Adott egy lenyalt hajú, milliomos, puccos férfi és egy minden lében kanál, 'A körmöm a legfontosabb' nő. Mit gondolsz, milyen gyerekek születnek egy ilyen családban? Mondd ki nyugodtan, hallottam már mindenféle verziót arra, hogy "aranyvérűek".

Ízig-vérig a politika hálójába tekeredett, úri emberekről van szó. Tea délután, és hófehér falak mindenhol. Dédanyó festménye a nappaliba, és dédpapa hamvai a kandalló fölött. Minden kislány álma, hogy hat évesen azt tanítsák, hogyan fogja úgy a csészét, hogy minél kevesebb helyen érjen hozzá, igaz? Ennél fogva minden bizonnyal kaptál egy képet egy tökéletesen művelt, szorgos, erős, de hisztis lánykáról. Igaz?

Nem egészen.
Elismerem, hogy akadnak példák, ahol az alma nem esik messzire a fájától, esetemben azonban elmondható, hogy a legtávolabb sikerült gurulnom attól a bizonyos kérgestől. Sem apámmal, sem anyámmal nem ápolok jó viszonyt, de még a bátyám és az öcsém sem.
A családunk egy rideg katlan, aminek rengeteg ága van, így aztán fel sem tudnám sorolni, hol és hányféle rokonnal áldott meg az ég.
A nevelésemtől vezérelve már vénáimba kódolták a kitartást, a szófogadást, és a tenni akarást. A növekedésemmel azonban olyan nem vágyott melléktermékek is csatlakoztak a tulajdonságaim családjába, mint a makacsság, a hevesség és a düh kezelésének teljes hiánya. Az évek formáltak és magam neveltem.
Szerencsére sikerült időben észrevennem, hogy a két felmenőm árnyékában nem fogom sokra vinni. Ami a vagyont illeti, hogyne. De, az esetek 14%-ában van rá némi esély, hogy a gyermek időben feltérképezi szülei érzelmi intelligenciájának a hiányosságait, és megtanulja a hézagokat maga feltöltögetni. Ez történt velem, és a testvéreimmel is.
Még nem is sejtem - de felkészültem rá -, hogy szembe nézzek a legnagyobb katasztrófával, ami érhet, és szerelembe essek valakivel, akitől a vérem tilt, s aki végső soron bárki mással szívesebben lenne, mint velem...


A célorientált személyiségemhez hozzátartoznak olyan mellékhatások, mint a jéghideg merevség, vagy az állandó búskomorság megléte. Ha ennyire szilárd távolságtartás áll fenn, meglehetősen nehéz feladat az emberekkel való kommunikáció, ha empátiára is szükség van. Márpedig szükség van rá, ha arra ítélnek, hogy korrepetáld a lustákat. Mondhatnál nemet, hogyne mondhatnál, de mégiscsak jól mutatna az ajánlásodba, hogy még erre is képes voltál ennyi tárgy és a kitűnő jegyeid mellett, igaz? Hát éppenséggel elfogadható érvnek mondanám, így nem ellenkezem egy percre sem. Az pedig határozottan nagy segítségül szolgál, hogy mindössze egyetlen diákról van szó. Nem kell tömeg elé állni, nincs szükség a szakirodalmi beszédre, és a megjelenésre sem kell fokozottan ügyelni. Egyetlen egy diák…


- Kevint? – szinte hallom, ahogy egyetlen másodperc alatt szárazzá válik a torka és kicserepesednek ajkai az izgalomtól.
- Igen, Kevint. – elismétlem, hátha csak a nap melegének csókja szívja ennyire a hallását.
- És? – olyan erővel mar a könyökhajlatomba, hogy a folyosó szélére sodorjon, mintha valami emberfeletti erővel felruházott harcos amazon lenne. Pedig esküdnék, hogy kettőnk erőfitogtatásából én jönnék ki jobban!
- Nem értelek… - viaskodok az aktuális viselkedésével szemben, miközben leutánzom sürgető, ám mérsékelten bosszús ábrázatát, ami jelezhet némi türelmetlenséget is felém.
- Hogy nem érted? Ő az a srác, Kevin, tudod… Az a srác! Ő az, aki nem járt be, mert... Jaj, ne értetlenkedj már!– nos, olvastam egy tanulmányt a kommunikáció nehézségeiről, és bizony külön fejezetet szántak az olyan feleslegesen elhordott mondatoknak, amik
- Fogalmam sincs melyik ’letojom’ gyereket nyertem meg… - forgatom meg a szemeim, és még levegővel is tele telítem a képem, hogy úgy fessek, mint egy mogyorót raktározó mókus.
- Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de nálad szőkébbet nem ismerek! – úgy nevet, hogy hallom, ahogy horkantgat közben és ettől nekem is nevethetnékem támad, annak ellenére, hogy azt nem tudom, pontosan min nevetünk.
- Oké, oké, ha kinevetted magad, akkor aztán nekem is elmondhatnád, hogy ki… - és aztán jön a felismerés pillanata. Nem azért, mert egy zseni vagyok és magam is kitalálom, hogy kihez tartozik ez a név (ami amúgy több srácé is lehetne, de ezt már nem közlöm Yaraval). Ahogy az udvar másik oldalán keresztül gázolva igyekszik egyik épületből a másikba, a mindig vállairól lecsúszott pulcsijában és a kócos, égig nyújtózó barna hajával. Hogyne fordulnék utána? És persze akkor már végre leesik. Yara nevetéséből pedig előre élek a vád gyanújával, hogy az arcom vörösen villogva mutatja irányába, hogy tudom, ki Az a srác.
- Szóval kettecskén-kettecskén… - kuncogva eloldalaz mellettem, megpödörve az egyik leomló tincsem végét. Én pedig ahelyett, hogy utána fordulva mennék vele, még mindig azt a fiút nézem, aki minden utóbbi évem Naplójának főhőse – és akivel még egyébként soha nem sikerült többet beszélnem két szónál. Nem mintha annyira tepertem volna érte, vagy mintha annyira oda lettem volna. (Ha senki sem nézi meg a lesi fotókról kivágott képeket a falamon, meg a béna rajzokat...)
- Jaj, hallgass már! – szólok utána, amikor Kevin háta eltűnik a fal mögött. – Mintha észrevett volna valaha is… - lepillantok magam elé. Ahhoz túl okos vagyok, hogy ne tudjam, a korombéli fiúk mire vágynak, milyen lányok vannak a listák élén, és így tovább. És ha a tanulmányaiban tényleg nem magaslik ki túlságosan, nem nehéz tovább gondolni, hogy vajon mivel tölti a szabad idejét. Így hát rosszallóan nedvesítek alsó ajkamon, majd Yara után nézek kissé lemaradva tőle.
- Itt az alkalom, hogy meghódítsd az álomfiút. Habár nem tudom, hogy apádék mit szólnának hozzá, ha egy ilyen kis csavargóval állítanál haza. Anyád tuti elájulna! – látom, hogy tényleg szórakoztatja a dolog. Ha nem lenne a legrégebbi barátom – és az egyetlen barátom – akkor bizonyára megfojtanám egy kanálvízben, amiért az életemen szórakozik.
- Ha-ha, örülök, hogy ennyire szórakoztat a családom. – csóválom meg a fejem, a fülem mögé utasítva a kósza szálakat.
- Tiszta Trónok harca… - tovább somolyog, mire csak nemlegesen megrázom a fejem.
- Ha az lenne, most az egyik gyíkom leégetné a fejed. – bököm oldalba.


A toll fel-le fityeg a mutató – és a középsőujjam között. Türelmetlenül dobolok vele a papírokon, miközben hol az órát, hol az ajtót fürkészem. Én érkeztem túl korán. Hogyne? Alig tudtam aludni éjjel. A mai nap megváltoztathat mindent. Előfordulhat, hogy többé nem néz át rajtam.
Mindent elterveztem, hogyha belép, már rögtön tudjam, mit fogok mondani. Akár egy forgatókönyv, de ahogy már azt előre sejthettem volna, nem úgy alakul, ahogy elképzeltem.  Sőt, a létező legrosszabb verziót írjuk meg együtt.
És így is lett. Belépett az ajtón, én pedig éreztem, ahogyan a lábaimba megdermed a vér és a hangom elcsuklik. Kihúztam magam a széken, majd visszazuhantam, ezt eljátszva úgy háromszor, mire sikerült egy szinte érthetetlen 'Szia!'-t kierőlködnöm. Rögtön éreztem, hogy kínos, de nem javítottam ki, úgy gondoltam még ostobábbnak láttatna, ami kész abszurd, ha azt veszem alapul, hogy épp tanulni érkezik hozzám.
- Te vagy a srác, aki picit lemaradt, ugye? Kevin, igaz? - kérdezem kíváncsian, javítja a hangomon. És aztán a délutáni napsütés utolsó sugaraiba nyúlóan beszélgetünk, én pedig elhiszem, tényleg elhiszem, hogy valami csodálatos van születőben. Ekkor még csak nem is sejtem, mennyire mélyről fakadó a gyűlölet, ami a kettőnk köteléke köré tekeredik.