Kedvenceim
- kutyák, madarak, egerek, minden kisállat, akinek arca van (szívesen tartanék állatkát, de nem hiszem, hogy a bátyám díjazná, takarításban nem vagyok otthon)
- nutellás - ketchupos gofri (véletlen történet, kiömlött a paradicsomos üveg)
- marihuána (egy időben orvosit használtam, a szomszéd néni papírjait használva jutottam hozzá, tudom, ez bűnycselekmény)
- Colton, jó régen nem csíptem, vagyis akkor is bírtam, de kellett hozzá jó néhány év, hogy átérezzem a testvéri kötődést kettőnk közt, nyilván imádja, hogy nála lakom, ahogy azt, hogy képtelen vagyok elkerülni a bajt
- szeretem az esőt (az illatát, amikor viharral egyesülve felforgatja az utcát, néha még pocsolyába is ugrálok)
- Khloe (még a cukrász képzésen ismertem meg, az ő ismerőse volt Javier, akit igazából sosem láttunk, de tudjuk, hogy jófej)

Nem kedvenceim
- banán (rosszul vagyok a látványától, a szagától, a színétől, mindenétől)
- hányni kell? ne előttem kérlek (máskülönben rákontrázok)
- rendőrség (igen, voltam már bent, vittek már be, legutoljára információkat akartak kiszedni belőlem egy bizonyos dílerről)
- nem szeretem, amikor azt hiszik, magam is terítem az anyagot (egyszer fordult elő, szükségem volt a pénzre, nem vagyok börtönbe való, még ha olykor olyat is teszek)

Egyébiránt, minden bizonnyal elviselhetetlen a személyiségem, ha még a saját bátyám sem tudja türtőztetni magát, ha találkozunk az őrsön. Barátaim vannak, de leginkább csak haverok, nem számíthatok rájuk semmiben sem. Nem vagyok túlzottan társasági lény, mégis valahogy mindig én kerülök a reflektorfény vakító lencséi elé. Makacs vagyok, céltudatos - ennek köszönhetem a kis kávézót -, de egy icipici részem retteg attól, ha nem sikerül elsőre valami.
Hamar barátkozom, könnyen szeretek és bízok meg idegenekben, legtöbbször ez okozza a fejfájást Coltnak.



A mobilom negyed órája, körülbelül fél perces intervallumokban csörög, de a fennmaradó harminc másodpercnyi idő sem elég arra, hogy erőt vegyek magamon és megnyomjam a zöld piktogramot a kijelzőn. Az ajkamat rágcsálom, miközben a kávézó pultjának dőlve a lemenő napot fixírozom. A város kezd sötétségbe burkolózni, elég kettőt pislognom és felvillannak az utcai lámpák, gyér világításuk mellett szinte alig kivehető néhány alak, ahogy elsétál a bolt előtt.
Vizes ronggyal végigtörlöm a pultot, az asztalokat már rég letakarítottam. Ma én vagyok a soros, holnap Khloe jön nyitni reggel, nekem pedig lesz egy kevéske időm arra, hogy hódoljak első számú szenvedélyemnek. Úgy tervezem, hogy már hajnalban futócipőt húzok és addig fogom róni a köröket, míg ki nem purcanok. Meglátjuk, ebből az egészből mi sül majd ki és leszek e annyira elhivatott, hogy nem Colton-t hívom fel, hogy szedjen fel valamelyik sikátorban, mert elhagytam a tüdőm útközben.
A konyhába sétálva rágyújtok egy cigire. Az ismerős illat hamar szétterjed a kis helyiségben, vigyorrá kövéredik sovány mosolyom, ahogy mélyet szívva a dzsointba, élvezem a nyugalmat. Legalább erre a néhány percre hagyjanak békén. Kapkodva dohányzom, úgy érzem, ez nem lesz elég arra, hogy kikapcsoljak. Másra is szükségem lesz, de azt majd csak privát helyen, ahol senki sem lát.
Éktelen lármát csapva, ismét zenélni kezd a telefonom, káromkodva tüdőzöm le az utolsó slukkot, kapok a készülék után és szólok bele.
-Mi az isten fontos annyira, hogy egy rohadt szál cigit nem szívhatok el?! – A vonal túlsó végére csend telepszik, elemelem fülemtől és a kijelzőre sandítok. Csak számot jelöl, számomra ismeretlen, nem tudom beazonosítani. – Halló, van ott valaki? – Kérdezem türelmetlenül, egy helyben toporgok a pult mögött, kint korom sötét van, a kávézó előtti kandeláber már hetekkel ezelőtt kiégett, esélytelen, hogy mostanában újra világítson. A bejelentés utáni napokban kijöttek megnézni, de arra hivatkoztak, hogy az egészet ki kéne cserélni, az meg marha nagy meló, szóval nem mostanában lesz fényár a presszó előtt.
Bontom a hívást, fejemet csóválva kerülöm meg a pultot és ülök fel az egyik bárszékre. Csilingel az ajtó fölé felszerelt szélcsengő, lágy dallama mosolyra késztet. Három alak áll a bejáratban, kezüket zsebre dugva engem bámulnak.
-Elnézést uraim, de a kávézó mára bezárt. – Mondom nyugodt hangszínen, még mindig görbül a szám, könnyűnek és magabiztosnak érzem magam, talpam puhán találkozik a padlóval, az a tervem, hogy kiterelem őket. Elindulok feléjük, de egyik sem akar moccanni. Komoly szándékaik lehetnek, homályos a tekintetem, csak akkor ismerem meg őket, amikor már négy lépés távolságban vagyok tőlük.
-Az istenért Jose, szólhattál volna, hogy te vagy... - Mellkasára csapok, aprót mozdul hátra.
-Sky elfelejtetted a találkozót? – Értetlenül nézek rá, próbálok valami használhatót keresni az emlékeim között. Rémlik valami arról, hogy üzleti megbeszélés lesz, de úgy hittem, hogy az délelőtt lesz és nem ilyen kétes alakokkal.
-Pff, neeem, dehogyis. – Legyintek és a megmaradt kávét elosztom három pohárba. A férfiak a pulthoz lépnek, feketén isszák meg a szíverősítőt. - Hoztál magaddal? – Tudja jól, mire célzok. A vevőim már a nyakamra járnak, meg ami azt illeti, kifogyóban a vésztartalékom, egy részét már így is tovább adtam. Közeledik a tavasz, megnyílnak a szabadtéri szórakozó helyek, nekem meg kell az extra pénz, hogy fenntarthassam ezt a helyet. Mostanában nem megy olyan jól, mint azt elképzeltem, beledöglenék, ha le kéne húznom a rolót.
-Elhoztam, de várjuk meg Javier-t, majd elmondja a teendőidet. – Most már emlékszem. Nagyon is jól emlékszem…
Nincs kedvem diskurálni, a maradék péksüteményt eléjük helyezem, addig sem kell szóval tartanom őket. Van időm arra, hogy alaposan szemügyre vegyem a hirtelen felbukkanó vendégeimet. Nem viszik túlzásba az evést és egy kicsit sértve is érzem magam, a mai árut jómagam készítettem, igaz kifelejtettem belőle ezt-azt, de csak azért, mert megzavartak. Nem szeretem, ha beleszólnak a dolgaimba.
-És mikor érkezik meg a híres Javier? – Elmásítom a hangom, úgy kérdezek rá, tulajdonképpen meddig kell még itt várakoznom azért, hogy megkaphassam, ami nekem jár. Amikor belementem abba, hogy a kávézóm legyen az ügylet lebonyolításának helyszíne, azt hittem, röpke tíz perc alatt megleszünk, mindenki boldogan távozik, én pedig bezárhatok. Ezzel szemben a pultnak támaszkodva a bejáratot bámulom, hátha végre megjelenik valaki. Juan nem válaszol a kérdésemre, ő az egyetlen, aki jóízűen falatozik a briósból. Ha tudná, hogy tegnapelőtt sütöttem és csak némi víz és a sütő segítségével varázsoltam frissé, nem hinném, hogy ekkorákat harapna belőle. De nem avatom be kis titkomba, egye csak, legalább elfogy. Talán még csomagolok is neki.
Fél óra elteltével, mikor végleg eluntam az életemet, a távolban autó fényszórói veszik át a szerepet az utcai lámpáktól. Nagy sebességgel közeledik felénk, egy pillanatra azt hiszem, nem áll meg és behajt az üvegablakon. De megteszi, a fékek hangosan csikorognak, a járdán duruzsol a motor. Lefagyva figyelem a belőle kiszálló kettő, magas fickót. Az egyikük lábbal löki be az ajtót, de nem hagyják, hogy szóvá tegyem. Kabátjuk alól pisztolyt rántva, vérfürdőt rendeznek.
Jose agya az arcomon landol, a többieké a padlótól kezdve a plafonon át konkrétan az egész helyiségben ott tocsog. Egy hang sem jön ki a torkomon, felemelem a kezem, eszemben sincs bármi óvatlan mozdulatot tenni, pedig legszívesebben a föld alá menekülnék. A két ismeretlen odalép hozzám, a pult választ el minket egymástól. Én az egyik oldalán, halálra rémülve, ők a másik felén diadalittasan. Beleröhögnek az arcomba, az egyik lesöpri arcomról Jose maradványait. Kesztyűjének érintése durva, hüvelykujjával végigsimít alsó ajkamon. Nem rántom el a fejem, nem bízom bennük. Bármikor golyót repíthetnek az én fejembe is.
-Ne félj. – Hosszas csend után végül a magasabbik – úgy látszik, ő a vezér – megtöri némaságot. Eddig csak azt lehetett hallani, ahogy a levegőt veszem.
-Téged nem bántunk. Egy dolgot lesz csak, Javier tudtára adni, hogy Mr Lucchese nem szereti, ha beleköpnek a levesébe. – Bólogatok, egy szó sem jön ki a számon, még mindig lesokkol a látvány. Az utcán korom sötét, csak a kocsi fényszórói világítanak. Most már értem, miért nem hajlandóak kijönni és megnézni azt a francos kandelábert. Az egész egy előre lezsírozott kivégzés volt. Figyelemfelhívás, amibe önkéntelenül is belecsöppentem. Benne vagyok a szarban, kimászni sem tudok belőle. - Hívd ki a zsarukat, találj ki valamit történetet, de eszedbe se jusson bemártani minket, különben úgy végzed, mint őt. Mr Lucchese maga gondoskodik rólad… Sky. – Feláll a szőr a hátamon, ahogy a nevemen szólít.
-Tőlem nem kell félni. – Vékony a hangom, elhal a mondat végére. A telefonom után nyúlok, ruhámba törlöm véres ujjaimat. A rendőrség számát tárcsázom, árgus szemek tapadnak rám végig, miközben azt mesélem, mi történt szeretett kis kávézómban. Nem félek, elmúlt belőlem minden ijedt érzés, gyakorlatilag apátiás sokkot kaptam.

Fél órával az eset után, a rendőrök, nyomozók és a halottkém jelenlétében életem alakításának lesznek szemtanúi. Még mindig nem tudom, mi történt valójában, csak annyit, hogy figyelnek és a nyomomban járnak.
Nem adtam el egy gramm marihuánát sem, ellenben egyre többször gyújtok rá. Segít ellazulni...