Virginia and Alarick

A zöld íriszek újra meg újra végig mérték a karcsú, aprócska, de végtelenül nőies alakot. A sötétbarna, csigás fürtökben kunkorodó, kecses vállakat és a hosszú nyakat nyaldosó fürtöket. A bőrszínénél néhány árnyalattal sötétebbre kencézett ajkakat és a simogatóan meleg, átható, mézesbarna szemeket. Ragyogtak. Pont olyan ragyogóak és páratlanok voltak, mint annak idején, mikor reggelente egymás mellett ébredtek, s az éjszaka hevének lázas csillogása még ott pihent a tekintetében. Mosolygó és átható pillantása volt, ami változatlanul az emlékeiben élt, s jobb híján kényszerítenie kellett magát arra, hogy pár másodperc erejéig elforduljon tőle, mielőtt túlontúl feltűnővé vált volna a folyamatos vizslatása, ezzel elárulva magát: még mindig rajongta a nőt, amivel pedig saját magát is sikerült értetlenségig meglepnie. Azt persze a közel nyolc év távolságra való tekintettel nem tudta volna kijelenteni, hogy még mindig szerette őt – szerelemmel legalábbis - hiszen az érzelmek, ha nem táplálják azokat, szépen lassan elhalványulnak, mígnem elkorcsosulva kihunynak, s nem marad bennük semmi. Talán egyiket-másikat életre lehet kelteni… Talán elég egy kis szikra, egy kis noszogatás…. egy viszontlátás, egy nem várt találkozás…
- Hihetetlen, hogy annyi év után… – nyögte, s az ábrándos tekintete hosszú másodperceket követően megtelni látszott élettel, mihelyst levetkőzte magáról a meglepetés okozta gátlásokat, és az addigi sóbálványszerű dermedtsége lassacskán felengedett. Tekintete zavart volt, mosolya meglepett és bizonytalan, mintha ő maga se lett volna biztos abban, hogy szabad örülnie a viszontlátásnak, avagy sem. Épp ezért nem tudta folytatni sem az elkezdetteket, ezért nem mondott semmit, csak értetlenül kitárta a szerszámokkal, különböző kellékekkel teli kosárral terhelt kezét. Chleo tette meg helyette, és ragadta magához a szót, és fejezte be azt, amit az ügynök elkezdett. Tudta, hogy mire gondolt, hisz ismerte – valamikor nagyon régről, de sejtette, hogy azóta nem változhatott meg alapjaiban, és az a Rick, az a férfi akit ő szeretett, ugyan úgy reagált volna, mint évekkel az előtt.
- … egy Manhattan széli barkácsboltban futunk össze.
- Igen – nevetett, s lassan lehajolt, hogy a karját mázsás súlyként lefelé húzó kosarat a lábához tehesse. Ezzel részint a maradási szándékát is megerősíthette a nőben, aki hozzá hasonlóan könnyített a helyzetén. A már zacskóba és papírtasakokba halmozott holmikat a padlóra eresztette.  
- Mit csinálsz te itt? Mármint, félre ne érts, el nem tudom mondani, hogy mennyire örülök neked, de… Ide költöztél, vagy egész Manhattan szerte nem találtál ennél alkalmasabb boltot ahhoz, hogy megvegyél pár ecsetet, és néhány… hígítót?
- Talált, süllyedt. Elkélt már a nyugalom, meguntam a belváros forgatagát, na nem, mintha ez a környék sokkal nyugodtabb vagy csöndesebb lenne, de… messze nem olyan elkeserítő a helyzet, mint gondoltam, vagy amilyen előtte volt. Meglehet, hogy nagy általánosságban én vagyok az a személy, aki felveri a negyedet az örökös kopácsolásával…
- Nagy felújításban vagy akkor. Mostanában jöttél? Nem sűrűn láttalak erre.
- Egy éve – elhúzott szájjal vonta meg a vállát, s talán cikinek is érezte azokban a pillanatokban, hogy képtelen volt az elmúlt több, mint háromszázhatvanöt nap alatt élhető körülményeket varázsolni maga köré. Pedig minden a rendelkezésére állt hozzá, még, ha az idő, mint olyan, nem is kifejezetten az ő pártfogója volt. De ha valami, hát az soha nem is számított annak, sokkal inkább a „közellenség” gúnyszavával jellemezte volna.
- Tehát, értsem úgy, hogy nem változott semmi, és ugyanannyira elkötelezett szerelmese és hívője vagy a munkának, mint annó is voltál. A magadfajták soha nem változnak, igaz? – karjait a mellei előtt keresztezte, s rosszalló fejingatással ciccentett néhányat, bár nem volt semmiféle harag, ellenszenv vagy ellenségesség a hangjában. Inkább mulattatta, hogy még mindig olyan elcsigázottnak, munkamániásnak látta őt, mint régen is volt. Elhivatott. Ezt pedig imádta benne, noha olykor a minőségi együtt töltött idő rovására ment.
Chleo inkább pimaszkodó volt és csipkelődő, pont, mint a húszas éveik elején mikor megismerkedtek, Alarick mégis szégyellte magát, és pont ilyen kellemetlen érzésekkel húzta be a nyakát. Mintha rossz fát tett volna a tűzre, pedig nem volt, ami miatt rosszul kellett volna éreznie magát.
Tudni kell a férfiról, hogy soha nem lett volna képes arra, hogy háttérbe helyezze a munkáját, hiszen arra esküdött fel, mikor a zsaru múltjának búcsút intett. A munkája számított neki igazán. Mások jólléte, az igazság szolgálatában. Ehhez értett, ez volt ő: a sokak által emlegetett „Mr.FBI”. Nem gúnynév volt ez, s nem szarkasztikus, fitymáló éllel szokták így hívni, ha betértek az irodába hozzá, vagy elvágtázott valaki mellett, hanem tisztelettel a profizmusára, hozzáértésére és kitartására való tekintettel.
Csakhogy, olykor a profiknak is beletörik a foguk bizonyos dolgokba, így be kellett látnia azt, hogy képtelen egymaga dacolni az életének nehézségeivel. Nem tudott egyszerre száz százalékon teljesíteni a munkájában, és valóságos, boldog életet teremteni magának… választania kellett egykor a munkája és az előtte álló nő között. Bárhogy is, szívszakadással és mérhetetlen ürességgel a lelkében, de az előbbit választotta. A munkát, a robotolást, az igazságszolgáltatást a szerelem és a szívének jólléte helyett. S nem azért, mert nem szerette eléggé a nőt. Két oka volt. Egyszerűen, nem állt még készen arra, hogy elkötelezze magát valaki mellett, s állandóan azon pörögjön munka közben az agya, hogy valaki hazavárja, neki pedig kötelessége egyben hazaérni. Rajta nem segített a párkapcsolat, nem plusz löketet adott a munkában, hanem hátráltatta, s képtelen volt százszázalékos elánnal belekezdeni, majd véghez vinni valamit. Másrészt beleszólt a háttere. A múltja. A családja… a tudat, hogy honnan jött és hova tartott. A cél, a kötelesség. Az ígéretek. A büszkesége felülkerekedett a boldogságának ellenében. Pedig mindene megvolt, amire egy magafajta vágyhatott… munka, olyan, amire vágyott, amiért megharcolt. Biztos, stabil élet, és egy gyönyörű, csodálatos nő.
Így hát, közös megegyezéssel búcsút vettek egymástól harag, ellenszenv és keserűségek nélkül. Chleoban nem voltak rossz érzések, hiszen szerette Ricket, s csak azt akarta, csak arra vágyott, hogy neki jó legyen és komfortos. Boldognak akarta látni, noha tagadhatatlan volt, hogy nem a munka adta meg számára a legnagyobb, és legbiztosabb boldogságot… a választása inkább csak az életfelfogásának, a kötelességének volt betudható. Annak, hogy úgy érezte, csak akkor ér majd valamit, ha már letett valamit az asztalra. Ezt pedig a nő elfogadta. Eleinte úgy érezte, hogy képes lesz várni rá, ha kell, hát az idők végezetéig. Ám amint teltek az évek, úgy egyre csekélyebb esélyét látta annak, hogy ők még egyszer egymás útjába fognak kerülni, így elengedte a férfit. Talán véglegesen soha nem lett volna rá képes, és mikor újra ott állt előtte majd’ két méteres valójában, jól láthatóan felszínre törtek az érzései, bár tagadhatatlanul boldog volt a saját párja mellett. Vagy mégsem?...

A viszontlátás öröme sokkoló, és letaglózó volt számára, szinte elemi erővel hatott az egész lényére. Tekintete merengős volt, zavart, járása bizonytalan, kicsit talán imbolygó, mintha részegség, vagy másnaposság gyötörte volna őt. Kullogott és lézengett, mint az őszi legyek, s talán így történhetett az is, hogy a váratlanul, semmiből felbukkanó aprócska teremtést is kis híján elsodorta, mikor az emeleten egymásba futottak. Jó reflexei voltak, s mintha mindig, mindenkor előre látta volna, hogy mi fog a következő pillanatban történni, olykor meg is előzte a katasztrófákat. Mindig résen volt, ez is tette őt igazán jó, kiemelkedő ügynökké. Ám akkor képtelen volt „egy húron pendülni” a valósággal, s mire észhez tért, mire vissza szállt a földre, már a bőrét égette a forró kávé, szabad kezének hosszú ujjai pedig kulcsolódtak a vékonyka alkarra. Ennyi telt tőle csupán. Ennyivel volt képes megelőzni a bajt, ha esetlegesen a méretekből eredő különbségnek, és a jókora lendületnek hála, „letaglózó”, mindent elsöprő sikert aratott volna. Jókora pislogásokkal fürkészte a sötét íriszeket, és csak azután eresztette el a lány karját, amit addig olyan mérhetetlen óvással és bizonyossággal tartott, mikor úgy vélte, biztos, stabil lábakon áll.
- Ne haragudj!... mármint, elbambultam. Ez meg – zavartan pillantott az inget takarító kéz felé, s szinte azonnal, reflex szerűen mozdult hátrafelé – rá se ránts! Igazán nem számt,  csak egy ing. De én remélem nem ütöttelek meg nagyon... szomszéd?! - mosolyodott el, némiképp lágyítva addigi aggodalmas, zavart vonásain.

Virginia and Alarick

Egy éve, öt napja és harminchat órája volt Alarick tulajdonában a Manhattan külső negyedében található lakás. Ősöreg volt, ami pedig nem kisebb szaktekintély, mint egy egyetemi professzor és régész, legkedvesebbnek aligha nevezhető barátja szemrevételezésének fényében, hihető is volt. Az ő szavaival élve: „…talán a nagy földrajzi felfedezések és hódítások előtt épülhetett…” legalábbis ami a külsejét illette. És, ha már egy régész úgy vélte, hogy említésre méltók azok a málladozó és porladozó falelemek, melyek talán ilyen-olyan fosszíliákat és különböző kőzetrégiségeket, esetleg egy-két ősemberkori cserépedény darabkáit is rejtegethetik magukban, akkor az nyilván úgy is volt. Persze mindezt csak élcelődésből, annál is inkább baráti gúnnyal mondta neki, mikor segített áthurcolni Rick bútorait egyik épületből a másikba, de tagadhatatlanul igaza volt: az épület nem illett a város azon szakaszának látképébe, és nem csak a rozogasága miatt. Stílusában is merőben más volt. Sokkal inkább képzelte volna el London belvárosának épületegyüttesei közé. Oda, ahol semmiféle cicoma, semmi fényűzés nem jellemezte az örökös esőzések áztatta és felpenészedett, fullasztó szmogtól beszürkésedett falakat. És ha már ott tartunk, hogy egyetlen szívmelengető szóval, becézgető szóval nem lehetett illetni szerencsétlen tömböt, meg kell jegyezni, hogy a belső terei se voltak különbek a puritán, igencsak hervasztó külsőtől.
A kedves, régésztekintélynek tartott és akként is viselkedő barát az első néhány hétben, olykor talán még hónapok múltával is igyekezett Rick lelkére beszélni, hogy ne bohóckodjon már, fogja a sátorfáját és olyan lakást keressen, ami méltó hozzá. Olyat, ahol kényelmesen pihenhet, alhat, s nyugodtan letud ülni vacsorázni az asztalhoz… noszogatta és nógatta, hogy keressen egy lakható helyet magának. Nem túl nagyot, pont akkorkát, hogy egymaga eléldegéljen benne úgy, hogy nem megy rá a gatyája. Ami otthonos, és csak az övé, mindenféle kötelezettség és elvárás nélkül. Azt pedig külön kiemelte, hogy legalább nem kellene egész álló nap – persze csak ha ideje engedte – azzal tökölnie, hogy gipszelgesse, kapargassa és vakolgassa a falakat. Rick viszont nem tágított egy percig sem. Nem mondott volna le az újdonsült, még mindig romhalmaz otthonáról, amit pedig se a barátai, se a munkatársai nem voltak képesek megérteni. Fel se tudták fogni, hogy miféle perverz vágyak éltetik őt, miért akarja annyira saját maga két kezűleg megteremteni a tejjel-mézzel folyó Kánaánt? Ő pedig igyekezett minél világosabban elmagyarázni nekik a miérteket: csendes a környék, noha elsőre talán nem túl bizalomgerjesztő, amiért mentes mindenféle luxusvillától, kacsalábon forgó öko apartmancsodáktól, és/vagy hosszan elnyúló sétálóutcáktól, bazárokkal teli kis közöktől. Itt-ott talán több kocsma volt, mint amennyit igényelt volna a környék, és a legnagyobb bolt is csak egy három szobára elegendő sarki üzlet volt a bő kétszázméteres körzetben. Viszont pont elég is volt. Másrészt, soha nem vágyott a fényűzésre és a pompára. Családi hátteréből, nehézsorsú gyerekkorából kiindulva, képes lett volna a jég hátán is megélni három pár zoknival, négy alsógatyával és maximum két váltásgarnitúra ruhával. Ugyan az elmúlt évek alatt – nyilván – magára öltött az elitebb körökben járó-kelő emberek életviteléből valamicskét, s ha tehette, nem adott lejjebb a maximális, még megengedhető luxusból. De köszönte szépen, pasiból volt, ráadásul nem is a finnyásabb, piperkőcebb fajtából. Ami pedig a legfontosabb volt, és az utóbbi időket ez jellemezte: kellett valami, amivel leköthet tea figyelmét. Valami, ami elterelte a gondolatait, amin levezethette a feszültséget anélkül, hogy bárkinek is ártott volna fizikálisan, vagy épp lelkileg. Mert az esze és a szíve se hagyta cserben, tudta, hogy attól még, hogy neki komoly problémái voltak, másnak nem árthatott amolyan „ha nekem szar, neked is legyen az!” felkiáltással. A lakást pedig kedvére rongálhatta, hiszen első körben úgyis az volt a cél nem? Ami régi, rossz, korhadt, szakadt, elnyűtt, eltávolítani, hogy aztán idővel felépítsen valamit. Úgyis lehetett mondani, hogy feszültséglevezetés volt számára az, hogy barkácsolhatott. A munkája az esetek kilencven százalékában, ha épp nem száz százalékában terhelte őt… kellett hát valami hobbi, valamiféle elfoglaltság, aminek segítségével kiszakadhatott a mindennapokból, az örökös irodai vagy éppen terepmunkából. Annál inkább pedig a múltjából, az egy évvel az előtt történtekből, mikor is egészében felfordult az élete.
Újra látva, s pár percnél több időt szentelve Chleora, valahol örült annak, hogy már nem részesei egymás életének. Persze, olykor-olykor elidőzött a gondolattal, hogy „mi lenne, ha…újra együtt lennének, vagy éppen annak idején nem váltak volna el az útjaik?” De belegondolva abba, hogy mennyi mindenen ment keresztül az elmúlt időkben… hogy mennyi minden van a háta mögött, és miféle módon változott az évek leforgása alatt, nem biztos, hogy olyan mérhetetlen büszkeséggel, tartással és daliás, délceg férfiként lenne képes szembenézni a nővel. Tudta jól, hogy már nem az az ember volt, akibe a másik annak idején beleszeretett. Tudta, hogy változott, s nem is jó irányba. Ezt a valakit pedig az istenért se lett volna képes bemutatni Chleonak… nem szívesen zárta volna össze a saját énjét a nővel, hiszen biztos volt benne, hogy hatalmas csalódásban részesítette volna. Alarick pedig mást sem akart mint, hogy az a közel hat év, amit egymás oldalán, egymás oltalmazó, mindent felülmúló szerelmében eltöltöttek, örökkön szép, boldog emlékként éljen a nőben. És benne is.
Erre pedig mikor máskor, ha nem a becsapódás pillanatában jött rá, s még azokban a másodpercekben is, mikor a vékonyka alkarba kapaszkodott, vadul zakatolt az elméje: saját magát nyugtatta, hogy jól cselekedett, mikor nem kérte el Chleo elérhetőségét, vagy pedig nem ígérte meg neki azt, hogy még látni fogják egymást. Az útjaik akkor és ott, végleg elváltak egymástól, ám tökéletes lezárása volt annak, amire boldogan emlékezhettek, ami mindkettejük számára fontos volt.
Pislognia kellett párat, mire kitisztult előtte a kép, és a sötét hajkoronán, meglepetten kamillázó és kicsit talán megrettent tekinteten túl volt képes látni. Nem is értette, hogy a reflexei hogyan voltak képesek még ilyen elalélt, kicsit talán agyamosott állapotában is tökéletesen működni, de talán felesleges volt ezzel foglalkozni, mázlija volt a lánynak. Ellenben vele, aki úgy ácsorgott ott leforrázva jó néhány bödönre való kávéval, mint egy szánni való, nagyra nőtt óvodás. Épp, hogy nem biggyesztette le az ajkait.
- Azt hiszem, hogy ezt a „ki a vétkes” vitát napestig folytathatnánk. És, mivel úriember vagyok, én úgyse engednék... – érces hangja vidáman csendült, s leheletnyit félrebillentett fejjel próbálta megkeresni a lány tekintetét. Nem volt egyszerű dolga a magasságból eredő különbségek- és a közelség miatt, ám nem kellett túl sokáig bűvölni a hölgyeményt, az felpillantott rá – van néhány remek orvos ismerősöm, ha gondolod és igényled, a lelkükre bízhatom, hogy a nagy tohonya testemmel kis híján elgázoltalak, szóval … - szabad kezét a mellkasára simította, így jelezve némán, lelkiismeretesen jár el az ügyben. Szája szegletében bujkáló pimaszkás mosoly persze minden bizonnyal, másról árulkodott – legyenek oly’ kedvesek és prédikálják nem csekély szakértelmüket, ha már olyan busásan meg vannak fizetve. Ha kell írásba is adom csak, hogy ne tudd rám fogni, hogy elmenekülök a felelősség elől. De viccet félretéve, tényleg bocsáss meg – tudta magáról, hogy olyan, mint egy kőfal, akiről lepattannak főleg a szomszédjához hasonlóan aprócska emberek. Ez pedig többek között a magasságának és az edzettségének, pont úgy a jó állókészségének volt köszönhető, amit belé neveltek.
- Mhmmm azt azért nem mondanám – behúzott nyakkal mutatott az egyik ajtó irányába – az a barlangom lassan egy éve. Én vagyok a kopácsoló és dörömbölő „bolygóhollandi”, akire néha-néha rájön a renoválhatnék. Munka miatt amúgy elég keveset tartózkodok itt, talán… ezért is kerültük el egymást idáig. De láthatod – vigyorogva tárta ki a karjait – most két pillanat alatt bepótoltuk az egy éves elmaradást, és izomból letaroltuk egymást – ő persze számos alkalommal látta már a lánykát. Vagy az ablakból, vagy a reggeli futásból hazafelé, mikor befordult a sarkon, ő pedig pont a lépcsőn baktatott felfelé… volt, hogy a sziluettjét, másszor a parfümét érezte az emeleten, ahogy húzta maga után az illatos párát.
- Maradjunk annyiban, hogy mindketten egyaránt bénák voltunk, szóval én jövök neked egy… két kávéval, te pedig kénytelen leszel kiszedni az ingemből ezt a jó nagy foltot, máskülönben szegény kicsi nekem, nem lesz miben vakargassam a tapétát meg a lambériát a falról… szóval? Áll az alku? – tette fel kíváncsian a kérdést. Azt persze nem merte volna bevállalni, hogy beinvitálja őt a lakásba, tekintettel arra, hogy egy talpalatnyi hely nem volt, ahol kényelmesen helyet foglalhattak volna, de ilyen-olyan lehetőségek azért voltak a tarsolyában…

Virginia and Alarick

Talán akkor ébredt rá arra, hogy Chleo mit is jelentett számára, hogy mekkora szerelem gyúlt lángra benne azzal, hogy az élete részese lett és életében először igazán odaajándékozta egy embernek a szívét, mikor elveszítette… Tagadhatatlanul imádta őt mindig, és mindenkor. A csibészes, pimaszkás kis félmosolyát, mikor reggelente megjelent a szoba ajtajában, rajta Rick hatalmas, sátorként lógó ingjében, amit valahonnan az ágy mellől kanalazott fel, miután egymásba gabalyodva, valamikor az éjszaka közepén beborultak a dunyhaszerű paplantömeg közé. Imádta a kócos, rendszerint háta közepéig érő hullámos, sötétbarna hajtincseit… azt, ahogy kacéran pillantgatott felé, miközben játékosan piszkálta az ajtófélfát, és reggelire invitálta. Rajongott azért a csepp nőért és a törékenységét meghazudtoló hatalmas erőét, akarásért és kitartásért, ami belé szorult. Picinek tűnt és gyámoltalannak. Olyannak, akit egy férfi óvni akart a leggyengébb szellőtől is. Olyan, aki irányában akaratlanul is védelmező válik egy normális, erős férfiből. Imádott a kimerítő napok végén lehuppanni az elnyűtt szivacsú, de Chleo által gondosan válogatott huzatokkal borított kanapéra, ahova őt is magával húzta, s együtt szenderültek álomba egy előzetesen kiválasztott filmen. Mert ez is a napjaik rutinjának számított: gondosan kimazsolázni egy filmet a sok millió közül amin elalhattak, mígnem, ha már a lejátszó márkajelzése ugrált az elsötétült képernyőn, együtt ballagtak át a hálószobába.
Mindketten tudták, hogy a munka éltette Alaricket igazán. Az, ha tehetett a közért. Ha életeket menthetett, és mindenek felett hasznos tagja lehetett a társadalomnak… akkor és ott, nyolc évvel azelőtt, a lánynak el kellett engednie őt. Tanulnia kellett még. Megélni, átélni, elfogadni és végrehajtani bizonyos dolgokat. Elfogadni, hogy ő maga olyan, amilyen. Ám ez még nem jelentette azt, hogy a maga módján nem siratta és gyászolta meg az elválást. Hiányzott neki minden egyes együtt töltött pillanat. A közös nagy bevásárlások. A folyamatos hiszti, „melyik ruhát vegyem fel? Nincs egy göncöm se!” ha moziba, étterembe vagy más-más eseményre igyekeztek. A közös zuhanyzások, elalvások és ébredések. A fáradt, csipás reggelek és vele együtt a kedves, bensőséges összebújások egy-egy taknyos, őszi délutánon, mikor az út menti narancsos falevelek sokasával hullottak alá a pocsolyákkal tarkított járdára.
Ezekből az időkből aligha maradt számára valami a puszta, kézzel foghatatlan, de elméjében és lelkében is oly élénken élő emlékképekből. A közös lakás már másnak volt az otthona. A jól bejáratott házi papucsok is a szemetesben végezték, a közös fotók, képek a falakról valahol a bedobozolt holmik legaljára süllyedtek, mintha csak örökkön a feledés homályába akarta volna taszítani azokat. És talán így is volt, hiszen be kellett vallania, hiányzott mind az, ami akkor volt. Mind az, AKI akkor volt, mikor a nő mellett lehetett, s ennek keserve, mindent elnyomó érzése az újonnan viszontlátással csak felerősödött benne. Mindig is egy megingathatatlan kősziklának tartották őt, s Rick el is hitte, hogy valóban az. Ám ez piszkosul messze állt a valóságtól, miszerint sebezhetőbb és kiszolgáltatottabb volt ő annál, mint gondolta. Főleg azon ominózus eset óta, hogy a barátja, a fogadott fivére elárulta.
A szomszéd játékossága és a kacérsága, ami valószínűleg neki se tűnt fel, széles vigyort érdemelt, amit nem volt képes levakarni az arcáról. Szórakoztatta és, ha valamit, hát azt sikerült elérni a furcsa találkozással, hogyha csak egy kis ideig is, de megfeledkezett a korábbiakról.
- Ez is bizonyítja, hogy ténylegesen kihalófélben vagyunk… - mutatott rá – mert ezek szerint nem találkozol túl sokkal, ami a mai világban azért nem meglepő – Alarick a maga módján régivágású férfi volt. Olyan, aki randevúzni vitte a kiszemelt hölgyet, nem pedig első találkozás alkalmával az ágyba, noha nyilvánvalóan erre is fel lehetett hozni példákat. Ám az egy vagy néhány estés „numera” nem összekeverendő az „érdekelsz engem” randevúkkal. Neveltetéséből eredően, tisztelte a gyengébb nemet, és ha valami, hát a hímsovinizmus piszkosul messze állt tőle. Néha olybá tűnt, a fogalmával se volt tökéletesen tisztában. Ő aztán nem tett különbséget női vagy férfi ügynök között, hiszen egyformán lehetett jó egyik és a másik, és pont így, az élet legtöbb területén mindketten tökéletesen, ugyan úgy képesek voltak megállni a helyüket. Példának okáért, suhanc taknyos korában mikor először járőr autóba ült, egy rangidős rendőrtiszt volt a társa, s jelen állás szerint is a csapatuk egyik jeles képviselőjét, egy ügynök nőt, ő maga invitált a csapatukba. A munkán túlmenően pedig imádta, szerette őket a tenyerükön hordozni… úgy, ahogy egy nőt illett. Mert ez a jókora, olykor szigorú tekintetű melák, maga volt a megtestesült gyengédség.
- Ijesztően jó barkácskészletet sikerült szerválnom, szóval ilyen-olyan módon, de biztosan helyre kalapálnám azt a csapot. De ehhez nem is kell, hogy bántódásod essen, hajad szála görbüljön, csak egy… - tárta szét a karjait, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna a soron következő kijelentése - egyszerű kérés, és már ott is vagyok. Lehet nekem is érdekem, mielőtt rám omlana egy kellemes kis csőtörés miatt a plafon – csibészesen vigyorgott, és a vállát vonta – mindkettőnk érdeke, azt hiszem – „bár a saját magam lakásának karbantartása tekintetében lennék ilyen lelkes”- tette hozzá gondolatban.
- Rá se ránts, nem vagyok egy feltűnő jelenség… a folyamatos kopácsolást leszámítva, persze - ami azért koránt sem volt igaz, de tagadhatatlanul jobb szeretett „eltűnni” a kíváncsi tekintetek elől. Másrészt tényleg ritkán fordult meg azokban az időkben a ház bármely pontján is, mikor a többiek aktívkodtak - Ehm, nem – nevetett – anyám szerette volna, ha az lennék, de legalábbis szóba jött volna, mert szerinte minden esélyem meg lett volna, hogy orvosira járjak, de… nem az én világom. Máshogy veszem ki a részem az emberek megmentésében. Persze – javította magát szinte azonnal - tagadhatatlan, hogy hihetetlen precizitással szedek ki golyókat az emberekből, vagy öltöm össze a vágásokat és ezeket a golyó ütötte sebeket, de… sok orvos még a több éves „szakavatottságom” ellenére is azt mondaná, hogy „hentes munka” – arra persze nem tért ki pontosabban, hogy akkor mégis miféle ő, mi az amivel a kenyerét keresi, hiszen ezt a témát mindennek gondolta, de nem „küszöbtémának”.
- Hát, a koffeinfüggőség nálam is igaz, annyi különbséggel, hogy én nem kritizálok. Mindent is megiszok, ami kávénak nevezhető, és ébren tart. Még akkor is, ha ez javarészt csak placebo – rémes mértékben volt képes kávét fogyasztani, talán ezért se volt meglepő, hogy olykor természetesen hatástalanok voltak. Ha elalvás előtt magába döntött volna egy kancsó feketét, akkor is elaludt volna, amennyiben nem ébresztették volna őt lidérces rémálmok.
- Mármint az ingemben segítesz feltörölni? Nem tudom, szerintem nem férünk bele ketten – pimaszkodott, hiszen az, ahogy a lány fogalmazott, ténylegesen kétértelműnek bizonyult. Végezetül mosolyogva, őszinte pillantással fogadta el a felé nyújtott apró kezet – hát, Virginia… Alarick Ryan vagyok az alattad lévő, idegesítő, kalapáló szomszéd. A Rickre hallgatok, első körben. Örülök a találkozásnak, és így a kávé ajánlatának is. Azt hiszem, hogy pont kifogytam belőle… ezt bedobom – mutatott a mellettük lévő ajtóra - hozom azt az első osztályú szerszámos ládát, és mehetünk is.
És ahogy ígérte, a korábban beszerzett kellékek a lakásának előterébe kerültek, hanyagul dőlve el a fal mellett. Belecsimpaszkodott a szerszámos ládába, s már húzta is be maga mögött az ajtót, hogy társuljon a lányhoz - csak utánad.