Újra végigfutom az üzenet sorait, majd csalódott sóhajjal pörgetek feljebb a beszélgetésben, és némileg könnyebb lélekkel nézem végig megint azt a videót, amit Mo-mo küldött még tegnap délután egy éneklő bulldogról. Még nem érek egészen a végére, amikor új üzenet kisképe úszik be a sarokba. Nem nyitom meg azonnal, mégis ösztönösen elmosolyodom az ikonméretű Tay-képecske láttán. Az öltöző legnagyobb részben üres, egyedül a képernyő gombjainak kopogása tölti meg hanggal, de a fürdőből frissen mosott hajjal, magát törölközővel nem zavartató nő olyan csúnyán néz rám, hogy inkább közelebb húzom a térdem a mellkasomhoz és lenémítom. A szemnek szabadon hagyott testfelépítéséből ítélve, a kisujjával is meg tudna fojtani. Biztosítom Mo-mót (tisztesebb nevén Mohamed, de állítása szerint egy ilyen név nélkül is épp elég kálvária átjutnia a plázaőrségen néha) arról, hogy nem haragszom meg, amiért nem tud eljönni. Ő tartja azt a jóga-fitness órát, amire járni szoktam ebben a teremben, ám emellett személyi tréner is, és mikor érdeklődtem nála, hogy tud-e ajánlani valami jó programot, felajánlotta, hogy baráti apropóból áll szolgálatomra. Ami jó, mivel saját személyi edzőre egyértelműen nincs pénzem, és még ha lenne is sajnálnám kiadni rá a pénzt, tekintve, hogy a céljaim annyira még nem körvonalazódtak előttem. Megnyitom Dante üzenetét, és olyan szamárhahota tör ki belőlem, ami végett megint félteni kezdem az életem G. I. Ladytől. Egy kép az, Cohen ül az anyósülésen, s volt olyan bátor, hogy elaludjon, valaki pedig (kizárásos alapon Tay) minden keze ügyében lévő tárgyat felpakolt rá, egy elvadult dadaista installáció illúzióját keltve. Oké, be kell vallanom, hogy tényleg vicces, ennek ellenére a válaszüzenetem mégis az, hogy vigyázzon a félig nyitott szájába tett műanyagkanállal, mert ha véletlenül beszippantja, ülhet vele a sürgősségin. – Ez egy edzőterem, nem Starbucks – jegyzi meg rosszmájúan a nő, immár kivételesen ruhában, majd becsapja a fémszekrény ajtaját és erőszakosan kitrappol az öltözőből. Nem mondanám, hogy buddhista vagyok, bár a tanok nagy részével egyetértek, és kétségtelenül sok fejezetén érdemes elgondolkodni; az egyik ilyen, hogy jobb meghódítani magadat, mint ezer csatát vívni a világgal. Azt a nyereséget soha senki nem tudja elvenni tőled. Szinte minden alkalommal ehhez tartom magam, mert sokakkal ellentétben engem ritkán hoz izgalomba a konfliktushelyzet, és inkább elkerülöm. Annak ellenére, hogy szívesen utána szólnék (mert valahol mégis sérti az önbecsülésemet, hogy néhányan ennyire magukénak érzik a termet), ez is egy olyan harc, amire nincs szükségem. Ráadásul, mint mondtam, valószínűleg előételnek is kevés lennék neki, szóval csak azután ismétlem meg gyerekesen eltorzított hangon-grimaszolva, amit mondott, hogy már kiment. Eljátszom a gondolattal, hogy küldjek egy képet Dantenak (nem olyat, mint sok lány szokott a jógára várva, még a smink lemosása előtt, hasat feszítve, seggre-mellre fókuszálva; az utóbbi hetekben versenyszerűen küldöm neki a lehető legelőnytelenebb selfie-ket unatkozó perceimben), de végül meggondolom magam. Valószínűleg rájönne, hogy hol vagyok, amivel alapvetően nem lenne baj, nem mintha titkolóznék, de valamiért mégis úgy érzem, hogy ezt az egészet meg kell tartanom magamnak. Már két hónapja gyakornokoskodom amolyan részmunkaidős nővérként a St. Bernard sürgősségi osztályán, ami azt jelenti, hogy Tay már két hónapja igyekszik nap mint nap a tudtomra hozni, mennyire veszélyes hely is az a környék, mennyire nem oda való vagyok, és mennyivel jobb lenne bárhol máshol. Néha csak utalgat, néha, mikor megkérdezem, milyen volt a napja, túlzott részletességgel számol be róla, különösen, ha esetleg aznap a kórház felé is el kellett nézniük; néha teljesen nyíltan közli velem, hogy olyan vagyok ott, mint egy töröttlábú gazella a sakálok között. Az esetek nagy részében egyszerűen figyelmen kívül hagyom, mert unom újra meg újra ugyanazt válaszolni: hogy tudom. Tudom, hogy tulajdonképpen csak aggódik, szóval nem lehetnék mérges rá, de kezdem úgy érezni, hogy ebbe azért keveredik a bizalmatlanság is; nem igazán hiszi el, hogy felfogtam, azt pedig még kevésbé, hogy a „tudok vigyázni magamra” mögött valós tartalom lapulna. Ahogy végre magam mögött hagyom az öltöző magányát és belecseppenek a délelőtti óra végett viszonylag csendes és kihalt edzőterem atmoszférájába, az első utam a futógéphez vezet. Mo-mo vállalta, hogy bevezet az erőnléti edzés rejtelmeibe, segít megtalálni azt a küzdősportot, ami illene hozzám. Szerinte a legtöbb belekezdő legnagyobb hibája, hogy csak az akciófilmeket látja benne, nem pedig a szellemiséget, amit fel kell karolni, úgyhogy ennyiben előnyből indulok.
Ahogy egy órával később elsétálok az első emelet hátsó traktusában, ahol súlyzók, fekvenyomó padok és egyéb gépek sorakoznak tucatszám az egyik oldalon, és viszonylag szellősebben felaggatott bokszzsákok a másikon, a vér még mindig jól érezhetően dobol a bőröm alatt, a melegítőnadrágom pedig izzadtágtól nehezen lóg. Hétköznap délelőtt lévén (az egyik hosszanti falon függő óra mutatói nemrég másztak el a tizes mellett) kevesen használják még ki az edzőterem lehetőségeit, néhány éjszakás beosztott, hozzám hasonlóan lógó egyetemista, meg a queensi "luxusfeleségek", akik dolgoznak egy kicsit a hátsójukon, nehogy a férjük elhagyja őket a tíz évvel fiatalabb au pair kedvéért. Ezen a részen még kevesebben vannak, ezért merészkedem most ide, hogy felmérjem a terepet; két, láthatóan csillagjegyileg is személyi edzőnek született férfi álldogál a folyosótól nem messze, és röhögcsélve nézegetnek valamit az egyik sarokban. Szívok egyet az edzőterem lógójával ellátott papírpohárból. A recepciós lány szerint ennek a fehérjepornak eperíze van, szerintem meg poríze, de egészen csinos volt, úgyhogy inkább nem mondtam meg neki, és úgy teszek, mintha ízlene. Arra a nőre, akit a két izompólós is nézegetett, nem mondanám, hogy csinos. Nem azért, mert csúnya, hanem mert van egyfajta kisugárzása, ami azt sugallja, hogy ha a külsejét dicséred, belefojt a saját pólódba. Kisugárzása, meg az a vehemencia, amivel az egyik zsákot püföli és rúgdossa. Nem is veszem észre, mikor sétálok közelebb, vagy hogy mikor pihen meg egy pillanatra, amitől a szürcsölésem hangosnak kezd tűnni. – Húha, hát nem lennék annak a helyében, aki parkolási bírságot ad neked – jegyzem meg a hirtelen beálló viszonylagos csöndbe, ezzel végre felhívva magamra a figyelmet. Jó ég, felhívtam magamra a figyelmét, realizálódik bennem nagyjából azzal párhuzamosan, hogy sikerül először elkapnom a tekintetét. Magam elé emelem a szabad kezem, mintha legalábbis fenyegetne, ennek ellenére mégis teszek felé egy lépést. – Ne haragudj, nem akartalak, érted, megzavarni, és esküszöm, hogy nem vagyok az a fanoló-követő groupie típus, de te jó ég, ez nagyon menő volt! Próbálok professzionálisnak látszani, tényleg, mintha lenne errefelé keresnivalóm, de majdnem annyira kirívok itt a tipikusan férfi-szegmensek között, mint a Bronxban, úgyhogy akár meg is engedhetem magamnak, hogy úgy vigyorogjak rá a nyakamat behúzva, mintha legalábbis Brad Pitt állna előttem. Mármint, imádom Pittet és minden tiszteletem az övé meg az akcentusáé a Blöffben, de még az ő kisugárzása se lenne ennyire badass. Vannak emberek, akiken egyszerűen érzed, hogy ha bedugnád őt a Feláldozhatók sokadik részébe, tökéletesen helyt állna ott, és bár nagyjából csak két perce pillantottam meg Őt, valamiért az az érzésem, hogy Ő is ilyen. – Izé, bocs! – óvatosan lépek közelebb, nehogy a zsák püfölésétől felpezsdült érzékszervei támadásként fogják fel a közeledésem, és kinyújtom felé a szabad kezem. – Jasmine. Mackenzie. Mac. Jas. Ami éppen tetszik. És persze megteheted azt is, hogy sehogy sem szólítasz, mert tökre nem kötelez rá semmi, de gondolom így azért kicsit személyesebb a dolog. Az a rúgás, amit a végefelé beleraktál, argh – lendítem meg a csípőmet, imitálva a mozdulatot, épp csak a lábam akad meg a mozdulat elején, mert a végén még lerúgnék valamit – , az nagyon klassz volt! És hívj impulzívnak, de totál személyesnek is tűnt. Olyan, tudod, sok a hülye, kevés a fizetés, szar a meló típus. Hadd tippeljek: olyan területen dolgozol, ahol főleg férfiak vannak, mi? Ebben nincs semmi negatív felhang a részemről, egyszerűen az ő környezetük megkövetel egyfajta határozott fellépést, cserébe pedig sok elraktározni való baromságot kapsz, amit ha épelméjű akarsz maradni, a munkaidő végéig gyűjtögetsz, mint a ganajtúró a kis galacsinját, aztán… Előbb-utóbb kiadod magadból. Ha szerencséd van, akkor nem egy embertömeg közepén.
Áthelyezésem után túl sok szerencsét nem tudhattam magam mellett. A lakásom a célnak ámbár megfelelt, a felső szomszédok azonban kegyetlen zajra voltak képesek hajnal három környékén, melyet az sem tompított, ha a fejemre húztam a párnámat és úgy igyekeztem kizárni a környezetemben lévő hangokat. A főbérlő negyedik alkalommal ígérte meg, hogy beszél majd velük, azonban az utolsó kérésem óta sem jelent meg az épületben, így van egy olyan sejtésem, hogy az a társalgás sose fog megtörténni. Hagyatkozhatnék a jelvényemre, kihasználhatnám előnyeit, de nem szerettem volna felhívni magamra a figyelmet egy olyan környéken, ahol még úgymond normálisnak tűnő lakásokat adtak ki nem is olyan vészes összegekért. A tény, hogy az ember lánya éppenséggel a bűn ellen dolgozik nem túl kecsegtető egy ilyen helyen és egy ilyen felhozatalú társaságban, így jobbnak tűnt elhallgatni ezt a meghatározó tényt és helyette szövetségeseket toborozni magam köré, hátha még a későbbiekben hasznomra válnak majd, ámbár eddig csak az idegeimre mentek. Balra tőlem egy idősebb hölgy lakott, akivel ha összefutottunk a folyosón, hosszas mesélésbe kezdett a három gyerekéről és a temérdek unokáról, akik mindannyian tündériek, okosak és sosem látogatják meg őket és bár türelmesen belehallgatok a sztorijába, úgy a negyedénél kimentem magamat valami indoknak is betudható hazugsággal, mielőtt belemehetnénk abba a részbe, hogy mennyit is tett a hálátlan családjáért. Aki ismer, tudja jól, hogy az órákon át tartó értelmetlen fecsegés nem az én műfajom és jobb szeretem pár szóban letudni az aktuális társalgást, amiben talán megfogalmazódik a kérdés, ugyanakkor pedig a válasz is. A hölgy esetében ez elkerülhetetlen, és bár az őszinteség számomra egy lényeges pont az életemben, mégsem fejezhetem ki belső gondolataimat, mint például, hogy ’nem érdekel’ vagy ehhez hasonló kizökkentő figyelmeztetések, amelyek hamar megölnék a hangulatot. Így arra a kis időre, amíg önző érdekeim érdekében megmenekülök a kínos percektől, félreteszem elveimet és improvizálok, hogy minél előbb kikerüljek a helyzet kellemetlenségéből. Ezzel ellenben jobbra egy fiatal pár található, akik meglehetősen csendben élik le mindennapjaikat és mihelyst tudomást szereztek arról, hogy az elődömnek is titulálható alak lelépett, egyből lelkesen köszöntöttek és szinte már mézesmázosan igyekeztek a bizalmamba férkőzni, noha könnyedén lejött, hogy egyszerűen csak fel szeretnék mérni mennyire vagyok én is akkora selejt, mint az előző lakos. Az sem kizárt, hogy a kedvességből hozott süteménybe ne kevertek volna bele valamit, így mihelyst elbúcsúztam tőlük, első dolgomnak éreztem megajándékozni a kuka belsejét vele. Segítőkészségük viszont annyiból jól jött, hogy az edzőterem címét tőlük sikerült megszereznem, bár az ajánlatuk, miszerint együtt kellene mennünk hármasban már nem annyira volt a kedvemre. Mindenesetre rábólintottam, ennek ellenére olyan időpontokat választottam magamnak, amelyek esetében elkerülhetővé válik a találkozásunk. Az első egy-két alkalommal szomorúan konstatálták, hogy milyen kár amiért nem tudtunk közös időpontot találni, de harmadikra már valószínűleg feladták a próbálkozást és beletörődtek, hogy egyszerűen semmilyen úton-módon nem leszünk puszipajtások. A táskám mélyére süllyesztett edzőcuccommal lépek le, mihelyst megbizonyosodok arról, hogy egyetlen kellemetlen szomszédom sem kószál a folyosón, a lépteimet pedig meggyorsítom a tiszta terepre hivatkozva. Őszintén belegondolva a munkám során sem tapasztalok ennyi kellemetlenséget, mint abban a pár méterben, amely elvezet a lakásom ajtajától a rozoga és egyáltalán nem biztató liftig, habár az új partnerem személyisége is okoz némi fejfájást. Még szerencse, hogy egymás nélkül is tudunk létezni, máskülönben gyorsan repülnék az új munkahelyemről is. A friss levegő némiképp lenyugtatja a társalgástól való aggodalmaimat és a koncentrációmat csakis arra összpontosítom, hogy egy időtlen-időkig tartó taxizás után pár órát az edzőteremben tölthetek el. Fejemet az ülés támlájának hajtom, az órám kényszeres bűvölése pedig leköti annyi időre a figyelmemet amíg el nem érkezünk a megadott címig. Nem ez az első alkalom, hogy itt járok, néhányan azonban mégsem tudják hova tenni jelenlétemet és bár ez először meglehetősen zavart ébresztett bennem, mostanra kezdtem figyelmen kívül hagyni őket és a saját dolgommal törődni. Valljuk be, így lesz a legjobb, mert abban a pillanatban, hogy a figyelmemet rájuk fordítom, nem feltétlenül vállalok felelősséget a tetteimért. A kezdő bemelegítések után le is foglalom az egyik bokszzsákot és ösztönzésképpen még azzal a gondolattal is eljátszok, hogy partnerem feje van a zsák helyén. Én valóban igyekszem nyitni az új felé. Adni egy esélyt még egyszer az elkerülhetetlennek, de minden egyes jel arra utal, hogy nem kellene, mert csak ismételten én kerülök ki belőle rosszul. Ám amíg mindketten az ügyek megoldására figyelünk és a munkánkat végezzük, addig úgy érzem talán képesek leszünk hosszabb távon is elviselni a másikat. Ez a fajta módszer Randy esetében is működött az első pár hétben. Ismertük a játékszabályokat, azt, hogy egyes helyzetekben miképpen kell reagálnunk, ezen felül viszont a két lépés távolságot megtartottuk egymástól és csak akkor szóltunk a másikhoz, ha a kényszer arra ösztökélt minket. Aztán egyszer kibukott valami miatt és megtörte ezt a harmonikus kapcsolatot. Én nem kérdeztem, mert nem rám tartozott mi zajlik a magánéletében, ő viszont úgy érezte szükséges engem beavatni és attól a ponttól kezdve minden egyes apró történéssel kapcsolatban így gondolkozott. Tönkrement párkapcsolatok? Családi összetűzések? Ha mindezek Randyvel történtek, ő neki be nem állt a szája. Bár az elején ez meglehetősen egy irányba működött a dolog, idővel magam is többet osztottam meg az életemről és adtam olyan információkat Randy tudtára, melynek kapcsán egyre sebezhetőbbnek éreztem magamat. Remélhetőleg O' Donnell esetében ezt a határt sosem érjük majd el. Egyébként sem lennék kíváncsi a az 'Akkora a képem, hogy egy kamion kétszer megfordul rajta...' epizódra, ami valószínűleg tökéletes képet festene le partnerem életéről. A bokszzsák ritmikus ütögetése jót tesz az idegrendszeremnek, de a tőlem nem messze álló két alak jelenléte kevésbé, így szükségét érzem egy pár percnyi szünetnek, ami alatt mérlegelem magamban a sorsukat. Akár egyik helyet is cserélhetne a zsákkal. Mámorító érzés lenne az öklömet a tenyérbemászó képükbe vágni és már éppen túl jól sikerült lelkesítésem lendületében megindulnék feléjük, de valaki megszólít és ez épp elég ahhoz, hogy visszakozzak eredeti terveimtől. Eleinte csak rávezetem tekintetemet, hogy azért ne érezze magát levegőnek a jelenlétemben, de a csendet első körben előnynek részesítem, mintsem hátránynak, habár arckifejezésem könnyedén árulkodik a jelenlegi helyzetről. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki is megzavar edzés közben, ő viszont úgy tűnik kivételként tetszeleg ebben a szerepben. Mindenesetre már csak akkor ösztönzöm magamat beszédre, amikor bemutatkozásának jeleként felém nyújtja a kezét és mivel a gesztus úgy tartja, én is hasonlóképpen tudtára adom a nevemet. - Scorsese. Eudora, csak simán. - ismétlem meg azt a fajta bemutatkozási formát, amellyel ő is belekezdett, de amikor a rúgásról kezd el beszélni, tekintetem a tőlünk nem messze szobrozó idióták felé téved. - Azt a kettőt képzeltem oda. Kegyetlen ösztönző tud lenni, ha akad célpontod is. - fejemmel a srácok felé biccentek, akik miután felfigyelnek a rájuk irányuló figyelemre, egy kacsintást is kapnak jókedvem jeléül, ami persze épp elegendő ahhoz, hogy továbbálljanak. Egy pont győzelem nekem - ismételten. Ugyan ha az ember lánya párkapcsolatba akar vágni meglehetősen nehéz dolga van, ha olyan személyiséggel áldották meg, mint az enyém, de ellenkező esetben teljesen jól jön. - Ennyire nyilvánvaló? - alig észrevehető mosolyt engedek meg magamnak, miközben lecsavarom a vízzel töltött üvegem tetejét és miután pár kóstolás után megmentem magamat a kiszáradástól, csak azután folytatom. - Inkább a probléma a csapatmunkából fakad, de szerencse, hogy akad, amin levezethetem ezt. - jelzésértékűen teszem kesztyűbe bújtatott kezemet a zsákra. - Egyébként nem igényel nagy bűvészkedést azt, hogy beletanulj ebbe. - célzok itt most azokra az ütés-rúgás párosokra, amiket ő maga is emlegetett vagy csodált. Nem feltétlenül tudom eldönteni. - Hasonló a helyzet nálad is vagy te még nem csatlakoztál be a magunkfajta dühös emberek társaságába? - érdeklődök mellékesen, ha már így mellém tévedt, mert manapság egyre inkább azokkal az emberekkel futok össze, akiknek jobban fekszik az élettelen tárgyak püfölése, mint a hűvösön csücsülés testi bántalmazás miatt.
Közelebbről azért mégiscsak megállapítom, hogy szép, de szigorúan csak magamban. Csinosnak azért mégse nevezném, elég veszedelmes arcot vág, mikor felém fordul, de azért merem remélni, hogy ezt nem nekem szánta, hanem inkább a két nevetgélő Jersey Shore-szökevénynek. Valószínűleg szép a mosolya, de valami azt súgja, hogy nem szokása csak úgy bárkire rávillantani, én pedig aztán tényleg egy random idegen vagyok számára. Legnagyobb szerencséjére (vagy szerencsétlenségére) már megszoktam a morcos, maguknak való embereket; kezdődik ez a nővéremmel, folytatódik Danténál, és véget ér valahol ott, hogy még az exbarátnőm is hasonló habitusú volt. Sőt, nem csak megszoktam őket, hanem valamiért mindig megtalálom őket bármilyen társaságban, és valami megnevezhetetlen erő tart ott mellettük (pont, mint a meleg srácok). Nem arról van szó, hogy megpróbálnám „felvidítani” őket, ezzel kvázi megváltoztatva azt, ahogy eredendően fordulnak a világ felé, mert igazából kedvelem a mókásan komor és sokszor fanyarul vészjosló megjegyzéseiket. Egyszerűen… otthonosan érzem magukat mellettem. Ami valahol érthető. Ha csak olyanokkal barátkoznék, akik hozzám hasonlóak, nem jutnánk szóhoz egymástól. Azt kellően pozitív jelként érzékelem, hogy válaszol. – Scorsese? Mint a rendező? Az olasz, ugye? – Nem mintha ezen annyira meg kellene lepődni, elvégre, New Yorkban majdnem olyan gyakori olasz-amerikait találni, mint hipster kávézót. És csak remélem, hogy ezzel még gondolatban sem sértek meg senkit. – Ezek is inkább lábra gyúrnának rekeszizom helyett – csóválom meg a fejem, ahogy követem a tekintetét. Mindenki ismeri a típusukat; oké, hogy szép karizmaik vannak, a hasukon meg sajtot lehetne reszelni, de a tükör előtt páváskodásuktól elmegy az ember étvágya, ők meg amúgy se ennék meg a lasagnát, amihez a sajtot reszelted, szóval a lényeg, hogy nem vagyunk kompatibilisek. Ráadásul úgy járkálnak itt fel-alá, mintha az övék lenne a hely; lehet, hogy talán személyi edzők (különben mi a fenét keresnek itt délelőtt…?), de úgy tűnik, a végzettséghez nem jár ember-érzék. Egy kicsit azért a nő – Eudora; vajon nem szereti, ha becézik, azért hangsúlyozta? – szája széle is megrándul, valami mosoly-kezdeményre, és ettől megbizonyosodom arról, hogy tényleg szép lehet, ha mosolyog. És ha épp nem úgy mered rád, mint aki legszívesebben kitépné a gerincedet és azzal verne halálra. Szerencsére annyira talán mégsem zavarhatom, mert rám nem úgy néz. – Ez inkább olyan megérzés-féle. Meg némi tapasztalat – vonom meg a vállam egy széles mosoly kíséretében, aztán beleszívok a fehérjés lötyibe. A kórházban sokszor fordulnak meg rendőrök, és ezek nem mindegyike Dante; van, hogy egy túladagolt fickót hoznak be, vagy épp egy szerencsétlen tagot, aki megpróbált rájuk lőni valami garázsban tákolt fegyverrel, és fordítva sült el, szó szerint. Aztán ott vannak persze azok is, akiket a fogdából vagy börtönből hoznak be, és 0-24-es ügyeletet kapnak maguk mellé. Bronxban kicsivel talán kevesebb női rendőr akad, mint mondjuk Manhattanben, de kétséget kizáróan ők a legtökösebbek az összes közül. Muszáj is annak lenniük, különben élve falnák fel őket az első napjukon, vagy valami hasonló. Tiszteletet kell ébreszteniük a bűnözőkben és főleg a társaikban. De ez nem olyan, mint a pozícióért küzdeni; nem olyan, hogy megkapod, és a tiéd, egy pillanatra sem lankadhat a figyelmed, mert abban a másodpercben beléd akasztják a horgot és lehúznak a mélybe. Legalábbis az egyik járőrnő ezt így fogalmazta meg, és igazából se akkor, se most nem igen értettem, hogy lehet megmaradni ilyen mérgező környezetben, főleg úgy, hogy azért nem mindenki szakmai elhivatottságból lesz rendőr, hanem mert ebben jó. Mindennek tudatában tudok csak komoly megértéssel bólogatni a csapatmunkás megjegyzésére. Nekem szerencsére nincs sok bajom a saját csapatommal; oké, az orvosok hajlamosak seggfejek lenni és lenézni a nővéreket, holott ők inkább csak diagnosztizálnak, és mi vagyunk azok, akik valójában gyógyítunk, de… Pff, ők orvosok, az ember nem vár mást tőlük, és nemtől független a dolog. De a férfi ápoló munkatársaim mind jófejek; sőt, ők még jobb fejek, mint a nők. – Hát, ha bűvészkedés nem is, de jó sok kitartás és kemény munka. Gondolom – vizslatom a zsákot elgondolkodva. – Ha én próbálnám meg megrúgni, még ha nem is csúsznék el, de valószínűleg rossz szögben próbálkoznék, és eltörném a bokám. Egyszer úgy törtem el a lábam, hogy megbotlottam a másikban. De van, akinek természetesebben jön az ilyesmi… Mármint, a püfölés, nem a bokatörés. – Az egyik ilyen nyilvánvalóan Dante; azon meg lehet vitatkozni, hogy ez neki természetesen jött, vagy a környezete nem adott neki választási lehetőséget. Gondolom, aki olyan helyen nő fel, mint mondjuk a Bronx, annak sincs túl sok beleszólása abba, hogy megtanulja-e megvédeni magát. Ha nem is fancy edzőtermekben vagy oktatókkal, de az utcán, meg a testvéreitől, meg az ellenségeitől, amikor összeverik az újnak is használt biciklijéért. Az ottani kölyköknek (kerülettől, sőt, néha utcától függően) az erőszak az életük, muszájból, aztán egy idő után nem is gondolkodnak rajta; ehhez képest az, hogy valakinek néha szüksége legyen egy homokkal teli szövetzsákot püfölni egészen békés megoldásnak tűnik. – Nem hiszem, hogy képes lennék túlzott dühre nagyjából bármikor is – rázom meg a fejemet, amitől a kontyból kiszabadult göndör tincsek némelyike az arcomba csap. – Mondjuk néha persze elönt az érzés, amikor egyszerűen muszáj lenne megrúgni valamit, de… általában elmúlik. Nem, én, izé… Ápolónő vagyok. Leszek. Oké, igazából egy hónap van már csak vissza, de emellett dolgozom, szóval valahol a kettő között. Én inkább a püfölés káros oldalát szoktam látni – magyarázom, majd a félig üres papírpoharat biztos távolban lerakom a padlóra az egyik gép mellé, és odasétálok az Eudora mellett lévő zsákhoz, hogy egy tétova ütést mérjek rá. Nem sok tudásom van az egészről; csak annyi, hogy sok tévéjelentettel szemben nem szabad a tenyeredbe rejteni a hüvelykujjad, mert ha erősen megütsz valakit, tutira eltörik. Nem nagy meglepetésre, a zsák megmozdul és lassú, apró körben kezd forogni a felakasztott tengelye körül, de ez az elán miatt van, nem azért, mert sikerült volna erősen megütnöm. – Te csak így… elkezdtél püfölni, és előbb-utóbb megtanultad, vagy jártál valamilyen órára? – érdeklődöm, miközben az öklömet figyelve próbálok rájönni, hogy ha nem szabad a tenyerembe rejteni a hüvelykujjam, de úgy sem tarthatom, mintha egy békát fognék a markomban, akkor mégis hogy kellene. – Csak bokszzsákon éled ki a dolgot, vagy ütöttél már embert is…? – pillantok fel rá aztán. – Mármint… Az ilyen harcművészetis oktatók mindig elmondják, hogy ezt sosem szabad bevetni mások ellen. Meg sokan mondják, hogy az ilyen-olyan tanult dolgok úgysem használhatóak egy igazi verekedésben. De ugyanakkor ott vannak a sztorik, amikor valaki úgy összeverte a másikat jóformán két ütéssel, hogy agyvérzést kapott, az elkövető meg plusz büntetést, mert hogy harcművész volt, szóval valami haszna mégis van… De elég nehéz eldönteni, kinek van igaza. Végül ellazítom az öklömet, az ujjaim már kezdtek elfehéredni, és sóhajtva megvakarom a tarkómat. Aztán felnevetek. Szegény nő, lehet, hogy másra sem vágyik, csak folytatni az edzését, én meg feltartom. De végül is senki nem tartja vissza attól, hogy elküldjön a fenébe, ugye...? – Tudod, izé... Elég szar környéken dolgozom. Mármint, ott a kórház, ahol gyakornok vagyok. És én tökre erőszak-ellenes vagyok egyébként, de mindenki kábé azt mondogatja, hogy csak idő kérdése, hogy valaki megtámadjon, úgyhogy sose járkáljak ott egyedül, meg ilyesmik, és valószínűleg tökre igazuk van, csak... – frusztrált sóhajt hallatok, és felnézek a plafonra, azt pedig csak remélem, hogy a széles gesztikulációimmal nem ütöm meg véletlenül. – Olyan frusztráló. Mármint, a tudat, hogy másokra kell hagyatkozni. És az elején még bemeséltem magamnak, hogy nem lesz gond, de azóta egy icipicit máshogy látom a helyzetet, aztán azóta kábé mindig a barátom visz haza, de nem várhatom el tőle, hogy mindig elszakadjon a munkájától akkor, amikor én, ugye? Szóval így eszembe jutott, hogy talán meg kellene próbálnom, nem is tudom... Összeszedni magam. Tudom, hogy nem két pillanat alatt működik, de igazából azt sem tudom, hogy kellene nekivágnom... Érted? Meg van egyáltalán értelme? Voltam egy erőszak elleni tüntetésen két hete. Kicsit olyan... hipokrita dolognak tűnik.
A kezdeti meglepődést, melyet a nem várt társaság okoz magamhoz mérten is gyorsan rendezem el, habár nem szoktam ahhoz hozzá, hogy bárki is megzavarjon az edzések közben. Általában egy fülhallgató meg a benne dübörgő zene ritmusa megoldja a problémámat, de ha ez éppenséggel nincsen kéznél, akkor marad a külvilág teljes kizárása és az ütésekre való koncentrálás. Az esetek többségében azt a típust képviselem az edzőtermen belül, akihez a kutya sem szól és belekötni sem szívesen kötnek bele abba, amit csinálok, mert bár kívülről nézve akár a ’haláli nyugalom’ mércét is képes vagyok megütni, mindezek ellenére hallottam már hírét annak, hogy rólam képtelenség eldönteni, hogy éppen milyen hangulatomban vagyok. Korábbi társam sorra hangoztatta ezt és az ehhez hasonló szösszeneteket, miszerint nem árt kutatómunkát végezni mielőtt rossz avagy jó hírt közölnek velem. Én ezt nem feltétlenül így gondolom, de bizonyára megkímél számomra egy-két kellemetlen percet, amit az értelmetlen és többnyire sehova nem haladó társalgás hozhat magával. Mac eleinte kérdéseket hadát idézi elő bennem, de a másodpercekkel együtt ezek is lassan a semmibe vesznek és helyette arra összpontosítok, amit igyekszik megosztani velem. Sok múlik azon is, hogy miképpen közelednek hozzám, és ha már alapból valaki mellőzi a kedves megszólítást és abban utazik, hogy az idegeimre menjen, akkor azzal az illetővel én sem járok el másképp. A mellettem ácsorgó, enyhén beszédes lány azonban nem ilyen és ez az egyetlen, amiért megengedem magamnak, hogy felvegyem a társalgás fonalát és érdeklődést mutassak az irányába. - Valahogy úgy, és ezzel azt hiszem ki is végeztük a művészi vénámat. – felelek a kérdésére, mert bár a kapcsolódási pont megvan, én személy szerint sosem voltam az, akit lekötött volna egy festmény vagy az ezt igénylő világ bármilyen pontja is. A képzelőerőm meglehetősen pocsék, az alkotási vágyam meg valahol sikítva menekül előlem a középiskolai rajzórák után, amik alatt fél óra állandó jelleggel azzal telt el, hogy a tanárom igyekezett kitalálni mit is szerettem volna papírra vésni. Így bármennyire is próbálnék felérni az említett rendezőhöz, csúfosan alulmaradnék a tehetségtelen mivoltommal együtt. - Az is lehet képtelenek rá. Meglehet csak díszként funkcionálnak az edzőterem összképe miatt. Bár ahogyan elnézem őket, ebben a szerepben sem remekelnek. – vonok vállat hozzáfűzve még valamit a két alakról alkotott véleményemmel kapcsolatban, hiszen sosem voltak az eseteim az ilyenek. Ez a napbarnított bőr, kockahas meg az üres agy hármas nálam valahogy inkább taszító volt, mintsem olyan, ami mellett szívesen lehorgonyoznék. Ez a kis elgondolás viszont épp elegendő ahhoz, hogy eszembe juttasson egy lehetséges kimenetelt, amit első körben inkább megtartok magamnak. Megengedek egy mosolyt arra reagálva, hogy mik is történhetnének vele ha éppenséggel beadná a derekát egy edzésre, és hogy megnyugtassam, magam is felhozakodok egy évekkel ezelőtti sztorival. – Ebben igazad van, kell a megfelelő testhelyzet is hozzá, viszont először nekem az se volt elég. Szabályosan pofán verést kaptam a zsáktól az első alkalommal és ezek után egy életre megjegyzed milyen távolságban állj tőle vagy milyen lendülettel üss bele, hogy ezt elkerüld. Én az utóbbival számoltam el magamat leginkább. – osztom meg vele azt a gyenge pillanatomat, amiről ugyan nem szívesen mesélek, de neki hátha segítséggel szolgál ahhoz, hogy kevésbé féljen megtenni az első lépéseket. Ezek után viszont elhallgatok és inkább tartok egy szusszanásnyi pihenőt, ami közben őt és a róla megtudható információkat hallgatom és csak akkor szólok közbe, amikor úgy érzem már nem súrolom a félbeszakítás és ezzel a pofátlanság határát. - Szóval ápolónő vagy. – igen, tudom, hogy azt mondta csak lesz, de már benne van a folyamatában és nem sok van neki hátra abból, hogy végig is csinálja. – Ez esetben nem árt a kezedre vigyázni, így próbálkozz előbb a rúgással, amíg biztosra belejössz, hogy tartsd a kezedet. – tanácsolom neki az elképzeléseimet, de azzal a lendülettel tovább is folytatom. – Igazából elég csak egyszer megütnöd vagy megrúgnod valamit, hogy érezd mennyi feszültségtől szabadulsz meg. Valahogy muszáj levezetni, mert csak gyűlik és gyűlik, aztán azt veszed észre, hogy felrobbansz. Természetesen csak képletesen, de általában a környezetre mért hatása egészen pusztító tud lenni. – gondolkozok el egy pillanatra. – Szóval Mac, mindenki képes a düh kiadására, csak még nem éreztél rá az ízére, de szerencsédre ezen tudunk segíteni. – mindjárt lelkesebb vagyok és személyiségemnek az a szelete kerül felszínre, amely ha már egyszer valamibe belekezd, addig nem nyugszik, amíg tökéletesen végig nem csinálja, ha még hatszor kell elölről kezdenie, akkor sem. - Képeztek és idővel magamat is képeztem. – felelek a kérdésére, de amikor arról érdeklődik, hogy élő és lélegző ember is belecsúszott már ebbe a képletbe, egy pillanatra megtorpanok a válaszadást illetően, majd csak egy szusszanásnyi idővel később folytatom. – Mondanám, hogy sajnos volt már rá példa, de azt, hogy megtettem, egy pillanatig nem sajnálom. Őszintén megérdemelte és kétlem, hogyha újra élhetném azt a pillanatot másképpen cselekednék. – vallom be végül, mert bár igaz, betörtem a partnerem orrát és terápiákra ítéltek hetekig, hogy a dühkezeléseimmel kezdjek valamit, de nem változtatnék a dolgon. A mi munkánk megkívánja az odafigyelést. Azt, hogy ne engedjük bármi is befolyásoljon minket vagy Randy esetében eltérítsen az eredeti tervünktől. Hallottam már legendákat, hogy a szerelem meghülyíti az embereket, de akkor mikor mások élete a tét ez megengedhetetlen. És lehet, hogy én voltam az, akit ezek után felfüggesztettek, végül pedig száműztek egészen Queens-ig, de én legalább nem az ügyet veszélyeztettem. - Ha engem kérdezel, valóban nem árt, hogyha van egy kis tapasztalatunk abban miképpen védhetjük meg magunkat. – térek rá most én is erre, ha már így felhozakodott a külvilágban történtekkel, és ezt a véleményemet csak még inkább megerősítve érzem, amikor arról is mesél milyen környéken kell nap, mint nap dolgoznia. - Értem mire célzol, de ne fogd fel ezt túlzott erőszakként, inkább ez olyan, mintha ellene mennél. Elvégre, ha helyben hagyod azt az illetőt, aki rosszat akar neked, akkor azzal egy olyan problémaforrást iktattál ki, aki bárkinek árthatott volna. – kezdek bele valahogy körbe magyarázva ennek az értelmét, jóllehet ötletem sincsen hol fogok kikötni. – Az a baj, hogy nagyon sok rossz ember van és valószínű te is találkozol jó párral a munkád során, vagyis inkább azzal a pusztítással, amit maguk mögött hagynak, de sajnos ellenük a saját módszerükkel lehet csak fellépni. Ettől nem válsz te is egyenlővé velük, csak olyanná, aki lényegében megállítja őket. – vázolom fel, mint valami promóciót a munkámhoz, majd egyensúlyomat a másik lábamra helyezem és csak ezután hozom tudtára ajánlatomat. - Mit szólnál, hogyha megmutatnék pár alap dolgot? – ajánlom fel, és körbenézek a teremben hol lenne erre a legalkalmasabb hely. – Aztán fel is hívhatnánk az egyik szobadíszt onnan a sarokból, ha már az előbb olyan jól szórakoztak, hogy segítsen a gyakorlásban. – folytatom tovább az ötletemet hozzáadva, és egy pillanatra a két jómadár felé nézek. – Melyiknek van tenyérbemászóbb képe? Annak, aki úgy vigyorog, hogy félő egy idő után úgy is marad vagy a másiknak, aki öt másodpercenként a haját igazgatja? Öt…négy…három…kettő…egy….és ismét jól állnak azok a tincsek. – számolok le még öttől, hogy hatásosabb legyen a pasas produkciója, ezután viszont elhallgatok, hiszen a további program úgy zajlik majd, ahogyan Mac dönt.
Volt az a jelenet a Bosszúállókban, amikor Steve Rogers annyira felmérgesedik, hogy egyetlen ütéssel kiszakítja a plafonból a bokszzsákot, ami elrepül a terem másik végébe. Oké, tény, hogy ő olyan izé, szuperkatona vagy mi a fene, de valahogy van egy olyan sejtésem, hogy azokban a karizmokban sem lehet semmi erő rejtve, szóval ha nagyon akarná, csak-csak meg tudná erőltetné magát… Ehhez képest pedig az én ütésnek csúfolt paskolásom olyasminek tűnhet egy szakértő(bb) szemnek, mintha tűzpárbajra párnacsatával érkeznék. – Igen, az – bólogatok lelkesen, miközben úgy bámulom a zsákot, mintha attól félnék, visszaüt. Mondjuk azután, amit Eudora mesélt a pofáncsapásról, talán annyira nem is lehetetlen elképzelés. Persze, ahhoz előbb be kéne lengetnem, gondolom. – Egyelőre. Úgy értem, rögtön utána nyáron már kezdem is az újabb képzést, és ha minden jól megy, három rövidke év múlva gyógytornász leszek, bár azt még nem tudom, hogy hol. Gondolkodtam a gyerekosztályon is, szeretem a gyerekeket, meg ők a jövő, minden ilyesmi, de ugyanakkor van némi családi relációm a felnőttek rehabilitációját illetően is, úgyhogy… Túl sok infó, mi? – Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy nem fogom fel, amikor be kéne fognom, pedig ez nincs így, nagyon is jól érzem a láthatatlan kezeket, amelyek megpróbálnak lakatot tenni a számra, csak egyszerűen képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek. Annyi minden van, ami kimondásra vár…! – Hát, a lábamat se esne túl jól eltörni. Bár ha a kezem ép marad, lehet, hogy betennének betegadminisztrációra… De azt eléggé utálom – fintorodom el. Sosem hittem volna, hogy elegem lesz az emberekből, de az adminisztráció határozottan idáig is eljuttatott. Oké, így is vannak jó pillanatok, amik valahogy mindig visszaállítják az emberiségbe vetett hitemet. Úgy két hete például volt egy tizenkét éves kislány, akit az anyukájával hoztak be. Az anyjának lupusa volt, rohamot kapott otthon, és mivel egyedül nevelte a kislányt, őt is behozták. Az iskolából jöhetett, nála volt a táskája, de amint az anyukáját betolták az intenzívre, odaadta nekem a rózsaszín és Jégvarázs-matricákkal díszített mappáját, amiben az anyja rosszulléteit vezette, hogy pontosan mikor, milyen gyógyszert szedett, hogy milyen értékeket mértek az otthoni vizsgálatokkal… A szívem megszakadt. Egy kisgyereknek nem is kéne tisztában lennie azzal, mit jelent a hemolízis. Azt mondta a főnővérnek, hogy a nagyanyja már jön érte; tizenöt éves kor alatt nem tartózkódhat az intenzív területén, de annyira aggódott, hogy megszegtem érte a szabályt. Elvégre, a betegeknek joga van ahhoz, hogy a lábadozás alatt egy gondviselőjük mellettük legyen, itt pedig nyilvánvalóan a kislány volt az, aki a beteg édesanyja gondját viselte. Amikor a főnővér ezt megtudta, eszébe sem jutott bemószerolni a menedzsernek, aki elég vaskalapos volt ebből a szempontból; segített megoldani a kislány matekháziját. (Hatodikos matek, de már ahhoz is kevés vagyok néha.) A lényeg az, hogy nem minden fekete és fehér, és szerencsére úgy vettem észre, ha történik is valami rossz, azt az élet kompenzálja. A nagyját. Aztán vannak azok a kis nüanszok az életben, amiket nem lát előre, vagy nem tud időben reagálni, és neked kell tenned valamit; azt hiszem, az önvédelem is ilyesmi. Talán a másik majd visszakapja ezt húsz év múlva azzal, hogy nyomorúságos körülmények között meghal écben, de az rajtad, speciel, nem segít. – Én inkább olyan… jógás típus vagyok – emelem meg a vállaim. Néha komolyan el kellett gondolkoznom rajta, vajon valóban én vagyok-e a fura, amiért nem érzem azt a kirobbanó, dühtől fűtött feszültséget, amit mások. És itt nem csak Tayre gondolok; Watt mondjuk verekedés helyett inkább hisztivel szokta levezetni, Ines pedig mindenkire rákiabál, de én egyszerűen… Nem tudom. Kipárolgom. Olyat lehet? Mindenesetre, vitatkozni egészen biztosan nem fogok nekiállni erről. Lehet, hogy ott van valahol az a frusztráció és feszültség, csak még nem vettem észre, vagy esetemben már egy egész hegyen ülök, egy jéghegyen. – Próbáltad már a jógát? Vagy a thai chit? Válasz nélkül is sejtem. – Mondjuk, van, akit én is szívesen megütnék. Nem nagyon, csak hogy érezze… Érted. – Nem tudom, jobb vagy rosszabb-e attól, hogy családtagról van szó, de szerintem bárki, aki találkozott már a nővéremmel, Deirde-vel, érezte a késztetést, hogy belefojtsa egy kanál vízbe. Régen is elég idegesítő volt, de azok csak amolyan testvéri viták voltak, ki ette meg az utolsó szelet pizzát, ki lopta el a másik felsőjét… De az, amit Trenttel csinált, megbocsájthatatlan. Nem volt hozzá semmi joga, hogy beszéljen neki… a dologról. És nagyon is tisztában volt vele, miért nem akartam szólni róla neki, úgyhogy nem tudok másra gondolni, minthogy színtiszta kicsinyes bosszúvágyból köpött be. És nem értem, hogy miért? Valami felizzik a fátyol alatt. Nem mondanám, hogy düh, de egy halvány ránc ül a szemöldökeim közé a nővérem gondolatára. Valami nyugtalanság a csontjaimban. – Azért a kiiktatásig nem mennék el senkivel szemben – rázom meg a fejem, ismét a zsák felé fordulva. Mennyi lehet, ötven, hatvan kiló? Mint én, nagyjából. – De értem, mit mondasz. Volt egy Gandhi idézet… A fenébe is, nem jut eszembe pontosan. De valami olyasmiről szólt, hogy nem a következmény, hanem a tett maga számít; helytelen tettnek is lehet jó következménye, de ez nem befolyásolja a tényt, hogy a cselekedet maga helytelen. Igaz, azt is mondta, hogy jobb az indulatos szív, mint a tehetetlenséget álcázó szelídség… Igazából eléggé ellentétes idézeteket lehet használni minden helyzetre. Attól függően, éppen melyik az, ami ezt vagy azt az oldalt pozitív fényben tünteti fel. A szövegkörnyezetükből lettek kiragadva, én pedig nem ismerem a pontos környezetet, mert tökre van egy könyvem Gandhi életéről, ahol például néhány szónoklatának az átirata is le van írva, de valahogy sosem jutottam el az olvasásig. Így a diplomavizsga küszöbén, ahol tonnányi szakértekezést és kutatási anyagot kell átolvasnom még több orvosi szak-biflázással, a legkevésbé ahhoz van kedvem, hogy kevéske szabadidőmben még többet olvassak. Csodálom az olyanokat, mint Ines, aki akkor is tanul, mikor épp szórakozik. – Az igaz, hogy a Bronx nem túl békés hely… Mélyebben gyökereznek a problémák, mint amiken én vagy te vagy akárki más egyedül változtatni tudna. És nem is biztos, hogy feltétlenül kell. – Hogy is van azzal, hogy sötétség nélkül nincs világosság? – Ha csak lehet, elkerülöm a bajt. Nem törődöm vele, tudod… Ha utánad szólnak az utcán, nem fordulsz oda, hogy visszaszólj. De van, akit épp ez bosszant. Múltkor a metromegállóban egy pasas kést rántott, és úgy kérdezte meg, mennyi az idő, aztán mikor válaszoltam, eltette. Még mindig nem egészen értem – szűkítem össze a szemeim. Véletlenül hallottam csak meg, hogy hozzám beszél, mert már zenét hallgattam, csak épp két szám között voltam; nem is akarom tudni, hogy mi lett volna, ha nem így történik. És erről Tay sem tud; különben a végén nem lenne hajlandó elengedni tömegközlekedni, mert önveszélyesnek nyilvánít. Így is épp elég kellemetlen tud lenni, hogy mindig valamelyik munkatársamra kell csimpaszkodnom, hogy közösen sétáljunk a megállóig, amikor Tay épp nem ér rá. Mintha gyerek lennék. Visszaandítok Eudorára. – Rendőr vagy…? – Csupán tipp; de a csapatmunkát emlegeti, a fizikai erőszakot, meg ilyesmi, úgyhogy vagy erre tudok gondolni, vagy arra, hogy katona, de ahhoz nem elég… Nem is tudom. Katonás. – Hogy-hogy nem a rendőrség termében edzel? – Nem kellene ennyire kíváncsiskodnom, de nem tehetek róla; pedig még csak nincs is szükségem az információra, csak érdekel a válasz. Úgy tudtam, hogy majd’ minden őrsnek van saját terme, vagy ha nem is saját, akkor egy olyan, amivel szerződésük van. Ez a hely egyértelműen nem ilyen. Az ajánlatra elvigyorodom, mintha tíz éves lennék, és épp sütit ígért volna ebédre. – Leszel a Yodám? – Oké, akkor talán mégse idegesítem annyira halálosan. Vagy okosan belátta, hogy hamarabb szabadul, ha megadja, amit szeretnék, még ha eddig nem is tudtam, hogy ez az, amit szeretnék. Követem a tekintetét, és a kommenttel valamint a látvánnyal magam előtt elnevetem magam. – Azt hiszem, nem sok esélyük lenne ellened. Vagy egy sündisznó ellen… Hé, szerinted ha megbökném a karizmukat, leeresztene, mint egy lufi? Elképzelem, és rögtön fel is nevetek, hangosabban, mint amit a szomszéd teremben zajló erőnléti edzés dubstep-üteme elnyomna, és rám vetül az izompacsirták tekinete, úgyhogy elfordulok, mintha valami poénon nevetnék, és nem rajtuk. Jó, igazság szerint nem akarom bántani őket; ha nekik ez jó, akkor egészségükre. Csak viseljék el a viszont-kinevetést, ha egyszer ők ugyanezt csinálták Eudorával, pusztán azért, mert nő. – Szóval, azt mondod, a rúgást próbáljam? – fordulok vissza Eudora felé. – Az tény, hogy pomponlány voltam, ami egyébként nehezebb, mint amilyennek látszik. És még mindig megy ez. – Az ez alatt pedig azt értem, hogy gond nélkül emelem fel a lábamat egészen odáig, hogy az alsó lábszáram a fülemet érje. Mintha a levegőben spárgáznék; érzem a feszülést a csípőm tájékán, úgyhogy nem próbálom meg egészen függőlegesbe húzni, mert ahhoz többet kellene nyújtani. – Senki sem számít rá, hogy álló helyzetből rúgod őket pofán, a’sszem… De azt nem tudom, ezzel mire megyek. Beállok féloldalasan, a testsúlyomat a bal lábamra helyezve, míg a jobbal lassított mozdulattal rúgok ki a zsák felé. Nem rúgom meg; inkább csak utánozni próbálom Jackie Chant. – Egyébként miért lettél rendőr…? Mármint, ha nagyon személyes, akkor nem kell ám elmondanod, csak mindig érdekelt, ki miért lesz az, ami. És az is jó indok nálam, hogy biztos fizetés és korai nyugdíj. Az embernek meg kell élnie valamiből.
Kezdőlap
