A neje szerint, pardon a volt neje szerint Archibald egy sótlan, egyszerű és kiszámítható alak aki túlságosan odavan a kertészkedés iránt, már-már betegesen ragaszkodik a frissen ültetett paradicsompalántáihoz és egyszerűen képtelen elengedni magát. Az ex-nejét azért mégis csak váratlanul érte, amikor Archie hosszas huzakodás és párterápia után beadta a válókeresetet. Érdekes módon az ügyvédje kifejezetten szórakoztatónak, jó kedélyűnek és barátságosnak találta. Archie persze mindenképpen egyszerűnek vallaná magát, elvégre egyszerűen tud szeretni, egyszerűen tud döntéseket hozni, de abba sose egyezne bele, hogy valaki, méghozzá egy olyan valaki, aki igazán jól ismeri, sótlannak nevezze. Persze azzal egyetért, hogy az utóbbi időben már nem volt igazán semmihez sem kedve, amit a neje kitalált, a folytonos veszekedéshalmaz egészen sok mindent próbált kiölni belőle, a kreativitását, az élethez való kedvét és a türelmét mindenképpen próbára tette. Azóta persze nagyjából összeszedte már magát, új lakásba költözött, az erkélyen alakított ki magának egy fűszerkertet, amit akkor áll neki gyomlálni, ha éppen túl sok feszültség éri; eljár szórakozni, végre nem figyelik minden lépését, árgus, féltékeny szeme; folyton fejleszti magát, új nyelveket tanul, új hobbikat keres. Szeret kihívásokat állítani maga elé, amit aztán valahogyan mindenképpen meg kell oldania, de Archie mindig is büszke volt a kitartására és éles eszére.
Könnyen kiismerhető, egyenes férfi, aki egy kicsit belefáradt már a folytonos és egyhangú harcokba. Néha hajlamos volt kiabálni és hangoskodni, de erőszakos hangján kívül semmilyen más erőszakos vagy feszítő magatartást nem tanúsított a volt neje irányába. Molyolós típus, szöszmötölős, kicsit trehány, sosem túlaggódós, mindenevő, aki képtelen úgy aludni, hogy a paplanhuzaton a gombok a feje irányában vannak.


Megszokásból tárcsázza a neje, vagyis a volt neje számát, álmából felkeltve is tudja a számsort. Nehéz kiölnie magából valamit, ami az évek alatt megszokássá vált: ha baj volt, ha a boltba ment, ha végzett a munkában felhívta a nőt, akivel amíg a dugóban ült olyan apróságokról folytattak eszmecserét, hogy hány fogásos menüvacsorával álljanak a vendégek elé - a szomszédságban élők, öt-hat család a péntek estéket közös vacsorával töltötte, mindig más és más volt a soros - és hogy minden fogáshoz külön bort válasszanak-e, vagy azzal már túllőnének-e a célon, mint ahogyan azt sokszor megkapják. A felesége néha szeret túlozni és túlzásokba esni,  a volt felesége ( ez is egy olyan buta szokás,amit mihamarább le kell majd vetkőznie ) szeretett mindenkit elkápráztatni, akit csak lehetett, Archie pedig jó partner volt ebben. Mindig is szerette a minőségi ételeket és italokat, szerette a minőségi bútorokat és ruhákat, szerette az életét minőségire hangolni még akkor is, ha a házassága utolsó három évében csak a külcsín volt minőségileg elfogadható, a belseje az alapzattól kezdve rohadt.

Megrázza a fejét, kitörli a beütött telefonszámot és összepréseli az ajkait. Fogalma sincsen, hogy végül is ki más tudna neki segíteni, ha nem a volt neje, mármint fogalma nyilván van róla, hogy kit kereshetne, csak egyszerűen nem vette rá a bátorságot, hogy őt merje felhívni. Elvégre szinte ezer éve nem is beszéltek, vagyis legalább azóta, hogy az ex-nejével Angliába költöztek, évente egyszer-kétszer ha látta videóhíváson keresztül, ha a felesége felhívta. A születésnapjára persze mindig külön üzenetet küldött, meg egy hatalmas csokor virágot, titokban persze, a volt felesége minden bizonnyal kiakadt volna, hogy az üzenőkártyán nem szerepel az ő neve is, de Archie egy kicsit önző volt, ebben egyedül, azt akarta, hogy a nő valamit kaphasson csak tőle is. Elvégre rokonok voltak, ha úgy vesszük, sógor és sógornő, tulajdonképpen semmi kivetnivaló nem volt abban, hogy virágot intéztetett. Azt persze sosem tudta, hogy megkapta-e, nem volt mersze személyes üzeneteket küldeni vagy felhívni, az azért mégis csak kicsit olyan lett volna, mintha megcsalná a feleségét.

Csak bámulja az összemosástól világoskékké színeződött fehér pólóit, soha, senki nem mondta még neki, hogy nem moshatná egybe a dolgait, a neje mosott rá, Archienak hétköznapi dolgokkal igencsak ritkán kellett foglalkoznia, így hát váratlanul érte, hogy a kimosott,  kedvenc fehér pólója, a lepedőhuzata és más dolgai kiszívtak egy kicsit abból az egyetlen egy kék ingből pigmenteket és önhatalmúan megszínezték saját magukat. Olyan önhatalmúak, mint amilyen önhatalmúan döntötte el a volt felesége, hogy négy évnyi próbálkozás után felkeresnek egy szakorvost. Nem szégyen, ezzel nyugtatta magát Archie, nem szégyen az ilyesmi, elvégre hány olyan történet olvasható az interneten, amiben a párok szakorvoshoz fordulnak a gyermekáldás reményében. Azt persze álmában sem gondolta volna, hogy baj lehet bármelyikükkel is, inkább úgy vélte, hogy csak nincs még itt az ideje annak, hogy gyerekük legyen. Aztán kiderült, végérvényesen és visszavonhatatlanul, hogy vele van hiba, hogy ő a meddő. A felesége először persze nem borult ki, azt mondta, hogy nincs semmi baj, majd örökbe fogadnak, csak aztán a rövid gyász múltával mégis mindig Archie lett a hibás. Aztán ezen veszekedtek a leginkább, a neje is és ő is önmagát hibáztatta, elvégre szerette a nőt, ebből adódóan szerette volna neki megadni ezt is, csakhogy amíg ő képes volt elfogadni, addig a neje képtelen.

Archie például azt is képes elfogadni, hogy a kedvenc fehér pólója most már nem a kedvenc fehér, hanem a kedvenc kékes-fehér pólója lesz, hogy többé nem hívhatja fel a volt nejét és, hogy a bazsalikomjai valami oknál fogva megbetegedtek. Egyszerűen csak azt nem képes elfogadni, hogy nem kellene felhívnia a volt neje húgát, valamiért mégis kikeresi a névjegyzékből és gondolkodás nélkül tárcsázza azt a számot.