Az üvegtábla mögött csend uralkodott. Feszült, vészjósló csend. Poliészter öltönybe bújt férfiak ácsorogtak és mereven bámulták a kétoldalú üveglap áttetsző oldalát. Alig merték elhinni, amit láttak, ezért pislogni is alig mertek, hogy nehogy véletlenül elpárologjon, míg a szemük csukva van. Egyikük elégedetten vigyorgott, míg egy másik haragosan méregette. Egy másik, bölcsen eltitkolta érzelmeit, bár apró, szürke szemében a kíváncsiság járt táncot.
Odabent egyetlen ember ült.
Fekete dzsekijén megcsúszott a neonlámpa fénye. Fejét lehajtva egyetlen szó nélkül ült, mint aki már végleg beletörődött az elkerülhetetlenbe, csak az árulta el, hogy még él, hogy a válla időnként megemelkedett, de amúgy pisszenés sem hallatszott.
- És csak úgy? Hogy? Mégis...árulja már el, hogy lehetséges, hogy Önt értesítte, hogy feladja magát és vallomást akarjon tenni? Nem fér a fejembe. Ez olyan, akár a Jackpot. Ki is nevezhetik az osztály élére.
A nyomozó csípőre tette a kezét, arany karikagyűrűje élesen vágott az ujjába. Már észre sem vette, pedig egykor még kicsit lötyögött is rajta, amikor a felesége a templomban felhúzta az ujjára. De annak már van húsz éve is. Pár pillanatig hallgatott, nem válaszolt a fiatalabb kollégának azonnal.
Egy telefonhívást kapott a délután folyamán, ismeretlen számról, és tudta jól, kiről is van szó, amint meghallotta a nagyon is ismerős becenevet. Becks hírhedt volt bizonyos körökben, de még inkább fájt a foga Collierre. Régóta meg akarta kaparintani a fejét annak a rohadéknak, aki miatt egykor két társát is elvesztette és megannyi ártatlan vére száradt a kegyelen vezér lelkén. Hosszú éveken át nyomozott a bűnszervezet után, aztán egy időre levették az ügyről. Túl sokat tudott meg, túl közel járt. Collier elhagyta Amerikát hosszú évekre. Most új esélyt kapott, hogy előszedje a rég porosodó aktákat, és ehhez első kézből kapott információkat kaphat a bent ülő személytől. Betöltheti a hézagokat, ha valóban az, akinek mondja magát. És nem számít az ár, amit kér majd az információkért cserébe.
- Nem érdekel a kinevezés - zárta le végül a témát, majd amikor kinyílt az ajtó hátra pillantott. A tekintete ellágyult, és fürkésző lett, de az arca kifejezéstelen maradt. Professzionálisnak kell maradnia, már amennyire ebben az esetben lehet. Weston kapitány közeli jóbarátja, nagyon is jól ismeri a családot, meg kell adnia az esélyt, hogy a nő és a kapitány ártatlanok az ügyben. Végtére is...épp csak túlélte ezt a kis kalandot.

A gondolataimnak száguldoznia kéne. Tudom, mit kéne éreznem. Zavartságot, bódultságot, rettegést.
Villamosszékben fogom végezni. Igaz ugyan, hogy New York Államban nincs halálbüntetés, de legfeljebb átszállítanak egy másik államba. Úgysem hiányoznék senkinek, mégis ki kelne a védelmére egy több rendben bűnös elítéltnek?
A vélt és valós félelmek és feltevések ellenére higgadt vagyok. Az elmém nyugodt és tiszta. Az ölemben tartom a kezeimet, és az ujjaim közt szorongatott tárgyat tanulmányozom. Ezt nem tudták elvenni tőlem, nem is látták. Ügyesen tudok elrejteni dolgokat.
Tudom, hogy figyelnek az ablakon át, de nem foglalkozom vele. Már abszolút nincs mit veszítenem.
Fájdalmasan húzom oldalra a számat, amikor kinyílik az ajtó és lassan felemelem a fejem. Az arcomra száradt vértől koszosnak és ápolatlannak tűnök, a testem izzadtságtól bűzlik. Mindenem sajog és ez nem túlzás. Ugyan eltörni nem tört el semmim, legfeljebb pár bordám repedhetett meg, de súlyos zúzódásokat szenvedtem míg verekedtem. Nem egyszerű nap van a hátam mögött, és nem azért ülök itt, mert ostoba voltam és nem figyeltem. A rendőrök épp azért hoztak be, mert én felhívtam az egyiküket, hogy tudják, hol találnak meg minket. Feladtam magam. Egyedül túl kevés voltam. Nehéz volt beismernem, de csak így védhetem meg Norát és a gyerekeimet. Nekik így még lesz esélyük élni.
Megmozdítom a vállaimat, ahogy feljebb ülök a székben és gondosan elrejtem a kis titkomat a dzsekim ujjában. Észrevétlen a mozdulat, mintha csak megigazítottam volna a kabátomat. A nyomozó közben leül velem szemben. Nagyot sóhajt, rekedtesen köszörüli meg a torkát és aktákat tol elém, majd tollat vesz elő a zsebéből és papírt tesz maga elé. Lejegyzetel néhány szót. Idegtépő a tool sercegése.
Aztán komótosan kinyitja az egyik mappát és fotókat dobál elém belőle. Nem keveset.
- Szóval...Mr. Devereaux. Felismeri ezeket az áldozatokat? - kérdezi, majd feláll és áthajol az asztal felett. Az egyik képet maga felé fordítja.
- Ő itt Nicole Prett. Huszonhárom éves volt az eltűnésekor. Skizofréniával kezelték de megszökött. Egy sikátorban találtak rá, holtan. Hiányzott a mája és a veséje.
Megrázom a fejem.
- Nincs közöm hozzá - mondom szűkszavúan, de már előttem a következő.
- És ő? Ő sem rémlik? Pierce Tann. Huszonhét éves pultos volt. Fél évvel ezelőtt bukkantak rá egy épület bontása során. Ahogy Katerine Coltra, Hayden Benderre, Xian Zengre, Olavo Monteirora. Mindegyiküknek hiányzott néhány létfontosságú szerve. Róluk sem tud semmit?
Megrázom a fejem.
- Amióta New Yorkba jöttem nem dolgoztam a szervezetnek. Sydney óta nemm azóta menekültem. Megtaláltam a lányomat és Norát, és értük igyekeztem távol tartani magam a balhéktól. Esküszöm. Csak a Gladiátor Club volt, és ott is csak egyszer kellett ténylegesen megölnöm valakit, de az is csak önvédelem volt. Késsel támadt rám, muszáj volt megvédenem magam. Amúgy is majdnem megmérgeztek egyszer, szóval nem is bánom, hogy elintéztem. De azóta ott sem jártam. Jó akartam lenni. Nem volt közöm ezekhez a gyilkosságokhoz...
A pasi az asztalra csap türelmetlenül.
- Roméó! Ide figyeljen!
- Ha még egyszer így szólít, letépem az állkapcsát és a hátába állítom - sziszegem a fogaim között és élesen tekintek fel a szürke szemekbe. Tudom, hogy nem kéne épp most arcoskodnom, de ez az egy amit soha nem fogok eltűrni - Megegyeztünk, hogy segítek, ha teljesülnek a feltételeim. Ne szólítson így. Bárhogy máshogy, de így ne.
- Jelenleg ez nem igazán képezi alku tárgyát.
- Ha én képes vagyok a nevén szólítani, és nem úgy, hogy fakabát, akkor igenis meg tudja jegyezni, hogy az első keresztnevem helyett valami mást mondjon. Hallgatok arra, hogy Becks, Chris, vagy Devereaux, de tőlem seggfejnek is hívhat, azt is sűrűn vágták már a képembe. Érteni fogom, hogy nekem szól. Meyers nyomozó - nyomom meg az utolsó szavaimat, hogy vegye észre magát. Tudom mit tettem, tudom miért fognak rács mögé juttatni, de azt se felejtsük el, hogy egyelőre nálam van az adu ász. Még semmit nem mondtam arról, mit tudok. Márpedig sokat tudok.
- A feltételei meglehetősen furcsák, ugye tudja? - kérdezi, de mivel nem felelek, megvakarja a halántékát és újra a papírjai felé fordul.
- Látom, nem könnyíti meg a dolgomat. Becks, Ön volt az, aki felhívott ma azzal, hogy elmondta, hol fogunk magára bukkanni. Mire összeszedtem a csapatot és kiértünk, öszesen negyvenhét hullát találtunk a helyszínen, és azt vallotta, hogy mindet maga ölte meg. Igaz ez?
Bólintok.
- Nem számoltam, de egészen valószínű, hogy ez így történt. Senki nem segített nekem. Egyedül mentem oda.
- Mondja, mégis...ki a franc képes ilyesmire? Kik voltak azok az emberek?
- Elmondom, ha megígéri, hogy teljesülnek a feltételeim.
- Igyekszem...
- Meyers nyomozó, engem nem érdekel a hantázás. Tegyen nekem itt és most ígéretet, hogy minden lehetséges módon elintézik, hogy Norának és a gyerekeimnek, a családjának nem esik majd baja. Tanúvédelmi program, huszonnégy órás védelem, nem érdekel. Ígérje meg! Cserébe nem ellenkezem és mindent elismerek amit valóban én követtem el és minden lehetséges módon segítem a rendőrség és a nyomozó csapat munkáját.
A férfi aggódva pillant le rám. Nem tudhatom, hogy a fejében kavarognak az ellentétes gondolatok. Hinni is akar nekem, és fenntartásai is vannak bőven. Ártatlannak látszó nemzetközi bűnöző vagyok, rossz útra tért katona, aki kihasználta a tudását mások ellen. Nem tekinthetett az elmúlt hónapok néhány beszélgetésére úgy, mintha ezek nem történtek volna meg. De hiába minden, egyelőre nem mondhat többet, nem ígérhet felelőtlenül. Tudja jól, mi forog kockán. Collierhez és a szervezethez a kulcs rajtam keresztül vezet, de azt is tudja, nem érdemes engem sem felbosszantani. Bár bilincsben van a kezem, messze nem vagyok tehetetlen. Okosan kell ezt a játékot játszania, vagy a két szék közül végül hat lábbal a föld alatt végzi.
Sóhajt. Hallgatok. Vár. Hallgatok. Tovább vár. Nem török meg.
Az elme párbaja  ez, és egyikünk sem akarja feladni. Nekem kellett valami, amiért cserébe mindenem kockára tettem. Neki is sok minden került pengeélre.
Az elsuhanó másodpercek percekké húzódnak, s én még mindig nem szólok semmit. A makacsságom nem ismer határokat, és eléggé kétségbeesett voltam ahhoz, hogy tudjam, Norának és a gyerekeimnek csak ez az egy esélye van. Ha most jól csinálom, akkor túlélhetik. Ha elszúrom, végük van.
Végül mégis ő töri meg a csendet, és én bizonyulok a kitartóbbnak.
- Devereaux, tudom, hogy fél, de ez így nem sokat ér nekem. Egyelőre vázolom, hogy állunk. Megtaláltuk egy szép szerével tömeggyilkosságnak nevezhető helyszínen fegyverekkel felszerelkezve, sérülésekkel és vérrel borítva. Megtaláltuk több helyen is a táskáit. Összesen negyvenhét holtttestet is találtunk, előzetes feltételezéseink szerint mindegyikük ahhoz a bűnszervezethez tartozik, akik a kórházból elvitték Nora Westont az újszülöttjével. Az egyiket azonosítottuk a kórház biztonsági kamerájának felvétele alapján. A nő csodálatos módon kiszabadult és nem messze találtuk meg sokkos állapotban egy furgonban. Pontosan tudta, hogy úton vagyunk. Valaki figyelmeztette.
Bólogatok. Mit tagadjam? Én voltam. Még vissza volt néhány ember akit el kellett intéznem, hogy ne eredhessenek Nora nyomába. Ezért amikor kiszabadítottam őket, elvittem gyorsan egy kocsihoz amit előtte előkészítettem és ráparancsoltam, hogy hajtson el, és vissza se nézzen. Elküldtem és emlékszem, hogy szinte éreztem, ahogy a csokorgó kerek a szívemet is kitépték a helyéről. Tudtam, hogy elveszítettem őt. Mindent elveszítettem. Mire a rendőrség odaért, mindenkit megöltem akit csak tudtam. Nem hagyhattam, hogy Nora után menjenek és bántsák őt vagy a fiamat.
A nyomozó sóhajt újra, majd felvonja a szemöldökét.
- Nézze, próbálom megérteni. De mégis...mondjon már valamit. Bármit. Legalább annyit, miért döntött most úgy, hogy feladja magát. Rég megtehette volna. Miért pont most?
Elhallgatok és elgyötörten nézem magam a tükörben. Tudom, hogy mögötte állnak és kihallgatják a beszélgetést. De már belekezdtem és kifejezetten figyelmeztettem a nyomozót, hogy csak a legmegbízhatóbb embereit engedje ide, ha tudni akarja az igazat, különben veszélybe kerülhet ő és az övéi is. Ez már túlmutat néhány gyorshajtáson. Mégsem mondhatok többet. Megrázom a fejem.
- Nem mondok többet. Egyelőre ennyivel érje be.
- Devereaux. Szeretnék segíteni. De legjobb esetben is minimum életfogytiglanit fog kapni, ha nem jut villamosszékbe csak amiatt, amit ma elkövetett. Az Isten szerelmére, megölt majd' ötven embert és még csak nem is tagadja! Adjon valamit, amit a védelmére felhozhatunk, vagy...tudja mit? Pihenjen egyet. Hozok egy kávét. Még nem fejeztük itt be.
A nyomozó sóhajt, és összeszedi a papírokat, majd fejét csóválva kimegy az ajtón. Újra egyedül maradok. Nem tudom kiverni a fejemből Nora kétségbeesett arcát, ahogy verekedés közben kiabáltam neki, hogy hagyjon ott. A pasi egyértelműen őt akarta megölni, és a fiamat, miután végzett velem. Hogy hagyhattam volna, hogy rám várjon, ha az sem volt biztos, hogy a következő percet túlélem? De annak örülök, hogy legalább ők élnek. Semmi más nem számít.  

•• Let It Be

Nem mozdul.
Alszik.
Kivár.
Az idő, mint bűntárs, ellenem fordult. Csendre kárhoztat. Pedig hittem benne, hogy még lesz rá lehetőségem, hogy mindent elrendezzek. Hittem, hogy okosabb és gyorsabb leszek, megfelelő embereket társítok magam mellé és győzhetek.
Makacs önbizalmam, amely eddig az életet jelentette hamis hatalommal ruházott fel, s aztán a saját csapdám lett a vesztem. Elbuktam.
Rhys ezerszer is figyelmeztetett, hogy óvatosan játsszak a tűzzel. Óvatos voltam, s talán így leélhettem volna egy életet is. Egy élet, amely sivár lett volna, tele kurvákkal, olcsó motelekkel, gyakori alkoholmámorban bűzlő hajnalokkal. Otthontalanul, gyökértelenül szálltam volna arra amerre a szél sodor.
Ám váratlanul belebotlottam Norába és minden megváltozott. Már túl nagy lett volna a tét, amit veszíthetek. Túl messzire kellett mennem. Mindent akartam. Visszakapni a szabadságomat, boldoggá tenni őt és Lottiet magammal együtt és jó útra térni, miközben elvágom magam a múltam rémségeitől. Harcba szálltam hát. Ami tőlem telt, megtettem, hogy a múltamat lezárhassam. S most itt vagyok, hogy életem minden tettéért végül megkapjam a büntetésem.
A nyomozó börtönnel fenyeget. De engem ez már teljesen hidegen hagy. Olyan régen megbarátkoztam már a gondolattal, hogy rács mögött végezhetem, hogy már nem tud megijeszteni. Hisz mit veszíthetek? A szabadságomat? Ugyan. Lássuk be őszintén, sosem voltam az. Mindig hangoztattam, hogy az vagyok, nekem nem szabhat meg senki semmit. De valójában - mint minden ember - az élet kurvája voltam. Valaki mindig felettem állt és dirigált, így vagy úgy.
Ám mégis van valami amit el fogok veszíteni, már ha lehet azt mondani, hogy valaha az enyém volt. A hazug álarcok, titkok rejtekében az a néhány ártatlan lélek, akik feltétel nélkül szerettek engem. Elveszítem őket mert nem voltam elég ügyes, elég gyors. Ebben a világban, az én világomban nincs idő tétovázni. A figyelem sosem lankadhat, mert az az életünkbe kerülhet. Majdnem abba is került.
Csendesen, hivalkodás nélkül alkudozom a nyomozóval, mintha lenne rá lehetőségem, hogy arcoskodjak. Magabiztosnak tűnök, és így is érzem magam. Nem zavar, nem izgat mit gondol rólam. Sosem érdekelt. Még Nizzában, gyerekként megtanultam, hogy csak így védhetem meg magam. Csak a magam dolgával törődtem és ez elég volt. Nora viszont minden tekintetben áthúzta a számításaimat, a gondolkodásomat, az életemet. Boldoggá tett. Megadta azt, amiről azt sem tudtam, hogy hiányzik. Amiről már rég lemondtam. De egyben meg is nehezítette a terveim kivitelezését. Nem lehettem olyan vakmerő, mindent hatszor alaposabban kellett átgondolnom. Már volt mit veszítenem.
S el is vesztettem.
De a látszat ellenére ez még nem a vége. Én hinni akarom, hogy még nem ez a legvégső tánc, amit járunk. A nyomozó az alkut irányítani próbálja, de nem sikerül neki, belebukik - bár meglehet, ez is a taktika része náluk. Én viszont nem mondok többet annál, amit mondtam. Dacolva a félelemmel, a bájolgással hátráltatom a nyomozást amennyire muszáj, hogy elérjem, hogy ne egy legyen a családom a szerdai szalagcímekkel. Meg kell védeniük őket, mert én nem fogom tudni. Senki nem fogja. Dorian bármit megtenne a családjukért, de ott a lánya, rá is gondolnom kell. Jake-et hívtam, mikor Nora eltűnt a kórházból, de még csak fel sem vette a telefonját, nem ragált üzenetre, semmire. Arrogáns, beképzelt seggfejnek tartottam eddig is, nem is azért kerestem, hogy velem jópofizzon, de jól jött volna egy kis szakmai segítség Noráék kiszabadítására. Nem maradt más, csak én. Én pedig így tudtam megoldani. Jó szarul, de legalább eredményesen.
A magabiztosságom abban a pillanatban válik semmivé, amint Nora belép az ajtón. Felemelem a tekintetem és iszom a látványát. Beteggé tett a gondolat, hogy bajuk esett, bár tudtam, ha miattam vitték el őket, akkor nem bántják. Nem volt rá okuk. Engem akartak. Mégis látom rajta, hogy nagyon megviselte a dolog, amit tökéletesen meg is tudok érteni. A haja napok óta nem volt megmosva, az arca sápadt, színtelen s a szemei rideg gyűlölettel pislognak felém. Állom a pillantását az első pillantásoknál, a testem önkéntelenül húzódik felé centiről-centire. Az elém rakott papírt elolvasom.
- Elle Johnson - mormogom. Ízlelgetem a szavakat, mígnem arcul nem vágnak az övéi. Felpillantok rá és hosszan szemlélem a duzzogó, dacos szempárt, a lebiggyedő ajkakat s a fülelet sérti a fájón elutasító hang amivel beszél hozzám. Eszembe jut hány éjszakán át beszélgettünk összebújva, suttogva a leplek alatt a jövőről, a gyerekeinkről. Milyen más volt akkor!
- Szia Nora! - sóhajtom és gyenge mosolyt engedek meg, de aztán hagyom elhalni  - Nagyon, nagyon sajnálom azokat a dolgokat, amiken keresztülmentetek. Hogy vagy? Hogy van Sebastian? Lottie? - kérdezem, és bár a szívem megszakad, mert még csupán egyszer tartottam a karomban a fiamat, aztán elvették mert Nora majdnem belehalt a szülésbe, de nem merek többet kérdezni róluk. Félek, ezekre sem kapok választ már azok után, amit mondott.
- Mindent megérdemelsz - bólintok finoman - Titkolóztam, hazudtam. Igaz. Rossz dolgokat tettem. Igaz. Nem mondtam el a teljes igazságot magamról, de te is tudod, miért nem mondtam el. Tudod jól, hogy ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam. Mit kellett volna tennem, amikor elmondtad, hogy van egy lányom? Tán elmesélni kinek dolgoztam? Miért menekültem New Yorkba? - kérdezem, és remélem, hogy megérti miért titkoltam előle sok mindent - Ha bármikor rájöttél volna, mit csináltam, neked kellett volna feladnod, vagy bűnrészességgel vádoltak volna meg. Áruld el, te hogyan döntöttél volna a helyemben? Elhagysz már az első percben, tudván, hogy gyávának fog majd tartani a lányod? Olyan embernek, aki nem akarta őt?
Nem tetszik ahogy beszélnem kell vele, de nincs sok időnk.
- Én mindent megpróbáltam megtenni, hogy ez ne történjen meg. Titeket próbáltalak megvédeni. Tudod jól, hogy így volt! És nem igaz, hogy hamisan ígértem, mert minden erőmmel azon vagyok most is, hogy titeket megvédjelek - kérlelem elgyötörten a megértését, bár gyanítom, hogy erre esélyem sincs - Kérlek, Életem, ne mondj le rólam! Rólunk! Én még nem adtam fel! Küzdeni fogok értetek, míg csak élek! Adj még időt, hogy kitaláljam, hogy tehetném jóvá!
A kezem felé nyúlna de a bilincs, amivel az asztalhoz vagyok bilincselve megakadályoz ebben. Hangosan csörren a lánc, és bár tíz másodpercig nem tartana, hogy kibújtassam a kezeimet belőle, most nem ugrálok. Jobban érdekel mi jár Nora fejében, mint az, hogy magammal foglalkozzak. De egyelőre neki sem válaszolok többet ennél. Tudnom kell mit tud, mibe avatták be és első körben az, hogy tényleg végleg lemondott rólam, vagy ez csak a sokk és a sértett harag belőle? Mert én nem mondok le róla és a gyerekeimről. Amíg lélegzem értük fogok küzdeni. Ő életem szerelme, és a mindenséget jelentik a gyerekeink.

•• Let It Be

Idebent megrekedt a levegő.
Minden kilégzéssel és belégzéssel egyre inkább tehes lett, oxigénmentes. Fojtogató. Gyűlöltem mindent, ami itt volt. A szürkére festett falakat. A nagy, tükröződő ablakot. A kamerát. Az állványt. A széles asztalt. A széket, amin ültem. Még a padlót is. A levegőt is. Önmagam is.
Egyedül Norát nem tudtam gyűlölni. Hiába próbáltam hozzá szépen beszélni, hiába igyekeztem meggyőzni őt arról, hogy ugyan nem vagyok ártatlan, de nézzen kicsit a dolgok mögé is. Nézze meg azt az utat, amit eddig megtettem. Nem tudott. Úgy éreztem, meg sem próbálta megérteni. Sem a helyzetet, sem engem.
A gyerekekre vonatkozó kérdésre meglepetésemre, de válaszolt. Igaz, hűvösen, tárgyilagosan, de válaszolt, és már ez is több volt, mint amit remélhettem.
A gondolataim közt folyamatosan elő-elő ugrottak a Lottieval együtt töltött órák. Amikor franciául tanítottam őt, amikor félt éjjel a sötétben és a padlóra feküdtem mellé, hogy foghassa a kezem míg elalszik. Az iskolából mikor kirohant és a nyakamba vetette magát. Sebastian rugdosása Nora pocakjában, ahogy jelezte nekem, hogy figyel a meséimre. Semmit nem vártam jobban, mint azt, hogy láthassan a születése utáni pillanatban, hogy nála jelen lehessek. Az élete része lehessek. Mindent akartam velük.
Sok szülőnél láttam, hogy a gyereke csak nyűg volt. Azt éreztették velük, hogy túl sokat beszélnek, túl keveset tudnak, ostobák és értéktelenek a felnőttekhez képest. De én sosem voltam túl fáradt meghallgatni a lányomat. Sosem voltam rest lesni minden kívánságát, ésszerű keretek között, de kényeztetni őt akár csak egy apa-lánya sütizéssel suli után, ahol elmesélhette mit csinált egész nap. Valaha úgy hittem, hogy az életem csak egy porszem lesz a végtelen univerzumban. Nem voltam senki, nem lettem senki és ha meghalok, nem marad utánam semmi. Lottie volt az a kapocs, ami végül mégis összekötött a végtelennel. Már számított, mit teszek vagy mondok, már volt tétje a tetteimnek. Olyan erősen szerettem azt a végtelenül gyönyörű, csodálatos kislányt, amennyire csak törött és rideg szívem képes volt felolvadni! Engem nem tanítottak a szüleim szeretni, nem tudtam, hogy kell jól csinálni. Ebben Nora volt az erősebb, a stabilabb. De mindent, ami tőlem telt, amit csak tudtam megtettem érte, hogy a lehető legjobban csináljam.
A rideg szavai épp ezért, talán a kelleténél is jobban fájtak. Tudnia kellett, hogy hogy éreztem irántuk. Az elmúlt hónapokban nem voltam más, nem voltam velük durva, mindenek felett óvtam őket. Szerettem. Most is szeretem. De nem tudtam érte gyűlölni. Sem azért, ahogy mondta, sem azért, amit láttam rajta. Gyűlölt. A szemeiből olyan mérhetetlen ítélet volt, amit nehezen bírtam elviselni. Minden valószínűség szerint ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudott, hogy észnél maradjon. Az irántam érzett gyűlölete volt az, ami még egyben tartotta.
Lehajtottam a fejem és sóhajtottam. Nem firtattam tovább a dolgot, erre nem tudtam mit felelni. Mit mondhattam volna? Hogy majd jobb lesz? Majd elmúlik?
Helyette inkább magyarázni kezdem a dolgok sűrűjét. Nincs sok időm, hogy jobb belátásra bírjam, hogy legalább egy kicsit a magam oldalára állítsam. Egyvalakinek ezen a kurva bolygón hinnie kell bennem még, hogy életben tartam a reményt. Ha őt elveszítem...mindenem odalesz. Talán már amúgy is odavan? Csak én nem akarom belátni?
A kérdése mégis arcon csap, akár a sulytólég. A nevetése a legfájdalmasabb nevetés, ami megtekeri a belső szerveimet, akár egy fúrószár. Kínlódás az egész.
- Nem! Az Istenért, Nora, hogy mondhatsz ilyet egyáltalán? - kérdeztem kétségbeesetten és megráztam a fejem.  A lánc csörrent a kezemen, figyelmeztetett, hogy nem mozdulhatok nagyobbat - Az elmúlt egy évben ezt érezted mellettem? Most csak a harag beszél belőled, és ezt te is tudod. Nem azért maradtam, mert féltem. Azért maradtam, mert minden, amit addig hittem a világról, egycsapásra megváltozott. Próbáltam jó útra térni. Próbáltam felhagyni a régi dolgaimmal. És akkor jöttél te, mint valami égi jel, hogy van értelme annak, amit érzek. Egycsapásra apa lettem, és lehet, hogy most nem tetszik, de ő a lányom. Sosem akartam őt bántani! Semmilyen módon nem akartam bántani! Téged sem! Szeretem őt. Sebastian. Téged is. Próbáltam...
Hiába a hegyi beszéd, egyszerűen láttam, hogy hatástalan. A szavamba vágva kérdezte a most következő lépéseket. De nem tudtam rá a választ.
- Ne mondj még neki semmit. Egy rövid ideig. Adj egy kis időt, hogy kitaláljam, ez most túl sok egyszerre. Nem zúdíthatod a nyakába az egészet, pláne nem úgy, hogy nem vagyok ott, hogy a kérdéseire válaszolni tudjak.
Időt kértek, de ez részemről valahol egy határozott utasítás is volt. Tudtam jól, miről beszél. Tudtam, hogy ha Lottie megtudja, talán örökre elveszítem őt. Nem tudnék a lányom nélkül élni, nem tudnám elviselni, ha többé nem akarna látni. És ha Nora csak a felét adja elő majd annak, ami történt, amit tettem, attól tartottam többé nem lesz lehetőségem helyrehozni. Bár úgy hittem, talán ideje lett volna beismernem, hogy az, amiket tettem, azokra egyszerűen nincs, nem volt, és nem is lesz mentségem. A tetteim súlya most nehezedett igazán a vállamra. Visszanyalt az a bizonyos fagyi.
A kétségbeesett üvöltés valahol mélyen bennem nem csillapodott, ahogy hallgattam a kifakadását. Valahol csodáltam ezt a nőt itt előttem, bár a becézésnek szánt szót is olyan undorral volt képes kimondani, akárha csak szitokszó lett volna az én számból is. Pedig nem annak szántam. Néztem őt, ahogy beszél. Ahogy a tekintetében kihunyt minden fény, minden valós érzelem és nem maradt más csak a kopár pusztaság. Alig néhány napja még aggódva készültünk a fiúnk születésére, élveztük a csodás, új házunk otthonos közegét. Annyira hittem benne, hogy lesz lehetőségem megoldani minden régi dolgomat! Milyen naiv voltam. Becks, te marha, hát hová tetted az eszedet? Rhys régi intése jutott eszembe. "A háború nem mindig zajos, Becks. A háború a mélyben zajlik. Soha ne hidd, hogy ennek valaha vége lesz. Akkor aggódj a legjobban, ha látszólag minden a legnagyobb rendben. Akkor járnak majd a legközelebb."
Egy ideig úgy hittem, talán felesleges volt ezt szem előtt tartanom. Kaptam segítséget, ha kellett. Dorian egy ízben megmentette az életemet. Micsoda pazarlásnak tűnt most ez a tette, nem? Felesleges volt kockára tenni a sajátját az enyémért.
Mégis elszántan emeltem fel a fejem és álltam a tekintetét.
- Meglehet, hogy börtönben fogok megrohadni. Tudod mit? Meg is érdemlem. Igazad van, csak egy szemétdombra való hulladék ember vagyok - bólintottam aztán egy picit előre dőltem a székben és olyan mélyen néztem a szemébe, amennyire csak tőlem telt, hogy komolyan vegyen - Gúnyolódj csak nyugodtan. Szidalmazz. Küldj el a pokolba. Mert ha amióta ismersz egyszeri is azt érezted mellettem, hogy szar ember vagyok, szar férj és szar apa, akkor a legjobb tényleg az lett volna, ha abban a percben, ahogy megtudtam, hogy Lottie létezik, sarkon fordulok és lelépek - szembesítettem a saját álláspontommal, majd folytattam - De ha egy kicsit is megismertél az elmúlt hónapokban, tudhatnád, hogy nem vagyok az a fajta fickó, aki csak úgy beletörődik a dolgokba. Add fel és menekülj. Ha ezt látod a biztonságosabb megoldásnak, ám legyen, ha egy kicsit is bízol a kollégáid képességeiben és a védelmükben, akkor maradj és küzdj tovább. Ne értem, tudom, hogy az nem fog menni. Felfogtam, világos. Neked nem megy. Küzdj Lottieért. Sebastianért. Magadért. Miattam nem kell mindennek vesznie. És csak azért, mert te lemondtál rólam, én akkor sem fogok lemondani rólad. Én sosem fogom feladni. Én hinni fogok helyetted is. Lottie és Sebastian helyett is. És megtalálom a módját, hogy nyertesen kerüljek ki ebből a háborúból.
Nyertesként. Vagy holtan. Nincs köztes út.
Hátradőltem a székben, hagytam, hogy a nehéz levegő reszketeg sóhajként távozzon belőlem. Kezdtem dühössé válni, mert nem értette meg mit akartam mondani. Pedig azelőtt fél szavakból is értett. De ha csak egy pillanatot is arra szánt, hogy visszaemlékezzen a közös utunkra, tudhatta, hogy a szavaimnak mindig súlya van. Megígértem, hogy vigyázni fogok rá, és ezt még a rácsok sem fogják megakadályozni. Ha ő lemondott rólam, én annál jobban fogok harcolni érte. Hogy miért? Azon egyszerű oknál fogva, hogy vele ellentétben én tudtam, hogy ő életem szerelme. Az egyetlen. Az igazi. És az, amit éreztem nem volt hazugság. Ilyen csak egyszer van egy életben, és nem fogom harc nélkül elengedni.

•• Nora & Chris, Drenchill - Remedy

Két külön dimenzió feszült most egymásnak. Egy démoni. És egy angyali. Nora volt a fény, én a sötétség. Ő a jó, az ártatlan, én a velejéig romlott.
Ha létezett odafent a Mindenható, kérdőre vontam volna ebben a percben. Hogy engedhette, hogy ez a két emberbőrbe bújtatott idegen egy röpke pillanat leforgása alatt összehozzon egy olyan tökéletesen ártatlan és gyönyörű lényt, mint a lányom volt? S aztán másodszor ugyanígy tréfáljon meg minket a végzetünk Sebastiannel?
Néztem őt és ő nézett engem. A szeméből áradt a csalódottság, a gyűlölet, és a sértett haragvás. Fájt ránéznem. Fájt éreznem őt ilyennek.
Mégis, egy részem legbelül - még ha ezt nem is akarta elismerni-, arra vágyott, hogy észrevegyen. Ordítani vágytam a múló időbe: Itt vagyok, Nora! Arra kérlek, ezúttal te mondd nekem, hogy minden rendben lesz. Hogy mellettem állsz!
De erre nem kerülhetett sor, és sajnos el kellett ismernem, hogy bármennyire is voltam jó akkor amikor vele, velük voltam, a múltam bennem élt. Körülöttem ólálkodott akár egy támadni készülő pittbull, vérhabos szájából csorgott a nyál és csak az alkalmas pillanatra várt, hogy a torkomnak ugorhasson.
Próbálkoztam kommunikálni. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy valamiképp javítsak a helyzeten. Nem azon, hogy börtönbe kerülök, mert ez már olyan biztos volt, mint hogy itt ültem ehhez a székhez bilincselve. Hanem kettőnkön. Valahogy képtelen volt az agyam felfogni, hogy az, hogy egy pár vagyunk, többé nincs. Pedig éreznem kellett volna abból, ahogy reagált minden szavamra. Gúnnyal, megvetéssel, gyűlölettel.
Tudom, hogy bántottam őket, noha ez sosem volt szándékomban. De hogy magyarázhattam volna el neki ezen keretek között, hogy Collier és a többi aki e fejemre pályázott...ha jól játszottam volna ki a lapjaimat,ha az a nyomozó kötélnek állt volna, megmenekülhettem volna. Talán nem lett volna minden tökéletes, de lett volna esély nyerni. De túl magabiztos voltam.
A lányommal kapcsolatban arra kértem, hogy várjon a kitálalásig még egy kicsit. Lottie hozzá volt szokva ahhoz, hogy olykor hosszabb időre is elmentem. Nem fogja megviselni a távollétem annyira, de ha úgy tudná meg a dolgokat...az beláthatatlan következményekkel járt volna. Így is volt rá esély, hogy a végén elküld a Szaharába havat lapátolni, mégis abban reménykedtem, hogy ha ott vagyok amikor elmondja neki...ha elmondhatom...
Badarság volt.
Reménykedni a remételenségben nagyobb őrültségnek tűnt, mint arra várni, hogy a Nap nyugaton keljen fel.
De ez az őrült szívem, amely véres karommal kapaszkodott beléjük egyszerűen nem hagyta, hogy feladjam.
Rhys a barátom volt, legalábbis azt hittem végtelennek tűnő éveken át. Mégis, rajtuk éreztem először, hogy igazán szerettek. Szívből szerettek. Cat és Dylan szerették a testem, a titokzatosságomat, azt, hogy kiszámíthatatlan voltam. Nora és Lottie voltak az elsők életemben akik jónak láttak. Nora tudta, hogy nem voltam egyszerű eset, hogy nem voltam az a tipikus jófiú, aki kilenctől-ötig egy irodában ülve könyveli a napi bevételt egy bankban. Tudta attól a perctől, hogy megismert, hogy a múltam kísért. Nem tudta milyen módon, de okos nő, sejtette tudom, hogy nem épp pitiáner kispályásként tengettem a napjaimat. A rémálmaim üldöztek, a vadságomat a Gladiator Clubban adtam ki, hogy kordában tudjam tartani. Mégis szeretett. Aggódott értem amikor beteg voltam, elfogadott a maga ártatlan módján. Talán ezért fáj annyira, hogy megbántottam, hogy eltitkoltam előle az igazat. De mit kellett volna tettem? Mi mást tehettem volna?
A veszekedés sosem volt a sajátunk. Amióta együtt voltunk, talán egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor beszéltünk egymással indulatosabban. Bárkit elküldtem a picsába minden gond nélkül, de arra mindig ügyeltem, hogy Nora felé ne mutassak ilyen irányú viselkedést. Ebben éltem, ebben nőttem fel, nem akartam ugyanezt a gyűlöletet az otthonomban. Most mégis egymásnak feszültünk, ahogy egymásra licitálva kínoztuk magunkat halálra a saját nézőpontjaink szajkózásával. Nora gúnyos, alattomos megjegyzése felébresztette bennem a manipulatív démont és visszajára próbáltam fordítani a saját fegyverét. A lelkiismeretére próbáltam hatni azzal, hogy az bizonygattam, nem érdemeltem meg őket - mert tudtam, hogy tudja, hogy a múltam nem egyenlő azzal, amit velük éltem meg, amit értük tettem, és azt is tudtam, hogy tudja jól, a szeretetem feléjük valóságos volt.
Hatásos lett a taktika, mert bár nem teljesen, de azért valamelyest elcsitult. Mégsem éreztem magam nyeregben mert aztán arcul csapott az igazság a szavaiból, hogy a fejem is beleszédült. Hallgattam ahogy a bennem rejlő kiaknázatlan lehetőségekről beszélt, hogy lehettem volna jobb ennél. Végignéztem magamon. Aztán míg beszélt, oldalra fordítottam a fejem. A tükörben szemben találtam magam a képemmel. A sebek a verekedések nyomai, a szemem alatt sötétlő karikák álmatlan éjszakáról tanúskodtak. De a megtört fény...ez Norának szólt. Végignéztem magamon. A fekete bőrdzseki akár egy második réteg bőr, elrejtett a világ elől.
Visszanéztem rá, aztán lehajtottam a fejem és a kezeimet tanulmányoztam. A bilincs a csuklómba vájta a lenyomatát, mindenem sajgott volna, ha nem szoktam volna hozzá már az effajta fájdalomhoz.
- Nem mindenki indul egyforma lappal. Nem mindenkinek jut ugyanaz a sors - vontam vállat csendesen, és tudtam, újra és újra ezek a szavak fognak az eszemben járni majd ha egyedül hagynak. Ezerszer tettem már fel ezt a kérdést magamnak attól a perctől, hogy kiengedtek a háború után a kezelések után. Elmehettem volna tisztnek. Vagy akármi mást csinálhattam volna. Miért sodorta épp Rhyst az utamba a sorsom? Miért mentem bele, hogy belőlem váljon A Francia? Az egyik leghirhedtebb maffiavezér autóversenyzőket megszégyenítő gyorsasággal közlekedő sofőrje, az orvosi hálózatának az összekötő embere? Emberek tűntek el a kezem által, haltak meg vagy segídkeztem abban, hogy a szerveiket akaratuk ellenére eltávolítsák.
Bólintottam.
- Megértelek. Elhiszem, hogy össze vagy zavarodva, és ha tudnék a múlton változtatni, hidd el megtenném, én...
De már nem maradt időm befejezni. Nora felpattant és faképnél hagyott, s én csak marav tekintettel néztem a szürke ajtót, ahogy becsapódott mögötte. Odakintről a nyüzsgő nyomozóiroda nyomasztó hangjai mintha azt üvöltötték volna: Itt a vég, Haver!

Végtelennek tűnő percek mintha órákká nyúltak volna el. Csak azon kattogott az agyam, hogy miként fogok kimászni ebből a slamasztikából egyedül. Segítség nélkül. Azt hiszem még soha életemben nem éreztem ennyire magányosnak magam. Elhagyatva ültem a kihallgatószóba rideg falai között, hiénák ölelték tekintetükkel körbe a testem és csak lassan, nagyon lassan ülepedett le bennem mindaz amit Nora mondott.
Aztán nyílt az ajtó és belépett rajta egy férfi. A tekintete üres volt, de a testmozgása gyors. Mielőtt megszólalhattam volna, gyorsan mellém lépett és közel hajolt hozzám.
- Ne aggódj azon, hogy mennyi időre ültetnek le. Egy hetet sem kell a rácsok mögött töltened. De mielőtt megdöglesz és a pokolra jutsz még megkapod a ribancod meg a fattyúid részeit dobozban, te rohadt áruló! - suttogta a fülembe és gúnyosan felröhögött - Collier az üdvözletét küldi.
Nora visszaérkeztével ugyanúgy egyedül voltam a szobában, mint előtte. Valószínű, hogy addig míg a másik beugrott hozzám arra a röpke látogatásra, kimentek a tükör mögül, lévén hogy egy szót sem szóltam ezidő alatt. Nora visszatértével egyetlen dolog változott. A tekintetem.
Ahogy leült, csak néztem őt. A kisírt szemeit, törékeny vállát, a tanácstalan, elgyötört tekintetét. Az arca sápadt volt és nyúzott, de még így is gyönyörűszép. Csak hallgattam őt és hallgattam, mert tudtam, hogy igaza van. Most egy darabig nem találkozunk. Talán meglehet, soha többé. A szívembe belehasított a felismerés, hogy ha én hét lakat alatt leszek elzárva, ők védtelenek lesznek. Mi lesz velük? Ki fog tudni vigyázni rájuk?
- Teljesen megértem az indokaidat, jól teszed. Menekülj - suttogtam megtört hangon, s tekintetem az övébe fúrtam. Kétségbe voltam esve, s már nem is titkoltam - Ne nézz vissza rám, ne érdekeljen mi van velem. Csak menj, és ne bízz senkiben. Senki nem tudhatja meg merre vagytok. Mondd meg Lottienak, hogy legyen erős, bátor kislány, amilyennek megismertem. Ő nem fog meghátrálni, de szüksége lesz az erődre. Kérlek, mondd meg...- elcsukoltt ezen a ponton a hangom, s lehajtottam a fejem, úgy küszködtem magammal. Hogy juthatott Collier ilyen gyorsan ennyire közel, hogy már itt is emberei vannak? Ennyire messzire nem ért el a keze! - ...mondd neki, hogy nem akartam elhagyni. Hogy mindennél jobban szeretem őket. Sebastiannak pedig mesélj kérlek majd arról is, hogy egyszer voltam jó. Hozzátok remélem jó voltam. Szerettem őket. Téged is. Azt hittem még lesz időm elrendezni mindent. Úgy sajnálom, Kicsim!
Már nem nyúltam a keze után, noha búcsúnak is beillett ez a pár mondat. Nem kértem utószor a csókját, a vigasztaló ölelését, noha erre szomjaztam. Nem kértem, hogy nézzen rám még egyszer úgy, mintha szeretne, ezt vigyem a sírba magammal. Már úgy tűnt minden odaveszett. De egy biztos volt, nem fogom harc nélkül megadni a bőrömet és mindent megteszek majd hogy megvédjem őket.
Az ajtó nyílt.
- A látogatásnak vége.
A belépő nyomozónak kaján vigyor ült a képén miközben egy rágón csámcsogott. Bennem pedig a remény végleg elveszni látszott. Collier a nyakamban lihegett, a vérem szomjazta. A családom veszélyben volt, én meg voltam olyan hülye, hogy lecsukattam magam. Egyre azon kattogtam, vajon mit kellett volna másképp csinálnom azon kívül, hogy az első találkozás után leléptem volna. Valóban nem maradt remény?

•• Sing Me To Sleep