Vannak az életben olyan pillanatok, mikor az ember arra gondol, hogy bassza meg, lehet anyámnak igaza volt. Ahogy a párnázott, de a fejem fölött nyitott ablak miatt mégis hideg padon ültem, André a rácsoknak cuppant alakját figyelve pontosan arra gondoltam, hogy hogyha máskor nem is, de most biztosan hallgatnom kellett volna rá.
Igazából minden teljesen jól elkerülhető lett volna ezen az estén azzal, ha az éjszakába nyúló műszak után azt mondom a többieknek, hogy fáradt vagyok, nincs kedvem ma bulizni és egyenesen apámhoz megyek a hétvégére. Lehetett volna egy átlagos napom egy még átlagosabb behelyezéssel, kiegyensúlyozott keretek közt - sőt akár még a sorozatom új évadját is megnézettem volna apámmal… De természetesen hagytam, hogy André megint belerángasson valamibe. Enyhe túlzással mire a szám elhagyta a „jó, veled megyek” mondat, már húzatta is le velem a shotokat egymás után a közeli bárban, ahova még fájóan egyértelmű hamis személyimmel is beengedtek; Olyan éjfél magasságára minden korábbi ellenérzésem és fáradtságom nyomtalanul eltűnt, kész lettem volna akár minden számlámon lévő pénzt elverni.
Ilyen körülmények mellett hamar unalmas lett az éjszakai élet átmeneti társasága, kettőnk összetett egy darab részeg agysejtének pedig vonzó ötletnek tűnt az, ha csak úgy átmetrózunk Queens-be és beugrunk ahhoz a lányhoz, akinek a telefonszámát korábban az egyikünk (már nem emlékeztem melyikünk) sikeresen megszerezte. Hogy honnan tudtuk, hogy Queens-ben lakik? Nos, igen egyszerűen ezt nem tudtuk, de tulajdonképpen ez az információ nem is volt szükséges a kis kalandunkhoz: csak kellett egy elképzelt cél amit soha nem érhetünk el, útközben pedig még jól is érezhetjük magunk.
Hazudtam volna ha azt mondom, hogy sétálásunk folyamán akár egy percre is megfordult a fejembe a tény, hogy akár komoly következménye is lehet annak, hogy 21 év alatt az utcán iszok, miközben lakóövezetben hangosan kiabálok Andréval, aki pedig cserébe próbál túlüvölteni engem. Visszagondolva nem is volt olyan meglepő az, hogy valaki ránk hívta a 911-et és a bulink hajnali kettő magasságában azzal ért véget, hogy André immáron nem velem, hanem egy rendőrrel üvöltözik arról, hogy milyen igazságtalanság az, hogy én nem ihatok legálisan miközben katona már lehetnék, és hogy tulajdonképpen csessze meg magát az egész rendszer, mert azért akarnak engem megbüntetni, mert ő fekete.
Mondanom sem kell, hogy se a viselkedése, se a szondázás eredménye nem vezetett semmi jóhoz. Beszámíthatatlannak lettünk titulálva, ezért pedig nem elég, hogy bírságot kaptunk, de még az örsre is bevittek minket, hogy garantálni tudják a biztonságunk; Akkor és ott, egyikünk sem élte meg a kocsi hátsóülésén való utazást törődésnek, inkább amolyan „a sitten fogunk megrohadni” érzés uralkodott kettőnkön. André kapott egy vödröt, azt ölelve vészelte át azt az időszakot, amíg én a sokktól valamennyire kijózanodva próbáltam szót érteni a rendőrökkel. Minden próbálkozásom ellenére valószínűleg nem volt semmi használható azok között amit mondhattam nekik, vagy bármi ami menthette volna a seggünk, szóval rövid idő alatt fel is adtam… csak vártam arra, hogy apám megérkezzen értünk.
Mert hívnunk azt muszáj volt valakit, hogy jöjjön értünk és szedjen össze minket. André szülei, anyám és Fito szóba sem jöhettek ilyenkor, Emil lett volna egy másik választásom, de rá kellett jönnöm, hogy egy szerb bevándorló sem biztos, hogy beszámíthatónak számított a helyi rendőrök szemében… Tudtam, hogy nem lesz egy kellemes a hazaút és a másnap sem, ha az egyetlen létező opcióval nézünk szembe, de ezerszer inkább vállaltam volna Dick Allen agymosását, mint azt, hogy anyám Rapunzel módjára a szobába zárjon egy ilyen húzás után - csak értem nem hogy egy hercegnő, még egy herceg sem jött volna aki kiment az ablakon át.
Mikor apám megérkezett egy szót sem szólt hozzám, ahogy én se ő hozzá, mert egyszerűen nem voltam olyan állapotban, hogy a szavaknak bármi értelme lett volna. André hazadobása után is néma csöndben kocsikáztunk vissza Manhattanbe, de még úgy is, hogy a hátsóülésen ültem szinte éreztem magamon a vádló tekintetét. Hazaérve is szó nélkül engedett mennem, vagy ha szólt is hozzám már nem hallottam; Minden megviselt valómban, utcai ruhámban dőltem be a még megvetetlen ágyamba, úgy, hogy a cipőimet is majdnem elfelejtettem levenni.

---

Mint akit fejbe vágtak úgy aludtam egészen addig, míg a szoba ajtaja számomra még hajnali órákban teljes erővel ki nem csapódott és apám be nem rongyolt rajta. Nem értettem mit mond, csak néhány szót voltam képes gyenge érzékelőképességeimmel kivenni, amiből az a pár mindenképp az „anyád” és „itt van” voltak. Nem kellett nekem több ahhoz, hogy addig álmosan összeragadó szemeim kipattanjanak; A másodperc tört része alatt tértek vissza emlékeim az éjszakáról, a szívem még rövidebb idő alatt ugrott a torkomba megelőzve még az egyből rámtörő hányingert is. Felültem, de a felállásig nem jutottam már el, mert tekintetem találkozott apám vigyorgónak tűnő arcával… Ha nem is vigyor volt, akkor olyan arckifejezés, amiről az ő esetében nem lehetett semmit megmondani mit jelentett, akár szórakozhatott is volna a szenvedésemen. Felnyögtem és visszadőltem az ágyba az adrenalintól még hevesen dobogó szívvel, de már a fáradtság megmutatkozó minden jelével. Elálmosodtam, fájt léteznem és akkor még arról a tényről nem is beszéltünk, hogy ha csak száz évvel ezelőtt éltünk volna már pálcával verték volna el a seggem az estéért.
- Most csak szivatsz, ugye? - kérdezem minden fájdalommal hangomban, ahogy félig csukott, fénytől fájó szemem sarkából apámra sandítok. - Esküszöm nem én vagyok a hibás, az egész úgy volt, hogy André… Viszont a szavak belém szorultak. Na, nem azért mert annyira nem lettem volna képes magyarázatokat szülni, hanem azért, mert tulajdonképpen semmi értelme nem volt most a dumámnak, ez volt az egyetlen helyzet ahonnan még talán az sem húzott volna ki. Még én is rájöttem arra, hogy semmi, de semmi amit a barátom tehetett volna nem volt kifogás arra, hogy a saját apámnak kellett jönnie értem a rendőrségre, mert a rendőrnő aki bevitt minket azt hitte, hogy be vagyunk Molly-zva és túladagolnánk magunk megfigyelés nélkül… Igen, nem állt túl fényesen a szénám.
- Bocsi…? Azt hiszem - mormogom a cigitől talán a kelleténél mélyebb hangon és becsukom a szemeim. Ha nem látom, nem létezik a probléma, igaz?

fuck

let's go back

Az a tapasztalatom, hogy a hajnali kettő és három beérkező telefonhívások soha nem kecsegtetnek jó hírrel: nem vagyok egy ijedős típus, de miután adott rendőrörs ügyeletese kiejtette a száján a fiam nevét, instant öregedtem tíz évet.
Mindhiába tudom, hogy halálesetet személyesen közölnek, telefonom műanyag-bevonata halkan pattogó hanggal adta meg magát a szorításomnak, így egyre fehéredő bütykeim takarásában mintegy rianásszerűen futottak szét a hajszál repedések - de végül eljutott az agyamig, hogy a fiam életben van. Mielőtt vonalat bontottunk volna még odadünnyögtem, hogy "megyek", aztán a telefont valahol elhagyva engedtem az émelygésnek - mindazt a keveset amit megettem vacsorára, a konyhai szemetesbe tettem. Ezek után meg kellett állapítsam, hogy mégiscsak jó, hogy Jennifer nem töltötte nálam az éjszakát - biztosan minden porcikájában a segítőszándék izzott volna, de vannak meccsek amik csak apák és fiúk közt játszódnak le, nők nélkül.

Üvölteni szeretnék vele, lekeverni olyan pofont, hogy a fal adja a másikat csak azért, hogy utána magamhoz ölelhessem: mindezt azért, mert megijesztett; Tudom mire vagyok képes érte, de azt nem tudom hogyan dolgoznám fel az elvesztését - a kapitányságról úgy távozunk hogy a két srác előttem megy, hogy az épületből kiérve kioszthassak fejenként egy-egy tockost. André mintha motyogna valami panaszt a bánásmód ellen, melynek elejét veszem egyetlen pillantással - itt most én jutottam kettejükre mint felelős szülő, örüljön hogy csak nyakon vágtam őket simogatva, és nem fizikai képességeim határát súrolva csapkodtam meg józan eszük hűlt helyét. Nemsokára kitesszük a tettestársat, a gyerek bölcsen kussol a hátsóülésen, én meg beérem azzal, hogy a visszapillantótükrön keresztül szuggeráljam: nehogy be merj hányni nekem, nehogy, ne merészeld!
Nem látom értelmét a litániának - az anyjától nyilván megkapná, de nekem kezd lemenni az agyvizem, Jesse meg aligha van olyan állapotban, hogy épkézláb beszélgetés keretein belül megoldhassunk bármit is; Valójában nincs is mit, az ő korában én ugyanilyen voltam - kevésbé cingár talán - azzal a különbséggel, hogy engem egyszer sem vittek be a zsaruk.
Isteni nagy szerencséjére volt annyi esze hogy engem, és ne Alysont meg a nagyságos férjét hívja fel - az én hétvégém következik így belegondolni sem merek, hogy az exem ezt a fiaskót milyen változatos módokon igyekezett volna ellenem fordítani.

Sokáig szöszölök a mobiltelefon kamerájának beállításával, mielőtt megnyomnám a felvétel gombot és kimondanám a varázsszót - Jesse, akár botsáska a tornádóban igyekszik magához térni, megvetni a lábát és elérni mindazt a józanságot amit elérni esélye sincsen; A néma vigyor nem rohad le a fejemről ahogy a felvétel sem áll le rögtön - végül zsebre vágom a mobilt, hogy szenvedő gyermekem agóniája fölé hajoljak.
- Persze hogy szívatlak, kis köcsög. - És belekezd, és rájön hogy semmi értelme, és bizonytalan bocsánatkérést kapok - pechjére sokkal rosszabb vagyok mint a spanyol inkvizíció meg az anyja, én a javát akarom: úgy húzom talpra a kölyköt mintha meg sem érezném a tehetetlen súlyt, hogy a fürdőszoba felé penderítsem tovább. Tudom, hogy rossz neki - nekem meg az a rossz, hogy bűzlik.
- Majd ha magadnál leszel, megbeszéljük fiam. Zuhanyozz le. - És ameddig ő zuhanyzik, addig kiszellőztetem a szobáját, áthúzom az ágyát és még be is sötétítek - az ágy szélén üldögélve kavargatom egy pohár tartalmát, mire visszatámolyog.
- Idd meg, ne hányd ki, aludj. Hoztam egy palack vizet is. - Fájdalomcsillapítót pont nem, de a pohárnyi tejbe ütött két nyers tojás némi cukorral szükségtelenné is teszi ezt.

fuck

let's go back