Soren & Sabrine

"I run like there's a hot guy in front of me and a creepy dude behind me."

- Akkor majd kapj el kérlek, mielőtt megint elesek, mert nem szeretnék a homlokomra is egy plusz fejet. - Nevetgélve magyarázom a dolgot, miközben a lelki szemeim előtt meg is jelenik a dolog, ahogyan az univerzum a fejem kiegyensúlyozása érdekében még egy ájulással is meglep, hátha akkor könnyebb lesz megtartani a fejemet a most formálódó púppal rajta. Valamilyen szinte úgy éreztem, hogy mindegy lenne, ha megtörténne a dolog, mert a jelenleginél jobban már egyébként sem égethetném le magamat egy olyan ember előtt, mint a srác, aki után minden második nő utána fordul a parkban, ha épp ő is lent van futni. Az ember azt hinné, hogy a L'Oréal-nál töltött gyakornoki munkámnak köszönhetően hozzászokom a szép és magas - illetve nálam ezerszer csinosabb - modellek és különböző kollégák jelenlétét, de ez egyszerűen nincs így. Nem olyan egyszerű pöttömnek és jóval kerekebbnek lenni épp a szépségiparban. Azt hiszem a lelkesedésem az, ami bent tart a csapatban, illetve a tanulási vágyam, amit nagy eséllyel a főnökeim is látnak rajtam, ezért nem raktak még ki.
- Miért? Érdekel? - Úgy pisloghattam rá, mintha valami teljesen logikátlan képtelenséget mondott volna nekem, hiszen nem ismerjük egymást annyira, hogy érdeklődjön a testvéreim ámokfutása után, ha pedig mégis, akkor... Lehet, hogy mégis agyrázkódásom van, mert egészen szédítő a gondolat, hogy pont őt érdekeljen bármi, ami velem kapcsolatos. Őszintén szólva nem a saját önbecsülésemmel van probléma, még a magabiztosságom sem lehet akadály, mert Finnel is képes vagyok úgy beszélgetni, hogy kapjak még levegőt a közelségétől. Szimplán csak úgy gondolom, hogy az olyan srácok, mint Soren is, egytől egyig rendelkeznek barátnővel - arról nem is beszélve, hogy mennyien állnának sorba szívesen azért, hogy ők lehessenek a következők. - Ha tényleg elkezdek mesélni az öcséimről, akkor rögtön butaságokat fogok mondani, mert olyanok, mint két ördögfióka. Szerintem azért, mert ikrek. - Ezt már jó ideje így gondolom, főleg mert együtt nőttünk fel, így egy fél mondatukból, vagy lopott pillantásukból is tudom, ha sántikálnak valamiben. - Tizenhárom évesek. A legrosszabb kor, komolyan. Kamaszodnak is... - Fújtam egyet, mintha épp arra készülnék, hogy három hétig csak én vigyázok a fiúkra, holott a közelben sincsenek. Olyan baleset után viszont, amit most szenvedtem el, talán jobb is, ha nem kell két tizenhárom éves energiabomba után szaladgálnom annak reményében, hogy ne dőljön össze a ház. - Neked van testvéred?
- Ki fogom próbálni. - Grimaszolva nyomkodtam meg azt a bizonyos púpot a fejemen, talán még a hangom is elcsuklott valamelyest, de annyira koncentráltam, hogy ne lássak csillagokat, hogy oda sem figyeltem igazán arra, mi jön ki a számon. - Biztos? Nézd meg jobban, mondták már nekem, hogy olyan a fejem, mint egy labda. - Demonstrációképp még fel is fújtam az arcomat, mintha hörcsög lennék, tele pofazacsikkal. Lehet, hogy az inzultáció még óvodában ért, de azóta is élesen emlékszem rá, hogy még a copfomban lévő epres hajgumit is megrángatta a másik lány. A nővérem szerint csak azért, mert féltékeny volt rá, hogy nekem van olyan.
A fejem most mégsem azért kezdett határozottan paradicsom piros színre váltani, mert felhergeltek volna ezek az emlékek. Sokkal inkább a srác közelsége volt, ami határozottan zavarba hozott, mert normál esetben sokkal kevesebbre számítottam volna egy idegentől. Más valószínűleg csak elkísért volna egy padig, aztán magamra hagyott volna, hogy oldjam meg a hazajutásomat ahogyan akarom. Soren viszont egyre inkább kezdett belépni a szívemnek kedves kategóriába és nem csak azért, mert irtó jól néz ki.
- A Columbián tanulok francia szakon. Te? - Abszolút tipp volt, hogy ő is egyetemistaként tengeti a napjait, de úgy emlékszem találkoztunk már olyan időpontban is a futópályán, amikor egy gimisnek még iskolában kellett volna lennie.
- Akkor jó, mert elég sokat veszítene a világ, ha nem lennél már az élők sorában. - Csak miután kimondom jövök rá, hogy jó eséllyel nem épp a hátáról kellene ilyeneket magyaráznom neki és talán leginkább nem is kellene ilyeneket mondanom neki. Mit fog rólam gondolni? - Biztos másoknak is hiányoznál. Illetve, hogy sokaknak. - Igyekeztem lakatot tenni a számra, épp ezért összepréselt ajkakkal mormoltam el egy imát magamban, hogy tudjam már végre befogni. Ha új helyet keresek a futáshoz, idővel talán elfeledkezik rólam és arról is, hogy milyen hülyét csináltam magamból.
- Megismételnéd megint az eredetit kérlek? - Cikinek éreztem, hogy nem áll a számra a neve és őszintén szólva szerettem volna azzal villogni később Clarynek, hogy mennyi mindent megtudtam erről a fiúról, még ha a jövőben nem is kell, hogy jelentősége legyen. Elvégre nekem ott van Troy, Sorennek pedig biztosan van egy modell szépségű kecses barátnője. - Akkor gyerekkorodban költöztetek ide? - Finoman oldalra billentettem a fejemet, így az arcom a karomhoz nyomódott. Legfőképp azért csináltam ezt, hogy jobban rálássak a srác profiljára és így figyelhessem az arcát - amitől persze kicsit sem éreztem magamat kukkolónak.
- Miért? - Megmosolyogtatott a gondolat, hogy rosszat kellene gondolnom róla, mikor mást sem csinál a hirtelen történt balesetem óta, csak segít. Ezek után pedig szinte bármit elkövethetne, akkor sem tudnék róla rosszakat gondolni. - Nem gondolom, hogy most azért viszel el a hátadon, hogy aztán feldarabolj, szóval nehéz lenne rosszakat gondolni rólad. - Mosolyogva fejeztem be a dolgot, mert tényleg így gondoltam. Egyébként is, fényes nappal csak nem fog megerőszakolni valahol. Abba pedig bele se menjünk, hogy mennyire lenne erőszak, ha épp róla lenne szó, mert a szüleim nagy valószínűséggel lesápadnának, ha tudnák, hogy ilyeneket gondolok, amikor ők jól próbáltak nevelni. Sam biztosan megértene. El is mondom majd neki.
- Majd add meg a felhasználóneved és meg is teszem. Így púpos fejjel nehezebb bevetni az FBI képességeimet. - Jókedvű mosoly terült el az arcomon, ahogy magyaráztam. A jókedvem pedig a hangomból is egyértelműen kiérződött. Így talán még előnyt is szerzek és nem kell azzal töltenem az estéimet hogy a megfelelő Sorent keresem az instán.
- Akkor legalább nem keverlek bajba. - Ezt szinte csak magamnak motyogtam, habár a lift zárt tere épp elég kicsi volt ahhoz, hogy ő is tisztán hallja, amit válaszolok. Valószínűleg elég félős lehetett a pillantásom, amikor felé fordítottam a fejemet, miután lerakott. Attól tartottam, hogy ugyanaz a fájdalom nyilall majd a lábamba, amikor a lábamra kell állnom, hogy egyensúlyban tudjam tartani magamat, de szerencsére Soren felajánlotta a karját, én pedig megkönnyebbülten kapaszkodtam belé. - Azt hiszem egy ideig nem látjuk majd egymást futás közben. Szerinted mennyi ideig kellene pihentetnem a lábam? - Talán több értelme lett volna, ha egy orvost kérdezek erről és nem a fiút, de már így is olyan hozzáértőnek tűnt, hogy szimplán nem féltem ilyesmiket kérdezni tőle. Ha pedig nem tudja rá a választ, akkor egyszerűen nem tudja, nem fogok rá megharagudni ezért, maximum ő néz tolakodónak, amiért ilyenekkel faggatom. Egészen nehéz volt mondjuk tehernek gondolnom magamat, amikor újra a hátára vett, mert azért hittem benne, hogy ha kellemetlen lenne neki ez az egész helyzet, akkor nem hozott volna el magukhoz. Akkor viszont már egészen belém fagyott a szó, amikor az édesanyja ajtót nyitott. Nehéz úgy a legjobb formámat hozni, hogy a néni fia cipel engem a hátán és valószínűleg szörnyen nézhetek ki - azt sem tudom mikor láttam magamat utoljára tükörben.
- Jó napot! - A hangom egészen határozatlanul csengett az ő beszélgetésükhöz viszonyítva, de rosszul éreztem volna magamat, ha nem is köszönök. - Igen-igen, szeretem. - Bólogattam néhányat, miközben a legmegnyerőbb hangon igyekeztem biztosítani arról a nőt, hogy igazat mondok. A pillantásom azonban vissza-visszatért a fiára, főleg mert miután leültetett a kanapéra nem csak oldalról nézhettem a profilját, hanem láttam őt egészben. Még akkor is őt néztem - egészen pontosan a száját -, amikor közelebb hajolt és beszélni kezdett hozzám. Pislogtam párat, míg az információ láthatóan eljutott az agyamig és kényszerítettem magamat, hogy újra a szemeibe néztem. - Nem igazán. De nem szeretnék udvariatlan lenni és visszautasítani anyukádat. - Igazán jól esett, hogy egy teljesen idegennel is úgy bánnak, mintha már ezer éve jóban lennénk, ez a tény viszont nem változtatott azon, hogy Soren közelsége mennyire megdobogtatja a szívemet. Ciki bevallani, ha Troyra kell gondolnom, hogy ne érezzem a pillangókat a gyomromban? - Majd megpróbálom felhívni a nagybátyámat, hogy jöjjön értem. - Bizonytalan volt a hangom, mert egyrészt jelenleg nem volt túl mehetnékem, másrészt mert amúgy is eszembe juthatott volna, hogy Samet hívjuk fel. Az egyetlen bökkenő persze az volt, hogy valószínűleg épp dolgozik és nem ér rá csak úgy értem rohangálni.

thx.

Soren & Sabrine

"I run like there's a hot guy in front of me and a creepy dude behind me."

Mióta egyetemre járok, úgy gondolom a hűség fogalma egy egészen érdekes jelenség. Én például szeretném annak hinni magamat - hűségesnek -, legfőképpen annak tudatában, hogy Mariettában van a barátom, távol tőlem és csak nagyon ritkán találkozunk. Sosem tudnám olyan könnyedén kezelni ezt a dolgot, mint ahogyan rengeteg srác teszi a környezetemben és a kollégium berkein belül. Sok esetben nagyon jókat szórakozunk azon Claryvel, ha megtudunk egy-egy esetet, vagy elkapunk egy pletykát, mert jó ideje élünk már mindketten kollégiumban, így a jelenlévő emberek közül viszonylag sokakat is ismerünk. Ha nem is az a cél, hogy nyomon kövessük a környezetünkben jelenlévő emberek életét - mert úgy gondolom, határozottan megvan nekünk a magunk dolga és baja -, de néha mégis jól esik pár percet azon szórakozni, hogy ki ejtett pofára kit, vagy épp hogyan ásta meg egy-egy srác a saját sírját. Ugyanis jellemzően a pasikat gondolom azoknak a feleknek egy kapcsolatban, akik tágan értelmezik a hűség fogalmát. Én magam sem vakságot várok el Troytól, de mivel már olyan régóta vagyunk együtt és gyakorlatilag úgy ismerjük egymást, mint a saját tenyerünket, felettébb rosszul esne, ha a távolság miatt megengedne magának dolgokat.
Viszont, ha már ott tartunk, hogy pontosan kinek és mi van megengedve, akkor ugyanazoknak a szabályoknak érvényessé kell válniuk az én esetemben is. Én legalábbis azzal nyugtattam a saját lelkiismeretem, amikor Clary, vagy bármelyik másik barátnőm azt mondta, hogy el kellene felejtenem a középiskolás pasimat és inkább olyanokra koncentrálni, mint a srác, akivel gyakran látjuk egymást futás közben. Úgy gondolom az még teljesen rendben lenne, ha néha azon kapnám magam, hogy eszembe jut; vajon hogyan lehet valaki annyira jóképű és magas, mint ez a srác. Az viszont már teljességgel abszurdnak tűnt, hogy egyszerűen feltűnik, amikor hasonló dolgokra gondolok. Vagy épp nem gondolok, mert ha nem is feltétlenül az életem pörgött le a szemeim előtt, de elég kellemetlen élményben volt részem. Ha az lenne a tervem, hogy valahogyan elcsábítsam azt a srácot, valószínűleg nem így kezdtem volna el. De miért is akarnám elcsábítani? Atyaég...
- Lehet, hogy igazad van. De hidd el, ha rosszul lennék, akkor most nem beszélgetnénk így. - Valami nevetésféle bukik ki belőlem, ami inkább egy mosollyá szelídül. Csak részben tartom viccesnek a szituációt és azt is inkább csak azért, mert épp neki kellett megjelennie, komolyan... Ha pedig a Carter-Dunagan család történetét néznénk és azt, hogy pontosan ki is a leghisztisebb ilyen szituációkban, akkor kérdés nélkül a nővéremre szavaznék - amiért egyébként szintén hisztizne, de még jó, hogy nincs itt.
- Neked legyen igazad. Egyszer az öcséim elkövettek valamit és kórházba kellett őket vinni, csak később derült ki, hogy amúgy az egyiküknek agyrázkódása volt, de... Gondolom ez téged nem érdekelt. - Az ajkamba harapok és lesütöm a szemeimet. Pont úgy érzem magam, mintha megint tizenéves lennék csupán és először beszélgetnék egy sráccal, aki tetszik. Habár maga az elképzelt szituáció nem sokban különbözik a valóságtól, a tényleges különbség az, hogy most húsz éves vagyok és még mindig képes vagyok ilyen eszetlenül fecsegni valaki előtt aki tetszik.
- Szóval szerinted van rá esély, hogy ne tűnjek buborékfejnek holnap? - Mosolyogva pillantottam fel újra rá, ami már csak azért is volt rossz ötlet, mert tisztán láthatta az arcomon, ahogyan lényegében a nevemet is elfelejtem és minden értelem távozik az arcomról, amikor a hajamhoz ér. Valószínűleg már így is sokkal pirosabb volt az egész fejem a szituációtól, most pedig szabályosan éreztem, hogy a füleim is szinte lángra gyúlnak. Pedig nem követtem el semmi rosszat. - Nem rossz ötlet! Ezt fogom mondani, ha már úgyis egyetemre járok - mosoly terül el az arcomon, habár egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy legalább annyira meggyőző vagyok-e, mint amennyire jelenleg annak gondolom magamat.
- Nagyon rendes tőled. Komolyan. Köszönöm. - Igyekeztem ezt a köszönetet besűríteni a pillantásomba is, tekintve hogy ebben a társaságban mondhatni nehézséget okozott, hogy szimplán csak kimondjam, amit érzek. Arra valószínűleg egyébként sem lett volna szükség, mert akkor éppen arról lenne szó, hogy milyen jól néz ki és van-e barátnője - szigorúan tudományos okokból!! -, nem pedig arról, hogy lábra tudok-e állni. Ami jelen esetben sajnálatos módon egyébként is nagyon hamar kiderült. - Nem tudom, a fickó, aki a kutya után szaladt például annyit sem mondott, hogy bocs. Szóval te máris fényévekkel jobb vagy nála. - Nevetgélve magyaráztam a dolgot. Egy részem egyértelműen nem szeretett volna totál hülyének tűnni előtte, egy másik pedig folyamatosan azt kérdezgette, hogy miért is érdekel ez engem pontosan. - Ez jogos... - motyogtam, sokkal inkább csak magamnak szánva, mintsem tényleges válaszként. Habár nagyon jól esett az a fajta törődés - vagy inkább ellenőrzés -, amit kaptam tőle, már-már szürreálisnak hatott, hogy ő tényleg ennyire segítőkész és felkészült. Nem akartam elkezdeni összehasonlítgatni őt Troy-al, de egyértelműen nem a georgiai srác állt jelenleg nyerésre. Múzeum szabály, Sabrine, múzeum szabály.
- Akkor jó. Nem szeretnélek kinyírni, főleg azután, hogy segítettél. - Halkabbra fogom a szavaimat, hogy ha már olyan közel vagyok most a füléhez, gyakorlatilag ne kelljen dobhártyaszakadást átélnie, csak mert ugyanazzal a hangerővel folytatom. Sőt, ahelyett, hogy arra gondoltam volna, hogy milyen széles válla van, valószínűleg inkább ki kellett volna találnom valamit, amivel majd ezt az egészet meghálálhatom. Még azelőtt, hogy elbúcsúznánk egymástól és soha többet nem találkoznánk. Mert ilyen az én szerencsém.
- Sy... Igen, azt hiszem a Soren tényleg könnyebb. Ne haragudj miatta. - Én például utáltam volna, ha csak azért kell az embereknek más nevet mondanom, mert máshonnan származom. - Milyen eredetű a neved? - Nyilvánvalóan volt egy tippem, de a kontinensen túl nem akartam butaságot mondani, ezért inkább megvártam az ő válaszát.
- Nem gondoltam ám arra, hogy ilyesmire készülnél. - Elmosolyodtam ugyan, de ezt ő nem láthatta, mivel feltételezem, hogy hátul nincsen szeme. Talán a hangsúlyomból is érzékelhető volt, hogy mennyire nem tudtam elképzelni róla a dolgot. - Ó! Egészen közel laktok. - Meglepetten tapasztaltam meg, hogy melyik épületbe is sétál be velem pontosan. - Bocsi, ez most tőlem hangzott elég furán. - Legalábbis rövid úton gondolhatta volna, hogy egy stalker vagyok, amit egyszerűen szerettem volna kitörölni már csak a lehetőségek közül is. - Nem lesz fura, ha anyukád meglátja, hogy a hátadon cipelsz egy ismeretlen lányt? - Feltettem ugyan a kérdést, de egyáltalán nem lehettem biztos abban, hogy az anyukája nem tapasztalt-e már hasonlót. Emiatt pedig hirtelen nem is tudtam, pontosan hogyan kellene éreznem magamat.

thx.

Soren & Sabrine

"I run like there's a hot guy in front of me and a creepy dude behind me."

Annak ellenére, hogy négyen vagyunk testvérek, elmondhatom magamról, hogy sosem esett komolyabb bajom miattuk. Nyilván voltak közöttünk konfliktusok és kifejezetten hangos háztartás vagyunk, szóval szinte mindennaposak voltak a piszkálódások. A nővéremre és rám nem volt jellemző, hogy kicsavarnánk egymás kezét, vagy éppenséggel a földbe döngölnénk a másikat, míg az öcséim egyszerűen valahogy vonzották a bajt. Cade és Dylan egy üres szobában is képesek lennének törni és zúzni, úgy, hogy még magukat is összetörnék. Nekem csak egyszer volt eltörve a karom és nem is emlékszem rá pontosan, hogy mi történt. Csak arra, hogy kiválaszthattam a kötésem színét, én pedig rózsaszínt kértem, amit az öcséim felettébb undorítónak tartottak. Meg azt is, hogy akkor hetekig rengeteg segítséget kaptam a cuccaim cipelésével nem csak a szüleimtől, hanem az osztálytársaimtól is és Troy meg én lényegében akkor ismertük meg egymást, még alsóban. Nem mondom, hogy azon alapul a kapcsolatunk, hogy akkor segített és ahelyett, hogy kicsúfolt volna az öcséimhez hasonlóan, úgy viselkedett, mint egy igazi lovag. Az a viselkedése ugyanis már jó ideje nem jött elő, gyakorlatilag még arra sem képes, hogy egyszer meglátogasson itt New Yorkban és a végén mindig én izgulok azon, hogy pontosan mi is legyen a kapcsolatunkkal.
Ez a része a történetnek tulajdonképpen azért is rettentő mellékes és felesleges tovább ragozni, mert Troy nincs itt, helyette valaki sokkal jóképűbb - jesszus, ezt hangosan ilyen formában sosem szabadna kimondanom, mert nem csúnyázhatom le csak úgy a jelenlegi pasim... Vagyis hogy egyébként sem állítom, hogy Troy csúnya lenne, egyszerűen csak... Fogjuk fel úgy, hogy olyan régen láttam utoljára személyesen, hogy a jóképűségét elhalványítja A futós srác. Akinek történetesen pontosan és éppen akkor kellett lejönnie futni, amikor én filmbe illő módon - hogy nagyon pontos legyek, tulajdonképpen komédiáról van szó - elseggelek a park közepén.
Amellett, hogy szerencsére nem túl sűrűn kellett elmondanom magamról, hogy megsérültem és ágyhoz vagyok kötve, nem is igen szeretek sem beteg lenni, sem komolyabb sérüléssel küzdeni. Mindig igyekeztem eléggé odafigyelni arra, hogy ne érjen semmilyen baleset sem az utcán, sem a munkahelyeimen. Jelen helyzetben például kifejezetten kellemetlen lett volna megoldani az ellátást, mert a nagybátyám ugyan itt él, New Yorkban, de ha beteg az ember, mindig a szülei gondoskodása esik a legjobban. A jelenlegi életvitelemhez azonban nem igazán illett az, hogy betegeskedjek, mivel nem csak hogy szeretem a pörgést, de szükségem is van rá. A HÖK és a két munkahelyem épp eléggé megkövetelték tőlem, beteget jelenteni pedig nem volt kedvem. Azokban a másodpercekben, amikor megéreztem magamon A futós srác érintését, tulajdonképpen nem is azon volt kedvem gondolkodni, hogy mit fognak szólni a munkahelyemen. Sokkal másabb jellegű gondolatok töltötték be a fejem, ami valószínűleg megmutatkozott abban is, ahogyan az arcom rögtön kipirosodott.
- Persze, semmi komoly... - Amiben ugye nem lehetek feltétlenül biztos, de nem arra számítottam, hogy ha valaha is szóba elegyedünk akkor az majd így fog történni. - Nem hiszem, hogy szükség lenne mentőre, de tényleg. Ömm - pár pillanatig talán egy kicsit kancsítva fókuszálok az ujjaira. - Hármat. - Még épp időben harapok a nyelvembe, hogy ne kezdjem el magyarázni az öcséim legújabb mániáját. Azt, hogy amikor bizonyos ujjaikat feltartják, akkor valójában római számokként kell olvasni őket és valahogy sosem annyi jön ki, mint amire a másik fél gondol.
Amikor bejelenti, hogy van egy rossz híre, egészen félős pillantással pislogok rá, a számon pedig fogalmam sincs mihez hasonlítható hangocska csúszik ki. - Mi az? - Pislogva figyelem a mozdulatait, majd lebiggyesztem az ajkaimat amikor meghozza a végső ítéletet. Kifejezetten nem örülök neki, hogy úgy fogok kinézni, mint akin lényegében átment egy buldózer, de most már késő másképp cselekedni. - Úgy fogok kinézni, mint egy tökkel ütött... - Finoman elnevetem magamat, amikor a megjegyzést teszem. Apu szokott tökfejnek hívni, de egészen más okból.
- A nővérednek tulajdonképpen igaza van. - Halvány mosollyal az ajkaimon pillantok a fiú felé. - Nem annyira hideg, csak kemény, de az már elég egyértelmű volt akkor is, amikor elestem. Egy picit szédülök és nem merek még felállni - vallom be őszintén, közben pedig előbb körbepásztázom a parkot a pillantásommal, aztán őrá nézek. Miután előtte már nem menthetem ki magamat azzal, hogy mennyire összeszedett és magabiztos vagyok, legalább a parkban járókelők előtt nem akarok újra elesni a szédülésem következtében.
Végül a szédülésem ellenére is inkább fel akarok állni, mert meg akarom mutatni mindenkinek - beleértve itt a srácot is és magamat -, hogy tényleg jól vagyok. Plusz be kell ismernem, hogy szöget ütött a fejembe az a megjegyzés, hogy nem a legtanácsosabb tovább a földön ücsörögnöm. Ha pedig nem is érdemes ott ülnöm, meg jól is vagyok, miért is ne állhatnék fel? Szép tervnek indul az egész, amikor azonban megpróbálok ráállni arra a lábamra, amit beütöttem, rögtön meg kell kapaszkodnom. Miért nem lehetett, hogy úgy elegyedünk szóba, hogy véletlenül egymásnak megyünk, aztán Disney hercegesen elkapja a derekam, még mielőtt elesnék? Miért? Ennél már az is jobb lett volna, ha rám borítja a kávéját.
- Fel... khm... kórházba? - Ha eddig nem voltam igazán rosszul, most egyenesen úgy érzem, mintha valóban álmodnék és a szédülés már nem az esés miatt kerít hatalmába, hanem mert olyan dolgokat mond nekem egy rettentő helyes pasi, amikről... Nos, álmodni sem mertem volna. - Én csak nem szeretném húzni az idődet, biztosan van jobb dolgod is, mint ismeretlen embereknek mentőt hívni. - Nem tudom pontosan hogy oldanám meg, ha most fogná magát és egyszerűen itt hagyna, de legalább minimálisan megpróbáltam kifejezni neki, hogy mennyire rosszul érzem magam, amiért húzom az idejét.
Amikor azonban hátat fordított nekem és le is guggolt, már éreztem, hogy nem tudom kikerülni a dolgot, így igyekeztem a lehető legegyszerűbben a hátára mászni, közben pedig csak egyszer hangosan felszisszenni, amiért rá kellett közben állnom a sérült lábamra. - Nem akarom nagyon szorítani a nyakad, ugye nem fáj? - Óvatosan igyekeztem kapaszkodni belé és inkább a vállát fogni, mintsem ténylegesen a nyakát - bűn lenne egy olyan szép embert, mint ő a túlvilágra küldeni. A szavakat viszonylag halkan mondtam ki, mivel az én fejem egészen közel volt az ő füléhez. - Egyébként az én nevem Sabrine. - Talán nem a legjobb ötlet ilyen formában bemutatkozni, de ha már a hátán visz fel hozzájuk, ne egy teljesen idegenről legyen szó.

thx.

Soren & Sabrine

"I run like there's a hot guy in front of me and a creepy dude behind me."

Nem kifejezetten vallom magamat ügyetlennek. Sőt, azt hiszem ha mozgáskoordinációról van szó, kifejezetten összeszedett tudok lenni. Mióta New Yorkban lakom és egyetemista vagyok, minden létező sportot és különböző fitnesz órát kipróbáltam már - egyrészt mert mondhatjuk, hogy keresem az igazit, másrészt mert valószínűleg szükségem van valamilyen pótcselekvésre annak köszönhetően, hogy a barátom jó ár száz mérföldre van tőlem. Ez utóbbiba viszont azt hiszem nem kell komolyabban belemennünk. Lényeg a lényeg, hogy bár néha belerúgtam az ágyam sarkába, vagy beütöttem a könyökömet az ajtófélfába, ha nem figyeltem oda és talán még egy-egy túlságosan jól sikerült buli után is kerültek olyan foltok a térdem, vagy combom közelében, amelyeknek az eredete mai napig nem tisztázott... De olyasmi, mint a mai futás alkalmával, még nem igazán történt velem. Ami mindenképpen pozitív, hiszen így elmondhatom magamról, hogy nem rohannak át rajtam nagy termetű kutyák hétről hétre. Utólag pedig az a helyzet, hogy ez jó lett volna, ha így is marad, a jövőre vonatkozóan pedig élvezném, ha nem kellene újra ilyen helyzetbe kerülnöm. Különösen nem úgy, hogy épp olyan szemtanúja van az esetnek, aki előtt nem feltétlenül egy jól kivitelezett hatalmas nagy seggre esést szeretnék produkálni.
Ugyanakkor meg minek gondolok én olyanokra, hogy mi mindent akarok produkálni a futós srác előtt, ha barátom van otthon, Mariettában? Jó-jó, a távkapcsolat nehéz, néha én magam sem tudom hányadán állunk Troy-al, de attól még sosem mondtuk ki, hogy szakítsunk, mivel... Nos, valami oknál fogva nem történt meg. Clary azt mondja véget kellene vetnem ennek és hogy jobbat érdemelek a srácnál, de én képtelen vagyok ilyen elhamarkodottan dönteni. Az ok pedig, amiért arra gondolok, hogy nekem van egy Troy-om odahaza nem más, mint hogy egészen illegálisnak érzem, hogy olyan sráccal nézzek farkasszemet, aki annyira helyes, mint A futós srác. Nagybetűvel. Ha pedig a szemkontaktus nem lenne épp elég élmény, lassacskán még az is realizálódik bennem, hogy a keze a tarkómhoz ér és még beszél is hozzám.
- Öö... - pislogva igyekszem visszatérni a valóságba, a felhők, meg trombitázó kisangyalok közül, szép lassan újra átgondolva az elmúlt másfél percben történteket. - Eléggé hirtelen történt, azt hiszem nincs komoly bajom. - Próbálom elszakítani a pillantásomat az övétől, az élmények összhatása viszont annyira bódító, hogy úgy érzem megszédül a fejem. Holott nem emlékszem rá, hogy annyira beütöttem volna. Mégis csak hátsóval landoltam végül, ami amúgy is akkora, hogy igazán tompíthatná az esést.
- A könyököm és a térdem - igyekeztem normálisan venni a levegőt, amikor a keze a csuklómra fonódott és nem elkerekedett szemekkel konstatálni, hogy az ujjai legalább olyan hosszúak, hogy még a combomat is átérnék. Ha ezt elmesélem Clarynek! Annak ellenére, hogy a srác keze a csuklómon van, próbálom úgy fordítani a karomat, hogy lássam, van-e a könyökömön sérülés, vagy csak szimplán beütöttem az esés közben és azért fáj. Ha tényleg lehorzsoltam és véres is lesz, lehet nem úszom meg sírás nélkül. - Meg a... csípőm. - Jobb híján nem kezdtem emlegetni a hátsómat, habár a bizonytalan hangomból szerintem egyértelművé vált, hogy nem feltétlenül az emlegetett testrészemre gondolok, sokkal inkább picivel valamire, picivel délebbre. - Azt hiszem nem lesz gond a felállással, csak... Még nem akarok - halk nevetést hallatok, ami talán egy kicsit épp arra hasonlít, amit a gyerekek szoktak produkálni, mielőtt kitör belőlük a sírás. Kifújom a levegőt és igyekszem nem belehalni az elém táruló látványba - komolyan, hogy lehet valaki ennyire vonzó?
- Egyébként köszönöm! Hogy segítesz - halvány mosoly jelenik meg a szám sarkában, s bár még várok pár másodpercet, hogy összegyűljön elegendő lelkierőm ahhoz, hogy én is ráfonjam az ujjaimat az ő csuklójára, ezzel is jelezve a szándékomat, hogy megpróbálkoznék a felállással, majd ha kapok hozzá segítséget, ténylegesen meg is teszem azt. Igyekszem figyelni arra, hogy van-e olyan pontja a testemnek, ami tiltakozik a mozdulatsor ellen. A jobb térdemet és lábamat nem is erőltetem annyira - mivel ez az az oldal, amelyiket jobban beütöttem - és előbb igyekszem bal lábon kiegyensúlyozni magamat, mielőtt megpróbálnék ráállni a jobbra is. Nem túlságosan élesen, de érzem, ahogy fájdalom fut végig a lábamon, az emiatt keletkezett pánik miatt pedig, meg azért, mert félek, hogy megint seggre esem, a srác karja után kapok, hogy ne történjen meg újra az egész. - Bocsi, jaj, ne haragudj... - Legszívesebben elsüllyednék a föld alá, mert közben érzem, hogy az arcom paradicsom pirosra vált. Motyogva teszem hát hozzá: - Szerintem megleszek.

thx.

Soren & Sabrine

"I run like there's a hot guy in front of me and a creepy dude behind me."

Sosem állítanám, hogy döntésképtelen vagyok. Talán csak a sportokkal kapcsolatban, ami meg egyáltalán nem is számít, mivel ott a lényeg, hogy kipróbálom őket és csinálom, egészségesebbé válok és fittebbé, meg odafigyelek arra, hogy ne legyen belőlem kanapészörny. Már amikor nem szidom az egészet, amiért olyan helyeken is érzek izomlázat az edzéseket követő napokon, ahol korábban nem is sejtettem a testemben izmot. Az első spinning edzésemet követően például legalább négy napig alig bírtam rendesen mozgatni a lábaimat. Hozzá kell persze tenni, hogy azért volt ez számomra ennyire rettenetes élmény, mert a kezdő óra helyett egy sima haladót foglaltam, hála annak, hogy a HÖK-tábor előtt még mindenképpen be akartam szuszakolni egy edzést... Nos, azóta is bánom. Legalább az edző srác nagyon aranyos volt, mert többször is odajött hozzám, hogy ellenőrizze megfelelő magasságban van-e az ülésem. A zumbát például mindig nagyon élvezem, különösen mert rettentő helyes a tanár, akihez szinte állandó jelleggel verekedni kell a helyekért - persze csak képletesen, mert online történik a foglalás... Szóval a zumbát tulajdonképp azért untam meg, mert a rengeteg negyven körüli nő mellett kezdtem cikinek érezni, hogy velük együtt áradozom a tánctanár fokhagyma-fenekéről. Mikor nekem barátom van! Jó pár száz kilométerre, de akkor is van. Tudom, hogy a nézelődés nem számít megcsalásnak, na meg elég nagy híve vagyok annak is, hogy csak mert valaki kapcsolatban van, még nem fogja azt jelenteni, hogy az illető egyszerűen elveszíti az érdeklődését minden más emberi lény felé és onnantól kezdve csak és kizárólag az az egy ember létezik számára, másra nem is hajlandó ránézni, vagy ne adj' Isten elismerni, hogy jól néz ki.
Elismerem például, hogy Finn legalább olyan jól néz ki, mint Troy, de mégsem akarok hűtlen lenni Troyhoz, ha már úgy döntöttünk, hogy távkapcsolatban is kipróbáljuk magunkat. Ugyanezen az alapon - természetesen - minden más sport legalább olyan élvezetes, mint a futás, hiszen a végén ugyanúgy jó érzéssel tölt el a cselekvés. Valószínűleg mégsem cserélném el a futást bármi másra tartósabban, ennek pedig rögtön több oka is van. Először is a futás erősíti az izmokat, javul tőle az állóképesség, szinte bárhol lehet csinálni, nem kell hozzá különösebb felszerelés és végül, de határozottan nem utolsó sorban van egy srác, akivel már számtalan alkalommal összefutottunk a parkban futás közben. Amikor megpróbáltam elmagyarázni Clarynak, hogy pontosan mennyire is néz ki jól, képtelen voltam értelmes mondatokba foglalni.
- Majd jövök! - szólok oda a szobatársamnak, és a nem kifejezetten napos idő ellenére is nekiindulok a szokásos futásnak, amely alkalmával remélhetőleg újra látni fogom azt a srácot. Mármint nyilván nem kifejezetten azért járok le futni, mert az motivál, hogy látom őt, ez nincs így. Egyáltalán. De azért minden alkalommal teszek róla, hogy ugyanarról a pontról induljak és megpróbálok nem úgy kinézni, mint akit egy szeméttelepről szalajtottak, holott fogalmam sincs miért lenne ez opció.
Mindenesetre jelenleg annyira belemerülök abba, hogy a nyújtást követően képes legyek ütemesen egymás után kapkodni a lábaim a füleimben duruzsoló zenére, hogy észre sem veszem, ahogyan egy túlzottan izgatott kutyus közelít felém, utána meg a gazdája szalad. A kutya érzésre legalább annyi kiló lehet, mint én magam, legalábbis amikor rám ugrik és hátsóval érek földet, nagyon úgy érzem, mintha egy sós zsákot pakoltak volna rám, ami hangzásra is rettentő nehéz, nem kell hozzá tapasztalat, hogy megállapítsam. - Aú! - Nedvességet érzek az arcomon, s hamar realizálom, hogy a négylábú az, izgatottan végignyalja azt, majd szélvészként rohan tovább, nyomában továbbra is a gazdájával, aki még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy odanyögjön nekem egy bocsit.
Bosszankodva, s a könyökömet dörzsölgetve küzdöm magam teljesen ülő helyzetbe, remélve, hogy senki nem látta a kis akciót, holott egy-két szemtanúnak igenis örülnék, aki egyetértene velem abban, hogy mekkora szemét volt az a tag, amelyik csak úgy segítség nélkül tovább rohan, mikor a kutyája lényegében elüt. Ez már cserbenhagyásos gázolásnak minősül! Grimasz ül ki az arcomra, az ajkam pedig lebiggyesztem, mivel elég biztos vagyok benne, hogy lehorzsoltam a könyököm és talán a térdem is. Ha pedig lehetne még ennél is rosszabb a helyzet, amikor felpillantok, hogy körbetekintsek azok után a szemtanúk után, ki máson akadhatna meg a szemem, ha nem éppen A srácon - igen, nagybetűvel -, akinek a szépségét nem lehet mondatokba foglalni.