Little sister, big brother, however old we grow

[Trágár beszéd]
Retek nagy faszságba keveredtem. Mindig is tudtam, hogy az az élet, amit élek, sose lesz olyan, amit szerettem volna magamnak, tudtam a hátulütőit, a kockázatot, viseltem magamon a veszélyt, akárcsak egy mellvértet, de arra nem készültem fel, hogy ilyen fiatalon már a halál ajtaján fogok kopogtatni, mert egy óvatlan pillanatban hagytam, hogy felfedezzék a gyenge pontjaimat és ellenem fordítsák minden erőmet.
Alapjába véve nem mondhattam magamról, hogy a nagykutyák között utaztam volna. Hogy is tehetném, hiszen már a pofámról is süt, hogy egyszerű fickó vagyok, ha pedig kinyitom a számat, végképp egyik pillanatról a másikra felfedezik, hogy kiskoromba nem a könyvespolcokat bújtam, de igazság szerint nem is akarom letagadni a múltamat. Nem volt időm arra, hogy halmozzam a tudást, ha egy retkes egyetemen akartam volna kikötni ahelyett, hogy kétkezi munkával megkeresem a napi betevőt, már rég halálra fagytunk volna az utcán a többiekkel. Kellettek a melók, akár mocskosak, akár tiszták, teljesen mindegy volt, a kilátástalan helyzetben azonban válogatni sem nagyon lehetett. Nem szereztem magamnak nevet ahhoz, hogy bárkit is visszautasíthassak, így sajnos baklövést követtem el, amikor elvállaltam azt a szart, ami miatt szétvert fejjel rohantam épp a Brooklyn-i kórház felé, hogy Sofia segítségét kérjem. Alapjába véve nem szerettem beleavatni a dolgaimba a húgomat, tudtam mennyire aggódó, így meg akartam kímélni őt a fejfájástól, de most nem volt más lehetőségem, nem mehettem máshoz. Alig láttam a vértől, ami a homlokomból ömlött, éreztem, hogy felrepedt a szám és a szemöldököm is, mindeközben pedig egyre gyorsabban forgott a világ.
Drogok. A legnagyobb biznisz itt New York Cityben, csak abba nem gondol bele senki, hogy ez már nem a kiskutyák területe. Kartellek működnek, kiépített hálózatok, többrétegű rendszerek, amibe ha beleütöd az orrod, csúnyán pórul járhatsz, különösen, ha valaki alád is akar tenni.
Egy fekete pasas adta a cuccot nekem, amit én minden héten készségesen és szorgosan értékesítettem is a számára. Fogalmam sincs, mi volt a bandájuk neve, ahogy őszinte leszek, az övét se jegyeztem meg, de kilométerekről meg lehetett ismerni a tagot. Hatalmas pacák volt szinte mellkasig érő szakállal, mindig szűk, lila öltönyökben mozgott, amiknek a gombjai már annyira feszültek, hogy szinte hallottam a sikolyaikat. Az alkalmazottjai is mind négerek voltak, para egy társaságot alkottak, de jól fizettek, így nem igazán érdekeltek a külsőségek.
Valakinek azonban nem tetszhettem, mert vezethettem én bármilyen maximalistán azt a rohadt kis jegyzetfüzetet, hogy napra, de órára és percre pontosan is lekörmöljem a fejesnek, hogy miből mennyit és kinek adtam el, ha valaki más úgy gondolta, kicsit megkeseríti az életemet. Péntek van, így ma kellett volna leadnom a csokinak a nyilvántartásomat, de már amikor odaértem, éreztem, hogy valami nem kóser. A pasas úgy nézett rám, mint aki meg akar ölni a szemeivel, a szája mégis görbülni kezdett, szinte fültől fülig érő vigyorral kezdett el ütlegeltetni a haverjaival, akik gorilla létükre jó ideig püföltek, mire már én se tudtam felkelni a földről. Elmondása szerint lopom az anyagot, ugyanis kevesebbet adok el, mint amennyi elfogy. Ez egyébként személyes sértés is, hiszen láttam, hogy miből csinálják a cuccot, még én se vagyok olyan ostoba, hogy ennek a tudatában akárcsak bele szeretnék kóstolni a poraikba, amikbe patkányméregtől elkezdve minden megtalálható volt. Teljesen mindegy azonban mi is volt az igazság, hamarabb kaptam a rúgásokat és a pofonokat, minthogy beszélhettem volna.
A lelkemre kötötte a faszi, hogy ha nem hozok neki 1 héten belül több, mint 10.000 dollárt, biztos, hogy a fejemet vesztem, nekem meg mivel nincs kedvem meghalni, de szegények vagyunk, mint a templom egere, így hirtelen elhatározásomban más sem jutott az eszembe, mint felkeresni a testvéremet, hátha tud segíteni a problémámon.
Épphogy elértem a Presbyterian kórházat, már láttam, hogy egyre inkább homályosodnak az engem körbevevő dolgok, aztán egyik percről a másikra elsötétedett minden én pedig már csak azt éreztem, hogy a földre esek.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire felébredtem, de láttam, hogy a keresett kishúgom már mellettem ácsingózik. Vagy pont jókor estem össze jó helyen, vagy a kollégái is ismerték a pofámat, esetleg átnézték a tárcámat és feltűnt nekik a nevem.
- Mi hermanita - mosolyogtam rá, szemeim már annyira bedagadtak, hogy csoda volt, hogy bármit is észleltem a körülöttem lévő világból, az egyetlen azonban, ami így is feltűnt, hogy Sofía szinte meg tudott volna ölni a szemeivel. Rettentően féltett, érthetően, ez a látvány pedig biztos nem segített neki abban, hogy jobban bízzon bennem, a kapcsolataimban meg a képességeimben. - Téged kerestelek - vigyorogtam tovább, próbáltam eltüntetni az arcáról azt a rettentő anyai szigort, amivel bámult rám. Tudtam, hogy nem rosszból teszi, de szinte bűntudatot okozott már a pillantásaival. - Mi újság? Milyen a munka? - kezdtem bele, minden egyes másodperccel közelebb kerülve ahhoz, hogy ne kelljen megvárnom azt az egy hetet, ugyanis ha így folytatom, a testvérem minden bizonnyal el fogja vágni a torkomat egy dühroham közepette. Tipikus Carmona vonás, mindannyian rettentő temperamentumosak vagyunk, különösen, ha egymásról van szó, ugyanis egytől egyig mindenki a családot helyezi előtérbe, bármi legyen is.