pozitív
Azt hiszem... kedves vagyok. És aranyos? Nem tudom, a bátyám mindig egy kiscicához hasonlítgatott, ami azért elég nevetséges, ha engem kérdeztek. Halk vagyok, egy kissé visszahúzódó, aki csak úgy feleslegesen nem szívesen hallatja a hangját. Szeretek az árnyékban maradni... azt hiszem, ez is anyám miatt van. Kicsit mindig félek attól, hogy mit váltok ki az emberekből, hogy idegesítem őket, hogy bántani akarnak, így próbálom a lehető legkevesebb feltűnést okozni.
Ha valamit nagyon akarok, azért mindent megteszek. Legalábbis... mindent, amit tudok. Elég kitartó tudok lenni, ugyanakkor vannak dolgok, amikre hamar ráunok, és elvesztem az érdeklődést... vagy ez már negatív tulajdonság? Na, szóval... ha motiválnak, akkor kitartó tudok lenni. Igen.
Mindig túlagyalom kicsit a dolgokat, belemélyedek az agyamba... Ugyanakkor szeretek gondolkodni, problémákat megoldani, és... és másokat boldoggá tenni. Igen. Gyűlölöm, ha valaki szenved vagy rosszul érzi magát... Segítőkész vagyok, és a barátaimhoz hűséges. Azt hiszem. Nem sok barátom van.

negatív
Aggályok, túlagyalások, gátlások... minden szó mögött keresem a rossz élt, keresem magamban, hogy megint mit rontottam el. Félek kicsit másoktól, de ezt igyekszem elnyomni, nagyon-nagyon elnyomni... Nem vagyok elég bátor, a kiállásomat sem nevezném magabiztosnak... És mindig aggódok valamin. Néha megőrjít a saját fejem, szeretnék csak úgy kimenekülni belőle.
Ha valaki megbánt, arra elég sokáig tudok orrolni, igaz, nem könnyű olyan mélyen megbántani, de ha sikerül... akkor kibékíteni sem egyszerű. Nem sok embert gyűlölök. Anyám köztük van.
Nem állok ki magamért eléggé, és ezt utálom. Próbálok jobb lenni ebben is... de nem olyan egyszerű, mert sokszor inkább maradok csendben, csak hogy másoknak jobb legyen. Még küzdök, hogy megtaláljam ezt az egyensúlyt... mások közt és köztem... remélem, egyszer meglesz.


mindig
A tenger dörmögő hangja. Finom, lágy illatok. Fehér virágok. Fogkrém illata, fogmosás, szabadság, sokáig fentmaradás csak úgy. Éjszaka főzés. Füge. Kedvesség, szeretet, mások jókedve és nevetése. Kisállatok... óó, pihepuha kiscicák. És persze nagycicák, nem diszkriminálunk... Kellemesen meleg, nyári nap egy kis szellővel. A virágok illata. A telefonom, a laptopom, pinterest, szép képek... Édességek, gofri, habos sütemények, felcukrozott és tejezett kávé. Odafigyelés, törődés, biztonság... Adley. És dolgok, amik Adleyre emlékeztetnek... mint az orvoslás.

soha
Fájdalom. Magány. Édesítőszeres üdítők, teák. Mások szenvedése. Bogarak, csótányok és kitinpáncélos gusztustalanságok. Tejföl. Erőszak, agresszió. Repülés, magasság, túlságosan erős és ijesztő szél. Éles hangok, zajok. Elveszteni valaki vagy valami fontosat... temetések... sár, amiben csúszkál az ember, és ott van mindenhol. Hideg. És a túl meleg... de inkább a hideg. Mások megalázása, rosszindulatúság, és bántalmazás. Óóó, és kaktuszok... mert azok fájnak. Nagyon.


küllem
Ártatlan küllem, szomorú szemek, sötétbarna haj és szem. Nincs bennem semmi különös, igazából. Vékony vagyok, de sosem sportoltam különösebben... kiskoromban szerettem volna járni ide-oda, de anya nem engedte, aztán pedig a suliban inkább nem is mertem kivenni a részem a játékokból igazán... mert féltem, hogy fájni fog... Szóval, ez genetika. Ahogy az is, hogy igazából akármit eszek, nem hízok. Oké... talán egy kicsit szerencsés vagyok, emiatt legalábbis biztosan. Ami a túlságosan világos bőrömet és a hülye szeplőimet illeti... hát, hagyjuk is... Na meg a lehetetlen helyen lévő anyajegyeim? A fülem mögött, a kézfejemen és az ujjamon... furcsa, de igazából kezdek magammal egyre jobban megbarátkozni. Szépen, lassan... de kezdek.

család
Noss... kényes téma. Egy kicsit mindenki családja elcseszett, nem? Ebben reménykedek. Apámat nem ismerem, sosem ismertem, igazából az ő alakját Adley és a nagybátyám töltötte be, azt hiszem. Igaz, az utóbbit nem sokat láttam. Ő Benedict, anyám testvére, az öccse, de nincsenek túl jó kapcsolatban. Azt hiszem, anyám mindenkit szeretne kiirtani maga mellől... és ha erre gondolok, az apámra sem tudok igazán haragudni, amiért lelépett.
Anyám az álcázás mestere. Ő egy kígyó. Nem szabadna ezt mondanom, tudom... de ha rágondolok, akkor egyszerre fog el a düh és a fájdalom, amiért pokollá tette az én és a bátyám életét is. Adley-ét főleg. Ez pedig talán mégjobban dühít, mint bármi más. Szeretném, ha legalább bűntudata lenne... de talán azt sem fogja fel, mit tett velünk. Talán az alkohol már teljesen kiölte az agyát az érzéseivel együtt. nem tudom, hogy lehet még meg az állása.
Húsz évesen sikerült végre különköltöznöm, Benedict közelébe. Most egyetemre járok és a nagybátyám éttermében segítek be, amikor marad időm. Orvos leszek... egyszer az leszek, és hiszek benne, hogy Adley nagyon-nagyon büszke lesz rám. És ez az, ami minden reggel segít kibújni az ágyból.



2017 nyara

Mélyen szívom be a levegőt az orromon keresztül, ahogy a virágcsokrokkal körbepakolt emelvényt figyelem, a fényképet, amelyről ő pillant vissza rám. Azt mondom magamnak, ez csak fénykép, egy átlagos fénykép... olyan, amiből annyi lapul a telefonomon és a fiók alján, annyi közös emlék, amelyen felsejlik az arca. De ez más... ez annyira más.
Hallom az emberek sutyorgását körülöttem, hallom ahogy köröznek, mint a keselyűk. Valaki megérinti a vállamat hátulról... de nem reagálok rá, mintha el sem érne hozzám az érintés, pedig a tompa fájdalom végigszalad a bőrömön rá. Ne... ne szólj hozzám... nem akarom hallani...
Nyelek egyet, és erőszakosan a fényképen tartom a tekintetemet. Sugárzó tekintettel mosolyog le róla, különleges, barnás-zöldes keverékkel csillogó szemeiben megcsillan a kamera mögött csillanó fény. Biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyetlen, aki látja benne azt a szomorkás homályt.
- Hogy vagy, Rainey? - hallok meg egy hangot a hátam mögül, ami már elég erőteljes ahhoz, hogy megtörje a pillanatot, visszahúzzon kicsit a valóságba. Apró kis sóhajjal szakítom el a tekintetemet az arcról, ami a vászonról bámul rám, és hátrapillantok.
Nem mondanám, hogy sosem viselt meg a halál. Persze, hogy megviselt... egyszerűen csak hozzászoktam az évek alatt, azt hiszem. Még nagyon kicsi voltam, amikor először kellett részt vennem egy temetésen, csak mert anyám nem akart egyedül otthonhagyni minket a bátyámmal. Emlékszem, mennyire nem akartam ott lenni, nem akartam hallgatni a zokogást és azt a sok "részvétem"-et, nem akartam igazán felfogni azt sem, hogy a nagymamánk már nincsen velünk. De Adley fogta a kezemet, és ha rápillantottam, a bátorsága egy kicsit rámragadt... mert ő mindig bátor volt.
Nagymamát követte nagypapa, követte a kutyánk, aztán Adley halai... persze az már más kérdés volt, hogy ők nem természetes halált haltak. Anya dobta ki őket, mert büdösnek találta az akváriumot. Aztán... aztán ki halt meg? Már nem is emlékszem. Az a kedves bácsi a szomszédból, akihez mindig átmehettünk cseresznyét szedni, hogy a helyére valami ismeretlen család kerüljön, akiknek az arcát még mindig alig ismerem? Vagy esetleg az általános iskolai tanárnőm, aki minden pénteken hozott nekünk valami édességet a hétvégére készülve?
Összefolynak ezek, de visszanézve... már egyik sem tűnt olyan fontosnak. Mert akinek ma a képe ott virít a fehér rózsák közt, az mindenkinél rosszabb.
Annyival, de annyival rosszabb.
Ránézek a nagybátyám arcára, aki mögöttem áll, elegáns, fekete öltönyben. Látom, hogy fejem mellett elkalandozik tekintete a hátam mögé, de aztán gyorsan vissza is pillant rám. Mintha csak nem bírná nézni azt a fotót.
- Megvagyok... - válaszolok, de a hangom olyan rekedten hangzik, hogy még én is megrezzenek tőle egy kicsit. Megköszörülöm a torkomat. - Csak... csak szeretnék már túllenni ezen a napon.
Benedict bólint egyet, én pedig oldalra pillantok. A sok fekete ruhás alak között kiszúrom anyámat... oldalt áll, a fal mellett, az italos asztalnál, pont, ahol sejtettem, hogy lesz. Valamit tölt magának, közben pedig felpillant, hogy a tekintetünk egy pillanatra összeakad... de nem hagyom sokáig a szemkontaktust, gyorsan elnézek, vissza az előttem álló férfire.
- Borzalmas, ami történt... - sóhajtja. Tudom, hogy csak jót akar, csak kedves akar lenni... de azt kívánom, bárcsak befogná. Mert a szívem már így is olyan erősen hasogat, hogy kezd tőle hányingerem lenni. - Ilyen fiatalon... borzalmas...
Visszafordulok hátra, mert úgy érzem, felkavarodik a gyomrom. Nyugalom, Rainey... de az én szavaim nem olyan hatásosak, mint amilyenek az övéi voltak. Semmi sem érhető fel hozzá.
Bámulom Adley képét, és egyre csak úgy érzem, hogy elfogy a levegőm. Azt akarom, hogy itt álljon mellettem, hogy megfogja a kezemet... de ő nincs itt, és már nem is lesz többé. A remegő, izzadó tenyeremet a ruhám anyagába törlöm, mintha ez segítene bármit is, és minden erőmmel igyekszem visszafogni a fullasztó, keserves zokogást, ami fojtogatja a torkomat. Tudom, hogy kell csendben maradni... már túlságosan is jól tudom... de nélküle minden annyival nehezebb, olyan üres és nehéz, nagyon-nagyon nehéz...
Hova mentél, Adley, és miért nem vittél magaddal?


Do you think you deserve the pain? You dont

2014.

Szaggatottan veszem a levegőt, ahogy befészkelődöm az ágy és a szekrénysor közti kis résbe. Egész kicsire húzom össze magam, arcomat pedig nekinyomom a hűvös falnak, élvezve, hogy kicsit átjár annak nyugalma. Óvatosan mocorgok csak, a hátamat ugyanis minden kis mozdulatkor végignyilallja a fájdalom... legszívesebben felnyöszörögnék, de a számba harapva csendben maradok, mert tudom, hogy ha hangos vagyok, akkor csak még rosszabb. Megpróbálok láthatatlan lenni, belesüllyedni a falba és a padlóba... még akkor is, ha tudom, hogy anya már elviharzott itthonról.
Szobám ajtaja nagy lendülettel vágódik ki, hogy megrezzenek, erre pedig a friss zúzódások szinte sikítva ellenkeznek. Összeszorítom a szememet, és úgy próbálok préselni a tüdőmbe egy kis friss levegőt.
- Rainy... - hallom meg Adley mély, kedves hangját, hogy arra egyből ellazulok egy kicsit. Kinyitom a szememet, és óvatosan felpillantok, ahogy a fiú átkel a szobámon, és közelebb ér hozzám. Alakja megcsillan az ablakon beömlő aranyszerű sugarak alatt. - A fenébe... már megint, igaz?
Végighúzom fogaimat az alsó ajkamon, nem válaszolok először, szégyenkezem, pedig tudom, hogy nem kéne... valahol tudom, tényleg... de mégis arra gondolok: a fenébe, Rainy, miért nem tudod megvédeni magad egyszer? Hogy végre ne Adleyre hárítsam az aggódást, az idegességet, hogy végre egyszer ne neki kelljen megvédenie engem... Újra lehunyom a szememet, mert pontosan tudom, hogy én túl gyenge vagyok ehhez.
- Megnézhetem? - hallom, hogy leül velem szemben, elhelyezkedik, a padló kicsit megnyikordul alatta.
- Nem... nem nézheted meg - nyögöm ki. - Semmiség, Adley, tényleg. Jól vagyok. - Kicsit kijjebb is húzódom és kiegyenesedem, megfeszítve arcizmaimat, hogy ne üljön ki arcomra a tömény fájdalom. - Milyen volt a suli?
Tudom, hogy Adley milyen lelkesedéssel beszél az iskoláról, pláne a biológia és kémia órákról, amikkel bezzeg nekem annyira meggyűlik a gondom mindig... ő orvos szeretne lenni, és már most az egyetemről álmodozik, az iskolában pedig remekel, mintha meg se kottyanna neki az... az, ami itthon folyik. De ő mindig annyira erős, mintha semmi sem rendítené meg. És hogy én mi szeretnék lenni? Nem is tudom... sosem gondolok erre. Álmodozom a jövőről, de az, hogy végülis merre végzem, nem is fontos. Csak ne itthon, ne anyával.
És most mégsem válaszol, csak közelebb kúszik egy kicsit, és megsimítja a kezemet. Sóhajtok egy picit, és mostmár hagyom, hogy kintebb húzzon a búvóhelyemről, hogy aztán belefészkelődhessek a puha ölelésébe. Átölel, de nem ér a hátamhoz, mintha csak pontosan tudná... és talán tudja is. Ő mindig, mindent tud. A mellkasának biccentem az arcomat, és lepillantok a hosszúujjúval fedett karjára. Nem látom, de tudom, hogy ott vannak a hegek és foltok. Pontosan ugyanúgy, mint rajtam.
- Mikor lesz vége? - dünnyögöm bele a pulóverébe a kérdést, amit már olyan sokszor feltettem... mert önző módon várom rá a nyugtató szavakat.
- Nemsokára leléphetünk, tudod... - hallom a hangját, de valamiféle furcsa köd fedi. A fájdalom ez... mert tudom, hogy neki is annyira nagyon fáj, mint nekem. A fájdalom nem tűnik el, nem szívódik fel soha, csak átalakul... egyszer ezzé, aztán azzá... és már csak rajtunk áll az, hogy mennyit bírunk ki.
De igaza van. Nemsokára vége. Hiszen nemsokára ő már nagykorú lesz, és... és akkor mindennek vége lesz, igaz?
Bárcsak tudtam volna ekkor, hogy mennyire nagyon nagyot tévedek.



And there are some things that you can't forget


Sosem ismertem az apámat. A bátyámnak voltak róla halvány emlékei, azt hiszem... de ő talán hamarabb eltűnt, minthogy megszülettem volna. Persze, pont emiatt talán, nem is hiányzott soha. Hiszen nem ismertem, fogalmam sem volt, kit kellene hiányolnom. Már az elejétől fogva hárman voltunk... anya, Adley, meg én. Így volt... normális.
Vagy talán kicsit mégsem volt az. Igazából... mi is számít normálisnak? Nehezen találtam meg erre a választ, olyan fiatalon. Úgy érzem, persze... láttam én a többi családot, láttam a többieket, a szerető szülőket. Azt, ahogy fagyizni vagy sétálni mennek iskola után, azt, ahogy egyáltalán az osztálytársaimat várják a suli előtt, hogy hazakísérjék őket. Azt, hogy őket egy tiszta, meleg otthon várja... nem pedig kiabálás és fájdalom.
Nem mondom, hogy hamar fel kellett nőnöm, mert Adley megtette helyettem. Ő volt minden... Csak két évvel volt nálam idősebb, mégis, már egészen kicsi korom óta óvott mindentől és mindenkitől. Még élénken él bennem az a sok alkalom, amikor elém állva ő viselte el anyám bántó szavait, az ütéseit, a fájdalmat, amit okozott. Adley sem volt sokkal erőteljesebb alkatú, mint én, így nem volt különösebben nehéz benne sem kárt tenni, amíg fiatal volt, pláne nem, ha legurult anyánknál egy kis alkohol... vagy egy kicsit több... Annyira normálisnak nézett ki. A munkában, a család előtt... nem tudom, hogy bárki sejtette-e a depresszióját és azokat a dühkezelési problémákat, amik otthon megmutatkoztak. Talán csak mi ismertük ezt az oldalát... talán csak mi tudtuk kihozni belőle.
Adley volt a védőpajzsom, a legjobb barátom, a lelkitársam. Egymás támaszai voltunk. Több volt ő, mint egy egyszerű testvér... Bíztam benne, bíztam a terveiben, elhittem neki, ha azt ígérte, ő majd helyrehozza mindezt.
Pont ezért nem akartam elhinni, hogy hogyan lehetett öngyilkos.
Egyik pillanatról a másikra hagyott el minket, a hiánya pedig egy pillanatra sem vált kevésbé fájóvá. Tudtam a gyógyszerekről, amiket szed... tudtam az altatókról, de bíztam benne. Meg sem fordult a fejemben, hogy itthagyna... hiszen már közel voltunl. Közel voltunk a célhoz, ő pedig... ő nem bírta tovább.
Ketten maradtunk anyával... de csak néhány hetet töltöttem el abban a házban tovább, mielőtt végre elköltöztem volna, beteljesítve végre azt, amit Adleyvel annyira terveztünk... Aztán hamar szembesültem a magány szaggatóan fájdalmas fogaival. Merthogy a bátyám nélkül igazából semmim sem maradt... csak a hegek a bőrömön, a lelkemen, és az emlékek, amelyek napról-napra egyre csak ködösebbé válnak.
Adley orvos szeretett volna lenni. Élete álma volt... nekem nem, sosem gondoltam rá igazán, de a halála után minden céltalannak és értelmetlennek tűnt. Így tehát úgy döntöttem, a nyomdokaiba lépek... legalábbis megpróbálok... és folytatom azt, amit ő elkezdett, pont ugyanott, ahol ő is. Mert ennyit megérdemelt... ő mindent megérdemelt volna.