A telefonom nagyjából negyedszer kezdte újra a rezgést. Normál esetben már a földhöz vágtam volna, amikor megláttam, hogy ismét anya hív. Ma már ezredszer próbál elérni, lassan több lesz tőle a nem fogadott hívásom, mint ahányszor én egyáltalán felhívtam azóta, hogy eljöttem otthonról. Pedig az már nem most volt. Az igazság az, hogy elegem lett. Nem csak belőlük, hanem a képmutató és hazug életből, abból, hogy mindenki olyan rohadtul és álszent módon hű katolikus, hogy mindenki buzgón imádkozik, miközben alig teszi ki a lábát a templom ajtaján már azt nézi hogy tegyen keresztbe másnak. Áskálódás, ellenszenv, irigység, erkölcstelenség, a hűség semmibe vétele, a család mint fogalom csak annyiból számított, hogy ha a szomszédnak van akkor nekem is legyen. Egy ilyen helyen olyan felnőni, mint abban a bizonyos filmben: Pleasantville fekete-fehér világa tökéletesen tükrözi azt a közeget amiben én is felnőttem. Minden olyan tökéletes, és majdhogynem steril. Hányom kellene tőle. A táskámban kotorásztam és csak remélni mertem, hogy nem füstöltem el az utolsó szál cigimet. Ha jól emlékszem egy szálnak még lennie kellett a dobozban. Ciki lenne megint leszólítani valakit, és cigit kunyerálni tőle. Mint valami hajléktalan csöves. Nem mintha olyan távol lennék ettől a fogalomtól. Persze még mindig jobb így élni, kicsit talán legatyásodva, az utolsó centet is kuporgatva, mint otthon dőzsölni abban a gyomorforgató közegben. Nem akarok persze én lenni az aki az erkölcs magasan álló oltárán osztja az észt és úgy tesz mintha ő lenne a szentmadonna, vannak azért nekem is meredek dolgaim, ám én mindig is vállaltam ezeket. Talán pont ezért lettem én a családban a fekete bárány, az akit inkább el akartak dugni, semmint dicsekedni vele: “Nézd meg Crystal, Mrs Hollman gyerekei felelősségteljesen gondolkodnak, és a spórolt pénzükből mennek el nyaralni.” Nagy cucc. Ha valaki már a gyerekén spórol, és azért ad neki minden hónapban zsebpénzt, hogy aztán abból küldje el nyaralni, akkor az nagyjából olyan mintha érzelmileg zsarolná, nem? Na persze én meg ahelyett, hogy ilyen lennék, ruhákra, és mindenféle marhaságra költöm a zsebpénzem. Miért, azt nem azért kapom, hogy arra költsem amire akarom? Ezek szerint nem. Most minden dollárt meg kell gondolnom, át kell gondolnom, mindig számolok, mindig teker az agyam, de legalább tisztában vagyok azzal, hogy én keresem meg. Persze nem állítom, hogy egy zöldségbolt eladójaként olyan nagy lábon élhetek, de azért okom sincs panaszra. Ki tudom fizetni a lakbért, van mit ennem és hetente egyszer megengedhetek magamnak valami szórakozást is. Na azt sem valami habzsidőzsi módon, csak úgy szolidan. Ha meg esetleg eladok egy-egy képet, vagy megbízásra lefestek valakit, akkor abból vehetek újabb rajzholmikat és a maradékot szűkösebb napokra eltehetem. Anyám csak azt hiszi, hogy nem tudok bánni a pénzzel, mert soha nem hagyta, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Voilá! Tényleg volt még egy szál. Az utolsó címre megyek éppen Manhattan-ben, ahol társbérletet hirdettek. Az előző kettő, amit megnéztem siralmas volt. Az egyik szerintem egy drogtanya, amivel alapvetően nem lenne semmi problémám, ha a srác, aki a kisebb szobát hirdette nem éppen a saját hányásából kelt volna ki épp azelőtt, hogy ajtót nyitott nekem. A másodiknál valami megszállott gyűjtögető volt a két csaj, akik kiadták volna a harmadik szobát. Volt ott minden. Ezer éves New York Times hegyekben állva az apró előszobában. A konyhában temérdek üres üveg katonásan a fal mellé sorakoztatva még szín szerint is szétválogatták. A szobákban pedig végtelen mennyiségű plüss. Tökig lehetett gázolni benne. Mondhatjuk azt, hogy eddig kifogtam a flepniseket, és csak remélni merem, hogy az utolsónál nem lesz semmi gáz. Mert egyelőre több címem nincs, és egy hét múlva cuccolnom kell a mostani helyemről. Csak még nem tudom hova. Olyan hirtelen jelentette be a tulajdonos, hogy eladja az ingatlant, hogy csak pislogtam nagyokat. Mivel azonban fű alatt vettem ki, túl sokat nem pattoghattam. Áron alul volt, és nekem akkor ez volt a lényeg. Ezt a mostanit Miguel ajánlotta, ami azért legalább már valamivel biztatóbb tény. Miguel ugyan nagyon rosszul beszél angolul, ellenben mindig pontosan szokta hozni a déligyümölcsöket, és sosem hiányzik egy ládával sem. Igaz, azért az állandóan nekem hozott fehér rózsákról leszokhatna, de nem akarok a lelkébe gázolni. Igaz biztatni sem biztattam eddig. Nem azért mert….olyan fenemód erkölcsös lennék, hanem mert Miguel nős. Ez még nem is lenne baj, de az a hat lurkó, aki otthon várja elég komoly visszatartó erő. Rágyújtottam az utolsó szálra és miközben a füstöt fújtam kifelé, befordultam az utcára, ahol a háznak kellett lennie. Régi tipusú vörös téglás ház. Nem a legmenőbb környéken, de azért attól sem kell tartanom, hogy hazafelé lelopják rólam a cipőt. Mondjuk manapság már sehol nem lehet az ember biztonságban, főleg aki amúgy is a tömegközlekedést kénytelen választani, de eddig még megúsztam New Yorkot komoly attrocitás nélkül. A mobilom ötödször is rezegni kezdett. Ó baszki már anya! Azért sem fogom felvenni. Majd este visszahívom. Persze megkímélhetném attól, hogy addig is valahol, valami lepukkant környéken vérbe fagyva lásson a lelki szemei előtt, de ezt az elégtételt jelen pillanatban nem óhajtom neki megadni. A kaputelefonon átfutom a neveket. Van itt mindenféle náció ahogy nézem, és a lány sem éppen echte amerikai. A neve alapján legalábbis, de ez engem cseppet sem zavar. “Guerrero” Jól fogunk kinézni egymás mellett: “Guerrero & Steel “ Mint valami középkategóriás, alsó polcos vibrátor márka.Szerintem cool. Hát dekkig nem sikerül leszívni a cigit, úgyhogy a lépcső kőkorlátjára helyezem úgy, hogy ha valami hajléktalan pont erre járna az utolsó slukkokat ki tudja belőle szippantani. Egészségére. Benyomom a kódot amit a telefonban megadott a csajszi, akivel beszéltem, és az ajtó automatikusan kinyílik. Felkaptatok a megadott szintre, és mielőtt bekopognék az ajtón egy kicsit azért igazítok a hajamon. Nem randi ez vagy ilyesmi, de azért mégis jó benyomást akarok kelteni. Nem akarom másnak eladni magam mint aki vagyok, de rosszabbat sem szeretném ha feltételezne rólam. A kabátomról még leseprem a….bármi is volt rajta lesepertem és megnyomtam a csengőt. Diszkrét kis bimbam hallatszott, és nagyjából utána öt perc csend. Végül valami motoszkálás, és kulcs fordult a zárban, majd kinyílt az ajtó és egy mosolygós latina állt előttem. Tőlem talán kicsit idősebb lehetett, bár ebben nem vagyok egész biztos, az is lehet, hogy egy idősek vagyunk. De első nekifutásra szimpatikusnak tűnt. -Virginia Gu….Gue...Gurr...Guerrero. Bocsi, kicsit gyakorlatlan vagyok az idegen hangzású nevekben. Crystal Steel vagyok, én telefonáltam a társbérlet miatt. Négyre beszéltük meg.- magyaráztam lelkesen, miközben a kezemmel is ide-oda hadonásztam. Aztán leengedtem, mielőtt valami túlmozgásos hülyének tűnnék. Mosolyogtam rá biztatóan és őszintén. Szimpatikus volt. Tényleg az.
Azt hittem, hogy azért lakótársat nem olyan nehéz találni. Pláne nem egy ekkora városban. Az előző elég nagy hiba volt. Hamar észrevettem, főleg miután már a rúzsomat és a gönceimet is használni akarta. De én jó fejnek akartam tűnni, így az első két alkalommal nem is szóltam. De amikor már a füves haverjaival rockbulikat tartott.... kénytelen voltam lépni. Főleg miután a földszinten lakó James bácsi figyelmeztetett. Mióta ide költöztem folyton kedves volt velem, szegény öreg már hatvan körül van. Veterán katona, aki a családját rég elvesztette, a meghalt nagyapámra emlékeztet. Így amiben csak tudok segítek neki, bevásárolni, ha a kevés kaják közül főzök valamit, akkor viszek neki is. Sőt amikor tud a kávézóba is eljön az esti műszak után értem. Mondtam neki, hogy teljesen fölösleges, mert tudok vigyázni magamra. De ő hajthatatlan. Így amikor közölte, hogy ő nagyon bír, az unokájának tekint, és amúgy a lakók is normálisnak tartanak, de a lányt küldjem el. Azért kénytelen voltam megtenni. De így meg teljesen egyedül maradtam megint. Tudtam, hogy kell valami, így az egyetemen is kiragasztottam pár hirdetést, meg az újabb ismerősöknek is említettem hátha lesz valami. Sok reményt nem fűztem hozzá, mondjuk szerintem tök normális ember vagyok. Nincsenek világmegváltós terveim, se hajlamom a sorozatgyilkolásra, ami szerintem fontos szempont. Mondjuk az anyámtól szívesen megszabadulnék, és aput szeretném kiszabadítani a börtönből, megtalálni a nővéremet. Csupán ilyen apróságok. Ezek mellett a tervek mellett fő célom pedig, hogy sikeresen végezzem el az egyetemet, hogy egyszer gyermeksebész válhasson belőlem. Tudom... sokat akarok. De csak nem olyan nagy kérés mellé egy normális lakótárs, akivel talán idővel barátok is lehetünk. Hiszen mióta kirobbant a botrány a Guerrero családnál két éve... és azóta is tart anyámnak köszönhetően, sajnos nem sok barátom van. A régiek közül csak egy, az újak meg a legtöbb ilyen látszat barátság. Talán csak Iris nem, tehát jó lenne. Ja a barátaim közé sorolhatom még James bácsit, mert rá is számíthatok azért bármikor. Emlékszem két nappal ezelőtt az egyik törzsvendég tért be a kávézóba. Miguelkét hónapja kezdet a kávézóba járni, minden műszak után beugrott egy erős feketére, és a gyerekeinek is vitt mindig tiramisut. Szép lassan kezdett mesélni az életéről, és mivel eléggé közvetlen, barátságos ember vagyok én is. Bizonyos részleteket elhallgatva persze, de elmeséltem, hogy két éve hagytam magam mögött a luxust, és hogy apámon akarok segíteni. Ehhez spórolnom kell, Nem is keveset, ezért kellene egy lakótárs, aki maradandó is lenne. Azt mondta, hogy írjam le a telefonszámom, a bolt ahol dolgozik elhinti pár embernek, hátha sikerem lesz. Most őszintén, nem túl sokat fűztem a dologhoz, de hát ha mi bajom lehet? Így megadtam neki, és az esélytelenek nyugalmával rendeztem a napjaim, csináltam a dolgaim. Szóval amikor ma reggel csakúgy megszólalt a telefonom az ismeretlen számmal, először azt hittem, hogy biztosan valami újabb reklám, vagy rám akarnak sózni valamit. De felvettem, és először azt hittem anyám küldött a nyakamra valakit. Most már azt is kinézem belőle, hogy felvesz valami csajt, hogy kémkedjen utánam. Azután a szöveg után, hogy apám galád módon az olasz maffiától kért kölcsön és tartozik.... hát finoman szólva is nevetséges. De azt hiszem az a vágya, hogy egyszerűen csak kikészüljek. Legyünk őszinték... teljesen jó irányba halad, mert dühömben és mérgemben lassan a falat kapargatnám. De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kétségbeesettnek lásson, akkor sem adom fel. Be is bizonyítom, hogy én nyerek. Remélem ha normális, a környék nem fogja elijeszteni. Igaz, hogy Manhattan szélén van, de eléggé rozoga, nem oda illik. Én mégis szeretek itt lakni, és ez újabb fricska lehetett anyámnak, ami bónusz pont. De a szomszédok is elég segítőek és normálisak. Még sosem tartottam attól, hogy valaki betör, pedig megtehetnék, nem is lenne nehéz dolguk. Az órámra pillantok, teljesen zavarban vagyok. Úgy érzem magam, mint egy vakrandi előtt. Megigazítom a piszkos fehér színű pulcsim, és a farmerom, gondolkodtam milyen cipőt húzzak fel. De elvégre én vagyok itthon, és ha ide költözik nem csillogó platform- cipőkben fog látni. Így a kedvenc plüss nyuszis papucsom van rajtam, fekete tincseim szigorú lófarokba fogva. Egy óra múlva mehetek vissza a Columbiára, de addig szerintem végzünk. Ugrok egyet amikor megszólal a kaputelefon, gyorsan beengedem a lányt. Még jobban elkezdek izgulni, mint eddig. -Nyugodj meg Virginia,- motyogom a tükörképemnek, majd üdvözült mosolyt varázsolok ajkaimra és úgy nyitok ajtót. -Hello,- semmi baj, nyugtatom meg, sokan járnak így,- örülök, hogy nem ijesztett el a környék. De hívj nyugodtan Lolának. Gyere be, Crystal.- engedek utat magam mellett. Ahogy végig fut a pillantásom a lányon, egész jó fejnek tűnik. Az biztos, hogy ő nem lopkodja a rúzsom, legalábbis remélem. -A kabátod oda felakaszthatod,- mutatok vele szemben a fogasra,- öhm kérsz valamit inni? Gyümölcslé, víz, kávé? Isteni kávét főzök,- kacsintok rá elfogultan. -Öhm először megnézed inkább a lakást, hogy tetszik-e, mit szólsz?- pillantok rá kérdőn, miközben egyik lábamról a másikra állok. Nem tudom mitévő legyek, kicsit még mindig zavarban vagyok.
szószám ✮✩ [url=ruh%C3%A1csk%C3%A1d]outfit[/url] ✮✩ kis megjegyzés ✮✩ ✧✦
Két dologban reménykedtem, amikor a megadott címre elindultam: az egyik, hogy a csajnak ne legyen olyan feje, hogy attól kelljen félnem éjszaka eladja a fél vesémet, akciósan esetleg mindkettőt. Illetve abban, hogy ha ő nekem szimpatikus lesz, akkor én is az legyek neki, különben mehetek a híd alá, mert más lehetőségem nem nagyon van. Igaz a főnök azt mondta, ha esetleg idő előtt kiraknak a mostani bérleményből, egy ideig meghúzhatom magam a hátsó zöldségraktárba, de az igazat megvallva ez lett volna az utolsó lehetőségem. Visszamenni, hazamenni végképp nem akartam. Az olyan lett volna, mintha beismertem volna a vereségemet, meg azt, hogy ezzel az életmóddal a Pokol is kiköpne. Mármint anyám szerint. Mondtam már, hogy az álszentség és a mocskolódás nála tökéletesen megfér egymás mellett? Néha elgondolkodtam, hogy engem tényleg a gólya hozott, vagy a postás téves címre kézbesített születésem után….mert valahogy nem illettem ebbe a családba. Én túlságosan kilógtam közülük mindig, és azt hiszem, hogy a kötelező látogatásokon kívül, amire általában apa vagy a bátyám elküldi az utiköltséget nem is szívesen megyek haza. Nem is értem miért olyan fontos nekik, hogy Hálaadáskor meg július 4-én otthon legyek, amikor mindannyian érezzük egyszerűen nem illek oda. Mint ahogy nem illik össze a kék szandál, meg a lila zokni.Ebben a helyzetben én vagyok a lila zokni. Nem mondanám, hogy álmaim környéke, igaz amilyen helyről én álmodozom az szerintem nincs is. A fejembe vettem, hogy egyszer majd elutazom Hawaii-ra, csak azért, hogy teli torokból énekeljem a Kokomo-t másnaposan, a hajnali derengésben. Remélve, hogy a partszakasz üres lesz és senki nem fog rám szólni, hogy “Kussolj már be, hajnal öt van!” De egy dolgot még tuti kipróbálok akkor is ha visítani fogok egy órán keresztül mert amúgy rohadtul tériszonyos vagyok: egyszer az életben még végig fogok menni a kínai üveghídon...igen, ami Hebei tartományban van. Azon bizony. Valószínű két infarktuson fogok átesni, a tervező édesanyja csuklani fog annyit fogom emlegetni. De egy dologra jó lesz, azon kívül, hogy legyőzöm a tériszonyomat: bebizonyítom, hogy nem létezik lehetetlen, és nem kell feltétlenül Isten ahhoz, hogy az ember valamit képes legyen megcsinálni. Anyám szerint hit nélkül senkik vagyunk. Szerintem meg bátorság nélkül vagyunk senkik. Na mindegy, a lényeg, hogy a hely, ahova Miguel irányított nem azt mondom, hogy felkapott, de egy fokkal mégis jobb annál ahol én lakom. Egy metrómegálló mellett, ahol a falak néha veszett módon tudnak rezonálni. Ez főleg éjjel szokott rettentő para lenni. Itt viszonylag nyugalom és csend van, ami nekem elsősorban azért fontos, mert néha jól esik felkelni, ecsetet ragadni, a fülemre rakni valami duccogós zenét, és festeni. Éjjel kettőkor sült csirkecombot enni, hozzá meggylevet inni, elszívni három szál cigit egy órán belül, ebből egy alkalommal az ajkaim közé biggyesztett ecsetről hinni, hogy még egy slukkot ki lehet belőle préselni. Az a fajta vagyok, aki állandóan nyüzsög, de aki képes néha megállni és alkotni. Mindegy hogy mit. Ami éppen eszébe jut. Időnként fejből csak skiccelgetni egy szalvétára is akár. Fogalmam sincs, hogy mennyire vagyok tehetséges, vagy egyáltalán valóban az vagyok e, esetleg fertelmes giccseket adok el olyanoknak, akik megfizetnek. Néha ebből jön egy kis extra bevétel. Persze nem állítom, hogy imádok bűn ronda nőket vagy férfiakat festeni, akiknek nem merem megmondani, hogy még az ecset is jajveszékel a kezemben a látványukra. Mindent összevetve, ha el kellene döntenem itt és most, hogy a zöldségraktár vagy ez a ház, akkor a ház mellett tenném le a voksom és nem azért mert a másik opció elég tré.Összeszedve magam végül becsengetek, és miközben várakozok, próbálom nyugtatni magam, hogy nem kell idegeskedni, nem lesz semmi gond, csak magamat adom, semmi színjáték, és akkor rendben is leszünk. Mert hát oké, hogy én el akarom adni magam valaki másnak, mint aki vagyok, de ha ideköltözöm, úgyis ki fog bukni milyen nem vagyok. A nevével azért meggyűlik a bajom, de szerencsére jól fogadja. A tekintetem szinte vonzza magára a lábán lévő nyuszis mamusz. Hát megzabálom, komolyan. Ha megkérdeznék tőlem, hogy milyen volt az első benyomásom, mi volt a legmeggyőzőbb ebben a lányban, azt mondanám, hogy a lábán lévő mamusz-. Az mindent vitt. - Lola.- jegyzem meg mosolyogva, behúzva kissé a nyakam, és az invitálást követően beljebb is lépek. Elvégre nem kell a teljes szomszédságnak hallgatni, hogy mi itt éppen most ismerkedünk egymással, mennyire lennénk képesek hosszú távon együtt lakni. Ez amúgy baromi érdekes dolog. Hiszen eljön az ember megnézni egy lakást, és az alapján kell eldönteni, hogy egy másik ember mellé odacuccolna vagy sem. De jelen pillanatban nincs más választásom, és Miguel szavai alapján Lolának sem túl sok. Miközben felakasztom a kabátom a fogasra, ahova mutatta, a vállam felett hátrafordulok és elvigyorodom. - Vodka savanyú uborkával nincs véletlen? Viceeeleeeek! Az isteni kávé tejjel és ambróziával jó lesz. Mármint cukorral.- vonom meg a vállam amikor visszafordulok. Igazán sziporkázom ma, pedig csak a kezeim fagytak el, meg kicsit a lábaim, amíg ideértem. - Uhhum az jó lesz. Mondjuk nem túl zajos a lépcsőház eddig. Nálam, ahol eddig laktam amikor már beléptél hallottad a földszinten lakó Mrs Guggelhein-t amint a régi bakeliten üvölteti Sinatrát. Amivel amúgy nem lett volna baj, ha nem ugrik a lemezen a tű nagyjából két ütemenként, és úgy hangzott a Fly me to the moon, mintha szerencsétlen Sinatra végicsuklotta volna az egészet.- magyarázom rendületlenül, ismét felvéve az idegesítően széles gesztikulálásaimat, meg a hadonászásomat, aminek következtében majdnem elsodortam valami cuccot, ami mellett elhaladtam. Egy könyv volt az, a komód tetején, a sarka lógott le, de szerencsére elkaptam, és a címen csak végigszaladt a tekintetem. Csodálkozva vontam fel a szemöldököm, és Lolára mosolyogtam. - Gyermekgyógyászat a gyakorlatban? Húúúú ez komolyan hangzik. Te valami doktornéni féle vagy? Esetleg az leszel? Mert gondolom nem hobbiból olvasgatsz ilyeneket.- mutatok a könyvre. Nem akarok tényleg pofátlan lenni, de ha belelendülök, és jól érzem magam, akkor megállás nélkül jön belőlem minden ami csak az eszembe jut. Miközben körbevezet mindenhez van hozzáfűzni valóm. A fürdőszoba nagyon tetszik, olyan igazi csajos, mondjuk az egész lakás az. Jó az illat is, az ember egész kellemesen érzi magát. Lola kellemes jelenség, a nyuszis papucs meg egyszerűen verhetetlen. Szereznem kell egy ilyet nekem is. Az utunk végül a konyhához vezet, gondolom azért, hogy miközben beszélgetünk, el tudja készíteni a kávét. Én megállok a konyha ajtóban, lazán megtámasztom a félfát, és magam előtt karba font kézzel nézem őt. - Hát figyi! Megmondom úgy ahogy van, nekem nagyon tetszik a lakás. Nem tudom mennyire tudunk együtt élni, de ha nem vagy ez a vadállat módon bulizós fajta akkor megleszünk. Két dologra vagyok háklis: ha valaki felveszi a telefonom ha csörög és én nem vagyok ott, és ha nincs lehajtva a wc deszka. Mondjuk ez utóbbi kettőnk között kilőve.- vigyorogtam, és meg kellett állapítanom, hogy a konyha jóval nagyobb annál amit én használok, és sokkal világosabb. - Én amúgy egy zöldségesnél gályázok, elég sokat, időnként késő este érek haza, attól függ a főnök éppen milyen lábbal kel fel, és meddig kell nyitva lenni. Mindemellett festeni szoktam, időnként az éjszaka közepén is, de ne aggódj, lábujjhegyen is tudom csinálni, észre sem veszed. Zenét fülessel hallgatok. Akkor is így volt, amikor egyedül laktam. Dohányzom. De a lakásban sosem.- emelem magam elé rögtön a kijelentés után védekezésül a kezem, és ebben nem is hazudok. Sosem gyújtok rá a lakásban. És nem csak azért mert sárgák lesznek a füsttől a falak, hanem azért sem mert pofátlanság szerintem. - Buli és pasi ügyeket meg mindig máshol intézem.Ha esetleg több napra eltűnök nem kell aggódni, valószínű egy jól sikerült éjszaka utóhatásait élvezem ki az utolsó pillanatig.- kacsintok rá vigyorogva, és bár lehet nem olyan szabad életet él mint én - noha ezt nem tudhatom, nincs ráírva, ez inkább csak megérzés - de szerintem pontosan tudja mire is gondolok. - Mikor lehetne leghamarabb költözni? És mennyi előlegre gondoltál?- kérdezem végül miközben eltolom magam a félfától és beljebb merészkedem a konyhába, hogy az asztalhoz üljek. A kávé hamarosan elkészül.
Nem mondom, hogy nincs kockázat abban, hogy egy teljesen ismeretlen emberrel osszam meg a lakásomat. De nem volt túl sok választási lehetőségem, hiszen anyám azt akarta, hogy haza menjek. Én pedig megakartam mutatni, hogy önálló lábakon is megállom a helyem. Arról nem is beszélve, hogy azért.. Ez tüntetés a részemről, hogy hogyan meg miképpen bánik a családjával, a férjével, az apámmal. Amikor rögtön jött is egy jelentkező, hát először átfutott az agyamon egy-két képtelen gondolat. Mint... mondjuk, az hogy mi van ha az anyám bérelte fel a csajt? De aztán valahogy sikerült megnyugtatnom magam. Ez hülyeség lenne még tőle is, hiszen... mit érne el, azon kívül, hogy így minden lépésemről tudna. Bár meg kell hagyni így is rendkívül okos. Mindig egy lépéssel előttem jár, ha arról van szó, hogy találok egy ügyvédet aki nem csapja rám az ajtót. Nem tudom, hogy New York-ban hány praktizálhat akire anyám befolyása kihat. De már kezdem unni a sorra vissza utasításokat. Van aki meg sem hallgat és ha véletlenül mégis akad valaki, az rögtön utána mond nemet. De előfordult már, hogy hiába hajlott volna a dologra, anyám közbelépett. És mindenki tudja, hogy pénz beszél... mivel nekem nincs annyi pénzem mint neki, mindig ő nyer. Bár azt illik hozzá tennem, hogy az a pénz amivel foglalkozik, az sem az övé, csupán közvetve. Mert először is a nagyapámé és másodsorban az apámé. De hát Camila Guerrero mindig is értett hozzá, hogy hogyan kovácsoljon előnyt a helyzetekből amik hatással voltak az életére. Minket is próbált a saját maga képére formálni, de a gyermekeivel nem járt akkorra sikerrel. Mivel, hogy először is a nővérem, Mila viszonylag hamar megunta a különös családi fészket és lelépett. Azóta sem hallani róla semmit sem. Másodszor én ugyan csak mostanáig vártam ezzel, de én szöges ellentéte vagy anyámnak. Ő azt mondja, hogy nem érti hol rontotta el, mindig mindenki felett anyáskodom, még az árva cicákat is befogadom, ami azt illeti. Azt mondja, hogy csak eltékozlom a szépségemet. Nem a tanulással kéne foglalkoznom, hanem valami magas beosztásban dolgozó férfit behálózni. Azt hiszem tényleg össze kever saját magával. Tudhatná, hogy én biztosan nem kötném össze az életemet valakivel csupán érdek miatt, érzelmek nélkül. Az nem én lennék. És ha nem ezzel okoz problémát akkor általában valami őrültségen töri a fejét! A legújabb amivel apát próbálja bemocskolni az az, hogy nem sokára az életünkre törhet az olasz maffia. Mert, hogy elmondása szerint tőlük kért kölcsön és mivel apu jelenleg börtönben van Spanyolországban... elő fordulhat, hogy rajtunk keresztül keresik majd őt! Inkább nem is foglalkozom ezzel a gondolattal- pedig nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy leszóljam őt emiatt. Hogy a fenébe találhat ki ekkorra hülyeséget? Meg ezután mi következik majd? Jajj... azt inkább el sem akarom képzelni, ami azt illeti. Meg a gondolataimból a csengő ráz ki, ami jelzi, hogy megérkezett a leendő lakótársam. Lágy mosoly bujkál a szám sarkában ahogyan próbálkozik a vezetéknevem kimondásával, de nem haragszom rá, vagy nem sértődöm meg. Elő szokott ez fordulni máskor is, bár nem is értem sohasem. Azért nem olyan nehéz kimondani, a Guererro még nem is olyan nehéz. Nálunk otthon azért akadnak ennél sokkal nehezebben kimondható és megjegyezhető nevek is. De végül is, amikor ide jöttünk az államokba nekünk is meggyűlt a bajunk sok amerikai vezetéknévvel... sőt egy két keresztnévvel is. Bólintok ahogyan finoman ízlelgeti a becenevem. Utálom a nevemet egyébként. Anyám megint nagyzolni akart, bár a második keresztnevemet inkább apám anyja miatt kaptam megtiszteltetésből iránta. Mégis vicces, hogy kiskorom óta rám ragadt a Lola név, Virginiának elég ritkán hívnak, ha valaki mérges rám akkor, vagy ha... esetleg hivatalos ügyekben járok el. Mondjuk idegeneknek nem is engedném meg, hogy ilyen bizalmasan közeledjenek felém. Általában könnyen megbízok az emberekben, de kell szabni egy határt mindenféleképpen. Már első pillantásra is jó fejnek tűnik a lány, szimpatikus, és nem nézném ki belőle, hogy fekete droglabort akarna kialakítani a lakásból, ahogyan azt sem, hogy talán ellenállhatatlan kényszert érez a higiéniai és sminkcuccaim iránt. Talán idővel még barátok is lehetnénk, el tudnám róla képzelni, mostanság amúgy sem büszkélkedhetek már túl nagy baráti körrel. Addig míg ez a botrány fel nem ütötte a fejét én voltam a baráti körünk, az iskola méhkirálynő, az a tipikus lány, akiért döglenek a pasik és a lányok vele akarnak barátkozni. De minden hamar elmúlik, ahogyan apámról felszálltak a pletykák egyik pillanatról a másikra tört össze a mécses. Most már azok az emberek szóba sem állnak vele, vagy csak gúnyolódnak inkább! Egy pillanatra felszalad az egyik szemöldököm ahogy meghallom a kérdését, de utána rögtön le is esik, hogy csak viccelődni próbál. Szóval... van humorérzéke, ez még egy plusz pont amivel egyre nagyobb eséllyel győz a mellett, hogy őt válasszam. Nem mintha eddig sokan rám akarták volna rúgni az ajtót, hogy össze törve magukat lakótársaim legyenek! -Hát bocsi, pont most fogyott el,- kacsintok rá jelezve, hogy veszem a lapot,- rendben azzal szolgálhatok. - mosolygok rá újfent. Majd kérdezem, hogy előbb látná-e a lakást, de fölösleges is a kérdés. Mert eldöntöm magamban, hogy úgy logikus. Mert ha beleegyezik akkor nyugodtan egyezkedhetünk utána, viszont ha nem ne fussunk fölösleges köröket. Nem a kávémat sajnálom... vagyis a kárba veszett kávét! Szerintem nálam kávéfüggőbb embert nem hordott a hátán a föld. Talán az alsó szomszédom, Rick, akivel pár napja össze haverkodtam. De ő elmondása szerint ő nem túl válogatós, mindegy csak kávé íze legyen. Én ennél érzékenyebb vagyok erre a témára. Mert imádom a kávét, meg a koffeint, de a mennyiségnél a minőség sokkal fontosabb. Annál lejjebb nem adnám, mit amit megszoktam... bár mostanában sokszor alkalmazkodni vagyok kénytelen. -Nem kell aggódnod, ez a lépcsőház tényleg csöndes, átlagban idősek laknak. És habár az épület kinézete nem túl bizalomgerjesztő még nem törtek be, emiatt nem kell aggódnod. Uhh... az vicces lehet! Itt nálunk van egy srác, pont alattam akire olykor rájön a tatarozhatnék a nap különbözőbb szakaszában. De már megszoktuk, remélem ez nem fog eltántorítani téged azért. Jó fej, még a csapot is megcsinálta nekem,- kuncogok egyet, amikor eszembe jut a találkozás, hogy hogyan öntöttem nyakon a kávémmal, végül is szerencsés véletlen volt,- na meg ilyen íratlan megállapodást kötöttünk, engem nem zavar és nem jelentem fel, cserébe ő sem jelentett fel az előző lakótárs miatt. A csaj amíg nem voltam itt droglabort akart csinálni itt... és még nem is ez volt a meredek!,- egy pillanatra össze rázkódom az emlékre amikor hazajöttem és megláttam a káoszt amit az én kis lakásom uralt miatta. Inkább szenvedek napról napra, mint hogy még egy olyan... lakótársam legyen, mint ő maga. Aztán végül elindulunk a lakás belseje felé már majdnem benyitok az egyik szobába, ami az övé lenne elvileg amikor látom, hogy épp elkapja a vaskos könyvet, ami a szekrény szélén volt. Nézem ahogy elgondolkodva pillant a könyv címére. Na... most biztos valami gyökérnek fog tartani vagy nem tudom. Remélem ettől nem fogja meggondolni magát. -Óh... inkább féle... még nagyon messze állok a doktor néni címtől,- jegyzem meg vigyorogva, aztán kiveszem a kezéből és vissza teszem a helyére,- a Columbia orvos karán tanulok, jelenleg gyakornok vagyok, de sok van még vissza,- jegyzem meg mosolyogva majd elindulok lassan a lakásban. Szép megmutatom az ő lelendő szobáját, illetve az enyémet. Mivel a lakás elég kicsi viszonylag hamar végzünk és lyukadunk ki a konyhában. Én nekiállok a kávé elkészítésének, vizet töltök a gépbe, majd kávét a megfelelő helyre és bekapcsolom a gépet. Megmosolyogtat a látvány, hogy nem igazán mer közelebb jönni először, de csak megjön a bátorsága. -Ne aggódj én tiszteletben tartom mindenki magánéletét és szembe sem jutna ilyet tenni,- vigyorgok rá miközben a felső szekrényből bögréket veszek ki. -Akkor tényleg jól megleszünk, én... inkább a szobában tanulok elég sokat, vagy a kávézóban melózom, vagy a kórházban vagyok. Bulizni én sem nagyon bulizok, nem vagyok az a fajta. Huhh tényleg festés? Majd megnézhetem egy-két munkádat?- csillannak fel mogyoróbarna színű íriszeim. Miután lefő a kávé, kiöntöm, majd ízesítem, az enyémre fújok habot is. Ha ő kér az övére is, ha nem visszateszem a hűtőbe a flakont. A kezébe nyomom a bögrét, és a konyhapultnak dőlve kavargatom az enyémet, a szavaira egy pillanatra felszaladnak a szemöldökeim. -Óh... rendben, és én nem dohányzom. Néha előfordul, hogy a földszinten lakó idős bácsi bekopog, a fogadott unokájának tart, néha szokott hozni kaját, vagy ha későig melózom haza kísér. Kedves öreg. Meg ha egy százhatvan centis nercbundás nő megjelenik, nyugodtan csapd rá az ajtót, csak az anyám,- kortyolok egy nagyot a gőzölgő koffeinlöketből. -Nos akár már ma is,- vigyorgok rá,- ha gondolod még segítek is átcuccolni, ma úgy is ráérek. Elég az albérlet negyede, nem akarok nyerészkedni rajtad,- vigyorgok rá, majd kezet nyújtok felé,- örülök, hogy megtudtunk egyezni,- vigyorgok rá mint, a vadalma.
szószám ✮✩ [url=ruh%C3%A1csk%C3%A1d]outfit[/url] ✮✩ kis megjegyzés ✮✩ ✧✦
Kezdőlap
