Breathe me in, breathe me out
I don't know if I could ever go without

A toll fel-le fityeg a mutató – és a középsőujjam között. Türelmetlenül dobolok vele a papírokon, miközben hol az órát, hol az ajtót fürkészem. Én érkeztem túl korán. Hogyne? Alig tudtam aludni éjjel. A mai nap megváltoztathat mindent... Előfordulhat, hogy többé nem néz át rajtam! Mindent elterveztem, hogyha belép, már rögtön tudjam, mit fogok mondani. Akár egy forgatókönyv, de ahogy már azt előre sejthettem volna, nem úgy alakul, ahogy elképzeltem.  Sőt, a létező legrosszabb verziót írjuk meg együtt...
És így is lett. Belépett az ajtón dühösen bevágva azt, én pedig éreztem, ahogyan a lábaimba megdermed a vér és a hangom elcsuklik, ennek ellenére mégis felpattanok ültő helyemből.
Szinte megdermedve, arcomra fagyott mosollyal vártam a pillanatot, hogy ezúttal ne nézzen el mellettem, hanem egyenesen rám szegezze mélybarna tekintetét. Ha valaha is a gimnáziumi éveid során voltál szerelmes, vagy valami ahhoz hasonló áhítattal ódáztál valaki felé, akkor a fejedben minden bizonnyal rengetegféleképpen megtörtént a nagy találkozás, az első pillanat. És igen, biztos vagyok benne, hogy rózsaszín, vattacukros, mázas volt. Az enyém is! És most, amint megszólal, dagadni kezd a buborékom, pukkanásra készen.
- Ó, ehm! – beharapom ajkaim, morzsolgatom azokat egymáson. Lefojtok egy nevetést, kétségkívül zavaromban. - Igen-igen, így van! – bólogatok lelkesen, egyik kezemmel rá is mutatva, hogy kimondta a lényeget.
Lassan felemelkedem a helyemről, hogy a mellettem lévő széket kínáljam fel neki. A térdeim alig észrevehetően reszketnek közben.
- Az igazság az, hogy nem kaptam pontos információt arról, hogy melyik módszerben lenne rám szükséged. – ahogy beszélek, másra sem tudok gondolni, mennyire rossz ötlet volt magamhoz közel hívni az imént. A közelsége ugyanis nagyon is figyelemelterelő a számomra. - Ikonológia? Stílustörténet, vagy a művészetszociológia? – kíváncsiskodom, ahogy végül engedve meggyengült térdeimnek, leereszkedem a székemre. Tekintetem a füzeteim halmazára tapasztom, igyekszem minél inkább elfelejteni, hogy ki a diák, s elmerülni abban, amiért itt vagyunk...
- Ha tudom, hogy mi a pontos feladatom, esetleg a következő alkalmakra jobban feltudnék készülni. Nem mintha most rögtön ne tudnék mondani valamit... – zavartan beszélek, hogy végül megengedjem magamnak a kényeztetést, és megfigyeljem őt. Épp csak egy pillanat, épp csak egy rögtönzött szemkontaktus. Közelről sokkal vonzóbb! A fene!

Lia&Kev

♔ Adore you ♕

Breathe me in, breathe me out
I don't know if I could ever go without

Amíg elérhetetlen volt, addig egyszerűen lefestettem a mentális termemben, hogy személyiséget adjak neki és kettőnk történetét kiszínezhessem. Bizonyára minden - félénkebb - kamasz lány így tesz életének első szakaszaiban. Nem hittem volna, hogy egy nap majd a hőn szeretett intézménynek köszönhetem, hogy megismerkedhetünk, és azt sem, hogy az általam elképzelt, titokzatos, mindig kapucnis fiú ennyire hevesen kifejezi az érzelmeit. Megilletődve nézek rá, ahogy a széket megfordítva mellém heveredik, s próbálom leginkább eltüntetni zavarom tüneteit. Pótcselekvésekkel. Első sorban.
- Csak Emilia. – mutatkozom be rögvest, ahogy újabb pofátlanul szemérmetlen megjegyzéssel él felém. Nem tudom titkolni, valószínűleg a pír is arcomra költözik, ahogy a tincseim füleim mögé igazgatva mosolygok magam elé.
A bemutatkozására elnyílt ajkak mögül kezdek vigyorogni. Tetszik a humorérzéke, sikerül puhítania a merevségemen. - Attól tartok, hogy már csak a négyszögletes asztal lovagja lehetsz... – jegyzem meg, mintha az én vicceimen bárki tudna nevetni. A somolygásom lankad, ahogy kezét felém nyújtja. Sután nyúlok érte, hogy belecsúsztathassam kezébe az enyémet. Érzem, mennyi helyen érnek apró kisülések a bőreink találkozásakor. Lefojtok egy sóhajt, és hagyom, hogy pár függőleges rángatás után eleresszük egymást.
Előre fordulok, ha elengedtük egymás kezét és felcsapom a füzeteimet, mintha a megválaszolatlan kérdés után rögvest keresnem kellene valamit. Ahogy aztán felelni kezd, fejem felé fordítva, kuncogni kezdek a kijelentésén, az elemzésein.
- Szóval nullás szint... De legalább tisztában vagy négy meghatározó reneszánsz művész nevével, ez már haladás! – próbálok biztató lenni. Habár eléggé megnehezíti a dolgomat, ha valóban semmi más nem maradt meg a számára, de nem arról vagyok híres, hogy kétségbeesnék. Nincs vizsgaidőszak, úgyhogy belefér, hogy pár órát rá szenteljek.
A következő megjegyzésére bólogatni kezdek, túl sok időnk nem lesz, hogy évek anyagát megtanítsam, de a görbét elérhetjük. Aztán az első kérdésére fejem alig észrevehetően ingatni kezdem. Egy picit szégyellném bevallani, hogy csak az ajánló miatt teszem... Elnyitom a szám, hogy feleljek, miközben felé is fordulok, de a második kérdése olyan erővel hasít keresztül a szürke lelkemen, hogy szinte hallom, hogy megreped. És közben szüntelenül bámul is mellé, hogy biztosan úgy érezzem, megnyílik a föld alattam.
Megköszörülöm a torkom, elkapom a tekintetem és a füzet egyik szélével babrálok közben. - Rendben, akkor a kettesre fogunk törekedni, de nem bánjuk, ha fölé megy! – fűzöm hozzá, majd helyezkedem picit a széken, hogy valamelyest felé fordulhassak. - Igazából azt gondoltam, hogy jól mutat majd az ajánlásomban, ha szerepel benne, hogy korrepetáltam is ennyi tárgy mellett, kitűnővel a zsebemben... – máskor büszkén mondanám ezt, de így, itt, vele, valamiért szégyellem, hogy ilyen 'stréber' okom van rá. - És hát, hát igazából itt tanulok én is, úgyhogy-úgyhogy párszor elmehettünk egymás mellett... – amikről én mindig azt képzeltem, hogy varázslatos pillanatok, most kiderült, hogy Kevinnek semmit sem jelentettek. Ami igazából teljesen jogos. Kicsi, színtelen, okoska vagyok, ő bizonyára a bulis csajokhoz van szokva - ami szemlátomást én nem vagyok...
- Oké, akkor először is, meg kéne beszélni, hogy egy héten mennyi időt tudnál rászánni erre a plusz órára, ne legyen ütközés más óráinkkal. És a következő alkalomra én pedig előkészíteném neked az anyagot. – átlapozom az első éves füzetem, kopott, enyhén gyűrött és lerí róla, hogy agyonhasznált. - De azért, most se engedlek el egy kis tudás nélkül... – ha nem avatkozik közbe, akkor leegyszerűsítve elmesélem, hogy miről fogunk majd tanulni együtt.

Lia&Kev

♔ Adore you ♕

Breathe me in, breathe me out
I don't know if I could ever go without

Hirtelen a rózsaszín felhőben élt világom leszűkül egy egészen aprócska tanteremre. Igen, igen, ábrándoztam arról, hogy ő és én egy esős délutánon együtt sétálunk haza, hogy romantikus körülmények között a tudtomra adja, minden diáktársunk előtt, hogy évek óta szeret, vagy hogy leveleket dobál a szekrényembe, meg hogy egyszerűen csak elém lép és elhív az év végi bálba. Elgondolkodtam ezerszer kettőnk lehetséges helyzetén, ezerféleképpen ábrázolva fejemben, milyen lehet, amikor hozzám beszél, és az én szemembe néz, amikor közel lép hozzám, és már szinte megérinthetném, ahogy az illata arcon csap és megrészegít. Igaz, hogy csak firkálgatva, de olyan sokszor megrajzoltam már kettőnk első alkalmát, hogy szinte nevetségesen érzem magam, ahogy a fülem mögé tűröm gondosan átfésült világos tincseim. Ha lenne egy kis eszem - ami nyilvánvalóan nincs -, meg se fordulna a fejembe, hogy ezt az órát arra használjam, hogy imponáljak, hogy lehengereljem, és hogy észrevetessem magam vele. Kicsit ironikus, miféle sablonosnak érzem a tini filmek drámái után a kissé lepukkant, rossz fiú és az okos, minden szempontból kitűnő lány szerelmi történetét. Ó, csak azt, ami nincs!
- Háhá! – nevetek fel a kijelentésén, miképpen reagál a kevésbé elmés bemutatkozásomra, ami után meg sem lepne, ha lelépne az óráról, gondolván, hogy ostoba vagyok, mert még csak bemutatkozni sem voltam képes. Megfeszülnek arcizmaim, kissé még el is fordulok tőle, ahogy ráeszmélek a nevetésem mennyire borzasztó, mint egy elkókadt boszorkány... - Indián... – ismétlem valamivel halkabban, magamba rángatva egy kis józanságot. Elképzelem, ahogy a mindig-öltönybe bújt apám hajában egy toll ágaskodik, és bemutatkozik, mint a fél lábon korcsolyázó rénszarvas totemállat hozzátartozója. Elég groteszk!
Mosolyogva lesek fel rá, amikor megdicséri a humormorzsát, amit visszahajítok reflektálva az ő viccére ezáltal. Aztán persze csak még jobban kiszélesedik a mosolyom, ahogy a Professzorról beszél. Nem helyes másokon nevetni, és ha ezt anyám látná, biztosan templomba vágna azonnal, de ettől még inkább tetszik a dolog.
- Igen, lehet... – felelem szűkszavúan, zavarommal hadilábon állva. Egy dolog elképzelni, más dolog megélni. És hiába lázad minden porcikám a jó kis lány matrica ellen, amit biztosan már a fejemre ragasztott a gondolataiban, mégsem vagyok képes belőle kitörni. Soha életemben nem volt még dolgom olyan fiúval, aki tetszett volna. Általában messziről néztem őket, és mindig csak fejben történt bármi is... Így aztán nem tudom, mit kéne mondanom, amikor viccelődik velem.
- Szívesen! – felelem a kijelentésére, hogy lehetnék a Mesterük. A humorérzéke nagyon a helyén van, habár ha engem kérdezne valaki, talán túlságosan kicsapongó is, már-már szélsőséges, mégis továbbra is szórakoztat. Lehetséges, hogy azon is nevetnék, ha csak azt mondaná, hogy "Alma"? Megeshet. A boldogsághormon teszi. Átkozott az emberi test!
Habár kissé szégyellem bevallani, hogy mi okból kifolyólag kerültünk mi ketten össze, egyre kevésbé bánom. És ahogy kimondja a nevem a nyugtató szavai után, egészen olyan érzésem támad, mintha tokától bokáig ellazulnék, és egy újfajta, eddig ismeretlen vibrálás kelne életre a sejtjeim között. Tényleg kimondta a nevem, így? Ilyen szelíden?
- Rendben Kevin. – mosolyom lágyul, talán túlságosan el is szelídül egy pillanat töredékére, amíg össze nem kaparom mimikám. - Khm, igazad van. Nincs miért stresszelni. Megoldjuk. Sima ügy! – mosolyom aztán leginkább már csak a füzetemnek szól, ahogy fölé hajolva lapozgatni kezdem.
És aztán ér egy kisebb pofon - ami egyáltalán nem meglepő -. Túl szürke voltam mindig is a sok okos diák között, semmivel sem tűntem ki. Egyáltalán nem meglepő, hogy mindenki - szinte mindenki - kitűnő errefelé. Mégis, a szívem egy darabkája mindig azt remélte, hogy ő is észrevett engem. És a korábban megrajzolt képeknek kettőnkről hirtelen már nem marad olyan rózsaszín színe bennem. Hirtelen minden szívecske, és figura csak arra emlékeztet, mekkora béna vagyok...
- Ehm, persze, semmi gond, ne magyarázkodj! Nem ismerhetünk mindenkit a suliban, dehogyis. – hogy őt mentem, vagy magamat, amiért elszóltam, hogy mennyire jól tudom, kicsoda ő, számomra sem egyértelmű. - Túl sokan járunk ide. – vállat rántok, mintha nem számítana, és csak abban bízom, hogy nem feltűnően teszem. Nem tudom, hogyan kell lazának lenni. Soha sem voltam még lezser... Főleg nem olyan mellett, aki olyan sokat jelentett volna, mint a róla alkotott fantomfiú a fejemben.
A hirtelen kifakadása és magyarázkodása után úgy érzem, hogy az én problémáim semmivé törpülnek az övéi mellett. Lehetséges, hogy ettől csak még inkább megkedvelhetem?
A vázam kissé leenged, és már szinte teljesen felé fordulok. Megpróbálok persze nem túl aggódó fejet vágni, hogy ne ijesszem meg az igazi, túl-aggódó személyiségemmel, mégis, képtelen lennék nem komolyan venni, amit megoszt velem. - Nem-ne, egyáltalán nem panaszkodtál... – fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom, de hiába vicceli el és int további folytatásra, egyszerűen megmerevednek az izmaim, és a testem nem hajlandó visszafordulni tőle a füzeteim felé. Mintha egy gátba ütköztem volna...
- Nagyon sajnálom, hogy ennyi teher szakadt rád. És apukádat is. Az itt flangáló hajlakk és insta bagázs el sem tudja képzelni, hogy milyen könnyű dolguk van igazából. És ez alól én sem vagyok igazán kivétel. – vállat rántva, szomorkásan rámosolygok. - De ne hibáztasd őket, egyszerűen így nevelik őket a családjaik. És bármilyen puccos is a kalitka, a madarak nem boldogok bennük. – lepillantok kettőnk közé, aztán amikor ráeszmélek, milyen ostobán beszélek, hirtelen felkapom a fejem, és megcsóválom azt, mintha elkergethetném a korábbi szavaimat.
- Csak azt szeretném mondani, hogy nem semmi, amit teszel. És ha, .. ha van olyan tárgy, vagy beadandó, amihez segítség kell, akkor én, én nagyon szívesen segítek. Igazából időm, mint a tenger, szóval még szívességet is tennél vele. – mosolyom ismét szélesedik. - Természetesen bármiféle viszonzás várása nélkül és persze, ez nem kerülne be az ajánlómba... –  végét elnevetem, majd kíváncsian fürkészem, hogy mit szólna hozzá.
A szívem egyre hangosabban dobog, vajon meghallhatja? És vajon hogy van ideje a saját életére, ha folyton robotol és alszik? És hogy képes ekkora terhekkel ilyen jókedvűen maradni? És én hogy lehetek percről percre szerelmesebb? És ő? Hogy képes túlszárnyalni a fantomfiút, akit a saját igényeimre szabtam a fejemben?!?!
- Szeretnél inkább most hazamenni pihenni? Úgyis össze kéne állítanom az anyagot neked! – mosolygok rá kedvesen, pakolva a füzetet a táskámba, jelezve, hogy végezhetünk, ha úgy gondolja, az állapotfelismeréssel elvégre elkészültünk.

Lia&Kev

♔ Adore you ♕

Breathe me in, breathe me out
I don't know if I could ever go without

Megértőn bólogatok a kérésre. Sosem lennék olyan bátor, hogy úgy viselkedjek, mint a korombéli pompon csapat tagjai, s csak úgy, mint egy előre koreográfiált jelenetben elé lépjek és mindenféle ostobaságot ejtsek ki a számon. A flörtölés és én nagyon távol estünk egymástól, amikor a megalkotásunk megfogant.
- Nagyon szívesen! Csak bátran! Tényleg, nem ijedek meg a kihívásoktól... Szóval gondolj rám, ha szükséged van egy segítő tollra! – fejem oldalra billen, ahogy állammal szolidan felé biccentek. Egyáltalán nem tartok tőle, hogy megkeres. Sőt! Talán a magam szerény módján így próbálja elérni a tudatalattim, hogy több időt töltsön velem, és észre vegyen. Még mindig szokatlan belegondolni, hogy a plátói fele a dolognak most húsvérré alakul a szemem előtt, és úgy tűnik annak ellenére, hogy eddig nem volt túl sok közünk egymáshoz, most mintha olvadna a jég. Fogalmam sincs, hogy mit tudok, vagy mit akarok kezdeni ezzel a későbbiekben. Az biztos, hogy tudva, hogy ő mivel birkózik meg napi szinten, ez a legkevesebb, amit tehetek érte.
Pakolás közben megremeg a kezem, amikor elhív egy sétára. Engem? A füzetek a táska szájában megdermednek egy pillanatra, amikor összerakom a szavakat, amik hozzám szólnak. Meglepetten, de mosolyogva nézek fel rá, ahogy felegyenesedem a holmim mellől. Mielőtt még elnyithatnám a szám, hogy bármit reagáljak, feldobja a széket, és folytatja. Úgy érzem, ahogy itt ácsorgok előtte, mintha körbe falazná a lehetőségeimet, egyetlen kijáratot hagyva csak nekem, ami magába foglalja, hogy mindenképpen együtt megyünk. És ettől a görbe a számon csak még inkább ível. A tréfát értve, megcsóválom a fejem, további mosollyal az arcomon.
- Ez esetben muszáj elfogadnom a figyelmességet a négyszögletes asztal lovagjától! – orrom felhúzva grimaszolok picit, hogy emlékeztessem az óra elején elejtett tréfánkra. Eközben már a kabátommal és a sálammal babrálok. Ha pedig kész vagyok, megvárom az ajtóban.
- Különben mindig ilyen figyelmes vagy? – kíváncsiskodom, ha már a folyosóra léptünk és leoltottuk magunk mögött a villanyt a teremben. - Azt hiszem a kávéhoz késő van, de egy forró csokira nem tudnék nemet mondani. És ehetnénk mellé fánkot, amire pedig én hívnálak meg! Így oszlanának a költségeink. Mit szólsz? – fel-felpillantok rá a vállam fölött, mosolyogva, félig belebújva a sálamba. Fogalmam sincs, hogy az ő alkatával szokott-e ilyesmit enni, de bízom benne, hogy nem fogja elutasítani a lehetőségét.
Ahogy kilépünk az épületből, máris összefonom karjaim a mellkasom előtt, ettől még kisebbnek tűnhetek mellette.
- Szóval, mit kell még tudni a suli legbénább művtöriséről? – érzem, hogy a hidegtől zsibbad az orrom, emiatt folyton felhúzom. Persze eközben lesem a reakcióját, fejem lágyan oldalra billentve, és ha felém pillant, láthatja, hogy a sálam mögött nagyon is somolygok rá.

Lia&Kev

♔ Adore you ♕

Breathe me in, breathe me out
I don't know if I could ever go without

Aprót bólintok, alig észrevehetően. Libapettyesre festi a bőrömet a gondolata, hogy talán tényleg megkeres majd, az óráinkon kívül is. Nem kellene ennyire szentimentálisan viselkednem vele kapcsolatosan, de képtelen vagyok megálljt parancsolni a szívemnek. Főleg, mióta a szellemfiú a képzeleteimből húsvérré változott a szemeim előtt. És felülmúlva a számításaimat, sokkal, de sokkal szimpatikusabb a valóságban, mint bármelyik általam fejben lejátszott ábrándozásomban. Az pedig, hogy kettőnk számára megannyi lehetőség adódik a közel jövőben, hogy megismerhessük egymást, szinte megbűvöl.
Leblokkol egy pillanatra a kérésével. Nagyon is örülök neki, hogy együtt maradunk még egy picit, hiába zárjuk az órát az én kérésemre. Felpillantok rá elnyílt ajkakkal, melyekből vékonyka mosolyt varázsolok. "Ha az lennék... már régen elhívtalak volna..." A szívem olyan erővel kezdi el ébreszteni a belső zeg-zugomat, hogy a bordáim egyszerűen csak töredeznek tőle. Vajon hallja ő is?
- Ó! Hát akkor örülök, hogy nem csalódtál az ifjú korrepetálód személyében. – fülem mögé igazítom az egyik szőke hullámot, miközben lefelé tekintek. Nem csak a térdeim reszketnek, a kezeim is. Kiváló pótcselekvés lefoglalnom magam ilyen mozdulatokkal.
- Tudtam, hogy nem fogsz nemet mondani a fánkra. Arra senki sem tud! – nevetek rá, ahogy elégedetten felszegve állam bazsalygok magunk elé.
Nem sértésnek szánom a jelzőt, amivel megillettem, csupán őt igyekszem idézni a korábbi megjegyzésére reflektálva. Aztán csak a görbe karcsúsodik a számon, ahogy hallgatom őt. És miközben sétálunk hol előre, hol őrá nézek. Utóbbi látvány jobban tetszik, ezért azon kapom magam, hogy hosszú másodpercekig képes vagyok őt figyelni. A szavai hozzá láncolnak, esélyem sincs másra koncentrálni, és megint azt érzem, hogy tenni akarok valamit érte.
- Komolyan mondtam, hogy segítek, ha tudok. Akár beadandókkal, akár a leckével. Tényleg. Rengeteg időm van. – próbálom győzködni, észre sem véve, mikor tettem a közelebb eső kezem a vállára. Ahogy azonban leesik, rögtön visszahúzom. - Hacsak ennyit tudok... Megkérdezhetem, hogy mi történt apukáddal? Nem muszáj válaszolnod! – nézek föl rá kíváncsian. Talán nem kellett volna nyíltan rákérdeznem, de érdekel. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos.
Aztán, ahogy elterei a témát és mesélni kezd a helyről körülöttünk, elbűvölten lassítok le. Körbe fut tekintetem a sétányon, miközben megpördülök a tengelyem körül, hogy végül mellette állapodjon meg apró termetem ismét.
- Nem! Nem! Egyáltalán nem. Nagyon tetszik, amit meséltél, fogalmam sem volt róla! Pedig minden nap elsétálok itt... Ez... Még a végén kiderül, hogy sokkal okosabb vagy nálam! Azt pedig zokon venném. – vigyorgok rá teljes csodálatommal íriszeimben, miközben még a fejem is szelíden oldalra billen. Aztán tovább lépek, ahogy hallom, hogy mire kíváncsi, hogy pontosabban rám kíváncsi.
- Ahgg, elég lehangoló rólam beszélgetni Charles Pratt után. – elnevetem magam a fejem csóválva. Biztos bénának fog tartani, ha elmondom, hogy könyvmoly vagyok. Láttam, milyen lányok szokták körbe rajongani, és a dekoltázsuk hasig ér...  - Könyveket bújok. Nagyon sok könyvet elolvastam már életem során, és azt hiszem, hogy még ötször ennyit el is fogok. Nem tudnám letagadni, hogy a legjobb barátaim a természetből születtek meg, és keményborításúak, vagy éppen puhák. Nem járok bulizni, nem tudom, hogy hogyan kell. Nem az én világom, azt hiszem. – és eddig tartott a szimpátiája, ez egészen biztos, de folytatom tovább. - Kedvenc időtöltés? Haha, hát ez egy remek kérdés. Szeretek kerékpározni, és filmeket nézni. Moziba járni. Általában egyedül... – elnevetem magam, ahogy összegzem milyen pocsék énképet nyújtok át éppen szívem hercegének. - A közel jövőben szerintem semmi sem változik, csak az intézmények váltják majd egymást körülöttem. – elég lehangoló. Felpillantok rá, miközben lelassítok. - Most biztosan egy stréber okostojásnak tűnök neked. Tudod, az én szüleim tökéletes kislányt szerettek volna mindig is, és emiatt addig nyúzzák le rólam a bőrt, amíg azzá nem válok. Egy karót nyelt, mérhetetlenül gazdag szókinccsel rendelkező vezérigazgatót valamelyik hírhedt vállalatuknál. Ha tudnád mennyire gyűlölöm ezt. Össze sem hasonlíthatóak a gondjaim a gondjaiddal, de neked vannak barátaid. Én pedig egyedül vagyok, mint a... – felmutatom a kisujjam, aztán erőltetett nevetéssel tovább indulok, hogy haladjunk.
- Ha késnék öt percet ma este, valószínűleg hívnák a rendőrséget, vagy eltemetnének. De jó lenne... – motyogom, ahogy aztán vállat rántok. - Ilyen történetre gondoltál? – mosolygok rá mindentudóan, bár kissé gyúnyosan magam miatt.

Lia&Kev

♔ Adore you ♕

Breathe me in, breathe me out
I don't know if I could ever go without

Egyszerűen nem tudom, hogy mit művelek. Nem igazán beszélgettem még ilyen hosszú ideig olyan fiúval, akinek a személyiségébe már azelőtt plátóian beleestem volna, hogy megismertem volna. Miatta tarkítja a matematika füzetem sarkait szívecske, és ő az oka annak, hogy esténként kamu jelenetekkel altatom magam - mind miatta, róla szólnak. Egyszerűen hiába készültem fel rá, hogy -talán- adódik rá alkalmam, hogy négyszemközt lehessek vele, nem formáltam meg előre a mondataimat. És ő túlszárnyalta az összes elképzelésemet! A meghívással, ahogy társalog velem. Olyan gördülékeny a kettőnk közötti kommunikáció, hogy időnként elfelejtek idegeskedni a szavaimon.
Épp szóra nyitnám a szám, amikor közli velem a temérdek bók után, hogy csalódott. Lenyelem bátortalanságom, hogy kiálljak az esetleges érthető okai ellen, elvégre én is csak most kerültem tanító szerepbe - aztán kiderül a turpisság, hogy csak mókázik velem. Elnevetem magam, és megadón felé intek. Nonverbálisan üzenem: 'Oké, ezt megérdemeltem.'
- Jól van. – prüszkölöm csendesen válasz gyanánt. Nem várom, hogy erre feleljen. Fültől fülig érő mosolyomban benne van minden zavarodottságom, és őszinte jókedvem. Jobban megy az ismerkedésünk, mint álmaimban!

A szavai után tetőtől talpig körülölel a forróság! Biztosan elpirultam! Pocsék színész vagyok, hiába gondoltam eddig másként. Úgy tűnik a fiú iránt táplált érzelmek - amik annyiszor kimentettek már egy elképzelt valóságban - sokkal intenzívebben hatnak rám így, eleven helyzetekben. Lepillantok a sálamra, amivel játszik és ahelyett, hogy rácsapnék a kezére, vagy játékosan rászólnék, csak egyszerűen jobban belebújom annak a menedékébe.
- Ó, hát... – motyogom, aztán kihúzva magam ráemelem a tekintetem, ne tűnjek annyira szendének, hogy ne tudjon velem mit kezdeni. (Hiába vagyok az!) Tényleg túl kedves vagyok vele, de meg van rá a személyes, jó indokkal eltitkolt, elég béna, kamasz titkom. - Azt hiszem, hogy az idegeim bírni fogják a kiképzést. Legalábbis eddig még nem hagytak cserben. – ránevetek, érezze, igazi kihívásként fogadom a jelenlétét az életem elkövetkezendő szakaszában. Különben tényleg így van! Nehezemre fog esni, hogy ne ugráljak minden találkozásunk után, vagy hogy ne fürkésszem az arcát, amikor épp nem figyel rám. Pocsék vagyok ebben, ugye?
Miközben az éjszaka csillagjai megkezdik égi táncuk és fényükkel megpróbálnak szembe szállni az utcai lámpák ostromával, én csak őt nézem. Kevin olyan finom könnyedséggel nyílik meg nekem, mintha mindig is barátok lettünk volna. És ahogy ki is mondja ezt, hogy számára is érthetetlen, mi oka van rá, hogy meséljen nekem a magánéletéről, szomorkás mosollyal pillantok rá. Ha tudná, hogy az utóbbi években semmi más sem érdekelt, csak a sulin kívüli élete, a gesztusai, a hangja, az illata. Értené, hogy miért próbálom megérteni. Talán érzi is?
- Értékelem az őszinteséget! A mai világban az egyik, ha nem a legnagyobb erényünk, úgyhogy kérlek, emiatt ne kérj bocsánatot. És különben is én kérdezősködtem! Inkább akkor már nekem kéne bocsánatot kérnem tőled. – tényleg úgy gondolom, hogy én vagyok felelős azért, hogy megnyílt nekem. Én követeltem, még ha csak udvariasan is, de belőlem indult el ez az egész. Kellemetlen helyzetbe hozni nem szeretném, ha kell, leállítom a mesélésben. Igaz, hogy nehezemre esne nem végig hallgatni, hogyan él, mi történik vele valójában. Az iskola csak egy színtere a világainknak, és még csak nem is a legfontosabb. Ezért - és mert persze, ha kiderülne, hogy egy drogtanyán lakik - nem biztos, hogy ennyire küzdenék érte. (Valószínűleg akkor is. A szív választ, nem az ész!)
Hallgatva a történetét, a nyers, valódi történetét a családjának, egyre jobban összetörik a szívem. Sokan azt sem tudják, mihez kezdjenek a temérdek pénzükkel, még harminc évesen sem fogtak meg egy seprűt sem, ő pedig suli mellett dolgozik, hogy valahogy segítsen. Hol rá, hol előre fordítom a tekintetem, és egyre csak az jár a fejemben, hogy miféle hitvány, undorító és gusztustalan férget faragott a pénz abból, aki képes volt ezt megtenni velük.
- Nagyon sajnálom! Örülök, hogy édesapád túlélte. El sem tudom képzelni, hogy min mentetek keresztül annak a mocsoknak köszönhetően. – megrázom a fejem szelíden, hogy lerázzam a további szavakat, jelzőket, amikkel szívem szerint megilletném. Szeretném átölelni, vagy csak megfogni a kezét, de attól tartok olyan furán venné ki magát, mintha kihasználnám, hogy éppen egy gyengédebb pillanat történik, így inkább nem teszek semmi ilyesmit. Ráadásul hiába találkoztunk már - a fejemben - annyiszor, most beszélünk valódian először.
Kinevetem halkan és kedvesen, amikor megesküszik, hogy rosszban sántikál. Tetszik a humorérzéke, az is, ahogyan előadja magát nekem. Arról nem is beszélve, hogy nem rejti véka alá, milyen okos! Szomorú, hogy egy olyan eszes srác, mint ő - más gaz, és förtelmes vagyonos emberek miatt - képtelen minden idejét ebbe fektetni. A tudása kovácsolásába! - Mindig? Szóval éppen most is rosszban sántikálsz? – esküszöm nem terveztem ennyire flörtölőre a hangszínem, mégis olyan érzésem támad tőle, ahogy visszhangozni kezd a fejemben, mintha épp megpróbáltam volna. Lepillantok a cipőm orrára, miközben andalgunk egymás mellett. Bízom benne, nem vette észre!

És akkor jön a hitvány történetem, amitől azt érzem, hogyha volt is rá egy csekélyke esély, hogy felhívjam a figyelmét magamra - az eszem miatt? - na, ennek most is annyi, mert épp az ellenkezőjét teszem. Ahogy a sztori végére érek, úgy tűnik, hogy értékeli, hogy őszinte voltam és nem kamuztam magam buli királynőnek. Igazából a ruháim, és minden holmim árulkodó, nem is lett volna értelme belerángatni a hazugságok hálójába. Még akkor sem, ha esélytelenné váltam! A korabeli fiúk végül is csak egy bizonyos csoport után csorgatják a nyálukat, és az határozottan nem én vagyok!
- Ugyan! – vállat rántok és elpillantok az ellenkező irányba. Lehetséges, hogy most vágtam el minden érdeklődését irányomba? Jó eséllyel. Hiába, annyira nem vagyok izgalmas, mint amit -esetleg- remélhetett. És, hogy ennyivel letudta, elég üzenet a számomra. Legalábbis elég lehetne, de aztán megszólal, én pedig olyannyira meglepődöm a szavain, hogy még le is lassítok kicsit.
Ha eddig nem pirultam bele a beszélgetésünkbe, akkor most biztosan! Olyan lelkesedéssel vígasztal és érvel a személyiségem mellett, hogy azt érzem, tényleg valami jó sülhet ki abból, ami én vagyok, amit én jelenthetek. És ettől egész egyszerűen el tudnám sírni magam! Nyilván lefolytom a könnyeimet, és visszaküldöm a gombócot a torkomban, de egész életemben azt hallgattam, milyenné kéne lennem, és azt láttam, hogy milyen 'tökéletes' lányok vannak, nem gondoltam, hogy Kevinnek tetszhet az, ami én vagyok! El is felejtek reagálni, egyszerűen csak bazsalygok magamnak. Még a szőke megjegyzését is elengedem, ahogy a szívem feltöltődik színekkel és most először, mintha saját magam iránt is szimpátiát keltene bennem!
És azután következik a hidegzuhany! Mintha csak önmagát próbálná belesimítani a hobbijaimba. Ettől pedig az az érzésem támad, hogy tényleg szimpatikus vagyok neki. Vajon észreveszi, hogy ezt műveli a 'vigasztalás' közben? Fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom, olyannyira lelassítja a neuronjaimat, ami a szívemben történik. És csak mosolygok, mosolygok, és nézem őt, és mosolygok. - Én is szeretem a szuperhősöket! – szólok közbe halkan, hogy ha már felajánlotta a hétvégi mozit, élhessek vele. Ezt nem engedhetem semmivé lenni, ha ekkora szenvedéllyel támogatja azt, ami én vagyok!
És a felajánlásai, a szavai elhitetik velem, hogy lehet más jövőm, mint amit a szüleim kívánnak éltetni velem. Mosolyom karcsúsodik, ahogy hallgatom, és ahogy hozzám ér, lenyelem minden kikívánkozó feleletem. Zavartan pillantok le a mellkasomra, majd onnan rá. Megmosolyogtat, hogy a homlokomhoz hozzáért, de a sálamhoz sem mert, hogy ne lépjen át semmiféle határt!
- Hűha... Nem találom a szavakat. Írhatnál motivációs képeslapokat... – lepillantok kettőnk közé, aztán igyekszem visszavenni a korábbi tempónkat, ne miattam battyogjunk lassacskán. Egyszerűen ez a fiú olyan csodálatos, hogy ennél több már nem is lehetne! A szívem úgy kalapál a kabátom alatt, hogy attól félek, kiszaggatja azt. Létezik Kevin!? Mármint tényleg elhangoztak ezek a szavak a szájából? Azt hiszem, ha eddig ne lett volna biztos a számodra, totálisan belezúgtam!
- Köszönöm! – felelem tömören, röviden egy kedveskedő (szerelmes) mosollyal nézve fel rá.

A kávézóban jólesik a meleg, hát még ahogyan vezet bennünket. Az udvariassága, és a jelenléte meg annál inkább! Mosolyogva foglalok helyet. Lehámozom magamról a kabátom és a sálamat is belehajtogatom a táskámba, amit a székem háttámlájára rendezek gondosan.
- Tiéd a forró csoki, enyémek a fánkok! – emlékeztetem korábbi megállapodásunkra. Lepillantok az itallapra, és látom, hogy árulnak ám picit erősebb bátorságszérumokat is. Lefojtok egy sóhajt, majd rávezetem a tekintetem. - Én... én még nem igazán ittam ilyesmit. – bökök ujjammal a közöttünk lévő itallapnak arra az illusztrációjára, ami valamiféle whiskeys csokoládé akarna lenni. - De szívesen megkóstolnám! – talán lenne annyi merszem, hogy a nap végén kibökjem, hogy tetszik. Tovább nem mennék, mert még elmenekül, ha megtudja, hogy az én tekintetem követte őt a suli minden napjának eltérő szakaszaiban.
- Hazaszólok, hogy késem. – ezt már nem mondom akkora mosollyal, de a telefonom után kapok és a korábbi kérésének eleget téve, írok anyámnak, hogy ne várjanak időben. A reakció biztosan csúfos lesz, de tetszik, hogy tilosban járok. Az meg még inkább, hogy Kevinnel!
- Érted nem fognak aggódni? – kíváncsiskodom, ahogy elteszem a telefont és próbálok nem zavarba jönni (jobban) attól, hogy szemben ülünk egymással, és hogy minden figyelme az enyém.

Lia&Kev

♔ Adore you ♕

I chose You

Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez most, itt, velem történik! A srác az ábrándokból, az álmaimból kilépett és húsvér valójában úton van velem egy nem randi(de randi)ra. Felfoghatatlan számomra, hogy a plátói pillanatból emlék születik és mindez a különösebb beavatkozásom nélkül. Nos lányok, talán tényleg megéri csak várni, hogy jöjjön a herceg! Lehetséges, hogy ennyire egyszerű lenne? Akkor mégis csak megérte tanulni, ha végül az eszemnek köszönhetem őt.
- Ámen! Az idegeimért bármit. – felelem határozottan, hasonló mosollyal, ami ott csüng az ő ajkain is. Elnézem egy pillanatra. Tanulmányozom a vonásait, bár csak szolidan teszem, lopva, minden másodpercben attól félek, hogy kéken-vörösen villogó fények bukkannak fel, hogy megbüntessenek érte. Vagy ő kap rajta! Talán inkább a bilincseket választanám, ha lehetne.
Keserű fájdalommal telítődik a szívem, miközben hallgatom. Szomorú története van. Szomorúbb, mint amit képzeltem. Sejtettem, hogy a folyton rohanó, kapucnis srácnak nem túl vidám az élete. Női megérzés, ha úgy tetszik! Ellenben felér a világgal számomra, hogy megosztja ezt velem. S, hogy nem fél tőle, miképpen gondolok rá, nem tart egynek a sznob, flegma iskolatársainkkal.
Ahogy felnyitja ezt a sebet - ami igazán sosem fog összeforrni - úgy érzem, hogy elönti a harag. Lelassít, és emiatt én is megtorpanok. A szomorú tekintetem eltűnik, felváltja az aggodalmam. S, ahogy együttérzőn leejtem pillantásom valahová a lábaim elé, meglátom az ökölbe szorított kezeit. Nem tudok másképpen tenni, nemes egyszerűséggel megérintem ujjaimmal. (És nem! Nem azért, hogy az érzelmeimet kielégítsem! Nekem is vannak elveim.)
- Nem érdemli meg, hogy miatta börtönbe kerülj. – ha nem rántja el a kezét, ha nem ugrik el, akkor belefúrom ujjaim a tenyerébe, és gyöngéden átölelem övéit. Kézfogást formálok. Puhán, és határozottan bizonytalanul. A tekintetem mást nem sejtet, csak az együttérzésem és odaadásomat iránta, a fájdalma iránt.
Amikor újra megjelenik mosolya az arcán, elengedem a kezét. Kíváncsian figyelek rá, többször nézem őt, mint az utat magam előtt. - Lopni? – végig pillantok magamon. Túl értékesnek egyetlen holmimat sem találom hozzá, hogy elvigye. Biztosra veszem, hogy a sálamról beszél! Nincs neki, és hűvös van. Végül csak elnevetem magam, ahogy nem csak, hogy ő maga, de én is elveszítem a fonalat, hogy végül is milyen szerepben kell majd elképzelnem őt. Miféle státuszra hajt? - Várj! – lemaradok tőle, ahogy letekerem a sálamat. Kissé habozva, de végül elé lépek és feltekerem a nyaka köré. Szipogást imitálva húzódom hátrébb, elégedetten bólogatva rá. Ez a kék jól megy a vékonyka kabátjához. - Hátha ettől jobb lesz kicsit... – vállat rántok. Az én kabátom egyértelműen melegebb, több benne a bélés is. Túlélem. Érted igazából bármit túlélek...
Nevetgélve hallgatom. Igazság szerint fel sem tűnik mellette, hogy létezik a külvilág is. Ki az a Robin Hood? Ki az a Zöld Íjász? Egyikük sem érdekes mellette. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges - bár sejthettem volna, hisz egyértelmű - de úgy érzem, menthetetlenül beleszeretek. Percről percre jobban elvarázsol, és elképesztően élvezem a rózsaszín köd terjedését a fejemben. Köd? Hurrikán! Aki ködnek nevezte el, nem volt még igazán szerelmes!
- Nem tudom a nagy kérdéseidre a választ, sajnos nincs meg hozzá a képességem, hogy mindig tudjam, mit kell felelni egy ilyen filozófiai kérdésre, de azt gondolom, hogy a hősök alapvetően olyan személyek, akik mások érdekeit a sajátjuk elébe helyezik. Épp úgy, ahogy te is, amikor darabokra töröd az életed, hogy segíts a szüleidnek. – megköszörülöm a torkomat, hogy bátorságot merítsek valahonnan a legmélyebbről. - Te is egy hős vagy, Kevin. – a holtak nyugalmával mondom ki ezt, tudva, hogy valószínűleg amúgy sem én vagyok az esete. Bármit elmondhatok, kimondhatok hangosan, ami a fejemben van. - És Pókembernél nincs menőbb hős! Szóval bármikor beszélgethetünk róla. Kislány koromban beöltöztem egyszer farsangon Pókembernek. De kinevettek nem csak a gyerekek, a felnőttek is, és úgy megsértődtem, hogy megettem bosszúból az összes fánkot! – kuncogok a saját buta történetem, de amint észhez térek, megrázom magam. Lehetséges, hogy nem ezzel a sztorival fogom elcsavarni a fejét. De fogalmam sincs, hogyan kell csábítani! Nekem ilyen képességeket nem osztottak...
- A tanárod vagyok, velem nem levelezhetsz. – rákacsintok mindentudón. De amint ellentétes irányba fordulok, undorodva fintorgok. Komolyan rákacsintottam? Mi a fene volt ez?! Annyira égő vagyok!

Huncutnak nevezett? Miért kuncogok úgy ezen, mint aki a harmadik mámorító slukkját szívta éppen? Össze kéne szednem magam, de olyan jó érzés vele lenni, mintha nem lenne következménye semminek. Hogy a francba kérhetek én alkoholos italt? Teljesen elment az eszem! A maradék is, ami még a koponyám tarkította, amikor megjelent a teremben. - Hát tombolni azt tudok... – vállat rántok bazsalyogva, bújtatva a gondolataimat közben. Inkább nem fűzöm mellé, hogy micsoda veszekedéseim szoktak lenni a szüleimmel. Hisztisnek tűnnék, egy lázadó tinédzsernek, aki ezen élezi a konfliktus kezelési problémáit. Pedig valójában sokkal többről van szó. - Lehet, hogy el kell kísérned egy darabig. Hogy kell inni, hogy ne üssön ki? – kérdezem. Ha már beismertem őszintén, hogy nem ittam még ilyesmit, akkor talán nem vétek rákérdeznem, hogy mi a trükkje az első fogyasztásnak. Mintha számítana... Csak a hangját szeretném hallani. Újra. Felőlem arról is beszélhetne, hogy mit evett tegnap. Hasonló érdeklődéssel hallgatnám. Megszűnni képtelen csodálatom jegyeivel az arcomon!
Elszorul a torkom és levegőt is elfelejtek venni, amikor azt mondja, hogy érte nem aggódnak. Elnyílt ajkakkal nézem őt, belemerülve ezekbe a szavaiba, a jelentésükbe, abba, hogyan él igazából. Újra ostobának érzem magam, amiért megint engedtem a szívemnek, hogy irányítson, miközben ő ilyen helyzetben van. Észre sem veszem a felszolgálót, Kevinen ragad a tekintetem. Nem aggódnak érte? A vacsoráját reggel eszi meg? Ezen változtatnom kell! Egyre csak ezen rugózom, hogyan tehetném. Ha velem tanul, akkor tudok közben meleg ételt csempészni az orra alá. De máskor? És, hogy nem aggódnak érte?
- Bo-bocsánat, elkalandoztam! – nyögöm ki, ahogy magamon érzem Kevin és a pincér tekintetét is. - Ugyanazt. – mondom, épp csak felpillantva, de igazából fogalmam sincs, hogy mit kértem. Miből kértem ugyanazt. Nem is igazán érdekel. A gondolataimba merültem, és túlságosan mélyen ahhoz, hogy fontosabb legyen annál, mit fogok enni, vagy inni.
Érzem, hogy elnyílnak ajkaim, hol záródnak. Nem tudom, hogy mondjam ki, amit kérni akarok tőle. Van-e jogom kérni ilyesmit? Aztán ő kérdez valamit, amire elmosolyom és ismét azt érzem, hogy elolvadok. Folytatja a mesélést, én pedig hallom őt, figyelek is rá, de egyszerűen képtelen vagyok úgy igazán meghallani, mert csak az jár a fejembe, hogy milyen csodálatos fiú. És, hogy azelőtt nem is szerettem őt. Most? Most keresnék egy radioaktív pókot, ha azzal boldoggá tehetném...
- Fel kell hívnod. – nyögöm ki, miután elmesélte a történetét az evéssel. - Ha hazaértél ma. Vagy írnod. Valamit, bármit. – előveszem a telefonom és átnyújtom az asztal fölött, előtte tartva a levegőben a készüléket. - Mert aggódni fogok érted. – teszem hozzá. Igenis tudnia kell, hogy valaki aggódik érte. Valaki, aki eddig nem is létezett az ő világában...

Lia&Kev

♔ Adore you ♕

I chose You

Reszketnek az ujjaim, miután a nyaka köré tekerem a sálamat, és elhúzom a kezem tőle. Nem csak a kezeim, igazság szerint a térdeim és a gyomrom is, mintha újra és újra bukfencezne. Nedvesítenem kell a torkomon, hogy ne adjak ki mindenféle hangokat magamból.
- Nehogy megfázz nekem! – somolygok rá, fültől fülig érő görbével az ajkaimon. Tényleg nem venném a lelkemre, ha ezen múlna az egészsége. Talán túlaggódom ezt az egészet... Biztosan. Az ő világában még csak pár órája létezek. Én meg már a sálam is odaadtam neki. Szörnyen ciki vagyok! Ezzel a gondolattal lépnék is tovább, mentálisan is, csakhogy ő nem mozdul, és ez egyszerre szörnyen zavarttá és izgatottá tesz. A nevetésével persze enyhít az állapotomon. - Nem rossz ötlet! Majd az óráinkon bevetem, ha sokszor félbeszakítasz... Fogom és a szád köré tekerem. – nevetek vele együtt. Szörnyen idiótának érzem magam, ahogy a sötétben itt ácsorgok vele és vigyorgok, mint a vadalma (sosem értettem, hogyan vigyoroghat egy vadalma?), mégis iszonyatosan jól esik.
Esett. Eddig. Eddig és nem tovább. Letekeri a sálam, ami miatt még maradna is a mosolyom, csakhogy közel lép hozzám. És nem csak közel, irtó közel. Olyan közel, amennyire még a kamu ábrándozásaimban sem mertem álmodni őt. Ajkaim résnyire elnyílnak, a szemeim övéiben kutatnak válasz után, majd lezuhannak a letekert sál végére, ismét fel rá. Kérdőn, kíváncsian fürkészem. - Nem? – nem hittem volna, hogy képes vagyok ilyen vékonyka hangon is megszólalni. Megszeppentem fürkészem, hogy mit csinál. Csendben figyelem, ahogy közel hajol hozzám. Olyan közel van hozzám, hogy az illata arcon csap. Olyan erős, fűszeres... Életem végéig szeretném érezni. Annyira édes! Tekintetem hol a sálra esik, hol a szemeire, hol az ajkaira. Már szinte hálát érzek, amikor elhajol tőlem. - Nem-nem fáztam volna meg! Annyira-annyira, öhm, annyira nincs is messze. Csak azt hittem, hogy a sál megtetszett neked és... – de elhallgatok. Elfordítom a fejem, és próbálok nem arra koncentrálni, hogy éppen egy sálba tekert kettőnket. Észre sem veszem, hogy mikor öleli magához a kezem, és melyik az a pillanat, amikor együtt elindulunk. Ajkaim összepréselve kapkodom a tekintetem körülöttünk, és próbálok meggyőzni magam, hogy nem történik ilyen gyorsan globális felmelegedés, szóval nem amiatt van tűz az egész testemben...
Nem tudom, hogy mi ütött belém mellette. Annyi butaságot összehordok hirtelen, hogy én sem tudom, hogy valóságban sétálunk, vagy álomvilágban járunk. Összemosódik a valóság a képzelt világommal, ahogy magához húzva sétálunk, én pedig épp azt taglalom neki, hogy a szememben egy hős. Ha tudná, mióta fantáziálok róla, hogy megment engem mindenféle nyálas, lányos sztorikban...
Őszintén elnevetem magam, amikor arról mesél, hogy ő is pókember volt, és őt sem értékelték gyerekként.
- Ha még a tanárod leszek halloweenkor, és van kedved, beöltözhetünk. Süthetnénk fánkokat, és bulizhatnánk együtt. – vállat rántok, miközben fantáziálok róla, de rá sem merek nézni. - Mindig kihagyom az iskolai bulikat... De miattad kivételt tennék. És persze, mert a szuper jelmez nagy felelősséggel is jár! – mosolyogva közlöm. Igazság szerint el sem tudok képzelni jobb pókembert nála. Valamiért nagyon is illene hozzá a jelmez. Megnézném benne... Épp csak lopva pillantok rá, hogy vajon ő hogyan gondol az ötletre?


A kávézóban a sál az asztal szélére kerül. A tekintetem pedig újra és újra visszakalandozik rá. Sosem fogom kimosni belőle az illatodat...
A beszélgetésünket nagyon élvezem. Igazság szerint bármiről is mesélne, kérdezne, azt hiszem ugyanolyan állapotban lennék, mindegy a téma. A lényeg számomra ő. Hosszú ideje ő a legfontosabb nekem - pedig eddig nem is ismertem igazán. Csak a kapucnis srác vagy, aki kilépett az álmaimból...
- Igen, egy lánynak rosszabb a helyzete, mint egy fiúnak. Biztosan ezért is tiltották nekem annyira, hogy igyak. Valaha is... De talán nem lesz baj, ha egy kicsit szabályt szegünk. Szegek... Én szegek szabályt. – zavarban vagyok. Ezt nem tudom jól leplezni. Hiába vagyok elég okos az oktatási rendszerben, a saját érzéseim fegyelmezésében béna vagyok. Főleg mellette. - Most jó társaságban vagyok, igaz? – ő nem élne vissza a helyzettel. Ebben biztos vagyok. Hiába ismerem - igazán - csak pár órája, az előtörténete és szavai, gondolkodása után, ez egyértelmű nekem.
Bár, ha nem viszi túlzásba, nem biztos, hogy ágálnék az ellen, hogy kihasználja a helyzetünket.
Boldogan ajánlom fel, sőt, inkább követelem, hogy írjon, hívjon fel, ha hazaért. Ez részemről már nem csak a csacska érzéseimről szól, már túl nő azon, amikor közli velem, hogy nem aggódnak érte. Szeretnék az lenni, hacsak egy estére is, aki aggódhat érte. Ha engedi. Éppen ezért kerül elő a telefonom, de a szavaival megijeszt. Rögvest megváltozik a mimikám, és azonnal rendezem arcizmaim, hogy arra kérjem, ne értsen félre. - Bocsánat! Nem úgy értettem, én csak... Igen, ez furán hangzott. Ezt elismerem. Én csak úgy értettem, hogy csak ma este. Mert nem akartam, hogy úgy menj haza majd, hogy... Csak azt akartam mondani, hogy... Én csak... – és már dugnám is a helyére a telefont a zsebem mélyére, de hirtelen át nyúl az asztal fölött és elveszi tőlem azt. Én pedig értetlenül nézek rá, teljes zavaromban, sűrűn pislogva. Beledermedve a helyzetbe, ahogy kikapta a kezemből a telefonomat.
A szívemről egy mázsa súlyt lök le, amikor azt mondja, hogy csak viccelt. Leereszkednek vállaim, de az arcom is megváltozik egy pillanat alatt. A fejem csóválva nézek el az étterem egy másik sarkába, talán egy kicsit mérges is vagyok rá, hogy ilyen helyzetbe hozott.
A tekintem a visszaadott telefonra vezetem, majd a szemébe. Nem mondok semmit, csak nézem őt. Talán duzzognék tovább, ha nem bontaná ki egy kicsit újra ezt az egész történetet. - Rendben! Én is írok majd neked. – újabb, haloványka mosoly jelenik meg az arcomon. Lesütöm a tekintetem a kezére, ami az enyémen hever. Mégis mióta cirógatja tenyere melege a kézfejemet? Őszintén szólva, szerintem életemben sosem átkoztam meg senkit, de most a pincér közbeavatkozása miatt szimpátiát érzek azok iránt, akik ilyesmi hatalommal képesek bírni.
- Köszönjük! – szólalok meg, majd amikor azt kérdi, kérünk-e még bármit, én már a fejem ráznám, csakhogy Kevin helyettem is másképp dönt. Ez pedig meghozza a kedvem. A fejem csóválva nevetek némán rá.
Lemásolom a mozdulatát, és a tósztra kihúzom magam kissé. Természetesen zavarba hoz vele, de nem adom tudtára. Helyette csak somolyogva megköszörülöm a torkom, hogy én is mondhassak pár szót. - És a hétköznapi hősökre, akik nem viselnek köpenyt. Rád! – felszegem állam picit, majd az orrom is felhúzom, hogy úgy grimaszoljak rá. Ha nem volna egyértelmű, én rá iszom. A forrócsoki nagyon meleg, ezért leteszem egy korty után, de a fánk hamar elfogy... - Ó, hé! – próbálom mutatni neki, hogy egy apró bajuszt kapott a csoki habjától. Végül ahelyett, hogy megvárnám, hogy megtalálja, átnyúlok az asztal fölött, és én törlöm le az ajkai szegletéről. Széles mosollyal az arcomon. Egy kis törlesztés az előbbiért, még ha ő nem is tud erről a játszmáról, ami a fejemben zajlik. - Így ni. – mosolygok rá, majd aztán eltekintek az étterem távolabbi sarka felé, csak onnan rá, ismét.
- Csak hogy tudd, az előbbi viccedért még duzzogok egy kicsit. És gondolkodás nélkül osztogatok intőket... – lefojtok egy nevetést. Ő is tudja, valószínűnek tartom, hogy nem vagyok ennyire sértődékeny, nem tartok egy életen át haragot, de azért rendesen megijesztett az imént. És mielőtt reagálhatna, a pincér már meg is érkezik a rendeléseinkkel. És amíg ő lepakol, addig én egy játékos pillantással jelzem Kevinnek, hogy nincs harag. Ha távozik a kiszolgálónk, végig nézek a teli poharakon.
- És most mire iszunk? – kérdezem kíváncsian.