Condemnant quo non intellegunt

Vicky & Perci

Meggyőződésem, hogy egyesek könnyűre veszik a műszakjaikat. De az is lehet, hogy valakiknek kijut egy-egy nyugodtabb óra (kivéve a sürgősségin, természetesen), míg mások ide-oda szaladgálhatnak nemcsak több kórterem, hanem akár egy-két emelet között is. Avagy az egyik műtőben egy több órás operáció lebonyolításában vehet részt. Doktorok, rezidensek, nővérek, betegszállítók, mentősök és egy-egy esetnél még van, hogy a rendőrség is egy kicsit besegít a betegek ellátásában, a kórház működtetésében. Mondhatjuk, hogy mindenkinek megvan a maga feladata, amit el kell végeznie, lehetőleg minél jobban.
Pont úgy, mint az emberi test működésénél. Az agy, a szív, a tüdő, a máj és a gerinc a legfontosabb részei a testnek és ha bármelyiknél akár csak egy apró kis rendellenesség következik be, akkor az kihathat az egész szervezet működésére.
Ezért nem meglepő, hogy az újonc kórházi dolgozókon, mint amilyen jómagam is vagyok, a kelleténél kicsivel több a nyomás. A senior dolgozók több feladatot varrnak a nyakunkba, révén, hogy közülük jó páran úgy vélik, hogy a jövő valóban a mi kezünkben van. Mi vagyunk az utánuk következő generáció, a jövő orvosai és ápolói. „Rajtatok a világ szeme”, hallottam már párszor ezt a mondatot. Egyetemi előadóteremben és a kórházban egyaránt.
Ez legjobb esetben pozitívan, ösztönzően hat. Legrosszabb esetben… Hát, nem szeretek negatívan gondolkodni, így az utóbbinak a gondolatát gyorsan figyelmen kívül hagyom. Úgyis vannak ennél fontosabb dolgok, amikre koncentrálhatok, hiszen nekem is megvan a magam feladata. Ma például amellett, hogy rá kell néznem pár betegre (akikhez engem is beosztottak), el is kell vinnem néhányat egy-egy vizsgálatra és nekem kell esetleg beugrani segíteni, hogy ha váratlan helyzet adódik, például hirtelen helyettesíteni kell valakit. Így a csipogómra és a hangosbemondóra is különösen oda kell most legalább fél füllel figyelnem. Továbbá van, hogy kisebb feladatokkal (amik talán a nővérek munkaköréhez közelebb állnak, mint a doktorokéhoz), szintén ellátnak minket. Néha… Leginkább akkor, amikor az egyik vezető rezidensnél vagy annál egy szinttel feljebb, a rezidens programot vezető egyik doktornál sikerül kihúznod a gyufát.
Nekem sikerült, az egyiket. Így engem ért az a megtiszteltetés, hogy a kórház új rezidensét körbevezethetem, aki cserébe azt kapta feladatul, hogy szárnysegédem legyen a mai feladataimban. Közösen látogassuk meg a betegeimet és vigyük vizsgálatra őket, örülve, hogy talán csak ennyi dolgunk lesz mára. Remélem csak ennyi lesz mára és nem kell majd még egy egész kórtermet is kitakarítunk.
Mindezek tudatában hamar átöltözök a kék műtősruhába, felvéve a fehér köpenyt is, amelynek mellzsebére rácsiptetem az arcképes névjegykártyámat és a sztetoszkópról sem feledkezek meg. A szekrényemből még kiveszek pár kockasajtot is, a köpenyem egyik zsebébe rejtve őket mielőtt bezárom a szekrényt és elhagyom az öltözőt, amelynek levegőjében erősen fertőtlenítő szaga kering.
Kilépve a folyosóra jobbra és balra tekintek, az új rezidenst keresve. A rezidensek számára tartott reggeli gyűlésen, amire én későn érkeztem (megint, vagyis harmadjára egy héten belül – azt hiszem ezért is kaptam én plusz feladatot), alkalmam volt egy röpke pillantást vetni rá. Innen tudom, hogy egy nőt kell keresnem, illetve a vezető pozícióban lévő rezidens elmondta a nevét is, hogy ha már a társaimnak mondott személyes bemutatkozásáról lekéstem.
Victoire Waldorf. Igen, rólad van szó. Fel is ismerlek, ahogyan éppen pár méterrel arrébb, a faliújság előtt állsz. Talán az oda kiszögelt plakátokat tanulmányozod figyelmesen, ismeretet szerezve az itteni dolgokról. Vagy csak igyekszel úgy tenni, mint aki nem unatkozik, miközben rám vársz, mert te is hallottad a rezidensek számára fenntartott közös helyiségben, hogy a mai műszakot velem együttműködve kell csinálod.
– Victoire? –  szólítalak meg, odalépve hozzád. Kicsit úgy hangozhat, mintha kérdezném valóban így hívnak-e. De elég egy gyors pillantást vetnem rád, a saját névtábládra, hogy tudjam jó személyt szólítottam meg. – Szia! Perci vagyok – köszönök neked rendesen, elmondva a becenevemet és a jobb kezemet egy kézfogásra feléd nyújtom. Remélem tényleg tiszta a kezed.  
Csak Perciként elég ismerned. Nem Percival, de nem is Yosef, tekintve, hogy szinte mindenki csak Percinek szólít. Ami pedig téged illet, még nem tudom hogyan is szólíthatlak, de mivel munkatársak vagyunk és korombelinek tűnsz, feltételezem, hogy a keresztneveden szólítani téged csak nem lehet baj.
– Gondolom már tudod, hogy hol van a közös helységünk, ahol leginkább reggelenként összegyűlünk jelentést tenni a vezető rezidenseknek és minden műszak elején megkapjuk az aktuális feladatainkat. Alkalomadtán az ott lévő kivetítőn közvetítenek egy nagyobb, fontosabb műtétet, legalábbis nézheted, hogy ha szerencsés vagy és van rá időd… És látom már azt is tudod, hogy hol tudsz átöltözni, így azt javaslom, hogy induljunk! – magyarázom mosolyogva és én magam eldöntve a dolgot kikerüllek, majd elindulok a folyosón. – Hét emelet van. Alulról felfelé vagy inkább fentről lefelé szeretnél haladni a körbevezetéssel?
Nem várlak meg, feltételezem, hogy úgyis követni fogsz. Remélem nem veszed sértésnek, csupán csak haladni szeretnék a teendőimmel, amik közé nem igen fér bele idegenvezetőt játszani.

Szószám: 766 Megjegyzés: | ⚶

Condemnant quo non intellegunt

Vicky & Perci

Átöltözés közben igyekszek az álmosság maradék jelét is kipislogni a szemeimből. Tudom, így jár az, aki túl későn alszik el, majd elfelejt felébredni a megfelelő ébresztőre... Ezért még egy ásítást is megengedek magamnak mialatt kézfertőtlenítőt nyomok a kezeimre és csak ezután lépek ki a folyosóra.
Bólintok mikor a megszólításomra és bemutatkozásomra reagálsz, visszaköszönsz és ezzel gyorsan le is tudjuk ezt. Felesleges lenne hosszabbra fogni és titulusokat felsorolnom, amiket mások az évek alatt aggattak rám. Mint például azt a gyerekes és ostoba gúnynevet, amit egy másik rezidens, egy ügyetlen lány talált ki nekem és nem mellesleg utálom már csak a nővérektől is visszahallani. Ugyanakkor szerintem azzal se mennél sokra, hogyha úgy mutatkoztam volna be neked, mint "Yosef Percival, az Easton házból, aki első ezen a néven, az Egérlovag, a Sajt Birodalom védelmezője, költő és leendő gyermekorvos".
A tekintetedet fürkészve van egy olyan érzésem, hogy ezt nem úgy értékelted volna, mint a gyermekosztály fiatal kis betegei, akiket az utóbbi hetekben rendszeresen meglátogatok, egyrészt mert néhányuk kezelésében részt vállalok, másrészt pedig olykor szórakoztatom őket. Ők értékelik a kórházban leginkább a verseimet és a vicceimet. Meg a saját kezűleg varrt egér plüssömet, a kicsit bénácska, Dumbot utánzó füleivel, pedig esküszöm, hogy nem menthetetlen a kézügyességem.
Szóval ezt a bemutatkozó szöveget meghagyom inkább a gyerekeknek. Ami viszont téged illet… Minden jel arra mutat, hogy lesz még elég időd bemutatkozni és ezzel nekem is lehetőségem, hogy megismerjelek. Még ha senki sem kérdezte meg, hogy én akarom ezt.
– Rendben! Akkor fentről haladunk lefelé – nyomom meg a lift hívó gombot mikor odaérek.
Szemem sarkából látom, hogy nézel. Ez kicsit… Frusztrál. Bár aztán gyorsan megváltozik a véleményem és nem is a nézéseddel van gond. Hanem a kérdéseiddel.
– Többször, mint kéne – felelem röviden az első kérdésedre, melyet nekem szánsz. A sors gonosz humorának könyvelem el, hogy az első nekem feltett kérdésed azzal kapcsolatos, amiért most egymás társaságát élvezhetjük.
A lift néhány pillanat múlva megérkezik, kinyílik. Egy kicsit arrébb lépek az útból, hogy a liftből kilépő emberek útját ne álljam el. Udvariasan, bár egy kicsit sürgetően intek neked, hogy lépj csak be előbb te a liftbe, majd követlek és megnyomom a hetedik emelet gombját. Ez fentről a második, a tetőtér gombja alatti. Utóbbit azért nem nyomom be, mert oda nem lehet csak úgy felmenni, illetve ott nincs semmi látnivaló, kivéve persze ha egy helikopter nem hoz egy sürgős esetet. Vagy ha egy öngyilkossági kísérletet kell megakadályozni.
A lift elindul, haladunk felfelé. Várakozás közben a kezeimet a köpenyem zsebeibe süllyesztem és lazán nekidőlök a lift oldalán lévő korlátnak.
– Igen. Tudod, ez egy kórház, nem pedig egy hotel. Itt az emberek élete a tét, mármint meg is halhatnak miközben te éppen abban a pár percben leülsz az egyik kollégáddal kávézgatni vagy elmész vele turistáskodni. Szóval igen, van jobb dolgom is, mint idegenvezetőt játszani – adok választ a második kérdésedre is, mely kissé negatívan hangozhat, ezt elismerem. Ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ettől még ne lenne igazam. Nem tudod rólam, de nem is akarom az orrodra kötni, hogy már veszítettem el egy betegemet, mert túl későn vettük észre, hogy olyan komplikáció lépett fel nála, amit már lehetetlen volt helyre hozni. Ezt, a kudarcot, nem akartam újra átélni, ezért is tervezem, hogy a lehető leggyorsabban vezetlek körbe az épületben, majd látogatom meg veled a betegeket, akikhez kiosztottak.
– Vagy bébiszittert. Végtére is nem tűnsz egy kisgyereknek – veszem le a tekintetem az aktuális emeletet mutató kijelzőről és pillantok rád. Egyszerű megállapítás. Az, hogy mennyi vagy, részletkérdés, de tekintve, hogy te is rezidens vagy, mint jómagam, a húszas éveid végén járhatsz, talán egy-két évre lehetsz a harminctól, noha ennél kicsit fiatalabb az arcod. Ha nem tudnám, hogy a kollégám vagy, simán azt mondanám, hogy még csak nemrég léptél a második X-be.
De mindketten rezidensek vagyunk, így tudom, hogy egy korosztályba tartozunk.
A lift megáll és az ajtó kinyílik. Egy pillanatra elgondolkozok, hogy megvárom amíg kiszállsz, aztán megnyomok gyorsan egy gombot és inkább el is kezdem egyedül meglátogatni a betegeimet, de… Az nem lenne fair veled szemben. Ha meg kitudódna, akkor csak még rosszabbul járnék.
Így hát csak intek újra, hogy menj előre, majd követlek egy sóhaj kíséretében.
– Nos, ez lenne a hetedik emelet! – mutatok körbe, szélesre tárva a karjaimat, immár a folyosón állva. A falon még egy tábla is jelzi ezt, felsorolva pontosan mely részlegek is vannak itt. – Eggyel fölöttünk van a tetőtér. Itt pedig a nőgyógyászat, a szülészet és az onkológia található. Akarsz az üvegablakon keresztül újszülött kisbabákat nézni, vagy mehetünk a következő emeletre? – fordulok feléd, kérdőn nézve rád. Persze, nincsen benne semmi rossz, hogyha tényleg kisbabákat kell mutatnom neked, csak mert te nagyon is nézelődni akarsz.
– A hatodik emeleten amúgy a stroke és idegsebészeti osztály, valamint a sürgősségi találhatók – árulom el neked előre, hogyha úgy döntenél, hogy inkább haladjunk. – Vagyis olyan osztályok, ahol meg pláne nem kéne feleslegesen téblábolni. Az ötödik emelet a szívsebészeti és kardiológiai osztály, a negyedik meg az az emelet, ahonnan feljöttünk. A harmadik a hospice és az intenzív osztályoknak, a második a gyermekosztálynak ad otthont. Az első emelten a büfé, a főbejárat, a látogatók azon a szinten jönnek be, ott ezek így az említendőbbek. Földszinten egy nagy konferencia terem, az endoszkópia és a rehab van. A földszint alatti emeleten pedig a hullaház található. Utóbbi kivételével minden emelten van nővérpult, kórtermek és műtők.
Sorolom el a szinteket és közben a kezeimet újra a köpenyem zsebeibe csúsztatom. Nincs kedvem mindegyik szintre ellátogatni, emiatt remélem, hogy megkímélsz ettől. Leginkább a hullaházba tett kirándulástól, mert az tényleg egy olyan részlege a kórháznak, melyet pláne nem látogatnék meg szívesen.
– Szóval, most mi legyen? – pislogok rád, várva, hogy újfent döntsél, most, hogy már a kapott információk birtokában vagy. Remélem bölcsen fogsz választani. – Én a helyedben a második emeletre szavaznék. Ott van dolgom. Illetve ott van dolgunk, hiszen ma együtt kell dolgoznunk.

Szószám: 952 Megjegyzés: | ⚶

Condemnant quo non intellegunt

Vicky & Perci

Észreveszem, hogy a pillantásodat felém szegezed, az arcomat nézed és én azt hiszem valamelyest viszonzom is ezt a gesztust. Ahogyan én nézek rád, a szőke hajtincsekkel keretezett arcodra és a szemeidbe, melyek talán mély gondolatokat tükrözhetnek, vagy tán csak a jeges belsődet, nem tudom, de a nézésed közben csak azon jár az agyam, hogy milyen sajt lennél. Tán egy érlelt, mint az Époisses de Bourgogne? Vagy valamilyen kemény sajt?
A találgatásból a szavaid rángatnak ki. Az a két szó, melyet csipkelődve jegyezhettél meg, látva a vigyort az arcodon, mely mosolyra késztett. Értékelendő, tényleg, hogy szinte már fel akarsz vágni azzal, hogy az angolon kívül másik nyelvet is beszélsz.
– Ai-je l'air de plaisanter? Je suis une blague pour toi? – vonom fel a szemöldökömet kérdőn, mikor a lift plafonjáról újra rád nézek. Féloldalas mosolyt villantva rád, kicsit diadalmasan. Talán nem is számítottál rá, hogy nemcsak megértem mit mondasz, de reagálni is tudok rá franciául. – Amúgy annyira nem vagyok az a vicceskedő srác. A rossz napjaim biztosan nem.
Teszem hozzá a témához, visszaváltva az angolra. Édesanyámnak köszönhető, amiért tudok franciául is, ám ez nem jelenti azt, hogy a mindennapjaimban annyira használnám is ezt a nyelvtudást. Angolul is adnak neked sajtot ebben az országban, elég csak szépen
– Igen, még milyen szerencse! – értek egyet a következő kijelentéseddel, bólintva egyet. – Bár tudod, eléggé meglep, hogy felhozod az imádkozást… – gondolkozok el a dolgon. – Csak nem te is szoktad művelni? A kórházi kápolna nem azon az emelten van, ahova tartunk, de megmutathatom merre találod…
Ajánlom fel, hogyha netán szükséged lenne erre is és akkor már teljes körbevezetést kapj, ahogy illik. Végső állomásként a hullaházba is elvinnélek, haláli buli lenne.
A lift megáll a megfelelő emeleten, kiszállunk. Annyira nagyon nem akarok itt sok időt eltölteni, a szülészetin és a kisbabák közt, persze ezzel nem azt mondom, hogy éppen sok időt szoktam itt tölteni és esetleg csak az üvegfalon keresztül nézni a legújabb ideiglenes kórházi lakót, de azt se mondom, hogy még sosem jártam itt. De persze ezt nem kötöm az orrodra.
Pláne nem a gondolat miatt, hogy téged izgat a gondolata, hogy idegen babákat nézünk együtt. Nekem az intim ott kezdődik, hogyha egy lánnyal megosztom a sajtomat… De visszatérve rád, te túl intimnek találod a babák nézését, mikor nem is ismerjük egymást igazán. Ebben igazat adok neked. Bár néhány pillanata kettesben voltál velem egy liftben! Na, egyesek itt azt már kész bimbózó kórházi románcnak gondolnák… De nem én. Meg ezek szerint te sem, ami végtére is megkönnyebbülés számomra.
– Vaóh! Ha neked már a babák nézése is túl intim, én bele se merek gondolni, hogyan értelmezheted, ha valakik tényleg csinálnak egyet! Az biztos kiakaszthatja a műszeredet! – jegyzem meg döbbenten, elviccelődve a dolgon. – Szólj, ha egy defibrillátort kell kölcsön kérnem, vészhelyzetre, míg egymást boldogítjuk.
Teszem hozzá, nem hagyva, hogy csak te legyél az, aki csipkelődik a másikkal, megjegyzéseket fűz, amik nem olyan nagyon kedvesek. De megpróbálok kitartani és emiatt ismertetem a kórház különböző szintjeit.
– Ha nem tűnt volna még fel, ez az épület egy kórház. A fecsegő nővérek, maratonfutó orvosok és sipítozó páciensek nélkül nem is tudnád végezni a munkádat, mert… Hoppá, talán nem is lenne munkád az egészségügyi szektorban, hogy ha mindez nem lenne? – mutatok körbe, a karjaimat széles tárva. Kissé negatívan hangzott, kritikának, ahogyan jellemezted a kórházat, ami bár rosszabb napokon talán igaz, de azért mégsem pokoli hely. Az orvosok nem tudnának ellátni minden pácienst a nővérek nélkül, továbbá egy fájdalmakkal küszködő beteg nem fog vigadozni melletted, kivéve, ha adtál neki egy jó nagy adag morfiumot vagy egyéb fájdalomcsillapítót.
– Akkor irány a gyerekosztály! – indulok újra a lifthez és megnyomom a hívógombot. Legalább rátérünk a munkára és így talán lesz is lehetőségünk hamar elvégezni a teendőket.
Megköszörülöm a torkomat amikor köszönetet mondasz nekem. Ez kicsit váratlanul ér. – Nem volt igazi bemutatás, hiszen csak elsoroltam mi hol van. Ha sikerült megtanulnod ennyiből, akkor hurrá! De amúgy ettől független szívesen – biccentek feléd, majd beszállok a liftbe. Most a kettes gombot nyomom meg és a lift lassan lefelé megy.
– Szeretem a gyerekeket – vonom meg a vállamat a kérdésedre. Néhány pillanatnyi csend következik ez után. Mint ahogyan említetted, nem ismerjük egymást annyira, hogy kiskori emlékeimet megosszam veled. Habár aztán még is úgy érzem, hogy valamit még mondhatok miért is választottam úgy ezt az egész orvosi hivatást. – Nagy családban nőttem fel. Egy húg, két nővér és még több unokatestvér… Ennyi gyerek közt az ember megtanulja, hogy oda kell figyelnie a másikra, vigyázni kell egymásra. Összetartó család vagyunk. Gyerekkel egész könnyű bánni, sokat vigyáztam a húgomra és a fiatalabb unokatestvéreimre… Valahogy adta magát az egész, hogy én gyerekorvos leszek – adok neked egy kicsit bővebb választ is. remélem ezzel kielégítettem a kíváncsiságodat.
– Mi a helyzet veled? Te miért akartál orvos lenni? Jól emlékszek a reggeli eligazítással kapcsolatban, hogy te… sebész leszel, igaz? – nézek rád kíváncsian. Annyira nagyon nem figyeltem reggel, még kába voltam, mivel elkéstem, így csak a mondatok fele jutott el érdemileg is hozzám. De ez most érdekel annyira, hogy megkérdezzelek róla, főleg, hogy előtte meg te faggattál engem.

Néhány perccel később már a gyermekosztályon vagyunk, gyerek páciensekkel körbevéve. Ez az osztály kicsit másabb, mint az előbbi. A folyosók falait több szín borítja, ez főleg a váróteremre igaz, ahova érkezünk a liftből. A helyi nővérpult sincsen messze. Akadt néhány nővér és orvos is, akikkel találkozunk a folyosón, én egy-egy biccentéssel letudom ezeket az összefutásokat, mert hát mindenki megy a dolgára. Ezt kell tennünk nekünk is, ezért el is indulok átszelve a várótermet az egyik irányba, ahol már a kórházi ágyak vannak, függönyökkel elválasztva. Sürgősebb és néha könnyebb esetek. Előbb itt, aztán az a néhány kórterem, ahova beosztottak.
– Perci! – hallatszódik hirtelen egy éles, vidám kiáltás, egy olyan ágy felől, amelynél nincsen teljesen elhúzva a függöny. Egy szőke, két copfos kislány fekszik a kórházi ágyon.
Ránézek, szúrós szemmel mialatt kissé feléd intek, jelezvén, hogy nem vagyok egyedül.
A kislány, Lucy, kilenc éves, gyorsan kijavítja magát, miközben megpróbál jobban felülni.
– Eston doktor! – javítja ki magát szélesen mosolyogva, mely miatt észreveheted, hogy hiányzik az első foga. – És… Ő ki? – mutat kíváncsian rád.
– Lucy, nem szabad másokra mutogatni – oktatom ki sóhajtva.
Feléd fordulok. – Ő itt Lucy, tegnap került a kórházba – mutatom be neked.
Lucy mosolyogva int neked. Hagyom, hogy magad mutatkozz be neki.
– Késő délután hozták be. Eltörte a lábát, segítettem a begipszelésében és éjjelre itt maradt megfigyelésre – magyarázok neked, de közben a lányt nézem. – Miért nincs elhúzva a függöny? – intek egy pillanatra függöny felé.
– Mert ha be van húzva, akkor honnan fogja bárki is tudni, hogy itt vagyok? – kérdez vissza Lucy, ártatlanul. – Az egyik kedves nővér megengedte. Ó, nézzétek, ugye szerintetek is jól néz ki? – int a begipszelt lába felé. A gipszen különböző rajzok és feliratok már megtalálhatók.
Mosolyogva bólintok neki. – Igen, nagyon jól néz ki! Divatos – értek vele egyet, tanulmányozva a nyilván művészeti alkotásnak számító gipszet.
– Rajzoltok rá ti is valami szépet nekem emlékbe? – tesz az ágya melletti asztalról már filctollat maga mellé az ágyra. Biztosan az egyik nővértől kaphatta őket, miután legalább az osztályon dolgozó fél személyzetet rávett arra, hogy valamit rajzoljon vagy írjon neki.
– Persze, hogyha előtte elmondod, hogy hogyan érzed magad és utána kicsit megvizsgálhatunk – felelem, de ettől függetlenül elveszem tőle az egyik filctollat, sárga színű. Egy széket odahúzok az ágyához, hogy így kényelmesen közelebb férjek hozzá. A filcről leveszem a kupaokot és elkezdek egy még szabad, fehér területre egy sárga kisegeret rajzolni, sajttal a kezei közt, végén otthagyja az aláírásomat is.
– Jól vagyok! Az egyik nővér nemrég mondta, hogy felhívta a szüleimet, délután jönnek értem. Így még pont időben értetek ide, hogy rajzoljatok nekem!
Rámosolygok a kislányra. Azután, hogy én rajzoltam neki, a filctollakat felveszem és feléd nyújtom őket, bátorítóan, hogy vegyél el egyet, netán kettőt és te is alkoss valami művészit neki, míg én újra gyorsan ellenőrzöm.

Szószám: 1273 Megjegyzés: | ⚶