Tylar and Heidi

Amikor az iroda parkolójában autóba ültem, megfordult a fejemben, hogy mit rontottam el. Nem vagyok az a fajta nő, aki szereti bevallani, ha valamit elrontott, jellemzően inkább nem rontok el semmit, mert csúfos véget érne a sértetlen büszkeségem és nagy valószínűséggel az a valaki is, aki rajta kap a hibámon. Tökéletesnek gondolnám magamat? Nem, korántsem felelek meg azoknak az elvárásoknak, amelyeket olyan emberek állítanak fel előttem, akiknek nincs joguk hozzá. Inkább a körülményeim tökéletesek.
Persze tudom, hogy az apám szemében mi az egyetlen hibám. Hogy lánynak születtem. Azt gondolom, hogy ha ezért képes lett volna eldobni magától, egy másik életemben egyszerűen újra rátalálok és megbosszulok mindent. Nem csak a saját sorsomat, de minden lányét és nőét, akit valaha azért ért bármilyen sérelem, csak mert lánynak született. Ha emiatt bárki harcos feministának gondol, ám legyen. Nem értek vele egyet, de elfogadom. Csak mert azt gondolom, hogy mindenki egyenlő esélyeket kellene hogy érdemeljen a nemétől függetlenül, még nem hiszem, hogy pusztán a nők jogaiért harcolok. A pénzügyi háttér csupán egy körülmény, attól mindenki számára elérhetőnek kellene lennie azoknak a bizonyos választási lehetőségeknek, amelyek jobbá tehetnek egy életet. Csak hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak, ahogyan a férfiak felszedhetnek fiatal lányokat, úgy nekem is meg kell hogy adják azt a jogot, hogy felszedjek egy nálam fiatalabb pasit. Ez pedig nem is lett volna ellenemre, ha történetesen az a férfi, aki a segítségemre sietett, mint valami lovag, belement volna a dologba.
- Na és hogyan szeretnéd azt elérni? - Nekem lettek volna ötleteim, amelyeket nagyon nem lenne helyes megosztani egy idegennel. Épp ezért a kérdésemet követően egy kifejezetten átgondolt mosolyt megengedve magamnak néztem őt. - Szerintem az emberek fele a felnőtt filmek szerelőinek érdemeit tulajdonítja minden autószerelőnek, ha találkoznak egyel. - A határokat akartam feszegetni, kíváncsi voltam rá, hogy mennyire tudja értékelni a viselkedésemet és képes-e szórakozásként kezelni a beszélgetésünket. Vagy ő is egyike azon férfiaknak, akik felháborodnak azon, ha egy nőnek vannak saját gondolatai, amelyek néha nem épp nyomdafestéket tűrőek.
- Igen. De mi a gond azzal, ha egyenrangúak vagyunk? - Kíváncsian csillogó szemekkel fürkésztem Tylar arcát. Ő kezdte az egészet, tehát merem feltételezni, hogy nem egy utolsó tuskó, akinek sérti az egóját, ha egy nő többet keres nála, vagy maga is tud döntéseket hozni. Olyan emberekkel szeretem tölteni az időmet, akik nem csak hirdetik, de el is hiszik amit mondanak. Ha pedig ez a férfi, aki alig pár perce ismertem csak meg történetesen hisz abban, hogy mi nők és férfiak egyenlőek vagyunk, akkor csak még inkább meg akarom őt ismerni. Nem szimplán abban az értelemben, hogy milyen a teljesítménye az ágyban, hanem hogy mi mindent jár a szép fejében.
- Nyitott ember lehetsz, ha csak úgy felajánlod a barátságodat egy idegen nőnek. - Igazából nem tette. De mindig is szerettem sajátos módon értelmezni mások szavait. Persze ha nagyon kötekedni akarok és elveszni a részletekben, a 'lehet' nem jelent automatikus igent, de mégis inkább hajlandóságot mutat arra, hogy ne csak az időjárásról beszélgessünk. Ha úgy vesszük, már az is rengeteget elmond róla, hogy egyáltalán megállt és megkérdezte mi a baj. De lehet, hogy ez utóbbi csak szakmai ártalom volt részéről.
- Legyél a személyes autószerelőm. - Nem tudom létezik-e ilyen pozíció a cégnél, de megvan az az előnyöm, hogy kreálhatok ilyet. Egyszerre tűnik ez az egész lehetetlennek, mert annyira más helyzetben vagyunk, és mégis rettentő élvezetesnek. Ezerszer inkább vele tölteném az időmet, mint valakivel, akit apám jelölt ki nekem.
- Gazdag - jelentem ki széles mosollyal az arcomon. Nem hagynám békén amíg nem töltene velem egy estét - és itt most tényleg nem arra gondolok, hogy ágyba szeretnék bújni vele -, de nem kényszeríteném olyasmire, amire nem vágyik. Talán nem az olyan nők az esetei, mint amilyen én vagyok, szimplán csak szeret ismeretlen nőkkel társalogni. - Szerintem valaki olyan, aki önzetlenül segít egy elesett nőnek, megérdemli, hogy értékeljék. - Ha tényleg megszereli a kocsimat, nem tehetek mást, mint hogy megfizessem érte. Ez a része viszont soha nem is volt kérdés.
- Ne szokj hozzá - jegyzem meg halkan nevetve. Már-már én magam is elképedtem azon, hogy mennyire piszkos gondolatok járnak a fejemben. Foghatnám arra, hogy rég szexeltem már egy jót, vagy arra, hogy elég stresszes néhány órán vagyok túl, a probléma pedig gyakorlatilag nem oldódott meg, de lehet hogy minél idősebb leszek csak egyre inkább ez fog foglalkoztatni és nem vagyok jobb azoknál a perverz állatoknál, akik a titkárnőjüket dugják. Mégis az a kérdés járt a fejemben, hogy Tylar vajon szereti-e, ha az ágyban ő irányít, a partnere pedig jó hozzá és hallgat rá.
- A privátot. - Nem is kellett gondolkodnom a lehetőségeken. Elvégre vacsorázni nem hívhatom el a céges számán, mert mekkora az esély rá, hogy egy egész műhelynyi pasi használja ugyanazt a telefont? Amekkora az én szerencsém, hat másik kollégáját invitálnám meg előbb egy közösen eltöltött éjszakára.
- Pedig nagyon szépek a kezeid. - Bevallom a bűnösségem és elismerem, hogy számomra nem a férfiak keze az első dolog, amit megnézek rajtuk, vagy ami megfog bennük. De nem is az utolsó. Olajfoltok ide vagy oda, Tynak pedig szép kezei vannak. Továbbra is mosolyogva figyeltem, ahogyan a sajátjába veszi az én kezemet.
- Ha ez most állásinterjú lenne, fel lennél véve. - Nem adtam fel teljesen, hogy megszerezzem magamnak. Pontosabban a cégnek. Igen, a cégnek. - Azt hallottam, hogy az autószerelők jól keresnek. - Nem azokra a szélhámosokra gondolok, akik mindenféle hibát kitalálnak, csak hogy nagyobb összeget gomboljanak le az autótulajdonosokról. Inkább azokra, akik a megfelelő hozzáállással és szaktudással elnyerik az emberek bizalmát és örökre szóló ügyfeleket szereznek. Valamiért úgy éreztem, hogy az előttem álló férfi is ebbe a második kategóriába tartozik és ez tetszett benne.
- Mi mindent csinálsz még szabadidődben? - Anélkül tettem fel a kérdést, hogy különösebb megjegyzést fűztem volna a testhőmérsékletéhez. Az ilyesmit egyébként is a gyakorlatban kell megtapasztalni és nem elég ha csak beszélünk róla, nem?
Csendben figyeltem, ahogyan az autója felé sétál és kérdés nélkül foglaltam el benne a helyemet. Megfordulhatott volna a fejemben, hogy nem jó ötlet ennyire megbízni benne és hogy épp egy sorozatgyilkosról is lehet szó, aki az autóút mellett szedi az ártatlan áldozatait, de amikor beült mellém, újra az az érzés öntött el, hogy ő nem olyan ember, akitől félnem kellene.
- Vannak testvéreid? - Akkor sem tartozott volna nekem magyarázattal, ha éppenséggel a barátnője cuccait kellene arrébb pakolnom. Valójában volt bennem némi gyanakvás azzal kapcsolatban, hogy esetleg tényleg van neki ilyen, de nem gondoltam helyesnek, hogy máris elrontsam a saját kedvemet, amikor most kezdett igazán érdekes lenni ez az egész helyzet, mert már nem kellett a lerobbant autómról beszélgetnünk. Az időjárást pedig nem is lettem volna hajlandó előhozni. - Nem tűnik vészesnek, láttam már rosszabb állapotban autókat. - Részben a sajátomat is, amikor nem volt időm összeszedni magamat, vagy épp kitakaríttatni azt. Egyetlen olyan alkalom volt, amikor már én is sajnáltam az autómban uralkodó állapotokat és a véletlenszerűen de végtelen mennyiségben megtalált sminktermékeket. Azóta a titkárom feladata az autóban belsejének rendben tartása. Igazán belefér az a húsz perc a munkaidejébe, és addig legalább senki nem zavar az irodában, mert nincs aki bejelentse a látogatóimat.
- Rendben, legyen így. Téged biztosan kevésbé akar majd becsapni, mint ahogyan velem tenné. - Ez még annak ellenére is egyértelmű volt számomra, hogy nem mondta ki. Nem gondoltam, hogy csak azért akarna vele beszélni, mert mindketten szakmabeliek.
- Nos... - halk sóhaj tört ki belőlem, miközben mosolyogva felé fordítottam a fejemet. Mérlegeltem, hogy mit mondhatok el neki és pontosan mennyit kellene megosztanom a napomról. Néha jól esett volna ventillálni valakinek a napjaimról és arról a stresszről amit a környezetem okozott nekem - és amit talán én magam felnagyítottam magamban -, de mindig is a saját gyengeségemnek tartottam volna, ha megtenném. Ezért nem is teszem meg. A feszültség pedig csak gyűlik és gyűlik odabent. - Ami azt illeti, már akkor késésben voltam, amikor elindultam. Szerintem mostanra már lekéstem az egész találkozót. - Amire egyébként sem vártak, így nem is izgult senki amiatt, hogy épségben vagyok-e, vagy sem. Ez egyszerre volt lélekölő és teljesen érdektelen is. Miért is várnám el bárkitől, hogy értem izguljon, amikor attól megint csak úgy érezném, hogy kevesebbnek tartanak?
Fürkészőn pislogtam rá, amikor megkérdezte éhes vagyok-e. A fejemben hirtelen nehezen kapcsolódott össze ez a helyzet az evéssel, mert annyira idegen lett volna egy idegen férfi kocsijában pizzát enni... Vagy úgy egyáltalán bárki kocsijában pizzát enni. De ahogyan elképzeltem az egészet, mégis vonzónak tűnt a gondolat. Idegennek és vonzónak.
- Tudod mit? De, éhes vagyok - halkan nevetve bólintottam az ajánlatára. - Melyik a kedvenc pizzád? - Kíváncsian pislogtam rá, miközben addig fészkelődtem az ülésen, amíg egész testemmel nem fordultam valamelyest felé. - Én is olyat kérek. - Ha fizetnek sem vagyok hajlandó elismerni, hogy a pizzákkal kapcsolatban megszerzett tudásom jócskán hiányos és képtelen lennék felsorolni őt különböző fajtát. Az én világomban kevés hely jutott helyes és előzékeny férfiaknak és a szűk autóban, meghitt távolságban folytatott beszélgetéseknek, vagy épp az ugyanebben az autóban közösen elfogyasztott pizzáknak.
- Szóval a testvéreid... Milyenek? - Elhatároztam, hogy érdekelni fognak az apró részletek vele kapcsolatban. Mindenre rákérdezek ami érdekel és mindent megjegyzek, amit csak válaszol. Hosszú ideje ő volt az első ember, akivel kapcsolatban így akartam tenni.

Tylar and Heidi

Ha egy dolog van, amiről büszkén hirdetem, hogy csak és kizárólag az apámnak köszönhetően tanultam meg, az határozottan az, hogy ha akarok valamit, akkor megtehetem, hogy megszerzem magamnak azt, mindegy hogy mibe kerül. Annyi pénzünk van, hogy jó dolgunkban azt sem tudjuk, hogy mire kellene azt költenünk, ugyanakkor ez együtt jár azzal is, hogy minél több van, annál többet akarunk megszerezni a meglévőn felül is. Ennek a kapzsiságnak az eredménye lehet az is, hogy engem úgy akarnak férjhez adni, mint valami vásári barmot, akinek nincs választása, hogy ki adja, majd veszi meg. Elvárható hát, hogy sem vásári baromnak, sem rabszolgának nem tartom magam, apám döntését pedig olyan mértékű felháborodással fogadom, ami ha kitör belőlem, egyszerűen lerobbantja a kóceráj tetejét. Örülnék neki, ha történetesen tényleg egy épületről lenne szó és nem arról, hogy az autóm a lehető legrosszabb időpontban adja meg magát, de még így is jobb, hogy nem az automata autók kínos velejáróját produkálja és nem a forgalom közepén áll le, egy centit sem mozdulva tovább.
Túlságosan megörülök az első segítségnek ígérkező férfinek, akit életem ezen pontján ezekben az órákban egyébként is fenntartásokkal kellene kezelnem, habár ránézésre megmondom, hogy nem olyasvalaki, aki rajta lehetett a nekem szánt férfiak listáján - és ez az, ami rögtön megtetszik benne. Vele biztosan nem kellene az időjárásról és a részvény árfolyamokról beszélgetnem, viszont szívesen elkérném tőle a számát, hogy másról igenis csevegjünk majd.
- Pedig szerintem ezért fizetjük őket... - Ezt inkább motyogtam az orrom alatt, mintsem hogy ténylegesen a férfinak szánjam. Aláírom, hogy nem vagyok az autók és az alkatrészek mindentudója, de attól még engem is úgy kezeltek a saját szerelőink, mintha minimum én lennék a szőke nős vicces múzsája. Ez pedig roppantul fel tudta nyomni az agyvizemet, az indulataimat pedig rend szerint le kellett vezetnem valakin. Jobb esetben valakivel.
- Azt hiszem ez lehet Murphy törvénye, mert nagyon ott kellene lennem valahol. - A körülményekhez képest is igyekeztem hozni a bajba jutott nőt, hátha akkor a jelenleginél is több segítséget kapok... Tulajdonképpen nem tudtam volna megmondani, hogy miben. Tény és való, hogy semmit nem tudtam erről az emberről és mégis szívesen kötöttem volna ki vele egy ágyban, ugyanakkor teljesen más céllal indultam meg az irodából, ami valljuk be pont akkor esett kútba, amikor az autóm megadta magát. Ennek tudatában pedig - plusz belekalkulálva, hogy ki tudja mennyi időbe telik, amíg ideér a valódi segítség - már mindegy volt, hogy mennyi használom ki a jelenlegi helyzetemet.
- Nekem bejön ha tegeződünk - bólintottam, de a nyelvembe kellett harapnom, hogy ne folytassam azzal, hogy akár jobban is megismerhetnénk egymást, hogy ez a dolog úgy igazán, hosszú távon megoldódjon közöttünk. - Akkor lehet, hogy veled kellene összebarátkoznom, hogy máskor is így meg tudj menteni? - Finoman emelkedtek meg a szemöldökeim, miközben felpillantottam rá.
- Nem szeretnél munkahelyet váltani és nekem dolgozni? - Nyíltan őt bámultam, ami ebben a helyzetben talán még zavarba ejtőbb lehetett, mintha a kezére teszek megjegyzést, amiről valószínűleg nem tehetett. Nincs tapasztalatom abban, hogy milyen napi rendszerességgel az olajos alkatrészek között nyúlkálni, de határozottan azt gondoltam, hogy az ő szép kezeinek mással kellene foglalatoskodniuk. - A SsangYong Motornál. - Ezt azért tartottam érdemesnek hozzátenni, mert a Szürke ötven árnyalata óta valahogy fura lett volna személyes szerződést ajánlani egy férfinak, akit most ismertem meg. Azt már tudatosan hallgattam el, hogy ügyvezető igazgató vagyok, mert ez nem az a helyzet, amikor azzal kellene flexelnem, hogy milyen pozícióban vagyok - a munkahelyemen.
- Hát ez remek... - A hangomból lehetett érezni, hogy valójában mennyire nem tesz boldoggá a helyzet, amit egyáltalán nem Tylarnak terveztem felróni, mert az elmúlt fél órának ő volt az egyetlen fénypontja. Ezt pedig valószínűleg inkább meg kellene köszönnöm neki. - Nos... Mivel az ajánlatomat nem fogadtad el és még mindig nem nekem dolgozol, kénytelen leszek maradni. - Mosolyogva néztem rá, hiszen már az elején is egyértelmű volt, hogy maradnom kell. Talán jobb is így. Egyébként sem lehetek biztos benne, hogy ne késtem volna le apámék találkozóját, így legalább nem veszélyeztetek senkit - beleértve magamat - az úton, amiért úgy vezetek, mint egy ámokfutó.
- Van egy másik, igen. - Egyébként nem tartottam olyan sokra ezeket az autókat, mint rengeteg férfi ismerősöm, akik vagy egyes márkák, vagy bizonyos adottságok mentén választottak saját autót. Engem jellemzően nem érdekeltek ennyire a részletek. Én egyébként is sokat adtam a kinézetre és nem csak a kocsimmal kapcsolatban.
- Nem haragszom meg, ha nem készül el egy hét alatt. De ha tényleg te javítod meg, meg kellene adnod a számodat. - Végig ez volt a célom? Talán... Rendben, tényleg az volt a cél, hogy megszerezzem a számát magamnak. Elővarázsolom a telefonomat, hogy valamilyen szinten érezze a nyomást és tényleg megadja amit kérek tőle.
- Mondanám, hogy rázzunk erre kezet, de... - halkan felnevetek, miközben visszaemlékszem a korábbi alkalomra. - Mióta foglalkozol ezzel? - Talán ez lehet az egyik leginkább megfelelő pillanat, hogy apró és véletlenszerű információkat szedjek ki belőle, hogy később mondjuk rá tudjak kérdezni ezekre.
- Köszönöm. - Őszintén gondoltam, amit mondok, s finom mosoly jelent meg az ajkaimon, amikor átvettem tőle a vastag kötött pulóvert. Épp az játszódott le a gondolataimban, ahogyan tovább vetkőzik, de tisztában voltam vele, hogy ez nem a legjobb időpont erre. Azzal próbáltam ezt egyensúlyozni, hogy én magam felvettem azt a bizonyos pulóvert, ami kellemes, férfias és egyben öblítő illatot is árasztott. - Nem fogsz így megfázni? - Legszívesebben megérintettem volna a karját, de volt bennem annyi önuralom, hogy végül nem tettem meg.
- Talán az lenne a leghelyesebb, ha mindketten beülnénk hozzád. - Hiába van nagyon határozott személyiségem, felismerem azokat a helyzeteket, amikor nem kell száztíz százalékosan odatennem magamat, különben túl agresszívnak gondolják a viselkedésemet. Jelenleg pedig mindennek kellett volna tűnnöm, csak nem agresszívnak.
- Ha most úgysem lehet percek alatt megjavítani, akkor nem éri meg az idődet. Az autómentő pedig vegyen csak észre. - Bíztam benne, hogy az emlegetett szolgáltatás nem válik perceken belül elérhetővé, mert okkal kértem, hogy együtt üljünk be az ajtajába. - Nos? - Mosolyogva billentettem a fejemet oldalra, tulajdonképp az autója felé.  Tényleg felesleges lett volna itt álldogálnunk, még ha meg is kaptam tőle a pulóverét, most annak az esélye nőtt percről percre, hogy ő fázik meg előbb, vagy ami még rosszabb, kap tüdőgyulladást. Ez pedig azzal is járna, hogy nem látogathatom meg őt, amíg az én autómat szereli.

Tylar and Heidi

Fel tudtam volna robbanni, ha csak arra gondoltam, hogy hiába dolgozom egy nyomorult autóipari vállalatnak, amikor még arra sem képesek az alkalmazottaim, hogy a céges számláról fizetett jármű mozgásban maradjon. Megfordul a fejemben, hogy nem is akkora meglepetés, hogy az amerikai befektető faképnél hagyott bennünket, valószínűleg ő is megtapasztalta, hogy csak akkor nem működnek az autóink, amikor kellene nekik. Hittem benne, hogy idővel az emberiség képes lesz önvezető járműveket birtokolni, de olyanról még nem hallottam, hogy a karma üzemeltetne egy autót. Nem vallom magam szentnek és távol áll tőlem, hogy úgy tegyek, mint aki makulátlan a magánéletében. De úgy hiszem ezt még én sem érdemeltem meg. Egy nő nem érdemli meg, hogy a feje fölött döntsenek a sorsáról, különösen ha ez a döntés örökké tart. Ha valaki le akarta volna cserélni a kocsimat, egy pillanatig sem gondolkodtam volna azon, hogy igent mondjak vagy sem. Épp elég energiát öltem már azonban a cégbe és gürcöltem nap, mint nap nőként egy férfiak vezette világban, hogy sikeresek legyünk és elismerést kapjunk - kapjak. Kicseszett nagy pofátlanságnak tartottam hát, hogy a saját apám nem nézi annyiba a húsát és vérét, hogy megbeszéljen velem egy olyan kaliberű döntést, mint a cég nagy részének átadása valaki más számára, pusztán azért, mert az illetőnek valami olyan van a nadrágjában, ami miatt többnek nézik, mint egy nőt.
- Cseszd meg! - Ledobom a telefonomat a váltó környékére, de hamar rájövök, hogy csak mert apám nem veszi fel és nem tudom leordítani a fejét, attól még én nem maradhatok itt. Mély levegőket kell vennem, hogy valamelyest vissza tudjam fogni magamat, amikor felhívom az autómentőt. Nyilvánvalóan nem arra termettem, hogy elkezdjek nézelődni a motorháztető alatt, így nem is vettem a fáradtságot arra, hogy kiszálljak. Mélyen, lélekben úgy éreztem, hogy sokkal bosszúsabb vagyok én és fortyogok magamban, mint az autó, így nem tekintettem veszélyesnek, hogy továbbra is benne üldögélek. Hülyén éreztem volna magamat, ha az út szélén kell álldogálnom, ezért nem is tettem. Gondolom magamat annyira előkelőnek, hogy attól még ne nézzenek prostinak, de bármennyire is élvezem azt a szabad szellemet, amivel az amerikaiak meg lettek áldva, rohangálnak ebben a társadalomban igazi vadbarmok is. Nem akartam egyikük áldozatává válni.
A mögöttem lehúzódó autó tulajdonosáévá viszont már annál inkább, habár teljesen más értelemben, amire jelen helyzetben nem is szabadott volna gondolnom, tekintve hogy a sajnálatos módon bekövetkező eljegyzésem hírének köszönhetően valószínűleg még a méhem is visszavonulót fújt.
- Nem bánnám. - Játékos pillantásom végigszalad az ablakba támaszkodó férfin, előbb az arcát, aztán a kezeit mérem fel, majd újra az arcára fókuszálok. Az autó kilincsére csúszott a kezem, amikor láttam, hogy elhajol tőlem és kecses mozdulatokkal szálltam ki a járműből. Egyre biztosabb voltam abban az elhatározásomban, hogy ha már szar helyzetbe kerültem a lefulladó autóm miatt, legalább abból hozzam ki a legjobbat, hogy New Yorkban ilyen autószerelők járkálnak. Vagy legalábbis azt hittem, hogy járkálnak, a szavaira ugyanis finoman elkerekednek a szemeim és kíváncsian várom mi lesz a mondandója vége. Még a kezeimet is összefonom a mellkasom előtt, amíg őt figyelem.
- Éreztem, hogy hazudott nekem a diszpécser, amikor azt mondta rögtön itt lesznek - teátrális sóhajjal dőlök hátra és simítom végig a kezeimet a combjaimon, majd beleakasztom két ujjamat a kormányba. - Máris ilyen közeli kapcsolatban vagyunk, hogy tegeződünk? - Jókedvű pillantásomat visszafordítom a férfi arcára. Talán egy kis kihívást is fel lehet fedezni az arcomon. Voltak, akik kifejezetten rosszul viselték azt a túráztatást, amit gyakorlatilag mindenkivel szemben megengedtem magamnak, de voltak olyanok is, akik legalább annyira élvezték, mint én magam. Reméltem, hogy ez a férfi az utóbbi kategóriába tartozik, ha már annyira lovagias, hogy megállt és ide jött, hogy megkérdezze mi a baj.
- Heidi - felelem az ő bemutatkozására, habár a felém nyújtott kezének megfogásában előbb hirtelen megállok a mozdulatban, aztán ahelyett, hogy a tenyerébe csúsztatnám a kezemet, inkább a csuklóját fogom meg. Jártam már a saját gyárainkban, tisztában vagyok vele hogy néznek ki a szerelőink és munkásaink és azt is volt már lehetőségem megfigyelni, hogy ők hogyan oldják meg a kézfogást ilyenkor, hogy ne kenjenek össze másokat.  - Kitalálhattam volna, a kezeid miatt. - Nem felróni kívánom a dolgot, pusztán csak megállapítani.
- Éreztem. Pedig fontos lett volna, hogy odaérjek valahová. - Magam sem tudom miért osztom meg ezt vele, de ha már kicsúszott, felesleges lenne magyarázkodni. Sosem volt szokásom.
- Nem okozna túl nagy gondot? - Ezen a ponton vettem elő a legkedvesebb pillantásomat, amivel csak rendelkeztem, hogy így pislogjak fel a férfira. - Rendes tőled, hogy így megálltál segíteni ismeretlenül. - Kicsi hiányzott, hogy ne forgassam a saját viselkedésem miatt a szemeimet, de segített a helyzeten, hogy nem kellett feltétlenül a szemébe néznem, mert arra is igyekeztem koncentrálni, hogy lehetőség szerint ne üssenek el. Ezért sem lett volna érdemes az autón kívül várakoznom, hiába húzódtam le.
- Meg tudod nekem ígérni, hogy a te szervizedben leszek a legjobb kezekben? - Szégyenérzet nélkül tettem fel a kérdést és fordítottam a fejemet újra Tylar felé. Az eddigi beszélgetésünkből és viselkedéséből arra következtettem, hogy egy szívbajos valaki, aki megijed, ha egy nő megszólítja, így rettentő kíváncsivá tett azzal kapcsolatban is, hogy én meddig mehetek el nála.

Tylar and Heidi

Szívem szerint nem pusztán egyszer csapnám le a kezeimet az asztalom lapjára, de még én magam is felismerem, hogy nem játszhatok hisztis kislányt ebben a helyzetben. Főleg nem a titkárom előtt, akit még meg kellene fenyegetnem, hogy ki fogom rúgni, ha még egyszer ilyen, vagy ehhez hasonló hibát ejt. Hirtelen mozdulattal állok fel, a velem szemben álló férfi pedig összerezzenve lép hátrébb. Tisztában vagyok azokkal a gúnynevekkel, amelyeket a hátam mögött használnak rám - nem lennék jó ügyvezető igazgató, ha ne ismerném eléggé az alkalmazottaimat -, de azt a megnyilvánulást még én is nevetségesnek tartom. Ha a férfi tisztában lenne vele, hogy a haragom immáron nem is rá irányul, valószínűleg nem félne ennyire. Szomorú vagyok a ténytől, hogy ebben a városban nem létezik olyan adminisztratív munkatárs, aki értené a személyiségemet és nem hajolna meg előttem - legalábbis nem törésig. Lehet, hogy az illető, akinek tisztában kell lennie a naptáram minden egyes részletével és azzal, hogy kinek mondok automatikusan igent, kinek pedig nemet nem teljes mértékben egyenlő velem, de mégis szeretném, ha legalább picit hasonlítana rám az illető. A mi köreinkben már az ilyesmi is nagyon sokat jelent. Ha például olyan titkárom lenne, akin nem lehet minden különösebb energiabefektetés nélkül átgázolni, akkor valószínűleg rólam is inkább elhinnék, hogy képes vagyok arra, amire egy férfi, ha üzletről van szó. A munkahelyemen kívül vállalom a nőiességem.
Nem csodálom hát, hogy apám is teljesen hülyének nézett ezzel az egész fúzióval, meg persze azzal, hogy mindezt a hátam mögött tervezte elintézni. Nem kellene, hogy a COO-nak is legyen valamiféle beleszólása ebbe? Vagy az igazgatótanácsnak? Füstölögve pillantok újra a helyiségben tartózkodó férfira. - Odamegyek. - Jelentem ki nemes egyszerűséggel, még ha nem is tudom pontosan, hogy hova. Apám nélkülem tárgyal a cég sorsáról, ami szinte az én sorsommal is egyenlő. Úgy gondolom ez épp elegendő ok arra, hogy "oda" menjek.
- Küldje el a címet, mire leérek a parkolóba! - Vetek a férfira egy szigorú pillantást, mielőtt hosszú léptekkel az ajtó melletti asztalhoz érnék, ahonnan felkapom a táskámat. Csak ezt követően indulok viharos gyorsasággal a liftek felé, hiszen ez a dolog nem várathat magára. Ezért is kap néhány felém közelítő alkalmazott olyan pillantást, amiből egyértelművé válhat számukra, hogy ma nem vagyok beszélgetős hangulatomban.
Nem kell túl sokat várnom a parkolóban az üzenetre, amiben megkapom a címet, a lábam gyakorlatilag már a gázon van, én pedig nem is vesztegetem túlzottan az időmet. Oda akarok érni, mielőtt kezet fognának erre az üzletre. Lehet, hogy egy - a legfontosabb - befektetőnk visszalépett, de attól még nem kell katasztrófa üzemmódba kapcsolni az egész céget. Mi lesz a következő, apám lemond az igazgatói pozíciójáról?
A probléma ott kezdődik, amikor a motorháztetőből érkező füst nem csak az agyamban uralkodó vörösének a fehér kivetülése és nem akar elmúlni. Kedvem lenne visítva kiabálni, amiért ennek is most kell történnie, de csak néhány határozott ütésre telik most belőlem a kormányra. - A rohadt életbe! - A fogamat szívva nyomok az elakadásjelzőre és állok félre. Próbálok mély levegőket venni és felhasználni mindazt a tudást, amit a jóga óráknak hála szedtem magamra, a végén pedig azon kapom magamat, hogy kissé hisztérikusan bár, de nevetek. Persze, hogy akkor döglik be az autóm, amikor a legnagyobb szükségem lenne arra, hogy ott legyek valahol.
Hagyok magamnak időt, hogy amikor felhívom a tudakozót ne a magas C-n kezdjek a kishölgynek és ne legyek már automatikusan az autómentőnek is egy banya, mielőtt egyáltalán ideérne bárki is. Amikor arra leszek figyelmes, hogy valaki nagyon közel húzódik le mögöttem, gyakorlatilag már kifejezetten nyugodt vagyok. Más módját kell találnom annak, hogy megszabaduljak az apám által kötött egyezség rám eső részétől, de nem tartom lehetetlennek. A visszapillantó tükrökbe nézegetve figyelem a felém közeledő alakot, és még azelőtt kinyílik a szám, hogy elérne az ablakomig. - Woow... - A bosszúságomat háttérbe szorítva nem is tűnik olyan nagy bajnak, hogy lerobbantam, épp most. Lehúzom az ablakot és a férfi felé fordítom a fejemet, az államat pedig megtámasztom a kezemmel. - Ugye maga az én megmentőm? - Nem fogom magam túlságosan vissza, amikor végigvándorol rajta a pillantásom, de hiszek benne, hogy ha csak azt akarnám kimagyarázni, hogy fel akartam mérni mennyire tűnik perverznek, aki az autóm helyett engem akar kezelésbe venni, akkor képes lennék rákenni a dolgot. Még ha nem is tűnik perverznek, de nagyon élvezném, ha engem kezelne le.