Az életem első felében olyan mély alvó voltam, hogy sokszor az ébresztőim sem tudtak kiverni az ágyból (a szüleim és az iskoláim legnagyobb örömére, mondhatom), a másodikban pedig megismertem Ricket, és vele együtt az inszómnia csodás mellékhatásait is. Na jó, ez rosszabbul hangzik, mint az igazság; az elején nem a problémáink vagy a veszekedéseink okozta kellemetlen, gyötrő érzés tartott fent, hanem a megismerése iránti vágy – ahogy az a szerelmespároknál lenni szokott.
Aztán – mint ahogy az csakugyan előszokott fordulni egy párkapcsolat során – jöttek a gondok. A kisebb nézeteltérések és véleménykülönbségek nem okoztak különösebb változásokat a bioritmusomban, ellenben a tányérdobálós veszekedésekkel, amik után elaludni is nehéz volt, nemhogy igazi, mély álomba zuhanni. Amikorra elértük a megcsalós, rákos időszakot (és sose hittem volna, hogy ezeket a szavakat egyszer így fogom összekapcsolni), az alvásciklusom olyan kaotikussá vált, hogy akadtak napok, amikor éjszaka álltam neki takarítani és esszéket írni, hogy aztán délelőtt tizenegykor feküdjek le, és délután háromkor ébredjek, átaludva a kettőtől kezdődő órámat, pedig nem állt szándékomban. Finoman szólva is kimerült voltam a hét mind a hét napján, a nap mind a huszonnégy órájában, és hirtelen a koffein lett a legjobb barátom. A kapcsolatunk azóta is töretlen, mellesleg.
Ennek ugyan már tíz éve, de úgy tűnik, ha egyszer elveszíted a jól alvás képességét, sose szerzed maximálisan vissza. Az elalvással már többé-kevésbé megbirkóztam – amikor épp nem estem át úgy a holt-pontomon, mint ahogy félálomban a kanapén is szoktam -, de nem mondhatnám, hogy ne pattant volna ki a szemem minden erősebb széllökésre, hangosabb szirénaszóra, olykor pedig az ágyban való forgolódásaimra. Jobban belegondolva, lehet, hogy ezért is volt boldogtalan a szervezetem, valahányszor nem jött össze a tíz óra alvás (azaz, mindig), mert annak talán a felét sikerült is mély alvásban tölteni.
Amikor meghallom a hálószoba sarkába tolt, fehér bőrkanapé halk reccsenését, az anyag anyaggal való találkozásának súrlódását, már meg sem lepődök, hogy azelőtt nyitott szemmel találom magam, hogy az agyam utolérhetné a reflexeim tempóját. Az oldalamon fekszek, ahogy általában szoktam, az egyik kezem gondosan bedugva a párnám alá, a másikkal a takarómat húzva szorosan a mellkasomhoz, mert sosem lehet elég meleg a nyakig betakarózáshoz. Különösebben nem fordítanék nagy figyelmet a hangra, mert időről-időre minden lakásban megreccsen egy-egy parkettaléc, szekrényajtó, vagy bármi más, csak úgy, külső behatás nélkül (mint ahogy azt egyszer a tévém tette; annak az estének köszönhetem a rendelt kínaim és a hófehér szőnyegem szerelmét, ami olyan kitartónak bizonyult, hogy fél évvel később sem tudtam teljesen megszabadulni a folttól), de még az álmos, ébredező pislogásaim közepette is érzem, hogy valami nem stimmel. Sajnos, bármennyire szeretném is azt állítani, hogy felébredt a bennem élő riasztórendszer, az ősi ösztön, ami az agyam egy piros fényben táncoló folyosóján ismételgeti, hogy „veszély, veszély, veszély”, miközben égnek mereszti a szőrt, ami nem lehet rajtam, mert túl sok pénzt hagyok ott a kozmetikusomnál, erről szó sincs. Nem, a megoldást csakis a periférikus látásomnak köszönhetem; pontosabban, az abba belelógó cipőnek. Bakancs, azt hiszem. Még az ágyból is látom, hogy hatalmas, egyenesen csónakázni tudnék benne. Egyértelműen férfi. És egy kinyújtott lábhoz tartozik.
Amikor az önvédelmi óráimra jártam (mert ez New York, én pedig egy 160 centis nő vagyok), az egyik legelső, amit a fejünkbe vertek, a természetesség látszaténak megőrzése volt. Ha észreveszed, hogy valaki követ, nem szabad megtorpannod, vagy éppen sietősebbre fognod a lépteidet, hátrapillantgatnod a vállad felett. Ne add jelét, hogy tisztában vagy a jelenlétükkel, mert nem tudhatod, milyen reakciót vált ki belőlük - ugyanúgy okozhatja a felbátorodásukat, mint ahogy a megijedésüket is. Folytasd az utad, mintha mi sem történt volna, kanyarodj rá egy sűrűbben járt utcára, menj be egy kávézóba, és hívj egy ismerőst, barátot, taxit, vagy szólj a baristának. Bármi, csak ne fagyj le, és ne ess pánikba.
Ez a lecke jár a fejemben, amikor kifújom az eddig visszatartott levegőt, és egy pánikoló hang nem rest a képembe vágni, hogy a lecke első felét máris elbasztam, mert nincs az az Isten, hogy nem volt feltűnő, hogy hosszú másodpercekig nem emelkedett és süllyedt a takaróm. Maradt a „ne ess pánikba” rész. Remek, mert mi sem egyszerűbb, mint nyugodtnak maradni, miközben valaki betört a lakásodba, mindezt úgy, hogy valahogy kikapcsolta a meglehetősen drága riasztórendszeredet, és olyan hidegvérrel ül a hálószobád fotelében, mint a Keresztapa. Kicsit sem féltem az életem, dehogy.
Fogalmam sincs, mit kellene tennem, hogy akárcsak esélyem legyen az illető ellen. Nem tudom, milyen fizikumú, mennyire van pszichopata arca, van-e fegyvere. Fogalmam sincs, mit akar, és őszintén, nagyon nem szeretnék eljutni arra a pontra, amikor szembesít vele. A hazai pálya előnye is felejtős; van ugyan egy baseballütőm, de nem éppen elérhető közelségben, tekintve, hogy még az ágyból sem tudnék feltűnésmentesen kikelni, nemhogy még kisétálni az előszobába, hogy csak úgy lazán elővegyem az ottani tárolóból. Hallgatnom kellett volna Ellára, amikor fegyvert javasolt az éjjeliszekrénybe, de mindig is fegyverellenes voltam. Nem gondoltam volna, hogy pont ez a nézetem fog még egyszer seggbe harapni.
Mindketten tudjuk, hogy nem alszok, ahogy azt is, hogy tisztában vagyok a jelenlétével. Az esély, hogy az alak időközben elszenderedett a sarokban, minimális. Ha a világ legnagyobb lúzerével is lenne dolgom, az a fotel még akkor is nagyon kényelmetlen, inkább csak dekoráció és ruhatároló, mint ténylegesen ülőhely.
Egyetlen fegyverem van – a meglepetés ereje. Meg a Stitches pizsamám, ami biztos meglepő egy 32 éves, felnőtt nőn, de hé, az otthonomnak kellene a biztonságos zugomnak lennie, nem fogom magam én rosszul érezni, amiért valami pöcs megsértette a magánszféra szentségét.
Úgyhogy valami nagyon ostobát teszek. Ha meghalok, legalább bebizonyosodik, hogy valóban létezik a természetes kiválasztódás.
Frodóért, sikítja az agyam, ahogy villámgyorsan felpattanok az ágyból, kihasználva a méregdrága matrac masszív rugóiból nyert lendületet, és ugyanezen mozdulat közben már nyúlok is a párnám után, hogy az idegen arcába dobjam. Nem remélek túlságosan sokat, lévén, hogy az ágyúgolyóm meglehetősen puha, és olyan lassan szeli a levegőt, hogy egy öt éves is játszi könnyedséggel elkapná, de ameddig elvakítja a betörőm látóterét, én már nyúlok a többi kezem ügyébe akadó tárgy után. A párnát rövidesen egy masszív könyv (köszönöm az indokolatlanul hosszú leírásaidat, Tolkien), egy olvasószemüveg (komolyan, Venetia?), és egy az éjjeliszekrényből kirántott, jegyzetekkel, tollakkal és altatókkal teli, komplett fiók (nem rossz, nem rossz, határozottan érzem a fejlődést) követi. Az adrenalin helyettem is gondolkodhat, mert egy pillanatnyi habozás nélkül kapom a kezembe az olvasólámpámat, és olyan sebesen szelem át a köztünk lévő távolságot, hogy még én is meglepődök rajta. A fejem fölé emelem a hevenyészett fegyverem, és lecsapok. Azaz, lecsapnék; ha a betörő kezei nem lennének még nálam is gyorsabbak, és fonódnának a lámpán tartott kezeimre, még azelőtt megállítva a támadást, hogy akárcsak a cél – a feje - közelébe értem volna. Valahol most kezdhetek el igazán félni, ha a torkom összeszorulása jelent bármit is, de a vérem pezsgése még visszatartja az egész testemben való remegést, amit ennek hála egyelőre csak belül érzek. Már azelőtt sejtem, hogy hiábavaló, mielőtt megtenném, de megpróbálom kirángatni a kezeimet a szorítás alól. Semmi. Az enyémnél jóval nagyobb és erősebb ujjak meg se mozdulnak. Mintha egy sziklahegy alól akarnék szabadulni.
Jobb híján kitapogatom a mutatóujjammal az olvasólámpa kapcsolóját, és felkattintom. Lehet, hogy még megbánom, de jelenleg úgy érzem, ennél rosszabb helyzetbe már nem igen kerülhetek. A félhomály helyét fény veszi át, én pedig felhördülök.
Tévedtem. Kezdem egy minta kialakulását érezni.
A félelmet egy szempillantás alatt elsöpri a düh. Ez valami rossz vicc?
- Mi a kénköves poklot keresel te itt hajnali… - arra a digitális órára pillantok, ami az ágy másik oldalán lévő éjjeliszekrényen pihen, és csakis ezért úszhatta meg a reptetést – háromkor?
Addig-addig rángatnám kitartóan a kezem, amíg el nem enged – még az ujjába is hajlandó vagyok beleharapni, ha nagyon makacskodna, hogy aztán rögtön elfintorodjak -, hogy megteremthessem kettőnk között a három lépés távolságot, miközben nála hagyom a lámpát. A tény, hogy ismerem Richardot, messze nem jelenti azt, hogy bízok is benne. Nem attól tartok, hogy esetleg bántana, mert a gazdájának ugyanúgy szüksége van rám, mint rá, úgyhogy jelen esetben különösen igaz az „amelyik kutya ugat, nem harap” mondása, de egész egyszerűen könnyebb úgy lélegezni, ha nincs az arcomban.
- Oké, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem csak egy piszkosul furcsa rémálomban találtam magam – jelentem ki, és megcsípem a felkaromat, de nem ébredek fel. Nem mondom, hogy hittem a sikerben, de a lelkemet is eladtam volna, ha most felébredtem volna. Nincs szerencsém, úgy tűnik, senki nem akarja a lelkemet.
Irritáltan dörzsölöm meg az arcomat, és túrok a lendülettel a hajamba is. Ölni tudnék, ha több olyan férfialak lenne az életembe, akiktől nem érezném magam úgy, mintha olyan gyerekeket nevelnék, akik nem is az enyémek. – Hadd foglaljam össze, mi történt! Kidobott az ágy, és ahelyett, hogy bekaptál volna egy Tylenolt, úgy döntöttél, hogy megnézed, ébren vagyok-e, hátha társaságul szolgálok – fonom össze a karomat a mellkasom előtt, szarkasztikusan mosolyogva. Aztán hagyom, hogy az a bizonyos mosoly, előbb az arcomra fagyjon, majd pedig teljesen leolvadjon.
- Tudom, hogy a te szakmádban a „többet ésszel, mint erővel” annyit ér, mint lepkefing a levegőbe, de komolyan? Teljesen elment az eszed? Ha bűncselekmény elkövetési szándék nélkül is törtél be – amit a riasztóm kikapcsolása nem egészen támaszt alá -, ez még mindig birtokháborítás, ami téged nyilván nem hat meg, mert többnyire csak bírsággal jár, kivéve, ha jó ügyvéddel állsz szemben, nálad pedig fegyver van… - Jelentőségteljesen végignézek rajta. Kétlem, hogy ne lenne, de nem tudhatom biztosra.  
Nem mintha bármit is tehetnék ellene, akár jogilag, akár bárhogy máshogy, és ez világos az ő számára is. Ha Bradfordról és Kronkról (Richardról) van szó, a kezeim megvannak kötve, hacsak nem akarom, hogy az apám befektetéseit „szokatlan” veszteségek érjék, és hirtelen segítőkész kapcsolatok nélkül találja magát. Mindemellett pedig vélhetőleg még meg is fojtana. Ha tudtam volna mindezt, amikor még Brooklynban laktam, soha nem jövök vissza.
Fáradtan sóhajtok. – Oké, mit keresel itt? – teszem fel a kérdést újra, valamelyest nyugodtabban. Essünk túl, amin túl kell esnünk, és talán még visszatudok aludni az ébresztőm előtt.

But I'm not so brave, and I'm not so smart, no

I'm doing you a favor, doing you a favor

Június

Egyébként biztosra veszem, hogy elsajátítható képesség akkor is, ha alapvetően az emberi fül figyelmetlen, esetleg túl rest az ehhez hasonló apróságokra - ám amikor szülővé válik az ember, az agya valahogy jobban rááll a légzés ritmusának hallgatására. A fogzó Jesse példának okáért szavatolta, hogy három óránál több alvás ne jusson nekem, hisz mindhiába ejtette a fejét a vállamra és hunyta be a szemeit, az apró szervezetnek át kellett lendülnie a bóbiskolásból a mélyebb alvási fázisba; Enélkül amint megpróbáltam letenni a gyereket felriadt, és eszébe jutott rögtön, hogy mielőtt az ínyére dörzsöltem volna a eper-ízű fájdalomcsillapító gélt, ő bizony üvöltött.. E gondolat után tett következett általában rögtön, ő szirénázott, én félálomban, félsüketen rázogattam, mind gyakrabban pillantva a whiskeys-palack irányába. Hogy végül bekentem-e alkohollal a fiam ínyét, csak hogy elaludjon végre vagy sem, az már egy másik történet.
De visszakanyarodva a jelenbe ott tartok, hogy amikor Venetia lélegzetvételeinek egyenlesetessége más irányt vesz, márpedig hiába mindenféle tréning és edzés: észrevétlenül senki nem ébredhet a relatíve süket csendben. Egy mélyebb szusszanás jelzi, hogy az éber állapot felé evickél és egy újabb, amikor fogjuk rá magánál van - a lélegzetvisszafojtás abszolút árulkodó pláne, ha az agy vészjelzést ad le: olyankor lehetetlen felületes, apró levegőkortyokkal biztosítani a szükséges oxigénellátást, a sok szarozásnak bizony teliszájas ásítás lesz a vége...
Ébren van. Ő engem figyel, én őt, telik az idő, az élet, ő bizonyára fél, én pedig öregszem - aztán történik is valami egy repülő párna képében. És csodálkozik a világ, hogy New Yorkban magas a bűnözési ráta, hát egy darázsban több a harci kedv mint ebben a nőben!
A továbbiakban pajzsként használom a hipoallergén cuccot és elkezdem zárni a köztünk lévő távolságot - menne ez sokkal gyorsabban is, de én csak felébreszteni akartam ami ugyebár sikerült és nem egy életre szóló traumát okozni neki; Szar lehet szembesülni azzal, hogy mennyire is védtelenek vagyunk a saját otthonunkban.
Könyv száll, szemüveg roppan a talpam alatt, pirulák peregnek szanaszét mire végre olyasmiért nyúl ami tényleg fegyver lehetne, már ha jól tartaná - a párnát ezen a ponton a karjára cserélem, és...
...lőn fény.
Elengedem, amint felismer, leteszem a lámpát is, hogy utána pirula-toll-szemüvegtipró üzemmódban lépjek távolabb, ami esetünkben annyit tesz, hogy beállok az ajtókeretbe és udvariasan végighallgatom.
Mert én már csak ilyen figyelmes vagyok.
Nem érzem szükségét megzavarni őt a locsogásban, a női hiszti ugyebár remekül oldható azzal ha az ember fia hagyja, hogy a csaj kibalhézza magát. Csupán ingatom a fejemet miszerint nem, nincs nálam fegyver - végül válasz helyett csak végignézek rajta meg a tengerimalacos pizsamáján.
- Főzök kávét.

Szakmai ártalom lehet, mert nem hinném, hogy egyenesen a jellememből fakadna, de ritkán akad el a szavam. A megadó csend olyan luxus, amit egyetlen boldogulni vágyó ügyvéd sem engedhet meg magának; még akkor sem, ha olyan pitiáner ügyekkel is foglalkozik, mint mondjuk négy éven keresztül végigkísérni, ahogy egy gyógyszercég megvásárol és bekebelez egy konkurens gyógyszercéget. A gondolattól is ásíthatnékom lesz, annyira hosszú és unalmas folyamatok az ilyenek; vagy ez a puszta álmosság lenne, tekintve, hogy még mindig kibaszottul az éjszaka közepe van? Bocsánat, lassan hajnal.
Most mégis megakadok. Nem azért, mert ne tudnék mit mondani – ó, ANNYI mindent tudnék mondani, nem is tudom, hol kezdjem -, hanem mert nem látom értelmét. Vitatkozni is csak addig érdemes, amíg nem csak te püfölöd a másik felet, aki csak himbálózik a levegőben, mint egy hús-vér bokszzsák. Ha nem kapsz vissza pofonokat, előbb-utóbb te is kifogysz a munícióból, arról nem is beszélve, hogy sokkal hamarabb elfáradsz, mint a vitapartnered.
Nem tudom, érezhetném-e magam fáradtabbnak és fásultabbnak, mint most, de nem is szeretném megtudni.
- Nem válaszoltál a kérdésre – morgom, miközben belebújok a szekrényem ajtajára akasztott köntösömbe. Nem mintha szégyellném Sticthet, de egy plusz réteg csak növeli majd a biztonságérzetemet, és talán tekintélyt parancsolóbbnak is tűnök majd benne, mint a rajzfilmfigurás nadrág-póló kettősömben. Már amennyire valaki tekintélyparancsoló lehet csipás szemmel és kócosan, de legalább ha kötözködni kezd, a szájszagomat is használhatom fegyvernek. – Mit keresel itt? És mit műveltél a riasztómmal? Ha tönkretetted, kiszámlázom a főnöködnek, te neander-völgyi.
Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy úgy pattan majd le róla ez a fenyegetés, mint ahogy azt a korábbiak is tették. Tekintve, hogy Bradford ölebeként dolgozik, kétlem, hogy a rutinfeladatokon kívül bármi tekintélyesebbet is tenni merne az öreg engedélye nélkül, úgyhogy vélhetőleg az ő vezényszavára látogatott meg. Kíváncsi lennék, az időpontot melyikük szabta meg. Nem tudom, min röhögnék jobban; ha kiderülne, hogy Bradford ragaszkodott ehhez az éjszakai betöréshez, amitől hirtelen klisés, animált főgonosznak érzem magam, aki csak a sötétben mer tervezgetni, vagy ha a nagyra nőtt pitbullja akart egy napra egy James Bond gonosztevő bőrébe bújni. Valószínűleg mindkettőn.
Mezítláb ügyeskedem át magam a kissé csatatérszerűvé vált szobám padlóján, próbálva nem belelépni egy pirulába, vagy ne adj isten, szemüvegdarabkába (ezt is kiszámláznám, ha nem járna több macerával, mint egész egyszerűen csináltatni egy újat), és a lakásom folyosójára lépve szívem szerint a bejárati ajtóhoz sietnék, hogy ellenőrizzem a készüléket, de még ennyi időre sem merem egyedül hagyni Dicket (és milyen találó becenév ez, vajon az ex-neje adta?), úgyhogy követem a konyhába.
Nem kínálom hellyel, itallal, utasítást sem adok, hogy mit merre talál, csak levetődök az egyik bárszékre a konyhapultoknál. Találja fel magát, vagy még jobb, hagyjuk ezt az egészet, és árulja el, mit akar.
- Egy cukor, sok tej, egy leheletnyi tejszín. Ha fahéjat is reszelsz a tetejére, jó értékelést adok neked a Yelpen, de ha Venesyának írod a nevem a pohárra, csúnyán lehúzlak – adom le a rendelésem szarkasztikusan, és előbb felkönyöklök a pulton, majd pedig a kezeimbe hajtom a fejem. – Tudod egyszerre mozgatni a kezeidet és a szádat? Ha igen, elmondanád végre, miért érzed magad egy B-kategóriás akciófilmben, és mi a nyavalyát keresel itt?

But I'm not so brave, and I'm not so smart, no

I'm doing you a favor, doing you a favor

Tíz évvel ezelőtt biztosan belebonyolódok a szájkaratéba ezzel a kis harci-Mancival, mert tíz évvel ezelőtt ilyenkor pont olyan idős voltam, mint most ő, és a gyerek sem mutogatott a tévé képernyőjén egy tűzeset áldozatára, mint közös ismerősünkre; A frász után jött a válás, de ne gondoljuk, hogy az változtatott meg: ami viszont igen, az ha szelídebbé nem is, csendesebbé tett. Nem hasonlítok korunk maffiavezéreire, akik attól keményednek meg ha egy Venetiahoz hasonló filigrán alkatot bedominálhatnak, ha verbálisan is kifejezhetik, hogy helyi szinten ki a Jani...
Az ügyvédnő gyöngybetűkkel állítja ki önmagáról a szegénységi bizonyítványt, de nem sietek tudtára adni a tévedését sőt, kifejezetten kényelmes így: kutyának tekint, ami nincs feltétlenül ellenemre; A hamis biztonságérzet is biztonságérzet egy darabig, miért is nyitnám fel rá a szemét, hogy kurvára nincs rajtam póráz, amit ha megránt a gazda keze akkor majd visszavonulót fújok?
- Kikapcsoltam. - Válaszolok a gyors egymásutánban feltett két kérdés közül az egyikre, az inrelevánsra: hisszük vagy sem, de nekem is hajnali három van; Nappal vagyok aktív, éjszaka nem ha nem muszáj, de ha mégis, akkor nem a denevérbarlangomból verdesek elő megkeseríteni mások életét.
Rém egyszerű politikát alkalmazok, a megoldókulcsra eddig minden intelligens nő rátalált - ameddig tart a lekezelő attitűd, addig baszok válaszolni. A gyerekemnél maradéktalanul bevált, az okos nőknél szintén, a GI Janeknél nem, de náluk működik a pofon, mint elhadart simogatás. Ezzel együtt Venetia nem kap kávét, elsőre legalábbis nem a mód miatt, ahogyan kéri (?) azt. Ha lenne időnk akkor elszüttyögnék vele, hogy az ölébe önthessen, de sajnos nincs - a mi munkakapcsolatunknak pedig kifejezetten ártana, ha nem az ügyvédet látnám benne, hanem a nevelésre szoruló lányt. Hepciáskodni akar? Okot szolgáltatok.
Rövidesen kávéillat simogatja meg belülről csúf karvalyorromat, bögrére való forróságot ölel körbe a tenyerem: feketén szeretem. A mosogató mellett támaszkodom csípővel - igazából a seggemmel, a standard konyhaméretezés nekem elég alacsonyan van ugye - hiszen Mrs Ramirez ha mást nem is, a háziasításomat sikerre vitte: nem hagyok szanaszét bögréket a lakásban, ha kiürül mehet rögtön a mosogatóba.
- Peter Wilkinsont egy óra és... negyvenkét perc múlva állítják elő Bronxban, mint egy gyilkosság gyanúsítottját. Vádemelés nélkül hetvenkét órát tarthatják bent, viszont hetvenkét óra alatt elkövetnek mindent, hogy szóra bírják. Tehát te egy óra és negyenegy percen belül legyél ott, biztosítsd hogy ne pofázzon és akkor három nap múlva kijöhet. - Tudom, hogy nem ilyen minőségben ügyvéd a BHI-nél, de tekintettel a korai időpontra... az ember azzal dolgozik, amije van.
- Bradfordot majd tájékoztatom én, bár a médiajelenlét nem túl valószínű azért külön megkérlek, hogy ne nyilatkozz és ha azt érzed hogy megpróbálna bárki, bárhogyan megfélemlíteni, azonnal szólsz nekem. Nekem, és nem a famíliádnak, jó? - Még csak az kellene, hogy a nagyok megpróbálják kezükbe venni az ügyet - mert ők egyértelműen Venetiat tekintenék prioritásnak, miközben én jóval szerényebb, de úgy hiszem annál hatékonyabb módszerekkel úgy zsonglőrködöm, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposztát se rágja meg senki.

Maybe I'm going to hell

but at least all my friends will be there!

Tisztában vagyok vele, hogy ostobábban viselkedek - nem csak fejben, de a kimondott szavaimmal is, ami a sajnálatosabb a kettő közül -, mint amit a logikám és az elővigyázatosságom javasolna, de nem tud érdekelni. Most nem – és őszintén, ha Bradfordékról van szó, akkor soha. Márpedig nem vagyok idióta, és a többség az első futó pillantás és bemutatkozás után nem is szokta ezt feltételezni; továbbra is szomorú, hogy ennyire nehézkes a társadalom számára a külsőségeken túl többet is belelátni az emberekbe, de nem kifejezetten meglepő.
A lényeg, hogy nem tudtam volna elvégezni egy matematika szakot még a nem éppen ideális jegyeimmel sem, ha nem tanultam volna meg minden képlet minden részletét ha értelmezni nem is, de elemezni mindenképp. Tudom, hogy Dick nem akkora öleb, mint amekkorának én hinni szeretném, és nem is lehetne az Bradford jobbkezeként (még ha továbbra se tudom felfogni, miért találná bárki alkalmasnak a pozícióra az impozáns magasságán és a fejméretű bicepszén túl); pont az a dolga, hogy Bradford helyett döntsön és intézkedjen a fontos, de nem a legfontosabb ügyekben. Önállóság nélkül ez kivitelezhetetlen.
Tiszta sor, értem én. Csak éppen nem érdekel. Gyerekes, de túl jól esik lekicsinylőn gondolnom Dickre (és hasonló infantilizmussal felhorkanni, valahányszor meghallom a becenevét), még ha csak a gondolataim csendes magányában is tehetem ezt. Nem mintha hangosan ne követném ugyanezt a sémát, de egy idő után elvesztik a varázserejüket a sértő szavak, ha túl sokszor használjuk őket.
Különösen, amikor ez az ősember csak egyszavas válaszokkal képes operálni. Nem győzöm elég lelkesen a koponyám felé forgatni a szemeimet. – Kikapcsoltad? Esetleg bővebben? Nem tudom, elcsípted-e a mondat rejtett kérdését, de itt a „HOGYAN” lenne a fontos részlet – közlöm, bosszúsan elfojtva egy ásítást; a „hogy tudjam, milyen szempontok szerint vásároljam az újabb generációs készüléket” kimondatlanul is túlságosan hangos kettőnk között a levegőben. Jelen állapotomban visszatekintve a leghalványabb gőzöm sincs, hogy sikerült relatíve ép ésszel átvészelnem a jogi kart ennyi, és ennél kevesebb alvással. Lehet, ezért sem emlékszek belőle sokra. Kár, hogy pont a stressz égett túlságosan mélyen az elmémbe.
Valahol számítanom kellett volna rá, hogy nem kapok kávét, mert az érzelemmentes posztúra ellenére is könnyen felismerhető a nem túlzottan leplezett rosszallás a betörőm tekintetéből, mintha kettőnk közül ÉN törtem volna be az Ő lakásába és nem fordítva. Meg különben is, szégyelljem össze magam, amiért rossz házigazda vagyok, és neki kellett kávét főznie ÉS még csak a „kérlek” se hagyta el a számat, de nem tettem. Ühümm, mert teljesen természetes és megszokott egy ilyen szituációban kávémegvonással gyakorolni a nevelési- és büntetési módszereidet. Úgy tűnik, az infantilizmus nem csak rám jellemző.
Tudnám, milyen világban él ez az ember, merthogy nem a miénkben, az is biztos.
- Nem vagyok védőügyvéd, sose tanultam átfogóan büntetőjogot – jelentem ki, miközben előveszek egy új bögrét, és kitöltöm a kávé maradékát. Gyenge indok, mindketten érezzük, ezzel nem fogom tudni kihúzni magam a feladat alól. Semmivel nem fogom tudni kihúzni magam, és a remény, ami meghalhatna, nem létező. Ha Dick itt van, az azt jelenti, hogy nincs más opció, és bármiféle semmirekellő ügyvédnek képesnek kell rá lennie, hogy elhallgattasson egy ügyfelet, amennyiben az az ügyfél nem egy utolsó idióta. Arra pedig ott vannak a bokán rúgások.
Valamivel nyugodtabb hangot ütök meg, most, hogy kezdek felébredni és kénytelen-kelletlen hozzászokni az eseményekhez, ezzel pedig kéz a kézben jár az is, hogy egy leheletnyit, de visszaveszek a sértegetésekből is. Egy időre, legalábbis. Amíg van fontosabb dolgunk.
Nem tudom, mennyire találjam aggasztónak, hogy már fent sem akadok a híren, miszerint egy gyilkossággal vádolt férfi védelmére kell sietnem hajnalok hajnalán. Keserű ízt hagy a számban a dolog, de… ez minden. Valahol az évek során tényleg eladhattam a lelkemet.
A tejszínért nyúlok a hűtőbe. – Van egy olyan sejtésem, hogy nem a nyomozókra gondolsz, amikor megfélemlítésről beszélsz. Érdekelne, ki mástól kellene tartanom – jegyzem meg felé sandítva. Mindkettőnknek van annyi tapasztalata az NYPD-vel, hogy a nyomozókat csak nehezítő tényezőnek találjuk, semmint igazi problémának. Ameddig kellő határozottsággal idézed vissza az ügyfeled jogaira vonatkozó jogszabályokat, bizonyítékok híján nem sokat tehetnek a verbális fenyegetéseken és célozgatásokon túl, azok pedig pont annyit is szoktak érni, mint a szóban kötött szerződések: semmit. Az megint más kérdés, hogy Richard önként tapasztalta meg mindezt, én pedig nem. - Tudom, mi ennek a menete. Megtartom magamnak a részleteket és nem avatom be a családomat. Mint mindig – hangsúlyozom a szavakat a kelleténél erősebben, és megkönnyebbülten kortyolok végre bele a kávémba. Mellesleg, nem tudom, mit hisz a családomról. Hogy majd azt mondják, ne tegyem? Pff. Ők biztatnának csak igazán, hogy hozzam a legjobb formám, különben. A családért. Mint egy Halálos Iramban film, jóval kevesebb kocsival, ügyesebben megvalósított szervezet bűnözéssel.
- Te mit fogsz mindeközben csinálni? – kérdezem, de nem is várok őszinte választ. Vagy úgy akármilyen választ. Keserűen felhorkantok. – Eltakarítod a bizonyítékokat?

But I'm not so brave, and I'm not so smart, no

I'm doing you a favor, doing you a favor