Az elmúlt pár napban nem voltam túl jó passzban. Minden annyira felborult, nem is csupán egyik napról a másikra, hanem percek alatt. Kifordult a világom a sarkából, én meg ott maradtam ennek a káosznak a közepén, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Csak egy nyugis, filmes délutánt akartunk Doriannel, amikor elvonulunk a világ elől, és egy kicsit tényleg csak mi vagyunk, csak egymásra figyelhetünk, de még ez sem indult zökkenőmentesen, mert felbukkant a majdnem exem, közölte, hogy mégsem akar elválni, majd távoztában nekiment Dornak. És ez csak a jéghegy csúcsa volt. Bár ennek ellenére pár óráig még jól is éreztük magunkat... mintha mi sem történt volna, amíg fel nem bukkant Anne, és elkotyogta, hogy a lakásunk extra védelmet kap, és el kellett mondanom az okát, hogy Flor mostoha bátyja miatt veszélyben lehetünk. Ez persze nem tetszett Dornak, habár ezt sejthettem előre, talán ezért is nem siettem el túlságosan, hogy beavassam őt. Nem akartam, hogy aggódjon. Aztán jött ezzel az átmeneti megoldással, hogy pár napra cuccoljak át hozzá, és ennek a lehetőségnek még örültem is. Amúgy sem voltam még nála korábban, kíváncsi voltam már, hol lakik, milyen a saját környezetében, ha mondhatom így. És természetesen örültem, hogy többet lehetek majd vele. Olyan volt, mint egy előrelépés a kapcsolatunkban, ami a korábbi drámáink után, amiken átmentünk, talán épp szükségszerű és időszerű is volt... Az lett volna, ha jól alakul. Ám az autóban csak úgy mellékesen bevallotta, hogy amúgy van egy lánya, akiről eddig még nem beszélt. Mégis hogy lehet egy ilyen volumenű dolgot így elmondani? Ezt azóta sem értem. Mintha... mintha csak azt osztaná meg velem, hogy két cukorral szereti a kávéját... vagy... mintha valójában nem is szerette volna bevallani nekem, csak a helyzet miatt rákényszerült. Én nem azt mondom, hogy már az első vagy a második randin ezzel kellett volna kezdenie, de hetei, hónapjai voltak rá. Súlyos dolgokat meséltünk el egymásnak a családunkról, a múltunkról... elmondta, hogy drogfüggő volt, hogy rossz emberekkel dolgozott együtt, és embert is ölt már. De a lányáról nem tudott színt vallani? Ez érzékenyen érint, azóta is.
Előbb-utóbb persze túlteszem magam ezen is, tudom. Tudom, mert van valami, amit pedig még én nem mondtam el neki: szeretem őt. Beleszerettem, és a hiányában ezt még inkább, még erősebben érzem. Nem szeretném feladni, vagy elveszíteni őt. Ha reálisan próbálok gondolkodni, tudom, nem akarom, hogy vége legyen csupán azért, mert van egy gyereke. De ezt még akkor is tisztába kell tennem magamban, és ehhez kell még egy kis idő.
Ebből a szempontból jó ötletnek tűnt eltávolodni mindentől, ami megszokott, beleértve a lakásomat is, és egy kis időt tölteni a bátyámmal. Másrészt azt hiszem, Dorian is értékelné, hogy nem otthon vagyok, amíg – úgymond – nincs a közelemben, hogy szemmel tartson és vigyázzon rám, mert tudom, hogy nagyon aggódna ez az egész bosszúszomjas báty, meg lakást bekamerázó FBI dolog miatt. Csak hát így akaratlanul távol maradtam Flortól is, akivel az üzenetváltásainkból kiderült, hogy már így is bőven van bepótolni valónk. Egy kicsit bűntudatom is van, amiért az elmúlt napokban teljesen magára hagytam őt ebben a helyzetben. Ahogy Dor értem, úgy aggódom én is Flor miatt. Mindenesetre mindkettőnknek jót fog tenni, ha kiszakadunk kicsit a négy fal közül, és egy kis csajos programra összejövünk a plázában. Úgy beszéltük meg, hogy először kávézunk egyet, aztán talán vásárolunk is, vagy csak nézelődünk, amihez épp kedvünk lesz. Egy új kávézó nyílt az emeleten, annak adunk egy esélyt, a találkozást is annál a helynél beszéltük le. Mikor megérkezem, még nem látom a barátnőmet sehol, de a hely elég forgalmasnak tűnik, ezért lecsapok hamar az egyetlen még szabad asztalra, és elfoglalom kettőnknek. Nem sokkal később pedig már meg is pillantom a lányt, és integetve próbálom észrevetetni magam.
- Flor, szia! - üdvözlöm felállva, amikor közelebb jön, és ha engedi, meg is ölelem. Ha nem lett volna egyszerű számára, hogy felfedezzen és megismerjen ennyi ember között, nem hibáztatnám, és nem csak a nyüzsgés miatt, hanem mert a hajam is változott az elmúlt napokban. A természetes barnát felváltotta a szőkés ombre, pár lila tinccsel. Kicsit merész, de szerintem illik hozzám. Szükségem volt a változtatásra, de úgy érzem, hogy egyelőre be is vállt. - Csak alig egy hét telt el, mióta eljöttem otthonról, de többnek érződik. Vagy csak nekem tűnik úgy? - mosolyodom el, miután újra helyet foglaltam.

Túlontúl sok minden történt velem az elmúlt időszakokban, és ilyenkor hajlamos vagyok arra, hogy mindennel eltereljem a saját figyelmemet. Ez pedig az utóbbi időben kifejezetten jól sikerült, mert nem volt mellettem senki olyan, aki tudna arról, hogy milyen önpusztításba tudok ilyenkor kezdeni. Bár ez egyértelműen nem az itteni barátaim hibája, mert erről leginkább Washingtonban tudnak. Lényegében úgy betábláztam magam, hogy folyamatosan volt dolgom és még az alvási időmet is úgy lecsökkentettem, hogy csak annyira volt energiám, hogy bedőljek az ágyba, és álomtalan kómámból a telefonom ébresztője rángasson vissza. A félelem, amit Marco miatt érzek, hogy mérhetetlenül aggódok Rae miatt, aki miattam van veszélybe, és, akiről tegnap derült ki, hogy nem a barátjánál van, Dornál, hanem a bátyánál, kiborított. Erre pedig rájött még az az apróság, amit már hónapok óta hurcolok, hogy megtaláltam a vérszerinti féltestvéremet, és néhány hete az is kiderült, hogy a biológiai apám is itt él a városban, és hallani sem akar rólam, túl sok volt egyszerre. Így még véletlenül sem akartam olyan időszakot, amikor van időm, hogy ezeken agyaljak. A TRX edzéseim, az önvédelmi gyakorlatok a tánccal elérték, hogy fizikailag kimerüljek, az új munkahely és a spanyol oktatások pedig mentálisan szívtak le, így estére teljes volt a KO.
Amióta Rae beköltözött hozzászoktam, hogy van mellettem valaki, de, ha bele gondolok, hogy hogyan is éltem az elmúlt hetekben meg kell jegyeznem, hogy csapnivaló barátnő és lakótárs voltam. Erre pedig igazából tegnap jöttem rá, amikor Dorian bomba híre miatt végre rávettem magam, hogy beszéljek a legjobb barátnőmmel, akiről már szinte semmit sem tudok. A bűntudattól szörnyen érzem magam azóta is. Hogy hanyagolhattam el ennyire? Hogy lehetek ennyire rémes? Csodálom, hogy még szóba áll velem, így nagyon meglepődtem, hogy felajánlotta, hogy találkozzunk, amin én kapva kaptam is. Bízom benne, hogy vissza tudjuk még állítani a régi barátságunkat, és nem távolodtunk el egymástól annyira.
Éppen a plázába tartok, de olyan dugóba került a taxi, amiben ülök, hogy hiába indultam hamarabb, félő, hogy késni fogok. Már sokadjára nézem meg az időt, amikor történik valami és megindul a forgalom, így talán nem fogok annyit késni, mint hittem. Miután kifizettem a sofőrt, szinte futva indulok meg a mozgólépcső felé, hogy ott is megkerülve a sort, felérjek a megfelelő szintre. Ott egy kicsit kapkodom a fejemet, hogy melyik oldal is a megfelelő, így a néhány hete szőkére festett tincseim az arcomba csapódnak, de amikor meglátom a feliratot, ami a kávézóhoz tartozik, egyből elindulok, hogy az ajtóban ismét megtorpanjak.
A jól ismert barna tincseket keresve kudarcot is vallanék, ha Rae nem integetne olyan lázasan az új frizurájával. Még jó, hogy Ő már látott engem az új hajszínemmel, mert lehet simán elkerültük volna egymást. Gyors létekkel odamegyek az asztalhoz, hogy minél több időt tudjunk együtt tölteni, mintha nem érnénk rá. - Szia, Rae! - viszonzom az ölelését. - Nem, nem csak neked tűnik úgy - értek egyet vele. - Bár valószínűleg azért érezzük, így, mert minden intelem ellenére, nagyon sokat voltam távol otthonról, és alig találkoztunk már előtte is - vallok színt, hogy ez bizony nem az ő hibája, hanem leginkább az enyém, mert már előtte sem nagyon találkoztunk. Lerakom a táskámat a székemre, majd én is helyet foglalok.
- De mi történt a hajaddal? - kérdezem kíváncsian. - Nagyon jól áll, csak szokatlan - mosolyodom el szélesen az új tincseit nézegetve.

Amikor megpillantom Flort, akkor jut csupán eszembe, hogy nem csak én estem át komoly változáson a külsőmet, pontosabban a frizurámat illetően nemrégiben. Ketten együtt simán szerepelhetnénk valami tévés átalakítós műsorban, előtte-utána képekkel, ahogy a megszokott, természetes barna hajunkat kiszőkítettük egy-két hét leforgása alatt. Én valóban láttam már őt így korábban is, de olyan ritkán találkoztunk az utóbbi időben, és olyan kevés időre, hogy ez ki is ment a fejemből, aztán most kicsit mosolyognom kellett ezeken a jól időzített változásokon. Mintha egy filmben lennénk, a múltunk elől menekülve, és a cél az volna, hogy a rossz fiúk ne ismerjenek fel, ne találjanak ránk. Bár sajnos a szomorú valóság annyira nem is áll ettől távol.
- Teljesen igazad van. Ezen most már változtatnunk kell, mert ha ez így meg tovább, legközelebb már tényleg meg sem ismerjük egymást – nevetem el magam. Rövid, kissé szórakozott nevetés ez, de szívből jön, mert örülök, hogy újra látom. - Hiányoztál ám – sóhajtok fel aztán őszintén, halvány, kissé szégyenlősebb mosollyal. Valójában hiányzik kicsit már a saját szobám is. Valószínűleg nem sokáig maradok már távol. A bátyám úgyis szinte folyton elfoglalt, a munkája sok idejét elveszi, nem sokat látom őt sem, az egyedüllét meg nem hiszem, hogy előnyömre válna.
- Jól áll? Biztos? Tudom, nagyon más, de a mostanában történt dolgok után nagyon úgy éreztem, hogy szükségem van valamilyen változásra, egy kis őrültségre... Igazából nekem is tetszik most így – túrok ujjaimmal a hajamba, és kicsit megrázom. Szerintem a világosabb árnyalat az, ami feltűnőbb, mert a fodrászom nagyon jól megoldotta a lila hozzáadását, hogy ne legyen sokkoló az összhatás. Épp csak egy picit vadóc... amilyen én is vagyok, úgy gondolom.
- Na, és merre csavarogtál mostanában annyit? - kérdezek rá, hiszen épp az imént ismerte be, hogy ő maga sem tartózkodott sokat otthon az utóbbi időben, az óvó figyelmeztetések ellenére sem.
- Van valami újdonság? A bácsikád vagy Ryan tudnak már valamit? - nem szeretnék türelmetlen lenni, de ezek fontos kérdések, szerintem mindkettőnk számára. Persze a hangomat kicsit lehalkítom, amikor szóba hozom a dolgot. Tudom, hogy érzékeny a téma, és nem jó, ha akár csak a következő, szomszédos asztalig eljut.
- Öhm, esetleg rendelhetünk valamit, mielőtt nagyon belemerülnénk a beszélgetésbe – jegyzem meg aztán egy szelídebb mosollyal. Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy máris lerohamoztam a faggatózásommal. Szóval jelzem is a pincérnek, hogy rendelnénk. Azt hiszem, nekem jól esne most egy cappuccino.

Valahogy az én életemből kimaradnak az igazán csajos dolgok, ha egyedül vagyok. Ezek leginkább akkor kerülnek előtérbe, ha Rae-vel vagyok. Itt New Yorkban nem sok mindenkivel tudok eljárni plázázni, de szerencsére azért a barátnőm kapható ezekre. Így most kifejezetten jól esik, hogy végre tartunk egy kis csajos programot, és most igazából nem érdekel Marco, sem az intelmek. Ki akarom zárni ezt, mert ha gond van, akkor ne az maradjon utánam, hogy „Flor, aki nem is élt”. Ráadásul mivel ez nem megszokott tőlem, talán nem is lesz baj belőle, főleg, hogy reggel, azt hiszem, jó híreket kaptam.
A múlt mindenkinek a nyomában van, csak valakinek hosszabb, valakinek rövidebb ideje, de bárhogy is legyen, ezek elől mindenki menekülni akar a maga módján. A menekülés pedig magával vonja a változást, amit a barátnőm és én leginkább a külsőnk változtatásában látunk legelőször. És majd az idő eldönti, hogy sikerült vagy nem.
- Pedig az nagyon nem lenne jó - mosolyodom el szélesen, bár bennem megint felsejlik, hogy lehet Számára még is az lenne a legjobb, ha eltűnnék az életéből, de még mindig önző vagyok. - Te is nekem, nagyon - szomorodok el, mert valóban nagyon hiányzott, és hogy mennyire, azt csak most érzem át leginkább. Hiányzik a vidámsága, az energiája és a lazasága.
- Igen, biztos - vigyorodok el, ahogy talán egy kicsit bizonytalanul várja a megerősítésemet új hajkoronájával kapcsolatban. - Vagány, mint Te - erősítem meg, hogy illik is hozzá. - És az a legfontosabb, hogy Neked is tetszik. Kellenek az ilyenek az ember életében, hogy ne csak az állandóság vegye körbe - mosolygok rá őszintén. Valóban így gondolom, hiszen egy új frizura is sokat tud lendíteni az önbizalmon és ki tudja szakítani a hétköznapok szürkeségéből, feltéve, ha valóban úgy sikerül, ahogy azt szeretné, ahogy elképzelte.
- Lényegében ugyan azokon a helyeken, mint eddig, csak most egy kicsit besűrítettem a táncokat, mert többször járok órára, meg most heti kétszer van TRX-en is az önvédelmi órákon kívül, amik maradtak ugyan úgy - mosolyok. - Valamint, hogy új a munkahely, így amíg bele nem szokok, addig túlórázgatok, hogy mindent át tudjak nézni, amit az elődöm rám hagyott. És persze a spanyolórák is megmaradtak, amit a tanítványom kisfia miatt szoktunk sokszor Náluk is megtartani, ha nincs, aki vigyázzon rá - vázolom fel, hogy bizony csináltam magamnak jócskán programot. - És Veled mi újság? Mit csináltál mostanában? - kérdezek ár először általánosságban a dolgokra. A későbbiekben meg bőven ráérünk kitérni az érzékenyebb témákra, amikre valószínűleg Neki is fel kell készülnie, legalább is, ha én lennék a helyében, nekem biztos, kellene még egy kis idő.
- Ne aggódj! Azt hiszem, egy jó hírem van - mosolyodok el kedvesen. - De előtte rendeljünk - erősítem meg az ötletét, és mivel a pincér csak két asztallal van tőlünk messzebb, mire esetleg bele tudnék kezdeni a fejleményekbe, már hallótávolságon belül is van, még akkor is, ha egészen halkan beszélünk.
- Jó Napot a Hölgyeknek! Sikerült választaniuk? - érdeklődik kedvesen az asztalunk mellé lépve. Én pedig jelenőség teljesen nézek Rae-re, hogy kezdje, mert én még belekukkantanék egy utolsót az étlapba csekkolni a választásomat. Rae rendelése után, ha átvállalja a kezdést, pedig én is elmondom, hogy mit szeretnék. - Egy párizsi krémes cupcake-et és egy presszót szeretnék kérni édesítővel és tejszínnel, ha lehet - adom le a rendelésemet egy kedves mosolyt villantva a pincérünkre.
Amikor pedig ismét kettesben maradunk, folytatom a válaszadást. - Jelenleg úgy áll, hogy lehet, hogy még pár hónappal tovább is bent tartják, mert volt egy verekedés, amiben ő is részt vett, és attól függően, hogy mennyire volt köze hozzá, lesz szigorítás is - nyugtatom meg, hogy egyelőre nem valószínű, hogy gondot okozna. - De ez ma reggeli hír, így én is csak most tudtam meg Most még jobban figyelik minden mozdulatát bent is - egészítem ki, hogy nem eltitkolni akartam előle, csak még én is most tudtam meg, és el is mosolyodom, mert talán most kezd hozzám is elérni igazán reggeli beszélgetés tartalma, amit Tíoval folytattam.

Hosszú-hosszú napok, sőt, hetek óta ez a Florral betervezett program az első igazán kellemes, örömteli, izgalmas, csajos elfoglaltság, amit várhatok. Amitől azt remélhetem, hogy kicsit jobb kedvre derít, segít megfeledkezni a közelmúltban történtekről, Dorianről, az összetört szívemről. Persze Dor távozása után ott volt velem Anne is, a mentőstársam, hogy támogasson, hogy segítsen és vigasztaljon, hisz ő talált rám, abban a gyászos, keserű állapotban, ahogy teljesen összeomolva ott kuporogtam a fa tövében. Mert a pasi egy kiszámíthatatlan idióta, aki egyik pillanatban még magyarázkodni akart, rendbe hozni a dolgainkat, a másikban meg, mint derült égből villámcsapás, közölte, hogy mégis csak jobb, ha nem folytatjuk. Jobb lesz nekem nélküle, legyen inkább vége a kapcsolatunknak. Igazából még mindig nem fogtam fel teljesen. Hogyan is tehettem volna? Előző nap még teljesen más gondjaink voltak, és igazából még mindig próbálok megbirkózni a gondolattal, hogy eltitkolta előlem a lányát olyan sokáig, hogy nem mondott igazat, hogy rejtegette előlem az élete, a mindennapjai egy ennyire fontos részletét. Aztán meg ez történt, és úgy érzem, hogy valamit nagyon, de nagyon elrontottam, de nem értem, hogy mit. Egyszerűen nem értem. Egy kis részem még reménykedik, hogy rendbe tudjuk hozni, hisz szeretem őt, és talán ő is engem. Mi másért ment volna fel a lakásunkra is, és faggatta volna Flort a hollétemről? Miért keresett volna annyiszor, és próbált elérni? Miért jött volna el a jótékonysági nyílt napra, hogy betartson egy ígéretet, amit igazából nem is vártam tőle? De másfelől meg nem biztos, hogy szeretném még újra látni. Újra megpróbálni, és kitenni magamat annak, hogy ismét így a földbe tiporjon. Baromira össze vagyok zavarodva, össze vagyok törve, de nem akarom elhagyni magam. Nem akarok mindent félredobni, és az ágyamban kuporogva, fagyit majszolva bömbölni. Az nem én lennék. Igazából fogalmam sincs, mit akarok. Egyelőre csak együtt lógni Florral, megfeledkezni arról az idiótáról kicsit, újra élvezni a régen látott barátnőm társaságát, aztán talán kiöntöm majd neki a sajgó szívemet is, és beavatom őt mindabba, amiről ilyen rövid időn belül lemaradt. Majd ha készen állok rá. De szerencsére annyira nem sietünk.
Jól esik hallani, hogy nem csak én hiányoltam őt nagyon. Azok után, hogy már hónapok óta egy fedél alatt lakunk, és normális esetben akár napi szinten találkozunk, beszélünk, minden nap minimum pár szót, néha együtt főzünk és eszünk, vagy épp együtt filmezünk, ami olyan szinten összeköt bennünket, mintha nem is csak lakótársak és barátnők lennénk, hanem testvérek, néhány hét külön is nagyon soknak érződik. Nem jó ez a kihagyás. Egyre inkább hazavágyódom. Nem is kizárt, hogy már holnap fogom a holmimat, és hazacuccolok.
- Köszi – mondom kiszélesedő mosollyal, amikor a hajamat dicséri. Tetszik, hogy vagánynak tart, az új sérómmal együtt, valamiért ezek a szavak még kicsit jó kedvre is derítenek. Végül is elértem a kellő hatást az újítással, azt hiszem. - Igen, igazad van. A nehezebb időszakokban pedig pláne jót tesz a változatosság – bólogatok egyetértve vele.
- A tánc az jó. Úgy értem, tudom, hogy nagyon szereted, kikapcsol, jobb kedvre derít, pontosan erre van most szükséged. - Tudom, hogy Ryan arra utasította, hogy maradjon minél többet otthon, a biztonságot nyújtó falak között, de hosszútávon az tényleg nem egészséges. És abban sem vagyok biztos, hogy teljesen megérné. Kell a figyelemelterelés, meg az ilyen kisebb-nagyobb dolgok, ami apró örömöket lop a mindennapokba. Kell a mozgás, a társaság is. Én tudom, hogy a tánc boldoggá teszi Flort, ezért is gondolom, hogy valóban ez a legjobb módja annak, hogy elfoglalja magát. Én sem bírnám sokáig a bezártságot, főleg ha nem csinálhatom közben, amit szeretek.
- És az új munkahely milyen? Olyan, amilyennek képzelted? - sokat tanult, hogy eljusson idáig, és az is beletelt némi időbe, hogy állást találjon a saját szakmájában, tehát remélem, nem csalódás a számára.
- Egy tanítványod van most? - érdeklődöm aztán, csak mert feltűnt, hogy egyes számban beszél. Bár két munkahely mellett, gondolom, egy diák is éppen elég lehet.
- Én... hát... nos, tudod, a szokásos – vonom meg a vállam első körben, mert ha ebbe most rögtön igazán belekezdek, a kávéig sem jutunk el. - Munka és munka, meg az edzések. Főleg munka. Én is vállaltam mostanában párszor plusz műszakot. De az jó. Tudod, amennyire nehéz néha, annyira... Hogy is mondjam? Életeket menteni, nap mint nap... Kapni a pozitív visszajelzéseket, vagy a hírt a kórházból, hogy például akit legutóbb bevittünk, szerencsésen felépült... Ezek a dolgok mindig feltöltenek, és bár ez időnként mindannyiunknak megterhelő lehet lelkileg, a tűzoltó laktanyán szinte mindig jó a hangulat. Olyanok, mint egy második család – foglalom össze Flornak a lényeget úgy, ahogy talán eddig neki még sosem tettem.
Amikor a pincér közelebb jön, én is leadom a rendelésemet egy fahéjas cappuccino-ra és vaníliás-meggyes cupcake-re. Az utóbbit eredetileg nem terveztem, de Flor meghozta a kedvem egy kis falatozáshoz is. És amint a pasas továbbáll, Flor elő is hozakodik a reggeli hírével, amitől nem csupán egy kő, de egy egész szikla gördül le a szívemről.
- De hiszen ez nagyszerű! - Ha nem is örökre, de egy időre biztonságban vagyunk ezzel, ennél jobb hírt ma aligha kaphattam volna. - Nagyon helyes, tartsák csak bent, még sokáig! Magánzárkában, hogy véletlenül se tudjon terveket szövögetni senkivel. Tényleg nagyon örülök – hajolok előre, és kicsit megszorítom Flor kezét. Ebben benne van a megkönnyebbülésem, a biztatásom, hogy jobb lesz, hogy végre fellélegezhetünk egy kicsit. - Abszolút rád fért már, hogy kicsit lazíthass, elengedhesd magad, ne kelljen minden sarkon veszélyre számítanod. Ezt tényleg maximálisan kihasználjuk ma – mosolygok rá őszintén, lelkesen.

Rae helyzete nagyon nem egyszerű, mert egy olyan helyzetben találta magát az egyik pillanatról a másikra, amit még akkor is nehéz kezelni, ha tisztában van a helyzettel, de így, hogy tudtommal, nem is tud a mögöttes dolgokról, csak pisloghat. Én megértem Doriant is, talán jobban, mint azt gondolná, és valószínűleg én is ezt tettem volna, viszont Rae ettől nem lesz jobb helyzetben, és ha így átgondolom az egészet… nem is akarom megkezdeni a beszélgetés ezen részét. Tudom, hogy barátnőmet foglalkoztatja a téma, mert nem hagyja nyugodni, de nem biztos, hogy meg tudom nyugtatni, vagy, hogy egyáltalán tudok neki egy olyan magyarázatot adni, amit el tud fogadni, bár lehet nem is az én tisztem ezt elmagyarázni neki. Nehéz helyzetben van, és szeretnék is neki segíteni, de nem én akarok rátérni, majd, ha felkészült, szóba hozza. Szeretek mások bajával foglalkozni, főleg, ha az illető ilyen közel áll hozzám, mint ő. Az már megint egy másik kérdés, hogy így nincs időm a saját gondjaimra.
Nem akarom erőltetni a hazaköltözését sem, hiszen így Dorian sem zavarja, ha Rae nem akarja, hiszen most is először otthon kereste, de hiányzik. Hiányzik, hiszen itt Ő áll hozzám a legközelebb, aki nem emlékeztet folyton a veszélye, ami lehet, most tolódik, de azért ott van, ő legeslegjobb barátnőm. Hiányzik az az életvidámság és vagányság, amit Ő testesít meg a lazasággal egyetemben. Ezt pedig valamilyen szinten a tudtára is adtam az előbbi szavaimmal, és elnézve a reakcióit, jól is estek neki. - A testünk, a szervezetünk súg nekünk, hogy mi a jó, ha változásra van szüksége, elárulja, csak figyelnünk kell rá. Ha viszont arra van szüksége, hogy maradjon a régi, akkor azt is a tudtunkra adj. Legalább is én így gondolom – mosolygok rá. A pszichológusok azt mondják, hogy nagy trauma után nem szabad nagy változásokat csinálni, mint például, ha meghal egy közeli szerettünk elköltözni, mert az gátolja a lezárást, viszont, ha a maradásba beleőrül az ember? Nehéz ezt így egyértelműen megállapítani, ezért is vallom azt, hogy a szervezet tudja mi a jó neki, nekünk meg csak figyelni kell a reakcióit.
- Örülök, hogy Te is így gondolod, de azért ez maradjon köztünk - vigyorgok rá sandán. - Tudom, hogy Ryan az én javamat akarja, hogy minél nagyobb biztonságban legyek, de egy katona teljesen más mentalitással bír, mint egy civil. Ők fegyelmezettek és pontosak, de engem a túl sok szabály és korlát, amit én és mások felállítanak nekem az őrület szélére képesek sodorni, és ennek sajnos nem csak kizárólag én látom hosszú távon a kárát, hanem a környezetem is. És talán éppen ez az, amit Ryan nem ért meg, vagy nem tud megérteni - teszem hozzá szomorúan. Őrangyalom még nem gyógyult fel teljesen az utolsó veszteségéből, de így talán olyan fal áll köztünk, amit én egyedül nem fogok tudni lerombolni, ami félő katasztrofális következményekkel fog járni később. A tánc hozzám mélyebben kötődik, mint a legtöbb emberhez, hiszen azon kívül, hogy szeretem, hogy latin-amerikai vagyok, ez az, ami leginkább megmaradt a szüleimből.
- Nagyon jó - mosolyodok el szívből, amikor az új munkámra terelődik a szó. - Bár nagyon más a másik oldalon lenni, mert most a hatósági oldalon vagyok, és nem az engedélykérők oldalán - árulom el, hogy bár nem teljesen ismeretlen a munka, de még akadnak nehézségek.
- Igen, még mindig ugyan az a lány - gondolok most Julesra. - De egyelőre tényleg nem férne bele más a napirendembe, feltéve, ha az a pár óra alvást még nem akarom kiiktatni - nevetek fel egy kicsit, hogy enyhítsek azon a komoly problémán, ami egyenes útként szolgál a végkimerülésemhez. Viszont most még nincs kedvem ezzel foglalkozni.
Eddig csak én válaszolgattam a felém irányuló kérdésekre, és volt is egy olyan érzésem, hogy kicsit nehezen tudom elterelni magamról a szót, és úgy tűnik nem alaptalanul. Nehezen kezd bele a válaszába, és kicsit úgy tűnik számomra, mintha általános dolgokat próbálna elmondani egy ismerősének, és nem úgy beszél, mintha a barátnőjével lenne. Persze nem hiszem, hogy ez miattam van, hanem inkább, nem tud belekezdeni abba, amiről igazán beszélni szeretne; inkább olyan, mint az a bizonyos macska meg a forró kása esete, és csak abban bízok, hogy hamarosan magától kihűl. - Nagyon jó hallani, hogy még mindig ilyen jó közegben vagy, hogy ennyire családias a hangulat a nehézségek ellenére is. Tényleg minden tiszteletem a Tiéd, a Tiétek, hogy ennyire megterhelő hivatást választottatok, hiszen nem csak fizikailag, de lelkileg is hatalmas teher van rajtatok - mosolyodok el bíztatóan, hiszen ezt egy olyan szemszögéből hallani, aki benne van, aki ezt csinálja sokkal valóságosabbá teszi, mint látni egy filmen vagy olvasni róla egy cikkbben.
Amikor megosztom vele a mai híreket valóban látom az örömét és a megkönnyebbülését, ami valahogy bennem is kezdi tudatosítani, hogy nem csak álmodom. - Valóban az - mondom még kicsit hitetlenül, mert valahogy még nem teljesen tudatos a dolog. - Ki se engedjék! - vigyorodok el kicsit keserűen, mert tudom, hogy erre azért nem igazán számíthatok. - Hát, ez a magánzárka érdekes egy hely, mert, ha még is kijön, akkor csak még rosszabb lesz - rontom el a hangulatot egy kicsit. De sajnos pszichológiai tanulmányok bizonyítják, hogy az elzártság, főleg hosszú távon, nem hogy segítene az elítélteken, még ront rajtuk. - De most ne ezzel törődjünk, hanem azzal, hogy most még nyugalmunk van tőle - terelem el gyorsan a szót. - Úgyhogy a sütizés kávézás után vásárolgassunk egy kicsit, meg esetleg mozizzunk, meg amihez csak kedvünk van - vigyorodok el.
- De most mesélj Te is valamit, van valamilyen újdonság, vagy újságolni való a laktanyán? És az edzésekkel mi a helyzet? - érdeklődök kíváncsian. Tudom, hogy sérültekről, betegekről nem adhat ki információt, de egy-egy furább vagy szokatlanabb eset említése még nem jelent szabályszegést, főleg, ha csak a történet szempontjából esetleg átlag infók kerülnek átadásra a személyazonosságukat illetően, mint például a „tizenéves lány, középkorú férfi, idős hölgy” stb., hiszen ez rengeteg emberre ráillik még egy körzeten belül is. Nem akarom lerohanni a kérdéseimmel, amelyeket még kerül. Majd elárulja, ha felkészült.

Az elmúlt hetek nehézségei, keserűsége után, mely mintha folyamatosan, teljes súlyával telepedett volna rám, annyira jó most csak itt üldögélni emberek között egy jó baráttal, és könnyű témákról, semmiségekről beszélgetni egy kicsit. Még ha ez csak a bevezetés is, az előkészítése az őszinte, fájdalmas kitárulkozásnak. Tudom, hogy el akarom mondani Flornak a történteket, megosztani vele mindent, hiszen tudom azt is, hogy ő meg fog hallgatni, meg fog érteni, és meg is érdemli, hogy legalább olyan nyílt legyek vele, mint ő velem. Valószínűleg várja is, hogy valami többet mondjak... Biztos vagyok benne, hogy látja is, a kis tréfálkozás és mosolyok mögött tökéletesen látja, hogy nincs minden rendben, közel sincs. De nekem még kell egy kis idő, hogy elérjek arra a pontra, kell ez a pár perc könnyed csevegés.
- Na igen, a testünk sokszor jelez, ha baj van, ha bármiféle változás kell, és nem árt erre odafigyelni... illetve megtanulni, mire is kell figyelni – válaszolom bólintva. Tudom, most csak a hajfestésről beszélünk, de persze az is része ennek az egésznek. Akár a testünk, akár a lelkünk egészsége, jóléte a tét, a legtöbbször vannak jelek, csak hát nehéz azokat észrevenni, amikor beleveszünk a hétköznapok állandó körforgásába, ebbe a folytonos malomkerékharcba, vagy épp a szívünkben dúló viharok sodornak magukkal. De ha már itt tartunk, nem csak egy új hajszín lehet az, ami segít könnyebben átvészelni egy nehéz időszakot, hanem ugyanúgy egy imádott hobbi is, mint amilyen Flornak a tánc. Ezért is örülök, hogy minden tiltás és intelem ellenére tudott erre is módot és időt szakítani. Pontosan tudom, mennyire szüksége van erre, akkor is, ha kockázatos. Egy kicsit hasonlóan érzek én is az edzésekkel. Jó feszültség-levezetésnek is, figyelemelterelésnek is.
- Hidd el, nekem nem kell megmagyaráznod, én megértem. Persze azt szeretném én is, hogy biztonságban legyél, ugyanakkor... Hiszen ismersz, én sem vagyok az a tipikus szabálykövető leányzó. Tudod, gyerekként a szüleim – vagyis apám és a mostohám – ugyanezt csinálták velem: állandóan szabályokat állítottak fel, amiket be kellett tartanom, hogy fenntartsuk a tökéletes család látszatát, már csak apám karrierje miatt is. És egy ideig, amikor kisebb voltam, még próbáltam is ennek megfelelni, aztán ahogy idősebb lettem, és önállósodni kezdtem... - megvonom a vállam. - Egyszerűen elegem lett. Ma már képtelen lennék úgy élni, keretek közé szorítva, folyton mások kedvében járni, magamról megfeledkezni. Aztán a házasságomban valamiért mégis megpróbáltam. Egyértelmű, hogy annak sem lett jó vége – sóhajtok. Nyilvánvaló, hogy az idő múlásával egyre könnyebb Adamről beszélni, pláne így, múlt időben, ami amúgy remélhetőleg lassan tényleg valósággá válik, mert az exem látszólag tényleg hajlik már rá, hogy aláírja a papírokat. Végre. Talán most, hogy Dorian is kikerült a képből, hajlandó lesz belátni, hogy kettőnknek már így se, úgy se nincs jövője. Ideje lenne továbblépni.
- És ne aggódj, én egy szót sem szólok erről Ryannek. Csak ígérd meg, hogy óvatos leszel! - Mármint tudom, hogy az. Flor nem meggondolatlan vagy elővigyázatlan, de azért mégis.
Örömmel hallom és hallgatom, hogy az új munkája több mint jó. Végre valami pozitívum a sok nehézség után. - Értem, biztos furcsa a másik oldalt is megismerni, de ugyanakkor jó érzés lehet, hogy valami hasznosat tehetsz... Nem mintha pontosan tudnám, mit is csinálsz, csak halvány elképzelésem van, de fontos munkának tűnik – jegyzem meg a lányra mosolyogva elismerően. - Kicsit csodálom is, hogy ez mellett még mindig van időd tanítani is, még ha csak egy diákról is van szó. A kávézót sem hagytad még ott, ugye? Vagy igen? - érdeklődöm, mert ki tudja, mi változott még pár hét alatt. De nem csak az ő munkájáról vagyok hajlandó beszélni, az enyémről is szívesen mesélek. Sőt! Ez azon kevesek közé tartozik most, amit pozitívan tudok értékelni az életemben, szóval... igen, ez egy hálásabb téma a számomra. Nem tagadom, közben ezzel kerülgetem is még egy kicsit a forró kását, megkerülöm azt, ami igazán érdekli. És biztos vagyok benne, hogy ezt Flor is jól tudja, vagy legalább sejti, de adok még magamnak pár percet, és közben hálás vagyok, amiért nem faggat Dorianről nyíltan. Viszont a mostohabátyjáról kapott hírek még a munka témát is pillanatok alatt lazán felülírják. Ennél jobb hírt aligha kaphattunk volna mostanában. Igazán megérdemeljük, hogy kicsit fellélegezhessünk, főleg ő. Még ha csak átmenetileg is.
- Igen, ebben igazad lehet, nem gondoltam bele – húzom el a szám. Mármint egy részről az a fickó tuti megérdemelné a magánzárkát, de kockáztatva, hogy ezzel még őrültebb lesz, mire szabadul, tényleg átgondolnám. Vajon az ilyen típusokat egyáltalán meg lehet törni valamivel? Sajnos kétlem, hogy a börtön és elzárás ehhez elég volna.
- Vásárlás és mozi? Én támogatom az ötletet. Megérdemeljük a kényeztetést – mosolyodom el őszintén. De aztán a szó ismét visszaterelődik rám, és lehervadó mosollyal sóhajtok. Igazából úgysem a laktanya és az edzések érdeklik. Szóval kibököm. - Szakítottunk. Pontosabban ő döntött így – vallom be végre keserűséggel a hangomban, majd vállat vonok. Ez van.

Komolyan gondolom, hogy a testünk jelzéseket ad nekünk az állapotáról. Jelzi már azt is, ha kezd kimerülni, ha betegség kerülgeti, ha változásra van szüksége. Az már megint egy másik kérdés, hogy felismerjük-e a jelzéseit, és ha igen, akkor mennyire vesszük komolyan. Én rohanó életet élek, és szinte minden percem be van táblázva, és egy „spontán” program nagyon sok előzetes lemondást eredményez, amit persze általában nem bánok, de gyakran elsiklok a jelzések felett. Vagy csak egyszerűen nem akarok vele foglalkozni, mert a mellékhatása kell, hogy ne gondolkozzak olyanokon, amin nem tudok változtatni. Nekem a legtöbb bajom a krónikus kimerültségből ered, de ezt valamilyen szinten tudatosan csinálom, még akkor is, ha tudom, mik a rövid és a hosszú távú következmények. De örülök, hogy Rae is tud arról, hogy oda kell figyelni a testünk jelzéseire, és annak még inkább, hogy Ő nem él annyira önpusztító életet, mint én, vagy legalább is remélem.
Elmosolyodok, amikor kifejezi megértését, és felhívja a figyelmemet, hogy Ő sem szereti a kötöttséget, szabályokat. - Gyereknek felnézünk a szüleinkre, és a szülőket, mint valami istenségnek, szent léleknek tekintünk, amiknek minden áron meg akarunk felelni. Ami persze gyakran megváltozik, amikor kezd kialakulni a személyiségünk - értek egyet vele. Én is így voltam ezzel emlékeim szerint, és még most is így gondolok erre a dologra, csak Tío felé, még akkor is, ha már felnőttem, és amikor megismertük egymást szinte felnőtt voltam. Bár erőteljesen hozzátartozhat az is, hogy ő egy olyan személyiség, aki mindenki számára tiszteletet parancsol már csak azzal is, ha belép valahova. - Sajnos azt tapasztaltam, hogy gyakran kerülnek elő a régi, sokszor rossz beidegződések, amikor új élethelyzetben találjuk magunkat, és úgy gondolom a házasság is ilyen. Viszont hosszabb távon, amikor megszokjuk az új felállást, kezdünk rájönni, hogy mégsem nekünk való, hogy csapdában éretzzük magunkat, mert „történt valami”. Nagyon nagy erő, és sokszor egy külső, független személy kell hozzá, hogy megértsük az elején, ez nem lesz jó nekünk. Bár nem tudom, hogy ilyen egyáltalán van-e - húzom el a számat keserűen. Megértem és átérzem Rae korábbi helyzeteit. Ahogy én látom, Rae-re egy olyan személy próbálta ráerőltetni a társadalmi konvenciókat, aki valamiért jóval nagyobb befolyással bírt az életére, mint az megengedhető lett volna. Én kevés embernek tűröm el, hogy ekkora befolyása legyen az életemre, és ezek az emberek kivétel nélkül mindig olyanok, akik azért próbálnak meg küzdeni, hogy életben maradjak, de még így is gyakran összetűzésbe keveredek velük, pedig tudom, hogy mennyire nem „egészséges”.
- Nagyon szépen köszönöm - nézek rá cinkosan, amikor megosztja velem, hogy nem fog beárulni Ryannél. - Ígérem, hogy óvatos leszek! - mondom ki hangosan is, hogy megnyugodjon. Ez is egy pszichológiai dolog, bár nem csak az ő részéről, hanem a magam részéről is. Hallania kell az én számból a megerősítést, és nincs okom ezt megtagadni tőle. Így is aggódik értem, nem kell fölöslegesen idegesítenem.
Nem lepődök meg, hogy nem igazán tudja mit is csinálok egészen pontosan, rengeteg embernek homályos, hogy mivel is foglalkoznak a környezetmérnökök, és ezen csak kedvesen elmosolyodok. - Szerintem az, és akik csinálják azok szerint is - értek egyet ezzel kicsit viccelődve. - Ha gondolod, és tényleg érdekel, akkor egyszer elmondhatom, hogy mit is csinálunk az EPA-nál - ajánlom fel neki, de nem akarom erőltetni sem a dolgot. Pláne most, hogy ez a jelenlegi helyeztében elhanyagolható téma, mert sokkal fontosabb dologról szeretnénk beszélni, csak kell a felkészülési idő. Mielőtt viszont válaszolnék a kávézós kérdésére veszek egy mély levegőt, hogy át tudjam gondolni. - Mondjuk úgy, hogy a szerződésem még él, de mióta az EPÁ-nál vagyok nem hívtak, hogy kisegítőre lenne szükségük. Viszont, ha hívnak, és nem munkaidőben vagyok, akkor megyek - adom meg a legpontosabb választ. - Jól jön egy kis plusz, de leginkább szükségem van arra, hogy néha az anyanyelvemet is használjam, mármint úgy, hogy akihez beszélek valóban próbál megérteni, és nem a lélegzetvételnyi szünetemre vár, hogy közbeszúrhassa: „Nem értem mit beszélsz” - mosolygok rá. Ryan érti, de nem szívesen használja, és próbálom is elkerülni, több-kevesebb sikerrel.
Rae korábbi nézőpontja a magánzárkákra vonatkozóan érthető, és a normál emberek ezt a nézőpontot veszik figyelembe. Viszont én tanultam is ennek a pszichológiájáról, és Tíoéktól is sok történetet hallottam, hogy ez milyen esetekhez vezet, és mivel itt személyesen is érintett vagyok, jobban félek ettől, mint más.
- Én is így gondolom. A sorrendet meg eldöntjük, meg majd megnézzük, hogy mi is megy mostanában a mozikban - ragyognak fel a szemeim, mert örülök, hogy van hozzájuk kedve. De teljes homályban vagyok, miket adnak mostanában, csak annyi biztos, hogy horrort nem akarok nézni, abból van elég az életemben.
A feltett kérdéseimre viszont nem válaszol, hanem egyesen kiböki azt, amit már régóta kerülgetünk. Viszont nem kicsit vág mellbe, hogy mennyire nagyon-nagyon fáj neki, bár tudtam, de valamiért mégis így hat rám. - Tényleg sajnálom! És indokolta valamivel? - kérdezem meg, mert Tőle szeretném hallani. Elárulni nem akarom, hogy mit tudok, és hogy mi erről a véleményem, legalább is egyelőre, és leginkább rávezetni szeretném a háttérben húzódó okokra. Hallani mástól egészen más, mintha saját maga jut el oda, ahol a másik fél van. Én úgy gondolom, Rae nagyon jó rálátással rendelkezik a dolgokra, csak most túl közelről nézi ezt, és nem látja, hogy a másik félnél mi van a háttérben.

Láttam és tapasztaltam én is nagyon sok mindent, hogy hány helyen tud kisiklani egy élet, és még csak nem is találkozok annyi mindennel, mint Rae, aki rendszeresen az utcát járja, hogy segítsen másokon. - Igen, valóban ez lenne az élet rendje, hogy előbb-utóbb mindenki önálló életet kezd. És sokszor van olyan, hogy amikor a gyerek elválik a szülőktől bajba kerül, és ilyenkor a nagyokosok megállapítják, hogy „milyen kár ezért a gyerekért, pedig olyan jó szülői háttere volt” vagy „olyan aranyos volt kicsinek” - idézek egy általam sokat hallott sajnálkozást. - De sajnos én már láttam olyat is, hogy valakinek nagyon ki kellett volna szakadni a szülői háttérből, de mégsem tette, és ez okozta a vesztét - gondolok itt most a mostohabátyámra, bár egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy alapvetően nem volt-e valamilyen öröklött defektje, hiszen én kicsinek sosem ismertem. Nem tudom én lázadtam-e volna a szüleim ellen, de valószínűleg igen, csak mire olyan környezetbe kerültem, hogy esélyem legyen erre nagyon megváltoztam én is és a körülményeim is, és érezhetően az életem volt a tét, ha semmibe veszem a szabályokat. Akkor sokkal jobban, mint most.
Látom Rae-n, hogy eddig ezen, ebből a szempontból még nem gondolkozott; hogy a saját párkapcsolatunkban megjelennek a gyerekkori élményeink és tapasztalataink. - Biztos, hogy nem volt egyszerű, hogy sokáig nem volt melletted egy stabil felnőtt női példakép, akihez kötődhettél - érzek együtt vele. Őszintén szólva, nem tudom, milyen az, ha így dobálják az embert. Rae lényegében új családot kapott, amikor meghalt az édesanyja, hiszen addig nem ismerte az apukáját, majd több új mostohaanyát kellett megszoknia. Ez nagyon nagy lelki megterhelés egy gyereknek. Főleg, ha annyira oda kell figyelni a látszatra, mint egy politikai személyiségnek és családjuknak. És, ha ez befolyásolta a választását, amikor Adamat megismerte, akkor valóban erősen benne volt a pakliban, hogy válás lesz a vége. Főleg, hogy Rae szeret szabadon élni, ami nem baj, csak az ilyen személyiségekre szerintem kegyetlenség túl sok szabályt ráerőltetni.
Elmosolyodok, amikor komolyabban is érdeklődik a munkám iránt. - Az EPA-nál lényegében azt próbáljuk megakadályozni, hogy az emberek ne szennyezzék, rombolják oly módon a környezeti elemeket, mint a víz, levegő, talaj, beleértve az mesterségesen épített környezetet is, hogy az visszafordíthatatlan károkat szenvedjen, csökkentve ezzel mondjuk az ivóvízkészletet, vagy, hogy állat- és növényfajok pusztuljanak ki, rosszabb esetben egyenesen emberi életek kerüljenek veszélybe. Szükség esetén előírjuk, hogy milyen intézkedéseket kell tenni a szennyezés megakadályozására, vagy rossz esetben a felszámolására, ami mellé általában egy nem kis összegű büntetést is kiszabunk - adok betekintést a lehető legrövidebben, és érthetően a munkámba. Viszont, ha kérdése van még, szívesen válaszolok, de azt hiszem összefoglaltam a lényeget. Ez egy nagyon összetett folyamat, és sokan fölöslegesnek tartják, főleg, ha a profitjuk, akkor a legmagasabb, ha például csak mindenféle tisztítás és kezelés nélkül engedhetik bele a folyókba, tengerekbe a gyáruk szennyvizét, vagy tehetik le a mérgező hulladékukat az erdőben.
- Néha igen, mert valóban fárasztó egész nap rohangálni és kiszolgálni a vendégeket, de sokkal egyszerűbb egy étlapot megtanulni, még, ha változik is, mint eligazodni a jogszabályok rengetegében, és azt megvalósíthatóan, a technikai oldalról is érvényesíteni. De igazából mind a kettőnek meg van a maga előnye és hátránya, és nem fogom bánni, ha vissza kell majd mennem átmenetileg a kávézóba - fejtem ki, hogy igazából hiányzik is meg nem is. De a mostani helyzettel elégedett vagyok, és ha ez változna, akkor majd igyekszek megtenni a megfelelő lépéseket.
Amikor áttérünk a programjainkra, akkor felveti, hogy szívesen megnézné, hogy hol is táncolok. - Részemről nincs akadálya - mosolygok rá kedvesen. [color=#eeeeee]- Általában egy helyre járjunk bulizni, ami nincs is messze tőlünk, és szívesen látunk bárkit - mosolygok rá. - Szólsz, és jöhetsz, amikor Neked jó. Nem feltétlen fontos tudni táncolni, de általában jobban érzik magukat azok, akik egy kicsit tudnak, így ha szeretnéd annyit meg tudok bármikor tanítani, hogy kicsit Te is tudj velünk táncolni - ajánlom fel a lehetőséget, ha szeretne egy rövid gyorstalpalót. Nem kötelező, de mi sokat vagyunk a parketten, és még nem volt olyan, hogy valakit ne kértek volna fel, akár tud táncolni, akár nem, és kényelmesebb mindenkinek, ha legalább a legalapabb lépéseket tudják, és egy kicsit vezethető a lány.
Rae magyarázata a szakításuk körülményeire vonatkozóan nagyon zavarosnak tűnik a számomra. - Rae! - szólítom meg halkan. - Tudod, hogy általában egy hullámhosszon vagyok veled, de ez most nagyon zavaros nekem. Hogy jutottatok el a nekem hagyott üzenettől a szakításig? - kérdezek rá, mert tudni szeretném, hogy neki ez hogyan csapódott le, és hogy mennyire látja vészesnek vagy menthetőnek a helyzetet. Tudom az ok gyökerét, de ez most kevésnek tűnik a számomra.

Rae és én hasonlóan látjuk a helyzetet, hogy mennyire gyakori az élet kisiklása a világban. Lehet, el kellene gondolkozni azon, hogy már ez a normális? Bár ezt nem hiszem. De ezt a témát azt hiszem, már egyikünk sem akarja tovább boncolgatni, mert mindkettőnk életében vannak ezzel kapcsolatos fájó pontok, amikről szeretne megfelejtkezni. Ráadásul vannak jelenleg talán égetőbb gondjaink is.
Barátnőmmel nagyon más körülmények között nevelkedtünk, pedig valahol hasonló dolgok történtek velünk. - Szerintem már az is jó, ha nincs nézeteltérésetek - mosolygok kedvesen. Most nem a saját példám, de szörnyű lehet úgy felnőni, hogy a mostoha állandóan veszekszik a gyerekkel és az édes-szülőnek kell valamelyik pártjára állni; ez mindig megmérgezi a kapcsolatokat. Mindenki azt szeretné, ha gyerekként jó viszonyban lenne azzal, aki az anyuka és apuka szerepét próbálja betölteni, de ha ez nem is megy igazán, talán jobb az, amolyan, langyos víz kategória, ahol legalább nem ártanak egymásnak, nem tesznek keresztbe egymásnak. Bár nem tudom, hogy ezzel Rae mennyire ért egyet.
A munkámat érintő kérdéseknél most már valóban úgy tűnik, hogy legalább átmenetileg, de kicsit lazább témát boncolgatunk, és ez egy kis felüdülés, legalább is számomra. - Sokat vagyunk terepen is szerencsére, mert valószínűleg megőrülnék, ha minden egyes nap kizárólag az irodában egy gép előtt kellene ülnöm. De utána mindig jön a „verem a gépet” folyamat, mert a kint tapasztaltakat jelentés formájába kell varázsolni - húzom el a számat. - De eddig szépen eloszlott, ha a nagy átlagot nézzük - gondolkozok el rajta. Lehet, hogy vannak olyan egymás utáni napok, amikor szinte fel sem állok a gép elől, de volt olyan, hogy csak reggel voltam bent felvenni a nyomtatványokat, meg munkaidő végén letenni több napon keresztül.
- Az tényleg húzós, de szerencsére vannak nálunk már dörzsölt szakik is, akik ilyenkor a fiatalabbak segítségére sietnek - gondolok itt az egyik nagyon kedves, már nyugdíj előtt álló kollégámra. - Meg, ha nagyon elharapódzni látszik a dolog, és nem megy, úgymond, szép szóval, akkor megy jogi útra, ahol az állammal találják szemben magukat, és rosszabb esetben nem is egy hatósággal. Bár tényleg van olyan, hogy megússza. - Nagyobb környezetszennyezés esetén még a rendőrséget is be kell vonnunk, aminél már nem csak pénzbírsággal kell számolni, hanem akár bűncselekménnyel is, aminek kicsit nagyobb a visszatartó ereje, de még így sem tökéletes. - Sajnos én azt látom, hogy a profit még néha a józan eszet is felülírja, és néhány embert annyira elvakít, hogy azt sem látja, hogy a saját gyereke, unokája életét lehetetleníti el - húzom el a számat. Hiába van valakinek sok pénze, ha például olyan helyen lakik, ahol a levegő olyan szennyezett, hogy az már súlyos egészségkárosodást okozott nála, a gyerekénél, vagy valamelyik közeli hozzátartozójánál, ami esetleg visszafordíthatatlan; akkor sírhat a milliárdjain keresztül a beteg ágya felett. Rae jól látja a dolgokat, és jól is esik az együttérzése, de annak talán jobban örülök, hogy neki legalább ezekkel nem kell megküzdenie. Én viszont az Ő munkáját nem tudnám csinálni, és az ottani gondokkal megküzdeni. Mások vagyunk.
- Láttalak már táncolni, és tök jól nyomod - dicsérem meg, mert valóban nagyon szuper a ritmusérzéke és a mozgása is. - Mindössze a mi táncainkra jellemző alapot kellene megmutatnom - mosolygok kevesen. Azok, akik például szalontáncot táncoltak remek alappal rendelkeznek, de még nekik is szükségük van néhány alapszintű órára, hogy a sajátságos mozdulatokat, lépéseket elsajátítsák. Rae is szuperül táncol, de a salsa és a bachata alaplépéseit még nem ismeri, meg személy szerint még nem láttam partnerrel táncolni, de ezeket szerintem pikk-pakk meg fogja tanulni. Szerintem, ha legfeljebb egy óra kell neki, rengeteget mondok, és azt sem egybefüggően gondolom.
Szomorúan hallgatom barátnőmet, ahogy teljesen magába roskadva vázolja fel a szakításuk körülményeit, és most kezdek haragudni Dorianre, hogy miért nem magyarázta el kicsit jobban a dolgokat. Látszólag Rae kezdi feladni, és bele akar törődni a dologba, pedig tudom, hogy Dor már most bánja az egészet. Nem tudok sokat Dorian múltjáról, de az tudom, hogy legalább olyan életveszélyes háttérrel rendelkezik, mint én, így megértem a szakítás indokait, de körülményeit már nem. Lehet Rae-nek jobb, ha távol marad az olyanoktól, mint mi, de ha éppen a szerelme elvesztésébe roppan bele, akkor az én meglátásom szerint ott tartunk, ahol a part szakad. Rae felnőtt és felelősségteljes, még akkor is, ha szereti a kalandokat és bizonyos mértékig a veszélyeket is. Szerintem ezt most Neki kellene eldönteni-e, hogy melyik utat választja. Nekem is el kell fogadnom, ha majd kiköltözik tőlem, csak annyit szeretnék majd tudni, hogy biztonságban van. - Értem - nézek rá szomorúan, és vigasztalóan megérintem a vállát, miután átülök a mellette lévő székre. - Rae, Te mennyit tudsz Dorian múltjáról? Mennyire avatott be? - kérdezek rá hírtelen. Most nem beszámolóra vagyok kíváncsi, hanem hogy Ő hogy érzi, mennyit tud, hogy milyennek ítéli Dor múltját, és természetesen nem is a gyerekére gondolok. Lényegében azt szeretném kipuhatolni, hogy fordított helyzetben Rae mit lépett volna.

A munka téma mind a kettőnknek hálásabb, mint a családi. Az egyikünknek sem az „amerikai álomcsalád” kategóriába tartozik. A munkánk viszont felelősségteljes, és mindegyiknek megvan a maga szépsége és árnyoldala, mint mindennek. Az enyém nem egyszerű, de úgy gondolom és érzem, hogy az övé jóval húzósabb, hiszen rajta valóban emberéletek függnek, úgy, hogy még egy csomó, értelmetlennek látszó, és valószínűleg az esetek jó részében valóban az is, szabálynak kell megfelelniük. - Igen, valahogy a papírmunka az, ami egyik szakmát sem kíméli - húzom el a számat. - Ennyit arról, hogy védjük a környezett - vigyorodok el. - „Védd a fákat, egyél hódot” - jön hülyeség, amit az egyik kolléga mondott, amikor elkezdte selejtezni az irodájában felgyűlt felesleges papírokat, amiket megsemmisítésre küldött, hogy legyen helye az újabbaknak. A papírért rengeteg fát kell kivágni, de ezen kívül még veszélyes anyagok bányászata is hozzájárul az előállításuk alapanyagihoz, a fehérítéshez pedig klórt használnak, a brutális mennyiségű szennyvízkezelésről meg már ne is beszéljünk. És ezek mellett még ott van az áramfelhasználás, amit szintén jórészt fosszilis anyagok égetésével állítanak elő, hogy a számítógépek és nyomtatók működjenek. - Igazából nem nyugtat meg, hogy mindenhova így beszivárgott - árulom el neki. - Sajnos vannak helyek, ahol már az érdemi munkát olyan szinten akadályozza a sok jelentésgyártás és szabály, hogy, ha mindent be akarnának tartani, simán rá lehetne fogni, hogy sztrájkolnak. - Ez sajnos valóban így van, ráadásul ezt egy bűnüldöző szervnél dolgozó személytől hallottam.
A bulizás és a tánc lehetősége mindkettőnk hangulatát feldobja. - Van érzéked hozzá, a többi meg tanulható - mosolygok rá kedvesen. - Az alapok pedig nem bonyolultak, és most úgy sem arra készülsz, hogy egy világbajnokságot megnyerj, csak arra, hogy élvezd Te is és a partner is - mosolygok rá. Azt nem vállalnám, hogy valakit néhány óra alatt felkészítek egy versenyre, mert az képtelenség, de az alapokat pikk-pakk el fogja sajátítani. Ebben biztos vagyok. - A versennyel meg majd úgy néhány hónap múlva próbálkozhatsz, ha szeretnél - kacsintok rá viccesen. Tudom, hogy nem tervez versenytáncossá válni, de sosem lehet tudni, hogy később, mit szeretne majd csinálni.
A Dorian téma nagyon kényes, és semmiképpen nem akarok rajta rontani ezért próbálok óvatos lenni. A kérdésére viszont őszintén akarok válaszolni. - Nem túl sokat, vagyis konkrétumot nem tudok, csak annyit, hogy Dorian és az én múltam sem a legtisztább. Én úgy gondolom, hogy ezekről a dolgokról nehezen beszél mindenki, aki benne van - mondom szomorúan. - Te mennyit tudsz Dorianről? - kérdezem bizonytalanul, mert nem tudom, hogy mennyire avatta be a múltjába a férfi. - És fordított helyzetben Te mit csinálnál? - kérdezem meg a legeslegfontosabb dolgot, legalább is szerintem ez a legfontosabb. Tudom, hogy Dorian szereti Rae-t, és csak védeni akarja, és mivel én is hasonló helyzetben vagyok, így megértem, hiszen én is pontosan ezt teszem: Rae védelme érdekében hallgatok. Nem árulom el a legjobb barátnőmnek, hogy miken mentem keresztül, amíg a mostohacsaládomnál voltam. Ez persze valahol veszélyes, de bízom abban, hogy Marco nem Rae-t támadja meg, hanem engem, és ha valóban így van, akkor nincs értelme, hogy ő is féljen, rettegjen, mint én. A nagy kérdés viszont az, hogy Rae mit csinálna, ha az ő múltjában lennének olyan sötét árnyak, amik veszélyeztetik az ő és a szerettei életét, mert, ha nem azt tenné, amit mi, akkor félő, hogy sosem fognak zöldágra vergődni. Vagy legalább is én így gondolom. A titkok titkokat szülnek, amik megmérgezik a kapcsolatot, de a félelem és rettegés valódi gyilkos tud lenni. Így, hogy ki melyiket választja, hogy szerinte melyik a kisebbik rossz, azt nehéz egyértelműen eldönteni, és én úgy gondolom, hogy ezt mindig az adott helyzet dönti el, de, hogy Rae erről hogyan vélekedik, azt nem tudom.

- Igen - bólogatok nagyon átlátszó komolysággal. - A hódok a természet csapásai. Gátakat építenek, ezzel megváltoztatják a folyók folyási irányát, amik erdőket árasztanak el vagy termő területeket tesznek szárazzá. Felháborító egy népség - és a végére elnevetem magam, mert az emberiség is pontosan ugyan ezt csinálja, csak nagyobb léptékben, ami azt jelenti számomra, hogy mi nagyon utáljuk a konkurenciát. Viszont ez a hódos példa nagyon jól rámutat a lényegre. Rengeteg kárt okozunk, de sosem a saját „munkálatainkban” keressük a hibát, hanem máshol. Viszont most ebbe nem akarok belemenni, mert akkor még hónapok múlva is itt leszünk, és jelenleg vannak ettől fontosabb, megoldhatóbb gondjaink is.

Azt nem akartam eltitkolni Rae elől, hogy beszéltem Doriannel, mert Dor sem kérte tőlem, és, amúgy sem akarok ebben hazudni a barátnőmnek, és amúgy is fölösleges lenne. E nélkül is van bőven elég titkom, amik bizonyos értelemben azért kimerítik a hazugság fogalmát. Ezért, amikor rákérdez egy halványat bólintok, de nem akarom kizökkenteni a mondandójából. Ezt csak akkor teszem meg, amikor rátér Dor múltjára, és egy pillanatra megijedek, hogy véletlen többet árul el, mint szeretne, ezért csak felemelem a kezemet jelezve, hogy elég, ne menjen bele jobban, amit feltétlen tudnom kell, azt már tudom. - Beszéltem vele, nem is olyan régen, mert Téged keresett, de engem talált a lakásban - válaszolok neki őszintén, ezzel elárulva azt is, hogy Őt kereste és nem engem. - Sem ő, sem én nem mentünk bele nagyon a saját múltunk részleteibe. Sajnálatos módon a bűnözők oldalát mind a ketten jobban ismerjük, mint kellene, mint szeretnénk, így részben mondhatni, ebben a témában félszavakból értjük egymást, mert a részleteket a másik tapasztalataira bízzuk, hiszen nem szeretünk erről beszélni - osztom meg vele, hogy nagyon teregettük ki egymás előtt a szennyesünket.
Látom Rae-n, hogy tényleg nem tudja, hogy mit tenne hasonló helyzetben, ezért úgy döntök, megadom neki a választ. Vagy legalább is azt, amiért én is ugyan úgy titkolóznák Dorian helyében. - Én egyáltalán nem hiszem, hogy Dor Benned - hangsúlyozom ki ezt erőteljesen - nem bízik. Én úgy éreztem rajta, hogy nagyon oda van érted, így az egyetlen logikus magyarázat a titkolózására, hogy Téged akar védeni. A lánya már benne van, és nem hiszem, hogy ne tenne meg mindent a védelme érdekében, hiszen biztosan nagyon szereti. Viszont Téged is nagyon szeret, és ettől a világtól próbált eddig távol tartani, amennyire lehetett. Most viszont én robbantottam egy bombát, ami hatással volt erre a dologra is, és úgy érezhette, hogy inkább az ő világ, mint az enyém, így lépésre szánta el magát, amire már régóta készülhetett. Az ilyen dolgokkal viszont az a gond, hogy minél tovább húzzuk, annál nehezebb. Ez saját tapasztalat - húzom el a számat, hiszen én sem mertem még Tío elé állni azzal, hogy megtaláltam a féltestvéremet, és ezáltal lényegében egy karnyújtásnyira van a biológiai apám is. Tío régen felajánlotta, hogy megtalálja, de visszautasítottam, és most félek, úgy fogja érezni, hogy nélküle akartam megtalálni, és ezzel elárultam, mert nem bíztam meg benne, pedig erről szó sincs. - Én úgy gondolom, hogy, mivel tudom, hogy nagyon szereted Doriant, Te is hasonlóan cselekedtél volna, vagy tévedek? - kérdezek rá kedvesen mosolyogva. Remélem az elhangzottak miatt nem lesz köztünk harag. - Én ugyan ezt tettem volna. Ameddig lehet, távol tartom a szeretteimet a körülöttem lévő veszélytől, ha kell úgy is, hogy titkolózok - mondom magabiztosan. Persze ez valahol önzőség, mert elvileg mindenkinek joga van tudni, hogy mi veszi körbe, de, ha ezzel többet árthatunk, mint használunk, akkor lehet mégis jobb ezeket magunkban tartani.

A csészém legalján lötyögő feketét egy mozdulattal lehörpintem, és követve barátnőm példáját indulni készülök, hogy végignézzük az üzleteket. - Menjünk - erősítem meg szóban is a mozdulataimat. Nem vagyok az a vásárolgatós, ha egyedül vagyok. Velem még Tío férfi kollégái is szerettek bemenni egy ruhaüzletbe, mert nagyon célirányos tudok lenni, és gyorsan végzek, főleg, ha egy kis segítséget is kapok tőlük, hogy egy-egy bizonytalanul kinéző ruha hogyan is áll. Viszont egy barátnővel már teljesen más a helyzet, akkor nagyon bele tudok merülni, és órákat képes vagyok eltölteni a vásárlással.