennyire is szeretném, képtelen vagyok nyugton maradni a hátsómon. Már nem elégszem meg az amúgy is törvénytelenségbe hajló kukkolással a fák ágairól, vagy arról, hogy mindenféle engedély nélkül lopakodom át hozzá, csak azért, hogy megnézzem hogy vágja a sövényt….nem tudom. Lehet, hogy ez már a betegesen hülye kategória? Egy hete azonban valami olyasmi történt, ami rádöbbentett, hogy ezzel a fickóval kapcsolatosan eléggé darázsfészekbe nyúltam, és nem feltétlenül kémia professzornak tűnik, aminek vallja magát. Pontosabban egyszer hallottam, hogy a másik szomszédjában lakó öreg Harrold bácsival beszélget. Az öreg egy nyugalmazott, Vietnámot is megjárt őrnagy, aki egy bombatámadás alkalmával a bal fülére teljesen megsüketült, és a jobb sem tökéletes. Érdeklődő, közvetlen, bár nagyon karakán ember. Szereti tudni, hogy kik laknak a közvetlen környezetében, így várható volt, hogy a régóta üresen álló Truman-ház új lakója is felkelti majd az érdeklődését. Ő azonban hasonlóan kedves és udvarias volt vele, és amikor a munkájára terelődött a téma, azt felelte, hogy a Columbian kémiaprofesszor…..hááááát nem tudom. Lehet én vagyok kicsit paranoiás, de felénk egyetlen professzornak sincs olyan bicepsze, amivel odébb tudná tolni a Washington hidat le egészen Liberty Islandig és még csak meg sem érezné. Maradjunk abba, hogy a gyanúm, mely szerint elég sok titkolni valója van egyre inkább kezdett bizonyossá válni, ahogyan az is, hogy elérkezett az a pont ahol be kellene fejeznem a szomszéd utáni kutakodást. De képtelen vagyok abbahagyni, és nem feltétlenül amiatt mert a Truman-ház gyerekkorom csodabirodalma volt egykor. És egyszerűen tudni akarom ki az aki végül megvette.Pedig én akartam, mert két év múlva végre hozzáférhetek a letéti számlámhoz, amit jelenleg Felipe kezel, mint tíz éves korom óta a törvényes gyámom. Beter Bishop pedig az az ember, aki ebben az egészben nekem segíteni tud. Először, amikor elmondtam neki, egyszerűen kiröhögött. - Bébé, te nem az a fajta lány vagy, akit efféle körökbe szívesen beengednék. Tudod….ha te odamennél, te lennél a chivava a cane corso-k között. Elég élesen elütnél te onnan, és nem vagyok benne biztos, hogy bárki is hajlandó lenne téged komolyan venni. Egyáltalán például….füveztél már te valaha? - Igen!- vágtam rá durcásan, bár ez csak félig volt igaz. Valóban szívtam pár slukkot, de csak azért, mert mondod vagy mered játékot játszottunk, és én inkább mertem. Szóval ha azt vesszük, az nem igazán önkéntes dolog volt. Ettől még igaz, így aztán nem is hazudtam. Akkorát. Peter Bishop lazán kiröhögött, majd azt mondta, hogy ad egy címet. Menjek el oda és keressem Zach-et. Lehetőleg ne valami élénk színű ruhába menjek, lehetőleg este tíz után, és lehetőleg célirányosan, bárki kérdezi, akkor mondjam hova megyek, és azt is, hogy kivel találkozom, meg azt is, hogy Peter Bishop küldött. Elég para dolog volt, kicsit olyan filmbe illő, olyan mission impossible utóízt hagyott maga után. Egész héten erre treníroztam magam. Megjegyeztem, hogy hova kell mennem, azt is, hogy mikor. Bár a ruhaválasztás nem sikerült a legfényesebben, mert azt hiszem nem tartok a gardróbban titkos éjjeli, illegális találkozókra való szettet, úgyhogy egy pöttyös fekete-fehér blúz mellett döntöttem, meg egy fehér farmer mellett. Mondjuk világos cucc, de legalább nem élénk. Nem nagyon vannak sötét színű ruháim, elég nyomasztó, és elég rossz emlékeket ébreszt bennem azokról az évekről, amikor kizárólag fekete kinyúlt pulcsikban és fekete farmerben jártam. A hajamat hátul lófarokba összefogtam egy fehér hajgumival, és egy farmerkabátot is vettem, nem tudva, hogy esetleg hideg lesz mire végzek vagy egyáltalán hogy jutok onnan haza? Mindez már csak akkor fordult meg a fejemben, amikor a gyéren kivilágított brooklyn-i utcák számomra ismeretlen rengetegében kanyarogtam. Nem akartam elővenni a mobilt, amiben a címet őrizgettem, szent meggyőződésem volt, hogy a patent memóriám mindent eltárolt. Rat Trap. Hirdette egy lila neon felirat a ház falán, amit keresnem kellett. Vörös téglás épület volt, olyan amilyen ebben a városrészben bármelyik melósok lakta környéken találni lehet. A felsőbb szinteken olcsóbb lakások voltak, a pincében pedig klub üzemelt, amiről nem feltétlen lehetett eldönteni, hogy pénzmosásra használják vagy egyéb másra. Nyereséges egy ilyen környéken hosszú távon nem nagyon lehetett. Ijedten rezzenek össze, amikor a telefonom megzörren. Remegő kézzel veszem elő, és csak reménykedni merek abban, hogy nem állított véletlenül haza, mert amúgy ma ügyeletes. Lehetett volna annyi eszem, hogy alibit szervezek magamnak a ma esti kimaradásra, de én hülye azt találtam ki, hogy hajnalig fogok tanulni valami rém unalmas tárgyra. “Remélem megetted a tésztasalátát amit a hűtőbe hagytam. És lehetőleg ne fald fel az összes diós krémest, mert ha reggel hazamegyek, akkor még én is akarok enni belőle. Csók. F.” Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és gyors és rövid üzenetet írtam vissza, melyben tájékoztatom, hogy nemsokára megeszem a salátát - illetve meg fogom ha hazamentem- és ne üzengessen, mert tanulok és megzavar. Pofátlanul tudok hazudni, ez már kezd egy kicsit kiakasztó lenni. Visszasüllyesztem a farmerkabátom zsebébe a mobilt, még egy gyors pillantást vetek magamra a lejárati ajtó vékony, fekete, tükröződő üvegébe, és lesétálok a lépcsőn. Egy magas, nagydarab és rettentően marcona külsejű fickó állja az utamat, aki arról érdeklődik, hogy nem tévedtem el esetleg? A fejem rázom, és közlöm vele, hogy kit keresek és ki küldött ide. Mintha valami varázsigét mormoltam volna neki, vagy bűbájt bocsátottam volna rá a szavaimmal, int, hogy kövessem, és átvezet magán a klubon. A basszus szinte a gyomromban táncol, odabent a tömegben parfüm, arcvíz és vaníliás füst illata terjeng. Nem nagyon nézek körbe, igaz a lilás félhomályban nem is nagyon tudnám megmondani mi történik. A fickó egy színes, gyöngyökkel elválasztott ajtókeret felé mutat és a fejével int, hogy menjek be. Bizonytalanul lépek be az említett helységbe és miután a szemem megszokta az itt is terjengő füstben elvegyült lilás fényeket három férfit pillantok meg. Na basszus! Melyiküket kell keresnem? Peter Bishop, hogy cseszd meg, azt nem mondtad, hogy hogy néz ki ez a Zach. Az egyik fiatal, olyan velem korabeli lehet, meg is akad rajta egy másodpercre a tekintetem, aztán siklik tovább. A másik középkorú, olyan negyvenes, a harmadik, aki halszálkás öltönyt visel, a gomblyukban vörös rózsával, ami rém sablonos, de meg kell állapítanom, hogy ad neki valami szokatlan sármot, pedig már közelebb jár az ötvenhez.Na ő az akit Zachnak sejtek, és ő az akihez végül közelebb indulok, merészen felvéve a szemkontaktust. Nem akarom, hogy azt higgyék idejöttem, és még csak halovány lila fogalmam nincs kit is keresek….szóval bevállalok egy all-in blöfföt. - Hello. Vagy hát nem tudom...tegezhetem….tegezhetlek ugye? Itt azt hiszem a magázás elég idétlenül jönne ki….vagy mi. Szóval Peter Bishop küldött hozzád, hogy esetleg tudsz nekem segíteni. Te vagy Zach, ugye?- teszem fel a vörös rózsásnak a kérdést, aki először döbbenten néz rám, majd úgy elkezd röhögni, hogy elkerekedett szemekkel bámulom. Most meg mi olyan vicceset mondtam? Tanácstalanul nézem a másik kettőt is…..hát nem indul olyan gördülékenyen mint kellenne….
Szép napos délelőttön robogok egyenesen az utcán. Minden piros lámpánál, szinte bealszok, annyira túl vagyok hajszolva. Csodálom, hogy baleset nélkül sikerült eljutnom a kívánt célig. - Zachary... Price... - Válaszolok minden egyes kérdésre, amit az őrök felraknak. Unom ezeket a felesleges köröket. - Személyi? - Komor hangon szólal meg az előttem álló őr, aki épp a mappájából néz fel. Sóhajtok egyet és a lehető leglassabban húzom elő a farzsebemből a tárcámat, hogy kikeressem neki a kért dokumentumot. Átnyújtom, majd egyik lábamról a másikra állok, amíg méricskél és próbál beazonosítani a személyimről. Miután sikerült neki feldolgoznia, hogy én vagyok azon a kis képen, visszanyújtja. Elrakom, majd egy újabb kérdéssel találom szembe magam. - Kihez jött? - Megforgatom a szemeimet, majd elmondom Davis nevét. Fél szemmel les fel rám a mappájából, majd még valamit lefirkant a papírra, majd felém nyújtja, hogy írjam alá. Szép szignót rányomok, majd a kinyújtom mindkét karomat és egy kis terpeszben megállok az egyik nagy darab őr előtt. Végig húzza rajtam a fém detektorját, ami néhol csipog, mert a zsebemben felejtettem a kulcsom és pár apróm. Ezeken kívül végre átjutok a biztonsági vizsgálaton és már mehetek is a beszélőbe. Az egyik asztalhoz leülök, amit mutattak nekem és várom Davist. Körbe nézek, és mindenki tűkön ül, izgatott, hogy viszontláthassa a szerettét, aki a rácsok mögött ül. Egy hangos berregés jelzi, hogy nyílik a börtönajtó és végre a tömegben meglátom a régi bandavezéremet. A szokásos kézfogásunkkal köszönünk egymásnak és leülünk. Hamar a tárgyra tér, ezt szeretem benne, hogy sosem kertel. - Van itt benn egy tag, aki ismer valakit... - Kezdte, én pedig kíváncsian vártam, hogy mi lesz a vége. Az államat kezdem simogatni, ahogy a terv összeáll a fejemben. Tetszik, amit kitalált és öröm lesz a többieknek ezt elmesélni.
Pár órával később már a raktárban vagyok, hogy közvetítsem mindazt, amit Davis-től megtudtam a mai napon. Elég sok kérdés merült fel, amire leginkább csak a vállaimat rángattam, mert ezeket nem beszéltük át. Sóhajtva jövök rá, hogy lesz pár kemény napunk kigondolni mindent.
Pár nappal később, végre túl vagyunk minden tervezésen, minden lehetséges variációt átbeszéltünk többször is. A terv, ami összeállt, az hibátlan. A raktárban állok a többiekkel szemben, mikor megérzem, hogy a telefonom rezegni kezd a zsebemben. Félig kihúzom, ismeretlen szám. Ez ő lesz... A szívem a torkomban ver, izgatott vagyok. Egy ismeretlen férfi hang szól bele titokzatosan. A Davis által elővezetett fickó volt. Rébuszokban beszélt, néha nehéz volt megértenem, hogy mire akar kilyukadni. Ez a pasas tényleg paranoiás. Viszont, amit akar, az érdekelt és nem csak engem. Egy nagyobb szállítmány érdekelné őt, amit be tudnék szerezni, de nekem több infó kell az üzlethez.
Egy órával később már úton is voltam a megbeszélt helyre. Nem volt időm átöltözni, de nem is akarok feltűnést kelteni, még akkor sem ha nem vagyok jelenleg a rendőrök radarja alatt. A pultosnak elmondom a jelszót, amit a fickótól kaptam telefonon, mire a srác csak a fejével hátrabök. Elindulok a kis hátsó helyiség felé, ahol meglátom a tárgyalópartnereim. Mit ne mondjak, kellett önuralom, hogy ne röhögjem el magam az idősebb fickót látva. Mintha egy rossz maffia filmből lépett volna elő. Nem az én dolgom megítélni valakit a kinézete alapján, de ha így mozog az utcán, nem csodálom, hogy paranoiás. Még a nagyanyám is utána fordulna egy ilyen fickónak. Pár perce tart a megbeszélés, amikor megzavarnak minket. Kérdőn felvonom az egyik szemöldökömet, ahogy látom, hogy a tárgyaló partnereim mind elkezdenek nevetni. Nekem ez annyira nem vicces több okból is. Ez a kis csitri megzavart egy nagyon fontos üzleti tárgyalást, másrészt pedig Zach-nek nevezett. Úgy hangzik, mintha barátok lennénk, és mi baromira nem vagyunk barátok. - Én vagyok, akit keresel. És Zachary a nevem! - Szólalok meg kicsit mélyebb, komorabb hangon, ahogy előrébb lépek a társaságból. A nagy darab melák a könnyeit törölgeti, majd vállon vereget és csak annyit nyög oda, hogy később beszélünk, ha a barátnőmmel elintéztem a közös ügyeinket. Összeráncolom a homlokomat, nem a barátnőm, de mire megszólalhatnék, már mindketten messze járnak. Összefonom a mellkasom előtt a karjaimat, majd a lány felé fordulok. - Mit akarsz tőlem? És honnan tudtad egyáltalán, hogy itt vagyok? - Felvonom kérdőn a szemöldökömet és nagyon remélem, hogy nyomós oka volt, hogy megzavarjon minket. Mindenesetre kíváncsian várom a válaszát, mert a név, aki küldte, nem mond semmit.
Kezdőlap
