Perci & Sierra

Éltem a gyanúperrel, miszerint Dr. Bennett egyáltalán nem kedvelt engem.
Ahogy azt is hozzá kell tenni, hogy voltaképpen nem szerepeltem kitüntetett helyzetben, tekintve, hogy a doktornő azon rangidős orvosok közé tartozott, akik előszeretettel morzsolták fel az újonc vagy már kevésbé annak számító rezidensek kezdeti lelkesedését azzal, hogy mindenféle szutyok teendőt a nyakukba varrt. Az viszont elvitathatatlannak tűnt, hogy valamilyen okból kifolyólag mindig úgy intézte, hogy tokáig ússzak a papírmunkában és még véletlenül se tudjak a szükségesnél több időt a betegek között sertepertélni. Mert ugyan Dr. Bennett nem mondta ki, de vélhetően sérelmezte, amiért gyógyszerbeadásnál az egyik páciens nekem sírta el magát, hogy mennyire fáj a sebe, de jobban szeretné, ha én néznék rá, nem az a mufurc néni.
Végül is, teljesen legális egy hét éves kisfiú szubjektív véleménye miatt napokra a gyógyszerszobába űzni valakit, mondván, foglalkozzon azzal, amihez ért – és valójában ez a háttérben meglapuló indíték zavart igazán, nem pedig az, hogy közel harmadik napja papírokat böngésztem, figyeltem a gyógyszerfogyást, szükség szerint leadtam a rendelést és összekészítettem, hogy kinek mit kell bevennie reggel, délben, esetleg este. Persze, valahol imádtam az ilyen apró, szöszölős munkákat, így Dr. Bennett közel sem tolt ki velem annyira, mint azt szerette volna, mégis valahol sértette a méltóságomat, hogy gyógyszerészrezidens létemre a napom nagyrészét egy sufniban töltöm.
Mármint, jó napot kívánok, nem azért szenvedtem hat évig az egyetemen, tanultam éjt nappallá téve, rajzoltam a benzolgyűrűket és kaptam ínhüvelygyulladást minden egyes áldott vizsgaidőszakban, hogy valaki csak így ennyibe nézzen.

Kiittam az utolsó korty kávémat a bögrémből, mielőtt kiléptem volna a folyosóra a helyiségből – úgy terveztem, miután kvázi kicsempésztem a bögrét a nővérpihenőből, legalább ugyanilyen ügyességgel vissza is teszem a helyére, majd mindenféleképpen rá akartam nézni az egyik barátnőmnek, Felicitynek a kisfiára. Az eddigi eredmények alapján úgy tűnt, makkegészséges és két nappal ezelőtt semmiféle komolyabb következménye nem lett annak, hogy biciklistül elütötték, Felicity azonban igazi hipochonderként gyártotta a teóriákat, amihez az is hozzátartozott, hogy jobb, ha időről időre azért rápislogok Justinra.
Habár azért volt egy olyan érzésem, hogy önmagában a hetvenkétórás megfigyelést is jelnek és tragédiának fogta fel, ahogy az enyhe agyrázkódást is, ami miatt lényegében bent tartották – még elmagyaráznom sem kellett, miért ez a rutineljárás, már rögtön nyitotta a telefonján a Google-t, amit a hosszú műszak után leginkább egy kifejezéstelenné váló arccal tudtam lereagálni, tekintve, hogy a szavak cserbenhagytak.
Szótlanul intettem a két bent kávézó ápolónak, amint a pihenőbe értem – ezzel pedig kútba esett a titkos misszióm –, majd miután nagy csörömpölések közepette sikerült azt az egy, ismétlem, egy darab bögrét elmosnom, a köpenyemet megigazítva és pár (kettő) kérdő tekintet tüzében a kórtermek felé fordultam. A fertőtlenítő szaga csípte az orromat – valószínűleg nemrég mostak fel –, ahogy időnként benézve a nyitott ajtókon haladtam az utolsó szobához, miközben valahol ott visszhangzott a fejemben Dr. Bennett hangja.
Mindenki csinálja azt, amihez ért.

Erőltetett nyugalommal tártam szélesebbre az ajtót, ám a küszöbön meg is torpantam a pillanatnyi meglepettségtől; közel sem az ápolónő jelenléte sokkolt le, hanem a látványra tértem vissza a valóságba. Gyorsan rendeztem a vonásaimat, mielőbb beljebb léptem volna.
– Áh, Sierra, éppen jókor – köszöntött Erin, amint meglátott. – Az úrfi megmakacsolta magát és nem hajlandó velem jönni, pedig jó lenne, mert a doktornő – hálát adtam a mindenségesnek, amiért megálltam, hogy ne fintorodjak el – rá akar nézni külön.
– Hagyd csak, majd én elviszem, menj tovább nyugodtan a dolgodra – mosolyodtam el. – Azt hiszem, tudok vele tárgyalni, ha kell.
Erin – valószínűleg megkönnyebbülve – köszönte meg és a kezében szorongatott lázlapot a kezembe nyomva, majd útba igazítva, hova vigyem, hagyott magunkra, én pedig egy futó pillantást vetve az értékekre néztem rá Justinra.
– Gyere, menjünk – szólaltam meg. Csend. – Miután végeztünk a vizsgálattal, ha gondolod, lemehetünk a büfébe és veszek neked egy szelet sütit. Áll az alku? – vontam fel a szemöldökeimet, egyből a piszkosabb módszerhez folyamodva: a megvesztegetéshez. Igaz, rosszabb nyelveken ezt úgy mondanák, hogy én lettem a cukrosnéni.
– Kettő – fordította végre felém a fejét Justin. Majdnem kiszökött belőlem egy diadalmas sóhaj.
– Rendben, és mellé egy kettes típusú diabétesz. – Justin majdnem úgy pillantott rám, mint a hülyékre szokás, akik zagyvaságokat motyognak maguk elé. – Lényegtelen – legyintettem.

A vizsgáló előtti székek egyikénél fékeztem le a tolószékes Justint, a lelkére kötöttem, hogy egy arasznyit se mozduljon arrébb, ameddig hátat fordítok neki és beadom a papírjait, és hogy nyomatékosítsam, mennyire rajta tartom a szemem, mielőtt bekopogtam volna a vizsgálóba, még a vállam fölött hátratekintettem rá, jelezve, hogy a létező összes szemem rajta tartom. Akkor is, ha az anatómiailag lehetetlen.
A kopogást követően néhány perccel később nyílt ki az ajtó, és Dr. Bennett asszisztensének valósággal a csillagos égig szaladtak a szemöldökei, amint meglátott. Egy pillanat erejéig fellángolt bennem a vágy, hogy odaszúrjak neki valamit, ám végül győzött a professzionalitásom és egy ünnepélyes mozdulattal nyújtottam át neki Justin kartonjait.
– Lekísértem a biciklibalesetes fiút a vizsgálatra – közöltem vele a számomra nyilvánvalót, mielőtt akármit is szólhatott volna.
– A doktornőnek el kellett mennie egy sürgős esethez, majd felszólok, mikor jött vissza – nyomta vissza a kezeimbe a papírt az arcán a sajnálat legkisebb jelével sem és bezárta az orrom előtt az ajtót.
– Nagyszerű – dünnyögtem, azzal a lendülettel abba az irányba fordultam, ahol Justint hagytam, csak éppen… nem volt ott.
Éreztem, hogyan csúszik ki az ujjaim közül a karton, egyedül azonban akkor tudatosult bennem ténylegesen, mikor az egy igazából semmihez sem hasonlítható hanggal a földre érkezett. – A rohadt életbe – bukott ki belőlem reflexszerűen, ahogy lehajoltam a papírért, közben körbenézve a folyosón, hátha még nem tűnt el a látóhatáron túl, de még csak rá emlékeztető pacát sem láttam a közel s távolban. – A büdös rohadt életbe.
Hirtelenjében elképzelni sem tudtam, hova tud menni egy többszintes kórházon belül egy kilencéves kisfiú; ha kilenc éves lennél, te hova mennél? TOLÓSZÉKBEN? A gondolatra kikerekedtek a szemeim.
Megérzés-szerűen indultam el az egyik irányba, remélve, hogy nem csapnak be a belső intuícióim és még azelőtt megkerítem Justint, mielőtt ez kiderülne bárki előtt is – az pedig cseppet sem segített, hogy Dr. Bennett be volt rám rágva, szóval lényegében ezüsttálcán nyújtottam neki az indokot, hogy belém kössön.
Belém, aki sohasem hibázott, vagy ha mégis, azonnal kijavította.
– Elnézést… elnézést kérek, utat kérek, köszönöm – kerülgettem ki a szembejövő embereket (miért pont mindig szembe jönnek, ha sietek?!), közben tekintettel vadul pásztáztam a terepet, hátha felbukkan, elvégre, egy kerekesszékes GYEREK csak nem jut annyira messzire néhány perc alatt…?!

Egy szempillantás töredéke alatt gondoltam meg magam és fordultam váratlanul a büfé felé vezető út irányába, emlékezve a megígért sütire, egyedül azzal nem számoltam (már megint), hogy vannak körülöttem, így ezzel a lendülettel bele is rohantam a tőlem feltételezhetően pár lépésre levő alakba, és az eszem, az a szent és drága eszem, megint elvesztette a kontrollt, így újra elejtettem a kezemben levő papírt.
– Ó, hogy a fene vinné már el! – mordultam fel lehajolva érte újra, magamban lassan már sűrűn fohászkodva, hogy ennél rosszabbal nem állhat elő a sors. – Elnézést, amiért magának mente… oh, Perci. – De, előállhat a sors. Pont ezzel.
Szuszá, Sierra. Csak kérdezd meg, hogy látott-e erre egy pizsamás kisfiút hasítani egy tolószékkel és menj tovább. Ennyire egyszerű.
– Öhm, tényleg bocsi. Nem tapostalak le nagyon? – érdeklődtem talán egy fokkal nagyobb zavarban, mint amennyit illendő lett volna mutatni, viszont pillanatnyilag nem érdekelt különösebben, ráértem ezen rágódni később. Főleg, hogy az agyam józanabbik fele már bőszen üvöltözött a logikátlan felével. – Nem is szeretnélek feltartani, csak annyit szeretnék még kérdezni, hogy nem láttál véletlenül erre egy kilencéves forma kisfiút kerekesszékkel? Azt hiszem, Verdás pizsama van rajta. Mire kettőt pislogtam, kámforrá vált.

Perci & Sierra

Nem állítottam volna, hogy a pulzusom a normál tartomány keretein belül ingadozott volna az elmúlt percek leforgása alatt, ám azt sem tudtam volna teljes kizárólagossággal hozzátenni, hogy ehhez mennyire tett hozzá Yosef Percival Easton jelenléte, akinek a nevének említése során is olyan ambivalens érzelmek kerítettek hatalmukba, amelyek ugyan nem határozták meg teljességgel a mindennapjaimat, de pont annyira bosszantóan bújtak meg a háttérben, hogy a megfelelő percekben kellően irritálóan hassanak rám. A lelkem egy naiv és nem teljesen kiábrándult része a legnagyobb méltósággal csöppent el, akárhányszor a látóteremben került – éppen ebből fakadóan pedig az eszem józanabbik fele legszívesebben megfojtotta volna a másikat, miszerint ideje lenne magához térnie, nem pedig rögtön megbolondulni.
Így, ameddig odabent valóságos csatározások folytak, addig a valóságban az alapvetőn kívül nem sokszor szóltunk egymáshoz, legfeljebb bizonyos betegekkel kapcsolatban – vagy éppen most, mikor ismétlem, egy GYEREK valahol a kórház emeletein repesztett egy TOLÓSZÉKKEL a saját felelősségemet terhelve, annak részleteibe pedig bele se gondolva, mégis mivel fogják díjazni az attrakciómat.
Ideges voltam? Naná. Túlreagáltam? Előfordulhat.
Tehát vettem egy mély levegőt, majd ugyanazzal a lendülettel ki is fújtam, mielőtt kicsúszott volna egy epés megjegyzés Perci minden bizonnyal segítő szándékú tanácsára – elnézést, amiért nem raktam ki a megkülönböztető jelzést, azt éppen fent hagytam a gyógyszerszobában, és ismétlem, ELVESZETT A GYEREK –, tekintve, hogy benne láttam az egyetlen esélyemet, akinek segítségével viszonylagos ép bőrrel megúszhattam ezt a szerencsétlen malőrt.
Tudtam jól, hogy a legfelelősségteljesebb cselekedet nyilván az lenne, ha azonnal kék kódot nyomnék, ám az egyet jelentett volna azzal az elismeréssel, hogy nem figyeltem. Hibáztam. És amennyire magukkal ragadtak a pillanatnyi érzelmeim, nem tudtam eldönteni, melyik esetben cselekszem helyesebben – holott a válasz valahol nyilvánvalónak tűnt, valahogy mégsem vitt rá a lélek.
Az, hogy Perci látta elsuhanni, ugyan adott némi nyugalmat – nem az ufók vitték el az ötvenegyes körzetbe, hála az égnek –, viszont egyben felhívta a figyelmem az értékes, pergő másodpercekre, ami nemhogy egyre közelebb, de még távolabb sodorta tőlem a rallyzó Justint.
– Tudod – kezdtem bele a magyarázatba hevesen gesztikulálva a kezeimmel, mintha azzal sokkal előrébb vihettem volna őt a megoldáshoz. Pro tipp kezdőknek: nem segít. – Az egyik pillanatban szilárd, a másik pillanatban már gáz halmazállapotú. Csak huss, száll a levegőben, te meg pislogsz, hogy mi a jó ég történt tíz másodperc leforgása alatt – vontam meg a vállaimat, majd a rá következő pillanatban rezzenéstelen arccal fogadtam a realizálás pillanatát, mikor leesett Percinek, mi történt.
A kifejezéstelen grimaszt azonban hamar felváltotta egy szájelhúzással egybekötött szemöldökfelvonás, ráadásul hirtelen sokkal szimpatikusabbnak tűnt a padló fixírozása, minthogy Percire nézzek. – Jézusom, ez kimondva még rosszabbul hangzik, mint amilyennek gondoltam – dünnyögtem, aztán erőt vettem magamon, hogy ne burkolat kockáit számoljam, hanem újra Percire nézzek. – De igen, nagyjából ez történt, habár a hitelesség kedvéért azért hozzátenném, hogy ő szökött el, mondjuk ez aligha érdekel bárkit is, ha kibukik – húztam el a számat. Különben is, mi az, hogy elhagy valaki egy pácienst? Kiesett a köpenyzsebéből, vagy mi?
Steve bácsi kalandjait minden bizonnyal egy szebb és alkalmasabb időpontban többel jutalmaztam volna meg, mint egy gyenge és halovány mosoly – jelen pillanatban ez is hatalmas teljesítménynek számított, főleg, hogy a legtöbb, amit produkálni tudtam, az maximum egy ideges nevetés lett volna. – Az idősek amúgy is hajlamosak elmászkálni, szóval érthető volt akkor a riadalmad, főleg, hogy olyankor már nem ritka a demencia vagy az Alzheimer. A helyedben valószínűleg hasonlóképpen cselekedtem volna – biccentettem felé nyugtatásképpen.
Az utóbbi mondatom természetesen jogosan vonzhatta volna magával azt a kérdést, hogy most miért nem teszek így, főleg, hogy a szakmaiságomat mindennél előrébb helyeztem, ám a egész szituáció magyarázata egyszerűen túl komplikáltnak minősült ahhoz, hogy azt egy bő félpercben lezavarjam. Talán majd a későbbiekben egy kávé mellett.
– Huh, azt nagyon megköszönném – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Ketten talán többre megyünk, mint én egyedül, és ha ezt úgy tudom meghálálni, hogy kimentelek a nővéreknél, örömmel fizetem meg az árat – egyeztem bele. Valahol úgy voltam vele, hogy tőlem aztán elkérhette volna a fél vesémet is cserébe, bár nem mondom, hogy azért azelőtt nem hezitáltam volna bő két percet, mielőtt belementem volna. – Plusz a vendégem vagy a jövőben egy kávéra. Vagy gofrira, esetleg croissantra, amit csak szeretnél – tettem hozzá az idegállapotomhoz képest elég kedélyesen, ráadásul amilyen önző lélek voltam, még ebben a szorult helyzetben is reméltem, hogy nem fogja elutasítani az ajánlatomat.
És emellett még azt is megbocsátottam neki, hogy kockasajtot tartott a köpenye zsebében, ami lássuk be, nem tűnt túl higiénikusnak, legalábbis az én rend- és tisztaságmániámat eléggé birizgálta, ugyanakkor a gesztus kedvessége mellett sem tudtam elmenni szó nélkül. – Köszönöm, nagyon figyelmes vagy, azonban jelenleg szerintem egy falatot se tudnék lenyelni az idegtől – mosolyodtam el, ami nyomokban tartalmazta azt a kínt is, amit éreztem. Azt már nem szerettem volna hozzátenni, hogy egy kocka sajt aligha űzhette tova a pánikomat, egy raklap alprazolam vagy válium már annál inkább.
Mivel azonban nem terveztem pszichés függőségben élni – éppen elég ópiát-függő rohangált amúgy is Amerika szerte –, az, hogy kiraboljam a kábítószeres szekrényt, pusztán elérhetetlen álomként lebegett lelki szemeim előtt.
– Merre kezdjük a keresést? – bukott ki belőlem a legalapvetőbb kérdés. – A vizsgálat utánra ígértem neki két szelet sütit a büféből, nem tudom, ez mennyire segít. Justin elég rafinált gyerek, szóval, ha a helyében lennék, az lenne a legutolsó hely, ahova mennék – hunyorítottam magam elé. – Vagy menjünk végig emeletenként? Esetleg még ott van a játszószoba a gyerekeknek… – találgattam minden logika nélkül, kimondva azt, ami éppen eszembe jutott, mert lássuk be, a világom éppen az atomjaira hullott, ez pedig nem segített hozzá ahhoz, hogy pillanatnyilag józan paraszti ésszel tudjak gondolkodni.