Számtalan nézőpontból be lehet mutatni valakinek a jellemét, de Andrii esetében érdemes a következőt alkalmazni: a szerettei orra előtt és a szerettei háta mögött. E kettő legtöbbször megegyezik, ám gyakran ellentétes egymással. Mindannyian szeretjük a jobbik oldalunkat mutatni a hozzánk közel állóknak, nem igaz? Ugyanakkor akik igazán szeretnek minket, elfogadnak pont olyan szörnyűnek, mint amilyenek valójában vagyunk. Andrii különösen hiú, ha arról van szó, hogyan ítélik meg mások, még ha nagy pofával állítja is, hogy a legkevésbé sem érdekli; azért kétszer is ellenőrzi a haját a tükörben, mielőtt kilépne az utcára, és igenis ott hagyja a boltban a (szülei) fél havi fizetését egy finom illatú kölniért. Amit nem szívesen tesz meg, még ha ez sokszor árt is az üzletnek: nem jópofizik veled, ha ki nem állhat. Kivéve, ha a főnöke ott trónol mögötte és passzív-agresszíven szorongatja a tarkóját közben. Olyankor nyájas, simulékony jellem, aki állandóan ott van mások személyes aurájában. Édes, ukrán akcentusa miatt ezt - különösen a hölgy vendégek - nem igazán bánják. Vidám, lelkes és persze segítőkész, kivéve, ha éppen különösen lusta napja van. Könnyen megsértődik és gyakran felkapja a vizet, ám ezek általában szalmaláng-jellegű kitörések nála, perceken belül lehiggad és visszanyeri eredeti lélekállapotát.
Ha viszont senki nem figyel, igazán kárörvendő és szemétkedő tud lenni, aki kifejezetten szeret másokat cukkolni. Imád pletykálni, főleg az emberek háta mögött, nem törődve vele, ezáltal kiket bánt meg. Tapintatlansága főként túlzott önbizalmából, magabiztosságából fakad és abból, hogy szeret a saját feje után menni, bármiről is legyen szó. Kevés barátja van, ám őket igazán megbecsüli és értük hajlandó bármeddig elmenni, még ha nem is mindig mutatja ezt ki.
Az április elsejéket igazi rémálom túlélni mellette. 0:00-tól 23:59-ig jobb, ha minden egyes percben résen vagy, mert ez a srác valódi tréfamester, és nem fog ott megállni, hogy tojást rejt a cipődbe...

Anyám ragaszkodott hozzá, hogy zongoraórákat vegyek. Apám azóta kigyúrt állatot akart faragni belőlem, mióta először rám adták a pelust, ezért anyám fontosnak érezte, hogy a rengeteg tesztoszteron és izomaggyá nevelésen túl némi kulturális érzékenység és finomlelkűség is szoruljon belém. A pénz nem volt akadály sosem, az a fajta elkényeztetett kölyök voltam, aki csettintésre megkapott bármit, ha pedig mégsem, elég volt a földhöz vernie magát az áruház közepén kétszer, és már be is került a kosárba a kívánt játékautó vagy édesség. Hat éves voltam, amikor elkezdtem zongoraleckéket venni. Egy dohos, régi építésű téglaházba hordott anyám Kijev átellenes végébe, ha pedig túl későn végeztek a munkájukkal, vagy csak egyszerűen nem volt kedvük velem bajlódni, bíztak annyira a tanáromban, hogy szabadon hozzon-vigyen a házunkból. Nyolc éves voltam, amikor Mykola először hozzám ért, habár a mai napig nem teljesen tiszta számomra, hogy az első két évben küldött jelek, apró, finom érintések és lopott puszik nem voltak-e már a molesztálás része. Akkoriban nem nagyon volt erről semmilyen kézikönyv, vagy jogszabály, vagy bármi, ami alapján egy épp csak iskolás gyerek felfoghatta volna, mi történik vele. Három éven át ment ez így anélkül, hogy bárki is sejtette volna. Apám őrjöngött, amikor kiderült, anyám meg éjjel-nappal bőgött. Emlékszem, akkoriban borzasztóan kellemetlennek találtam a reakciójukat és azt kívántam, bár elfelejthetnénk és sosem hoznánk szóba többé, csak ne jöjjön rá anyára folyton a sírógörcs az utca közepén és ne kezdjen el magához ölelgetni a legváratlanabb pillanatokban! A lelkiismeret-furdalása túl sok volt nekem, apám azonban eldöntötte, hogy nem hagyja ennyiben. "Tökös felnőtt lesz belőled, fiam, ha addig élsz is!" Beíratott az első krav maga edzésemre és rögtön beleszerettem az egészbe. Részben igaza lett, azóta ugyanis olyan erőre és önbizalomra tettem szert, hogy tudom, nem kell féltenem magam. Ha bárki engedély nélkül akarna hozzám érni, a lelket is kitaposnám belőle, és azt hiszem ahhoz, hogy ez a mentalitás kialakuljon bennem, mindkét szülőmre egyaránt szükségem volt - és bizonyos szinten Mykolára is.

---

571 nappal ezelőtt vettem egy új füzetet, hogy majd abban megpróbálom levezetni ezt a nagyon bonyolult és érthetetlen talányt, de igazából mindannyian ugyanazokat az érveket hozták fel a szakítás mellett. Az önteltséged egy idő után baromira fárasztó. Az egész kapcsolatunk mindig rólad szólt. Állandóan csak te, te, te, semmi mi. Nem tudtál teljesen megnyílni nekem, mintha egy fallal beszélnék, ami tele van plakátolva a tökéletes portréiddal: kívül fotómodell, belül semmi. Ahhoz képest, hogy állítólag egyik exemmel sem haragban váltunk el, sosem kíméltek, ha a szakítás okát firtattam. Nyilván ezek a cenzúrázott verziók, volt, aki annyival letudta, pöcsfej, mielőtt az orromra csapta volna az ajtót.
Az az utolsó igazán fájt. Tényleg szerettem azt a srácot, úgy éreztem, vele jobban klikkelünk, mint korábban bárki mással. Megszoktam az illatát a párnámon, a fogkeféjét az enyém mellett, és az a seggfej pont a meccs előtti reggelen dobott ki. Nem csoda, hogy néhány órával később a traumatológián kötöttem ki, 47 nappal ezelőtt pedig összeköltöztem - szigorúan szexmentes viszonylatban - a legjobb barátnőmmel. Barátommal. Aki úgy néz ki, mint egy alultáplált kislány nő.
- Szóval, arra gondoltam, írok erről egy könyvet - fejeztem be hangosan az okfejtést, miközben kavartam egyet a chilis babon. A vállamhoz szorított mobiltelefon túloldalán olyan nagy volt a csend, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam, Pat vonalban van-e még, vagy már a sztori felénél rám tette a telefont. Az elsőt feltételezve folytattam. - Tök drámai lenne az egész. Mindenki kibőgné a szemét közben, de a vége mégis adna egy kis reményt, hogy a hősre valami új vár ezután, valami jobb, valami boldogabb.
Még néhány pillanatig csend volt, aztán a haverom végre megtörte azt.
- Figyelj, te szívtál valamit?
- Ne legyél már ennyire tahó! Az emberek szerintem tök szívesen olvasnának rólam. Ki ne olvasna rólam szívesen? És a kockás hasfalam lenne a borítón, azt a nők mindig zabálják.
- Nagyon... Mélyenszántó könyv.
A szememet forgattam, majd fél kézzel felfeszegettem a kukoricakonzerv tetejét, beleszagoltam, aztán fintorogva, úgy, ahogy volt, levestől hozzáborítottam a chilis keverékhez.
- Majd ha befutok sikeres íróként, jöhetsz picsogni nekem, amiért nem vettél komolyan! - Közben ugyanezt elismételtem a babkonzervvel is, aztán beletúrtam a rizses zacskóba és nyersen a szósz tetejére hintettem a fehér, pergő szemeket.
- Mindegy. Beleraktad a zöldséget, ahogy mondtam?
Hallottam, ahogy a szemét forgatja, aminek semmi értelme nem lett volna, ha az ember nem ismeri Patet. Ő tényleg képes bármilyen vizuális effektet hallhatóvá tenni, főleg, mióta összeköltözött azzal a fura rockerrel.
- Bele, bele. Mindkettőt.
- Leöntötted a levét?
Hupsz.
- Le hát.
- A rizst előfőzted?
Basszameg.
- Nem vagyok analfabéta! - morogtam bele durcásan a telefonba, mintha nem én hívtam volna fel Byerst, hogy segítséget kérjek tőle. Mielőtt még megcáfolhatott volna magabiztosnak ható kijelentésemben, átvettem a szabad kezembe a mobiltelefont és még odavágtam: - Te meg told el a képed edzésre, vagy a kimaradt hónapot is felszámolom rajtad! - Azzal kinyomtam a telefont és a pultra dobtam. Szinte pontosan ekkor hallottam meg a hátam mögül a kulcs zörgését, úgyhogy szitkozódva elzártam a gázt a vacsora alatt és az asztalhoz vetődve olyan pózba vágtam magam, mint aki már órák óta kész van. Még egy újságot is felcsaptam, azzal nem számolva, hogy mikor befut, Iris első kérdése az lesz: mi ez az égett szag?
Ja, hogy a másik irányba kellett volna elzárni? Cseszd meg, Byers, hogy még főzni sem tudsz...